Elsőként mindjárt ki kell mondani, hogy a Beethoven árnyékában című film nem Beethoven-film. Az eredeti angol nyelvű, szerény filmcím - Copying Beethoven - jobban segíti a tájékozódást. A kottamásolóról lesz szó tehát.
Anna Holznak hívják őt. A hírneves mesternek gondjai támadnak utolsó szimfóniája, a Kilencedik lejegyzése körül. Sürget a határidő, négy nagy nap van a bemutatóig, a darab a betanítással egy időben íródik, a kottalapokat tisztázni, majd sokszorosítani kell, és azonnal a zenekari pultokra rakni. A hűséges kottamásoló beteg, azonnal küldjenek egy helyettest. Akad is egy fiatal hölgy, konzervatóriumi hallgató, zeneszerzést tanul. Ő vállalja a feladatot, részint mert tiszteli a mestert, részint mert meg akarja mutatni neki a műveit. A mester megbecsülését persze ki kell vívnia. Beethoven nem bízik benne: fiatal is, nő is, erre a munkára ővele, a zord emberkerülővel nem való. De Anna nem hagyja magát megfélemlíteni, hisz, mint említettük, karrierjét is építené. A mester egyre barátságosabb lesz vele, s ha kapcsolatuk nem fejlődik is szerelemig, Anna nélkülözhetetlenné válik, ápolja a beteg mestert, halálakor is vele van.
Persze most még nem tartunk itt, Anna egyelőre a Kilencedik szimfónia kottafejeit másolja nagy buzgalommal, egy helyen öntudatosan belejavít a partitúrába, mondván, a mester is úgy csinálta volna, csak a nagy sietségben bizonyára elfelejtett kitenni egy módosítójelet, hogy az Örömóda dúr témafeje moll-ban hangozzék fel, megtorpanásként, hogy aztán majd győzedelmesen felhangozzék a híres téma. A bemutatón egyenesen rajta, Annán, áll vagy bukik az előadás: a vezénylő szerzőt, aki tisztában van azzal, hogy már nem hallja a zenekart, tehát valójában irányítani sem tudja, kisegíti a bajból: szemben állva vele ő vezényli a vezénylőt.
Mindeközben Anna Holz önmagát is éli. Szerelmes egy fiatalemberbe, aki műszaki ember, hídtervező. Láthatjuk is a világtörténelem egyik első vashídjának tervrajzait és makettjét, (1824-25-ben vagyunk, Angliában ugyan már több is van ilyenből, de a kontinensen nem sok lehet még). Továbbá, csak huszonkét éves, bizonytalan magában: nem tudja egész pontosan, helyesen választott-e, lehet-e belőle egyáltalán zeneszerző, kivált abban a világban, amelyben az egyetemre járó, saját hivatást űző nő még ritka tünemény. Szülei bíznak benne, támogatják anyagilag és erkölcsileg, támogatták abban is, hogy Bécsbe jöjjön tanulni. Ez is kötelezi őt a kitartásra. Természetesen tehetségesnek is érzi magát. Kételyeivel egyedül van. Nagynénje, aki egy apácakolostor főnöknője – ebben a kolostorban kapott szálláshelyet Anna – éppen a sikertelenségre példa: húsz-harminc évvel ezelőtt maga is arról ábrándozott, hogy Salierinél fog tanulni, de az élet nem úgy akarta...
Nem csak saját élete, de élettapasztalata és önálló világlátása is van Annának. Karlt, a megtévelyedettnek mondott unokaöcsöt például sokkal jobban megérti, mint a mester, aki nem a valóságot, hanem az ábrándképeit vetíti ki a fiúra. Karl tudja magáról, hogy nem tehetséges zenész, csak a nagybácsikája szeretne belőle erőnek-erejével zongoristát faragni. Anna ezt azonnal felfogja, átérzi. Meglátja az unokaöcsben – szörnyen hangzik – a konkrét embert, akinek saját-individuális létezése van. Karl őszerinte hajszolt, űzött és tétova. Már csak azért is képes a tényleges Karlt látni, mert egy korosztályhoz tartoznak. Ami Karlban van, nyilván benne is ott szunnyad, a kor szelleme mindenkibe beleköltözik, kétségtelen persze, hogy egyénileg variálódik. Annának több szerencséje van, mint Karlnak, hisz gyermekkorában gyerek lehetett, nem úgy, mint ez a fiú, aki internátusból internátusba vándorolt, félárván, fél-felnőtten. Mellesleg a filmben ők állnak a legközelebb egymáshoz, (igaz, ellenségesen méregetik egymást), habár cselekményszálaik alig érintkeznek.

Mindez szép és jó, csak mintha valami hiányozna. Töprengve nézzük Anna Holzot. Nem tudjuk, mennyire tehetséges, csak azt, hogy elszánt. Amikor Beethoven valamelyik mélyenszántó kinyilatkoztatását teszi Istenről, zeneszerzésről, művészetről általában, Anna némiképp elréved: szája kissé nyitva, tekintete a semmibe mered Az is lehet, hogy alapjában véve butuska? Nem érti a beethoveni igéket? Vagy éppenséggel számítóan okos, és tudja, hogy szent kinyilatkoztatásban van része, tehát úgy illik, hogy ájtatos legyen némiképp? De, hogy mennyire, azt most még nem tudja eldönteni: habzó szájjal fetrengjen talán, vagy tépje a haját eksztázisában? Azaz résen van? Vagy éppenséggel még ennél is okosabb, nem számító, hanem bölcs, és pontosan tudja, hogy nem az ilyesféle szent kinyilatkoztatások teszik a mestert, hiszen ilyesmikre a középszer is képes, hanem a mű maga? Tehát lelke mélyén elnézően „cöcög”?
Vagy talán a Trója-képeslapfilmben edződött Diana Kruger nem tudja eljátszani Annát?
Talán az a baj, hogy Anna Holz kitalált személy, és ekként kapcsolódik Beethovenhez, a zenekultúrához, a nyugat kultúrtörténetéhez? Azaz fájó diszkrepancia van a zenetörténet és a fikció között? Ez olyan nagy baj nem lehet. Kétségtelen azonban, hogy Beethoven nagy falat. Hiszen a nyugati zenekultúra egyik csúcsteljesítménye az övé, amely túl is mutat magán a zenekultúrán, ráadásul sorsának abszurdba hajló különlegességével – süket zeneszerző – élénk, olykor ízléstelen kíváncsiságot kelt maga iránt. Alakja így óhatatlanul rátelepszik a történetre, és mi is biografikus igazságokat várunk, öntudatlanul. Ám mivel egy létezett személy egy nem-létezettel legfeljebb metaforikusan képes kapcsolatba kerülni, érdektelenség telepszik ránk. A biográfia iránti öntudatlan kíváncsiságunk nem elégül ki: hisz tudjuk, hogy a biografikus valóság és a fikció nem azonos létezéssíkban található. De akkor miért kell őket egymás mellé tenni? Beethoven szavai, gesztusai, külseje, lakhelye, a vele történt dolgok, (ti. azok, amelyek valóban megtörténtek), pusztán önmaguk fakó illusztrációivá válnak, pleonazmusokká, nélkülöznek minden önmagukra irányuló reflexiót. A kitalált alak, Anna Holz kisasszony, szintén sápadt szellemként bolyong a zenetörténeti faktumok között, kapcsolatuk pusztán képzelt, fények és színfoltok, zenei és beszédhangok véletlenszerű együtt játéka, melyek egy fehér vászonra és a légtérbe vetítődnek ill. szóródnak, mindennemű valódiság nélkül. Vázlatosnak tűnő, a mű egésze szempontjából egymást nem támogató cselekményszálak lengedeznek. Egyebek között például: Anna és szerelme, Anna és Karl, Anna és a nagynénje, a Nagy Fúga és a Kilencedik szimfónia bemutató koncertje. Beethoven beteg, Beethoven haldoklik, Anna kilép egy ház ajtaján egy alkonyi fényben fürdő mezőre. Nem áll össze a mű.
De ha még egy lépéssel hátrébb lépve vesszük szemügyre az alkotást, akkor hirtelen ránk tör a kérdés: a film valódi, ám rejtett főszereplője nem maga a filmrendezőnő-e, Agnieszka H.? Hiszen csak jelent talán valamit az, ha egy fiktív alak monogramja teljesen megegyezik a rendezőnőjével? Ha így van, akkor Beethoven nyilván Wajda vagy Kieslowski, de inkább az előbbi, hisz főiskolás Agnieszka Holland, amikor a mester már világhírű. „A Wajda” volt már, aki egyszerre képviselte Lengyelországot, az akkori Kelet-Európát és az általában vett nyugat-európai kultúrát az egész világon.
Ha így van, ráébredünk, hogy Agnieszka Holland becsapott bennünket. Játékfilmnek álcázott egy önmagáról, pályakezdéséről, a mestereiről szóló vallomást. Sikerült becsapnia minket. Semmi sem az, aminek látjuk. A kritikák fanyalognak, Diana Kruger játékát rossznak tartják, holott éppen az a jó, hiszen nem tudja, vagy nem akarja eljátszani Anna Holzot, míg Ed Harris játékát dicsérik, holott talán éppen az nem jó, mert el akarja és el is játssza Beethovent. Az sem baj, hogy a fikció és a biografikusság kioltja egymást: a két létezési szint összetalálkozásának lehetetlensége sajátos feszültséget hoz létre. Most új értelmet kap, hogy a fikció-Anna sápadt szellemként bolyong a történelmi faktumok között, s hogy lehetetlen felvenni a kapcsolatot az élőkkel: lírát látunk, nem epikus linearitást. A film az emlékezések, valamint a hozzájuk kapcsolódó érzések és gondolatok egymásba gabalyodó, oda-vissza indázódó világában honos. Így mindjárt élővé, természetessé válik az, ami az imént még elhibázottnak tűnt. Az élőnek és a kitaláltnak találkozása ezen a színtéren helyénvaló, sőt, ajánlatos.
Hogy A. H. miért rejtette el ennyire magát, miért hozta létre ezt a különös, rejtjeles fényírást, ő tudja. Nekünk – ha szeretjük a biografikus tényeket – mindenesetre kedvünk támadhat a hetvenes és nyolcvanas évek Lengyelországát tanulmányozni, Wajda életével, s természetesen magával A.H.-val foglalkozni. Ha a puszta biográfia nem érdekel, akkor belső szemléletünkkel belefeledkezhetünk abba a képbe, amit a film vetít tudatunkba: fiatal nő és idősödő férfi, mindketten ugyanazt a művészetet művelik, az egyik kezdő, a másik már mester. Ez kétségtelenül nem fennkölt, áhítatot parancsoló archetipikus őskép, ám mégis: másfél-két évszázados kora ellenére élénk érdeklődésünkre tarthat számot, hisz a mi korunk képei közül az egyik. Mögötte persze már tényleg ősképek vannak: apa és lánya; meg természetesen a legelső képek egyike: férfi és nő.
Mivel a képek a némaságban bontják ki magukat, ez a film is (látomás, suggestio) csöndes, hiába hangzik el benne annyi minden: ujjongás a zenében, örömkiáltások az emberek szájából, beszélgetések, kiabálás, hegedűhang, zongorahang, vízcsobogás, kocsikerekek zörgése, lúdtoll sercegése. A film immanens némasága áttételesen a süket Beethovenre utal, és ennyiben a film mégis Beethoven- és zenei film. A látomásosság, a pusztán egymás mellé fektetett cselekményszálak (radikális egymás mellé rendelés), a metaforikusság lehetővé teszi, hogy a rendezőnő szavak nélkül tudasson velünk valamit egy nagy művészemberről.
Soha lazább, okosabb, tehetségesebb filmet.
(2007-05-02)