A komikus hatás egyik fontos eleme a váratlanság, mégsem elengedhetetlen, sőt! Különben nem fordulhatna elő, hogy bizonyos humoros jeleneteken képesek vagyunk újra és újra nevetni. Az ismételt befogadás során már a megformáltság lép előtérbe, s ennek kulcsa kabarétréfa esetében: a színész. A műfajnak nálunk szépen teremtek nagyjai, őket figyelni mindig élmény. Én például százszor láttam Alfonzó Csehov-paródiáját vagy zseniális burleszk-sakkjátszmáját Gera Zoltánnal, és százegyedszer is könnyesre kacagom magam rajta. Salamon Béla esetében ugyanez a helyzet. Az ő „számai” is gyakran szerepelnek a Magyar Televízió kívánság- és egyéb műsoraiban, s ha már Salamonra kapcsoltam, lehetetlen elkapcsolni róla.
Mindig kisembert játszik, gyakran olyat, aki fineszesen szembeszáll a (kis) hatalmasokkal: zordon főnökökkel, családi zsarnokokkal. De a ravaszkodás ötlete legtöbbször nem tőle ered, ő „csak” végrehajtja (persze a maga különleges, egyedi eszközeivel, hangján), amit tanácsolnak neki. Amikor például a főnöke már három hete nem adja meg a tízest, amit ő kölcsönzött neki, egy kollégája azt ajánlja: használjon metaforát, célozgasson az összegre, így fájdalommentesen visszakaphatja. A Salamon alakította beosztott mindent megtesz: szólást alakít át („mint a tízparancsolat”, „tízen-vüzön”), más értelemben használja a szavakat („jár a tízes” – a buszt mondja, de a pénzt érti rajta), mindhiába, a főnöknek nem ugrik be, hogy tartozik neki. Csattanóként duplán jár pórul: két újabb tízest kell leperkálnia. (Salamon utánozhatatlanul nyújtja meg minden alkalommal a tízes í-jét.)
A komikus idős kori virágzása vidám színpadi működéséhez kötődik, a magyar kabaré akkori fellegvárának 1951-től 1965-ben bekövetkezett haláláig volt tagja. Kellér Dezső, a Vidám Színpad eme időszakának konferansziéként és szerzőként is meghatározó művésze olyan figurákat írt, formált Salamon Bélának, hogy azok aztán jelenetek sorában térhessenek vissza – kettejük jóvoltából. Leghíresebb, a gyakori televíziós ismétlések (és az emlékezet) révén máig élő alakjuk Pomócsi, az „örök kisember”, akivel a legtöbbször a Pomócsi marad című jelenetben találkozhatunk. Itt hangzik el a szállóigévé lett mondat – Ha én egyszer kinyitom a számat! –, mellyel Salamon Pomócsija végül is eléri, hogy ne helyezzék le vidékre, Bogdányba. Ez az ötlet sem az övé, ő elkerülhetetlennek látja a csapást, míg a főnök titkárnője fel nem vértezi a mindenható mondattal, hiszen „mindenkinek van vaj a fején”.
Egy másik immár halhatatlan figurájuk a papa, őt leggyakrabban A papa helyezkedik című tréfa ismerteti meg a mai nézőkkel. (A Vidám Színpad kabaréműsorainak eme jeleneteit a Magyar Televíziónak az 1960-as évek első felében készült – természetesen fekete-fehér – felvételei őrizték meg az utókornak.) Az alaphelyzet: férj és feleség a férfi főnökét várják vacsorára. A bökkenő: a papa. Aki nem hajlandó moziba menni, holott erre az időre szívesen eltávolítanák otthonról. A főnök ugyanis vonalas parasztkáder, s a papa jelent bíráló megjegyzései, „bezzeg az én időmben”-féle kiszólásai rossz fényt vetnének a családra, így a családfő beosztottra is.
A papa hajthatatlan: nem mozdul a lakásból, de tanácsokat kénytelen-kelletlen elfogad. Részletesen kioktatják arról, hogy mit mondjon és mit ne, mit tegyen és mit ne. A főnök érkezte után a humoros hatás főképp abból táplálkozik, hogy bár nagy a papa igyekezete, időről időre elszólja magát, s lassanként kiderül, hogy sok mindenben egyetértenek a főnökkel. Ahogy ez egyre nyilvánvalóbbá válik, úgy bátorodik fel fokról-fokra a papa. Már nem riasztja, hogy kispolgári babona, ami jó, azt meri lekopogni (fán, bal kézzel, alulról fölfelé), végső csattanóként pedig elindul, hogy a főnök elől rejtegetni szánt ezüst családi eszcájgot is előhozza.
Nem titkolt az apológia: a rendszer támasza, a hithű kommunista egyáltalán nem merev, beemeli a szocializmusba az előző rendszer értékeit, úgy véli, a szakértelemre továbbra is szükség van, a luxus pedig az új uralkodó osztályoknak: a munkásságnak és a parasztságnak is jár. Kellér Dezsőhöz méltóan szellemes a jelenet, mégsem ez élteti ma is, kizárólag Salamon Béla pompás játéka a papa szerepében. Kizárólag?
Amikor A papa helyezkedik legutóbb volt látható a Magyar Televízió műsorán, szinte kezdettől fogva valami furcsát éreztem Salamon játékán. Nem volt rossz persze, az nem tud lenni, de fádabbnak, fáradtabbnak, még tán lassúbbnak is tűnt annál, mint amilyenre emlékeztem. Nem értettem, miért. Egészen addig, amíg – jó pár perc múltán – a főnök meg nem jelent a színen. Bikády Györgyöt vártam, hiszen Salamon partnereként vele láttam a tréfát eddig mindig. Nem közeliben mutatják, amikor belép, így nem az első pillanatban fedeztem fel, hogy ez nem ő. Victor Gedeon játszotta a szerepet. (A Magyar Televíziónak nyilván két felvétele van a jelenetből, az egyik Bikádyval, a másik Victorral.)
Mi történt hát? A látszat ellenére nem „egyszerepes” mű ez. Persze ott a férj és a feleség, de rajtuk alig van hangsúly. A férjé a nagyobb szerep, ezt a megbízható kabarettista, Viola Mihály játssza, a feleség majdhogynem statisztaszerepét pedig Thúry Éva. A főnök azonban a papával egyenrangú szerep. Némi túlzással párharc zajlik kettejük között, mely megbékéléssel, barátsággal zárul. Az új rendszer „csinálója” nyújt kezet a régi rendszerből itt maradt átlagembernek, a kommunista a kispolgárnak, a falusi „származék” a városinak. Hogy megint sarkítsak: a történelmi kiegyezés csak egyenrangú felek között jöhet létre.
Nem mindegy tehát, hogy ki Salamon párja e „kétszerepes” kis darabban. Salamon Béla az 1960-as évek elejére eggyé vált a túlélésért küzdő kisember szerepével. Látszólag alázatos, meghunyászkodó, tekintélytisztelő, de elég az – akár „idegen” – ötlet szikrája, s a maga módján (kis „becserkészéssel”, kerülőutakon) nekifeszül a hatalomnak. Hol veszít, hol nyer. Mindig azonos önmagával. Hiteles.
És most lássuk az „ellenfeleket”! Bikády György az 1950-es, 60-as évek jó képességű „parasztszínésze” volt, 1973-ban, 53 évesen hunyt el. E nemben jelentősége nem mérhető a legnagyobbakéval (Soós Imre, Szirtes Ádám, Horváth Teri), ám nem is lebecsülendő. A falusiaknak szóló, rendkívül népszerű Kincses Kalendárium című rádióadás révén (is) közismert és elfogadott volt. A tájszólás ízesen, természetesen hangzott a szájából. Azonos volt önmagával. Hiteles.
Victor Gedeon (1923–2004) átlagos képességű színész volt, aki 1957 és 1970 között játszott kabarészerepeket a Vidám Színpadon. Főnökként A papa helyezkedikben szerencsére nem erőlteti túlságosan a tájszólást, csak jelzi, de hiteles nem tud lenni. És nem az számít, hogy történetesen Bikády Nyergesújfalun született, Victor pedig Budapesten. A kettejük közötti színvonalkülönbség már inkább, de a perdöntő az, hogy Salamon önazonos típusával itt csak egy másik önazonos (ráadásul „népi”) típust lehet szembeállítani.
Aki Bikádyt lecserélte Victorra, megbontotta a színészi játék kényes egyensúlyát. Lám a magyarázat arra, miért halványabb a megszokottnál Salamon Béla a jelenet második felvételében. Nem ugyanabból a súlycsoportból és nem a megfelelő típusból való a partner a „párviadalban”. Ritkán érhető tetten ennyire pregnánsan, hogy szerepet osztani a színházi (filmes, tévés, rádiós) alkotómunka döntő mozzanata. És az is, hogy milyen érzékeny a színész hivatásának gyakorlása közben. Szükségesek számára a megfelelő feltételek ahhoz, hogy a színpadi (filmes, tévés, rádiós) csoda megszülethessen. Íme a művészet mágiája: ha egy elemet megváltoztatunk, borul az egész.
(2007-07-31)
