Schütz Ila nyitotta a sort, a Valami Amerikában (2002). A tévéfüggő takarítónő bohó figurája, sajátos, játékos viszonya munkaadóival, anyapótlék szerepe és az érte járó elnéző szeretet váratlan meglepetés volt a rámenős menedzser világában és a filmben is. Az anyátlan, apátlan generációnak legalább egy takarítónője volt, akit szabad akaratából szerethetett, mint valami fura öreg madarat. Amikor aztán Schütz „betépett” a gondatlanul otthagyott spéci sütikkel és tomboló nagyjelenetet kanyarított belőle, majd a mentőorvosban ráismert Ross doki magyar hangjára, s dupla ájulattal omlott a karjába, a három fivérével egyenértékű szereppé növesztette Terka nénit, és formátumos karakterszínésznőként mutatta meg, mit tud hozzátenni egy filmhez egy igazán nagy epizodista.
Ezt tulajdonképpen mindenki tudhatja, aki nem kizárólag főszereplőkből építkező amerikai filmekből szerezte filmes jártasságát. Csak a korábbi Szemléken ez valahogy elfelejtődött. Új rendezők indultak a pályán, hozták a fiatal történeteiket, s bennük fiatal színészeiket, mint minden, magára adó új generáció. Ezekbe valahogy nem fértek bele idősebb profi színészek. Schütz Ila bravúrja és a rendező, Herendi Gábor szeme kellett ahhoz, hogy a fiatalabb rendezők egyáltalán tudomást vegyenek műveikben azokról a káprázatos színészekről, akik esténként a színházakba vonzzák a közönséget, s akik 10-20-30 éve nem csupán tévésorozatokban juthattak szerephez, figyelemhez és a közönség szeretetéhez, hanem tévéjátékokban és magyar filmekben is.

Felderengett, hogy mennyivel több színészpálya épült fel sokoldalúan – színházban filmen, tévében, rádióban, szinkronban….

Herendi abban is különbözött a többi debütánstól, hogy már első, átütően sikeres filmjét is színészekre alapozta (a belterjességével kikacsintó, „ütős” sztori és a nagy szövegládázás mellett), karakteres kezdőkre és színházi karriert befutókra. Ő tette például országosan ismertté Szervét Tibort, aki miskolci Cyranója után a Radnóti csapatában növelte kultuszdarabbá a Tímár Péter Csinibabájával (1996) egy időben induló, olasz dalokból összeszőtt, 10 évig műsoron maradó Anconai szerelmeseket (Valló Péter rendezésében).

Amikor aztán Schütz Ila elment, s lapunk külön képtárban idézte fel leghíresebb filmszerepeit, rá kellett jönnöm, hogy munkatársaim talán nem is látták a Szandi-mandit és a Madárkákat, Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza elsőfilmjeit, amelyekben – mint minden magára csak kicsit is adó, új generáció – erre a határozottan nem sztár alkatú, pályakezdő színésznőre osztották a főszerepet.

Schütz sikere eszünkbe juttatta, hogy egy évvel korábban Pápai Erzsi lepte meg a Szemle közönségét, s vitte el a legjobb epizódszínésznő díját Török Ferenc Moszkva terének Nagymamája, Boci mama szerepében.

Szóval minden évben újra felfedez majd valaki egy „régi nagyot”?

Tavaly (Bagó Bertalan színházi rendező mellett, aki a Vadászat angolokra főszerepét osztotta rá) Kocsis Ágnes „bányászta elő” Nyakó Julit, aki 2007-ben megkapta alakításáért a kritikusoktól a legjobb színésznő díját. Vadóc lányszerepek után Violát, a serény, fiatal vécésnénit. A mindent kibíró, tűrő robotost, az ösztönös túlélőt az időt elviselhető darabokra szeletelő rutinjával. A színészalkat és a szerep kontrasztjával Nyakó Juli maga a paradoxon a film képszövetében. Aki nem látta Lady Macbethnek, az is érzi benne a színészi összpontosítás töménységét.

Hogy a rendszerrel műfajt, stílust, hangnemet váltó, szemtelenségével és szókimondásával a legfiatalabb rendező, Jancsó Miklós a 90-es évek végén, amikor elvont parabolái után áttette színterét a városszéli valóságba, s artikulálatlan káromkodások nyelvén próbálta értelmezni ezt a valóságot, az értelmezés kísérletét egy bohócpárosra bízta, s ezzel megteremtette Kapát és Pepét, s sztárrá avatta Mucsi Zoltánt és Scherer Pétert, két karakterszínészt, akiket 2006-ban már a legeslegszélesebb nagyközönségnek dolgozó Gyöngyössy Bence is kikölcsönzött tőle, az valahogy annyira magától értetődő lett, hogy fel sem tűnt.

Közben az új generáció mögött még újabb generációk indultak, megint új színészgárdákkal, s a már nem annyira újak kezdtek rájönni, mekkora előny profi színésszel dolgozni, s hogy mennyi színészünk is van. Talán a bátorságuk is megnőtt, egyáltalán, merészeltek már nekik is szerepet kínálni, és a szakmai biztonságot is megszerezték irányításukhoz.

Pontosabban, a mostani szemlén, amikor a Valami Amerika után ismét egy reklámfilm-világból jött rendező a Konyecben épített kizárólag profi színészekre, világosan kiderült, hogy akik napi gyakorlatban dolgoznak színészekkel, nem félnek tőlük. Ismerik kapacitásukat, sőt kockáztatni is mernek velük – Rohonyi Gábor vállalta a 82 éves Keres Emil életkorában rejlő kockázatot –, míg a színészek nélkül nevelődött fiatal rendezők először lét típusokat megtestesítő kortárs amatőrökkel forgatnak, s csak azután merészkednek a profik közelébe.

Az idősebb színészek felbukkanásában kétségtelenül jelentős szerepe volt az mtv 100 könyv akciójának (2005), abból is a 12 könyvnek, s abból is főként az Alföldi Róbert rendezte Micimackónak. Már a szereposztás láttán felsikoltott minden régi és új színházba járó: Alföldi a legnagyobb magyar színészekre osztotta ki a szerepeket. Kanga: Máthé Erzsi, Zsebibaba: Tábori Nóra, Malacka: Törőcsik Mari, Bagoly: Bodrogi Gyula, Füles: Darvas Iván, Tigris: Garas Dezső, Micimackó: Kállai Ferenc és Nyuszi: Tordy Géza. Színész és színházi rendező lévén Alföldi többet tud a színészekről és a színészetről, mint filmes kollégái. A szerepeikkel motyogva tanácstalankodó öregurak és járni is alig tudó színházi dámák Alföldi doktor öregőrző műintézetében felejthetetlen csoportképpé állnak össze a film végén: szigetről fürkészik a távolt, ahonnan senki sem jött meglátogatni őket, s a Micimackó sziget varázsa éppen belőlük árad.

Észbe kaptak a hatóságok is, akciókkal s pénzösszegekkel hívták fel a figyelmet a köztünk élő nagyokra, létrejöttek az akadémiai testületek, a nemzet színésze intézmény, 1994-től életműdíjakat kezdtek kiadni a szemléken… Legalább sátoros ünnepeken évente bekerült a hír rovatokba néhány „ismeretlen”, „elfelejtett” név, kezdtünk kilábalni a hűdéses amnéziából. Közben a tévéfilmeket nem gyártó televíziók rendre régi darabokat ismételtek, erre épült a DVD-kiadás a régi hírességekkel, s egyre többen eszméltek rá, hogy mi s hogyan is működött az elmúlt 40 évben. Feltevődött a kérdés, hogy „miért is kéne minderről lemondani?”.

Mára látható, mi történt. A rendezők középgenerációja, amely e színészekkel építette fel életművét, kábultan állt, képtelen volt felfogni, hogyan szorul egyre inkább a margóra, alig csinált filmet, átütőt pedig végképp ritkán. S velük kihullott a filmes memóriából, elfelejtődött egy sor – leginkább a középső – színészgeneráció.

Azt hiszem, mindenki megdöbbent, amikor híre jött, hogy 62 évesen meghalt Kozák András, a magyar film fénykorának emblematikus, a maga korában is az egyik legmodernebb színésze, a Jancsó-ikon. Sokáig a Thália Színház tagja volt, (utána a székesfehérvári társulaté) s a Thália volt az egyetlen, valóban megszüntetett színház. Vezetője, Kazimir Károly – életműve értékelése legyen a színháztörténészek munkája – már korábban elment. Kozák Andrásnak érett férfikorában alig jutott filmes feladat.

Mára világosan látszanak a magyar filmekben beálló színészeti űr létrejöttének/kialakulásának elemei/részletei is. Durva egyszerűsítéssel kijelölhetők a jelentős viszonyítási pontok. Hova tűntek, hogyan bukkantak fel, milyen filmes feladatokhoz jutottak a színészek?

A széles közönségnek szóló műfaji film nem lehet meg nélkülük. Divattrend, médiakínálat, magazincímlapok jelölik ki az ügyeletes arcokat. Ha elkopnak, lecserélődnek. Erős rendezők okosan, módjával használják őket.

A művészfilm sem lehet meg nélkülük. Változatos megoldások alakultak ki.
Az idősebb generációból Szabó Istváné az egyik. Az elmúlt évtized egyetlen magyar rendezője, aki nemzetközi hírének és tekintélyének is köszönhetően tisztességes költségvetésből dolgozhat. Ez teszi lehetővé, hogy filmjei legapróbb jeleneteiben a legnagyobb magyar színészarcok villanjanak fel. Ha kötik a nemzetközi szabályok, az apróbb szerepekre akkor is a legjobb magyar színészeket kéri fel, s ebben erősen emlékeztet azokra az Angliában forgató filmesekre, akik kisebb szerepekben a legnagyobb angol színészeket játszatják az amerikai sztárok mellett. Csak a néző ezt azért tudja, mert az angol filmnek erős évtizede volt a 80-as és a 90-es, híres angol filmek főszerepeiből ismeri ezeket az arcokat.
A középgenerációba tartozó Tarr Béláé a másik. Konokul járja az útját, fekete-fehér filmjeivel az évtized nemzetközi rangú magyar művészfilmese lett. Amatőrnek látszó hiteles profikkal és a kísérleti filmben szokásos, „megírt arcú” művészbarátokkal dolgozik. Néha úgy tűnhet, mégsem pusztán látványelem nála a színész. Csak ő nem csupán egy részletet használ fel belőle, hanem a teljes karaktert. A mozgását, a ritmusát, a dinamikáját, a sziluettjét, a formáját, az auráját (nem csupán acélos tekintetét, erős állát és sasorrát).
A szintén középgenerációs Bereményi Gézáé a harmadik. Talán már eltelt annyi idő, hogy értelmezni lehessen a legjobb magyar színészekkel készített Széchenyi-filmje kudarcát. Tavalyi hat részes tévéfilmje, a Szabó Magda regényéből írt s rendezett Régimódi történet nemcsak azért ígér áttörést, mert végre készült egy új magyar tévésorozat, hanem mert magától értetődően, alkotói invencióval osztotta ki a szerepeket színészekre, színházi nagyokra, befutott fiatalokra és ígéretes kezdőkre

A soraikat 40 évig szorosan záró színházrendezők, filmrendezők és tévéfilmrendezők ugyanazzal az országos, bár többnyire budapesti színészgárdával dolgoztak. Minden színész színházi alkalmazott volt, a Mafilm csak röpke pár évig tartott el külön színészgárdát, hogy ne a színházaktól kelljen kikönyörögni a színészeket. Ez sem hozott igazi megoldást, a filmgyártás nem tudott elég munkát biztosítani társulatának. Néhány akkori fiatal rendező tehetséges amatőröket indított el a színészpályán – Mészáros Márta Czinkóczi Zsuzsát, aki – Ranódy árva Csöréjéből kamaszlánnyá nőtt, Erdőss Pál Ozsda Erikát, Rózsa János Nyakó Julit –, a gárdából hiányzó típusokat pótolta velük, de a többiek alapvetően a meglévő állományból válogattak.

(Karakteres férfi színészek Fodor Tamás Stúdió „K”-jából kerültek.)

Most viszont egészen más helyzetben dolgoznak a színészek, s egészen más „arc-környezettel” szembesülnek a fiatal filmesek. Mára látható a tévék véres mészárlása. Alacsonyra állították a színvonalat: eldobható fél- és tévéprofikkal, csereszabatos divatarcokkal dolgoznak, maguk kreálják meg a bulvár érdekfüzér tévés láncszemeit. Ez egybeesett a fiatalok divatkövető öltözködésével, nemzetközi trendet követő alak-, arc- és hajformálásával, uniformizálódásával. Kialakult az új nemzetközi szabványarc, s nálunk is elindult a harc az idomulásért. A legjobb fiatal színészek szerencsére most is színházi és alternatív színházi társulatokban dolgoznak, ami a napi rutinkarbantartódás mellett változatos szereplehetőségeket is biztosít számukra.

A 2007-es Szemle az öregeké – indította el valaki a szlogent februárban. Lehet, hogy a középgenerációt (megint) kihagyva a még élő öregek nyitják meg az utat a filmekbe a színészek előtt? Öreg rendezők és öreg színészek?

A Konyecre és Sándor Pál Noé bárkájára igaz ez a megállapítás. Bizonyos szempontból a Márai-film is idetartozik, bár Bács Ferenc és Gyöngyössy Katalin vagy húsz évvel fiatalabb a szerepénél. A magas, délceg Bács hatalmas fejjel, szemmel, varázslatos hanggal néha kissé tévéjátékos-színpadias öregeskedéssel totyog, de a szerep formátuma átütő. Gyöngyössy Katalin élete legnagyobb alakítását adja az időből-térből kiszakadt, számkivetett író feleségeként. Megőrzött és naponta újraél egy olyan úriasszony szerepet és feleség attitűdöt, amit mi már csak regényekből, memoárokból ismerünk.

Az idei szemle filmjeiben nemcsak a színészek szerepe erősödött fel, a magyar filmtörténet néhány más korábbi hagyománya is folytatódik.

Maár Gyula Tarr Béla produceri közreműködésével készítette el a 60-as évek tematikáját és filmjeit idéző művét, a Töredéket, csúcsszereposztással, s a színészeknek is a 60-as éveket idéző jelentőséget és lehetőségeket biztosítva.
Filmje már azzal a képpel „elkészült”, ahogy Törőcsik Mari kopogó cipővel belép a klastrom boltívei közé, megáll, rágyújt és felénk indul.
Zsótér Sándor a csupasz bőre felszínével, a reverendából kinyúló csontos kezének görbülő ujjaival is játszik, izgatott gondolatfutamai közt összegubancolja és kibontja kidolgozott aszkéta testét.
Andorai Péter a teste tömegével, puffadt, tehetetlen masszájával, dőlésszögével, egyáltalán, az öntudatlan jelenlevésével.
Az eseményeket oldalról figyelő ifjú szerzetes a cakkos frizurájával, figyelő mosolyával, a főszereplő fiú a dacos, kun arcélével…

Elek Juditnak nemcsak a lengyel kapcsolat felújítását köszönhetjük, a játékfilmes szereposztás etikájára is figyelmeztetett, amikor a hősnője otthonát feldúló hajléktalanok seregét egytől egyig színészekből állította össze. Kaposvári és más epizodistákból, amatőr színészekből, és munkát adott Soós Editnek – ő már Ragályi Elemér Csudafilmjében is előbukkant.

Öt jelentős főszerepet osztottak a rendezők idén külföldi színészekre. (Herendi filmjében a kubait játszó Djoko Roszics lehetne a hatodik, de ő már szinte magyar színésznek számít, mivel három évtizede rendszeresen felbukkan a magyar filmekben. Amióta pedig sorra elmentek a „nagyivó”, „nagytermészetű”, „dúvad” szerepekre alkalmas öregek, még fontosabb lett ez a „baltával faragott arcú” színész.) Elek Judit a világhírű Maja Komorowskára, Zanussi színésznőjére és Frantisek Pieckára, Wajda színészére osztotta filmje főszerepeit. Hagyományosan összefonódik a magyar és a lengyel film. Makk Károly tabutörő Egymásra nézve (1982) című filmjéhez két lengyel színésznőt, Grazyna Szapolowskát és Jadwiga Jankowska Cieslakot hívta meg. Jan Novicki húsz éve játssza Mészáros Márta filmjeiben a férfi főszerepet. Boguslaw Linda nemcsak játékfilmek – Elveszett illúziók, Szirmok virágok, Eszkimó asszony fázik –, hanem a Vásár című tévéfilm főszerepét is megkapta. A Solidarnost idején felerősödött a tendencia, de akkor egész Európa igyekezett segíteni a lengyeleknek, Wajda akkor lett francia rendező, s ma is remek Dantonjában (1983) Depardieu Dantonja mellé Az ígéret földje férfitriójának nagyeszűjére, későbbi doktor Korczakjára, Vojciech Pszoniakra osztotta Robespierre polgártárs szerepét. A magyar rendezők közül legutóbb Gárdos Péter vitte hősét Lengyelországba, ám a sajtót annyira elfoglalták a történet hiányosságai, hogy szinte észrevétlen maradt például, hogy mennyire más látványvilágot teremtett abban a filmben a lengyel látványtervező.
A formára nálunk sokkal inkább adó lengyelekkel érdemes dolgozni. Nemcsak híres formakultúrájuk miatt, s a miénknél négyszer nagyobb lélekszámú ország potenciális közönsége, s a szolidaritásukról máig híres lengyel diaszpórák miatt, hanem mert a közös film a lengyel nemzeti fesztiválon is indul. Két esélyt kap a bemutatkozásra. A grandiózus gdanski lengyel nemzeti fesztiválon ugyanis számon tartják és sajátjukként vetítik a távolba szakadtak filmjeit.

Északi kapcsolataink is voltak, a 80-as években több magyar-finn koprodukció született, Zsombolyai János keserédes disszidálós vígjátéka, a Vámmentes házasság (1980) a legemlékezetesebb. Szász János Ibsenen és Strindbergen edződött, s a Dogma-filmekkel híressé lett skandinávokra osztotta Ópiuma főszerepeit. Szász és Csáth világa amúgy is hűvös, ebből a filmből aztán süvít a rideg Monarchia szele.

A becsület megköveteli, hogy leszögezzük, a magyar színészeket is hívják külföldi szerepekre (Drahota Andrea indiánlány copfja feledhetetlen! A szocreal együttműködés keretében valamelyik NDK-s indiánfilmben láttuk), csak kettőt jegyeznék meg. Cserhalmi György húsz évnyi egyeduralom után 10 évre eltűnt, s csak az utóbbi néhány évben tért vissza a magyar filmekbe, epizodistaként. Közben szlovák filmek sorában játszott főszerepeket, az egyik, a Zelary 2003-ban még az 5 nem angol nyelvű film közé is bekerült az Oscar-versenyben. Szintén a jelölésig jutott Menzel filmje, Az én kis falum Bán Jánossal, aki az idillinek tűnő cseh falu féltve óvott bolondját, Honzát játszotta (1985 ). Máig példaértékűnek tartom, hogy milyen szerepre szabad és érdemes külföldi, tehát a helyi nyelvet és a mérvadó apróságokat nem „érzékelő” színészt hívni. A színész-rendező Menzel pontosan tudta, miféle kakukktojást pottyanthat összeszokott társulatába. Alacsony, köpcös szlovák színésze, Marian Labuda mellé kellett neki egy langaléta, sovány, inas, vigyorgó fiú. Szinte pantomimes szerepet adott Bánnak, nem kellett beszélnie, elég volt motyognia és dünnyögnie, minden mást testbeszéddel és gesztusokkal oldhatott meg. S mivel a figura igyekvő, jó szándékú fogyatékos volt, nem állt túl bonyolult viszonyban a többi szereplővel – bár Menzel úgy szőtte köré a jeleneteket, hogy mindig éreztette, Honza sokkal többet tud, mint vélik.

A külföldi színész mindig magányos a másnyelvű truppban, nem igazán érzi az árnyalatokat. Szász és Elek filmjében érti egymást a két külföldi színész, s így nagyobb eséllyel tudnak kapcsolódni az őket körülvevő magyar nyelvűekhez. Herendi filmjének Loráját viszont nemcsak a vakság szigeteli el a többiektől. Az amúgy is elvont figura egysíkú, s a színésznő igyekezete ellenére még tétovább lesz. Elvontabb és távolibb lett vele a film, s nem a nőalak misztikuma fokozódott tőle, hanem a megíratlanság hibái erősödtek fel.

Lehetett volna színészt találni ezekre a szerepekre, de félek, hogy a filmesek csak a leghíresebb színházakban főszerepeket játszó színészeket ismerik, a katonásokat, a kaposváriakat, a bárkásokat. Legjobb korszakaiban a magyar film be tudta emelni például a populáris kultúra kulcsfiguráit is, az utóbbi évtizedben viszont összesen két zenész, Ganxta Zolee és a Kispál és a Borzból Lovasi András kapott jelentősebb szerepeket – s mindkét esetben a fiatal rendezőkhöz hasonlóan outsider lelkű Tímár Péteré (illetve Pálos Györgyé) az érdem.

Új arcok – ezzel a címmel indítottuk el gyűjtésünket Sőt rovatunk egyik alrovatában 2002-ben. Úgy gondoltuk, feladatunk, hogy felhívjuk a figyelmet a filmekben évente felbukkanó fiatal színészekre. Hamarosan kiderült, nemcsak mi gondoljuk így, s hogy az internet nemcsak fiatalos médium, de nagyon friss, filmben pedig a legeslegfrissebb dolgokra vadászik, színészekre is. S mivel a színházi tárgyú művészeti lapok és az egyes színházak honlapjai is fontosnak tartják őket, sok művész pedig saját honlappal is rendelkezik, ma már egészen sok – gyakran kompilált – információt találhatunk a színészekről. Főként a fiatal színészekről.

Máshol keletkezett űr… Kezdhetjük újraírni a lexikonunkat.

(2007. 5. 25.)