Ha valaki nem vidéken él, vagy nem járja a vidéket, el sem tudja képzelni, mekkora kincs Budapesten a sok mozi; hogy a mozirajongó nem kizárólag a premierfilmeket bámulhatja popcornba fúlva a „tömörített” vásznon, hanem igazi filmszínházba mehet, a Puskin és az Uránia néhány lépés csak, mégis egy egész világ. A filmek mellett pedig a sokféle ember: fiatalok, öregek, szépek, csúnyák, mindegy, de sokfélék, nem csak a szövegértési problémákkal már rég nem is küzdő nájlonkabátos, szigorúan egyenes hajú tizenhét évesek. De a helyzet lehet ennél is elkeserítőbb, ha dunántúli kisvárosban él a mozgóképfaló, mert akkor legfeljebb tétován megállhat a tizenkettedik kínai áruház előtt, ahol valamikor Kutya éji dalát látta, mert akkor az volt a mozi…
Szeged is vidék, ahol az élet nem móka, nem talány. Az itt élők azonban – nem minden alap nélkül – szeretik azt gondolni, hogy városuk nem halott város. A kultúra iránti elkötelezettség, rajongás hagyományosan a város arculatának része: színház, szabadtéri, múzeum, könyvtárak, egyetem, kávéház … és mozi. Valamikor három mozi volt, a kor szellemének megfelelő elnevezésekkel (Szabadság, Vörös Csillag, Fáklya), amelyek közül egyet hagyott életben a rendszerváltás, a maradék kettőből az egyiknek már a falai sem állnak, a másik legalább kultúrberkekben maradt, a színház része lett.
Abban az időben, amikor ez a válság kitört, és úgy tűnt, a plázamozi mindent elural majd, Erdélyi Ágnesnek és Szabó Évának jutott eszébe, hogy a szegedi kultúrateremtő és -őrző hagyományokat folytatva alapítson mozit, amely filmtörténeti csemegékkel, tematikus műsortervvel, és nem utolsósorban a mozi világával összekapcsolt, a századelő hangulatát idéző kávéházzal egy addig hiányzó, új színt hozzon a délalföldi város életébe. Az alapításról, az indulásról akkor Péterffy Gabriella számolt be ennek a folyóiratnak az oldalain.
Anita Ekberg, James Dean, Lauren Bacall, Giulietta Masina, Audrey Hepburn fogadnak, néznek rám a falról titokzatosan, ahogy szoktak, különösen Bacall, őt nagyon szeretem. Ahogy haladok előre a nagy üvegablakok mellett, ahol a jellegzetes szecessziós betűk árnyékukat vetik a falra, kirajzolva a mozi nevét, eszembe jutnak a diákok, sokan közülük itt láttak először olyan filmeket, amelyeknek nem kizárólag a feszültséglevezetés volt a céljuk. Itt köszönték meg könnyes szemmel például a Mindent anyámrólt, megfogadva, hogy ezentúl megnézik az összes spanyol filmet, mert eddig nem tudták, hogy az jó…
A Grand Cafénak nagyon fontosak a diákok. Az egyetemisták maguktól járnak már ide, a középiskolásoknak pedig vonzó lehetőségeket kínálnak, a legvonzóbb talán az új árstratégia: a gimnáziumok és szakközépiskolák tanulói minden előadásra 350 forintért, a lehető legalacsonyabb áron válthatnak jegyet, ami amúgy sem túl drága (500 Ft). Erről is kérdeztem két régi munkatársat, Csató Józsefet és Tóth Péter Zoltánt.
Cs. J.: Nagyon fontos a nyitás a gimnáziumok, a fiatalság felé, ők jelentik számunkra a jövőt. Akik megismerik a helyet, azok biztosan meg is szeretik, és hagyománnyá válik náluk a Grand Caféba járás.
Összekapcsolódik a mozi és a kávézó közönsége? Mozi előtt és után elüldögélnek itt szívesen a látogatók?
Szívesen vannak itt az emberek, de nem feltétlenül esik egybe a két közönség. Van, persze átfedés, de mind a kettő vonzó célpont önmagában is. A kávézó pedig nem csak kulináris élvezeteket nyújt, mindig otthont adunk valamilyen képzőművészeti kiállításnak, legyen az festészet, grafika, fotóművészet; most induló és már befutott művészeknek egyaránt.
A filmprogramokra mindig jellemző volt a megtervezettség, igyekeztetek tematikus rend szerint vetíteni a moziban. A jövőben is tartjátok magatokat ehhez az elképzeléshez?
T.P.Z.:Igen, ez nagyon fontos nekünk. A közeljövőben is így gondolkodunk. Februárban a „Test filmjei” lesznek műsoron, azután egy New Yorkkal foglalkozó összeállítás következik, azt áprilisban spanyol filmhét váltja. Új ötletként kapcsolódnak ehhez a sorozathoz ún. háttérbeszélgetések, amikor filmkészítők jönnek el hozzánk,hogy a rendezés,a fényképezés,a forgatókönyvírás kulisszatitkairól, titkos fogásairól beszéljenek az érdeklődőknek. Első vendégünk a terveink szerint Mispál Attila lesz.
Sok mozi érzi mostanában, hogy csökken a látogatottsága. Mit gondolsz, mi ennek az oka, és ha ti is érzitek, mit tudtok ellene tenni?
Valóban, ez létező jelenség, de talán nem olyan tragikus, mint amilyennek látszik. Nem tudom mi az oka, de egy biztos: szerintem túl vagyunk a hullámvölgyön, és épp a tematikus programok, a megtervezettség, a más kulturális eseményekkel való összehangolás lehet a kiút.
A Grand Café a fent említettek mellett oktatással is foglalkozik, és amellett, hogy a múltban helyet adott az ELTE mozgóképtanári továbbképzésének, új terveket is sző, ezekről Karsai Attilát kérdeztem.
Milyen programjaitok vannak, mi mindent terveztek?
Továbbra is szívünkön viseljük a tanárok képzését, filmkészítő stúdiumokat szervezünk, ahol diákjaikkal együtt leshetik el a fogásokat, májusban például a reklámfilmkészítés lesz napirenden, de most februárban is például a „Test filmjei” a testneveléshez is kapcsolódnak. Visszatérő programunk pedig a 3D-animációs filmkészítő műhely, ahol kb. 10 fős csoportokban tanulhatják meg a fortélyokat a fiatal tehetségek, akik közül többen a nyári táborunkban is részt vehetnek. Tartjuk a kapcsolatot a SZTE oktatóival és hallgatóival, akik a filmes C szak tanáraiként és hallgatóiként – és amúgy is - rendezvényeink állandó résztvevői.
Itt mindenki mindennel foglalkozik – ezt többször is hangsúlyozták beszélgetőtársaim, nincs szigorú munkamegosztás, minden tagnak szívügye a hely. Egy azonban biztos: van egyvalaki, akinek a leginkább az, és az is ő, aki tényleg mindent tud: a Grand Café egyik alapítója: Erdélyi Ágnes. Ági a filmklubok, filmtörténeti vetítések régóta lelkes támogatója volt, ő maga is vezetett ilyet a 80-as évek végén.
Milyen személyes élmények vezettek a film felé?
Talán furcsán hangzik, de egy nem közvetlenül mozgóképes élményt említenék a kezdetekről. Volt egy magyartanárom a gimnáziumban – Tőzsér Ferencnek hívták - már régen nem él –, igen különös ember volt. Nem szokványos órákat tartott, inkább ex katedra monologizált, legtöbbször nem is a tananyag mentén, máig úgy gondolom, egyetemi szinten. Egyszer elmondta szinte jelenetről-jelenetre az Andalúziai kutyát, s megkérdezte, szerintünk hogy lehetne megfejteni ezeket a bonyolult szürrealista képeket. Erről beszélgettünk, ami egyenesen égbekiáltó volt abban a korban, amikor Dalít a rothadó imperializmus őrült végtermékének tartotta a hivatalos kultúrpolitika, idiótának, perverznek, és kész. Mi akkor egy kisvárosi gimnázium osztálytermének mélyén például képről-képre az ő filmjéről vitatkoztunk, bizonyos mondatokra máig emlékszem. Első mozgóképes élményeim persze korábbról származtak, s mindig szülői feddéssel párosultak. A szomszédban lakó barátnőmmel sokszor elkéredzkedés nélkül ültünk be a moziba. Egy japán film különösen megragadott: Szívfájdalmam, Hirosima - mára eltűnt a süllyesztőben. Akkoriban az egész iskola gyakran járt testületileg mozizni. Imádtam például a Fekete tulipánt, a gyönyörű Alain Delon a lobogó fekete ingében egyszerűen felejthetetlen. Egy televíziós élményemet is máig fel tudom idézni, szinte belém égett. Ez az ugyancsak japán Kopár sziget, hihetetlen erővel hatott rám gyerekként.
Melyik évet tartod a legjobbnak a Grand Café egy évtizedes történetében?
Nem tudom, melyik év volt a legjobb, annyi minden történt mindegyikben. Nagyon fontos volt nyilván az első, különösen a Grand Café nyitását megelőző néhány hónap. Úgy emlékszem, hogy kizárólag nehézség-hegyeket kellett leküzdeni. Szabó Évával, akivel akkoriban együtt gründoltuk a szegedi art-mozit, eleinte írtuk egy naplóba, kikkel találkozunk, miről tárgyalunk, de egy idő után feladtuk. Tervezők, kivitelezők, hatóságok, potenciális szponzorok vég nélküli sora. Civil alapítványként, intézményi háttér nélkül elindítani, működtetni bármit, hát, gyengébb idegzetűeknek nem ajánlom. Feltétlenül siker volt, hogy egyáltalán kinyitottunk, s máig itt vagyunk. Feledhetetlen az első nap, a nyitás pillanata. Nem kértünk fel nagy nevet, városi elöljárót a megnyitó szövegre, mi ketten, Évával mondtuk el a magunkét. Arról beszéltünk, hogy talán azon múlik, milyen lesz, szeretett hely lesz-e a Grand Café, hogy az óriási ablakokon milyen szögben süt be a nap, hogyan látszik innen a hóesés. Pedig akkor még nem is tudtuk, mennyien andalodnak majd el a látványon, ahogy az ablakok Grand Café-s árnya elkezd vándorolni a kávézó falain. Nos, a megnyitóra annyian jöttek el, hogy lefelé a lépcsőkön is álltak, az első pillanattól megtaláltuk közönségünket.
A másik kitüntetett évként hadd említsem a tizediket, a jubileumit. A kerek évforduló arra is jó, hogy megpróbáljuk megfogalmazni a számadást. Legfőbb célunkat, amelyet egyszerűen úgy fejeznék ki, hogy igényes, minőségi kultúraközvetítés, úgy érzem teljesítettük. Dinamikusan működő hely vagyunk, folyamatos mozgásban, változásban, különböző szemléletű munkatárakkal és hasonlóan változatos összetételű, igen hűséges törzsközönséggel. Hagyományosan sok kulturális esemény zajlik nálunk; film, irodalom, egyéb társművészetek, alig győzzük. De pusztán ettől nem lenne az a hely, ami. Szinte szégyellni valóan elfogult vagyok, amikor ezt mondom, hogy én sehol az országban nem érzékeltem azt, belépvén egy hasonló helyre, hogy ide jó tartozni, vagy legalábbis jó lenne tartozni. Otthonosság, odafigyelés, ahogy a munkatársaink ránéznek a vendégekre, ahogy, mint egy kohóban, mindig forr, készül valami, annyi mindenki hordja hozzánk ötleteit, munkáit, főleg maga magát. Hiszen ez a fontosabb: emberek jönnek, megtisztelnek minket, aztán találkoznak egymással, kinézik egymást maguknak. A színész alig várja, hogy leülhessen az alternatív színházashoz, a fiatal költő itt mutatja be verseit, a kísérletező filmes a filmjét, a festő legújabb képeit, a sub urb-os a matricáit, a folyóirat a legújabb számát. Fiatal találkozik idősebbel, oda-vissza inspirációk. Beülni egy filmre. De lehet abszolúte semmit sem csinálni, elüldögélni, darvadozni, ellazulni, esetleg a magány ellen idefutni. A világ legeslegjobb dolga, ha szabadon dönthetünk, s ha a kedvünk diktálhat. Valljuk be, ez már-már luxusnak számít, ezért vagyunk szerencsések ebben a Grand Cafés ügymenetben. Talán ez érződik a hely működésén, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. Legnagyobb „eredménynek” tehát azt tartom, hogy egy olyan műfaj alakult ki az art mozizás apropóján, ami sokkal összetettebb, virulensebb, izgalmasabb annál, hogy esténként három sávban filmeket vetítünk.
Melyik események, rendezvények nőttek különösen a szívedhez, most is szívesen emlékszel rájuk?
Itt az lehet az emlékezés legjobb próbája, hogy mi jut először, rögtön az eszünkbe? Hát például Szörényi László többórás nagyelőadása a Róma-filmes hónap megnyitójaként. Kínából szinte közvetlenül érkezve, pillanatok alatt jut ihletett állapotba, és bámulatosan nagy ívű történelmi kontextusba helyezi az Örök Várost, s ezzel az összes később felvonultatott kulturális vonatkozást Pasolinitől Felliniig… Vagy amikor Enyedi Ildikó nálunk jár, s ahogy Erdei Csilla és Karsai Attila beszélget vele. Ahogy Jiří Menzel az ankét után összeölelkezve fényképezkedik a vendégekkel. Ahogy Vörös Csaba kérdezi Sopsits Árpádot. Amikor, olyan sokszor, nálunk járnak a szlovák film nagykövetei. Amikor a Danilo Kią Kávéház Sarok rendezvényein magyar-román-szerb mondatok röpködnek. Tolnai Ottó beszél kedvenc filmjeiről. Kovács Robi, Ábrahám István, Kis Attila Etele legendás kiállításmegnyitói. Krasznahorkai László többször. Amikor Pataki Ferenc méltatja Szép Ernő rajzait. A csodálatos észt filmek. Ahogy Jeles András nálunk szeret bele ©vankmajer filmjébe: A gyönyör összeesküvői. Ahogy Resch Béla bőgőzik. Varga Balázs és Vasák Benedek tűpontos előadásai a filmes tanártovábbképzéseken. Darvasi és Csuhai, Darvasi és Szilasi. Egy Farsang, amikor Simon Petiék a Grand Cafés zenekarban játszanak. Kincses Károly szenvedélyes fotótörténeti kurzusai. A Baka István és az Erdély Miklós Konferencia. Ahogy Szentmiklóssy Mara szervezi a spanyol filmheteket. Frankofón éjszakák. Az ügybuzgalom, ahogy Csató Józsi gondozza a kiállításokat. A hatalmas tömeg Tóth Paja filmbemutatóján: A szentjánosbogarak nemi élete. A nézőtéren foszforeszkálnak az ajándékba kapott kis bogár-brossok. Bombitz Attila osztrák-német szemináriumai a Grandban. Amikor Drąatová Marta elhozza Ludvíg Vaculíkot Prágából. Amikor Jankovics Marcell miatt nem férnek a terembe. Ugyanígy Tarr Bélánál. A szakértelem, ahogy Tóth Peti és Hertlig Balázs előkészíti az éjszakai filmklubokat. Igen, az emlékekben irgalmatlan zsongás van, jövés-menés, annyi az élmény, hogy egyszerűen nem lehet számba venni.
Biztosan van azért hiányérzet is: milyen vágyaitok nem teljesültek?
Hát igen, nem teljesült az a vágyunk, hogy terjeszkedjünk. Időről-időre felhorgadt a vágy, próbáljuk ki magunkat nagyobb terekben, több lehetőséggel. Először a néhai Korzó mozi újjászületése, újrahasznosítása érdekében próbálkoztunk. Tervek, nagy ívű elképzelések, felkérésre beadványok, ráadásul biztatást is kaptunk nem keveset. Végeredmény: semmi. Aztán a Belvárosi Mozi (Magyarország legszebb mozipalotája az Uránia után) igazgató váltásakor ismét tervek, fejezetekre osztott, alaposan megmunkált elképzelések, főleg gyökeres változtatások. Úgy gondoltuk, összegyűlt már annyi tapasztalat, sikerek is vannak, jelentős kapcsolati tőke is van a magyar kulturális életben, vagy hogy is hívják, szóval lenne bennünk annyi erő, elszánás, hogy egy többfunkciós városi, horribile dictu régiós központot hozzunk létre. A Grand Cafét nagyban. Legalább három polgármesternek bátorkodtam elmondani, hogy a városnak kár lenne kihagyni ezt a ziccert, nevezetesen, hogy mostanra összeállt egy olyan team, mondjuk egy olyan szellemi holdudvarral rendelkező műhely, amelyik alkalmas egy minőségi, a szokványosnál kreatívabb, invenciózusabb kulturális intézmény működtetésére. Nem mindig jön ez össze így. Egy társaság, aki kitanulta a mozizást, de nem csak ezt tudja.
Az eredmény: semmi. Legalábbis a mi szempontunkból semmi, mert természetesen a Belvárosi Mozi a maga módján működik tovább, színvonalasan, sok-sok újító próbálkozással.
Vannak fontos mondatok, amit megjegyez az ember. Akkortájt Weiner Sennyei Tibor azt mondta nekem: „Higgye el Ágnes, kicsinek lenni jobb.”
A terveitekkel nyilván pénzügyi és bürokratikus buktatókon is át kellett evickélnetek. Hogy birkóztok meg ezekkel?
Pénzügyi nehézségek időről-időre vannak, de nagy túlélők vagyunk. Civil szervezetként legnehezebb az indulás volt, ráadásul még közbejött a Bokros-csomag is. Aztán az új filmtörvény behozta az art-mozik normatív támogatását, aminél jobbat nem is lehetett elképzelni. Ez ugye néhány évig tarthatott, s ezzel nem azt akarom mondani, hogy szinte vártuk a láng lejjebb csavarását, de hát valljuk be, a törvény túlságosan is nagyvonalú volt. Az új szabályozás azonban túlságosan magas, szerintem teljesíthetetlen feltételeket támaszt, tehát a támogatás összege a kezdetekhez képest jócskán megcsappan. Újabb nehézségek várnak ránk, de mit ne mondjak, már megszoktuk… Szponzorok ugye, nem léteznek a mi frontunkon, de legyünk igazságosak, említsük meg, amit meg kell említeni. Szeged városának az utóbbi néhány évben nem kell bérleti díjat fizetnünk, amiért tényleg, komolyan, hálával tartozunk. Nem felejtjük el azt sem, s ezt adandó alkalommal mindig el is mondjuk, mennyit köszönhetünk a Szegedi Mozgókép Kht-nek, s személyesen Petróczy Sándornak, hogy egyfelől támogatták, anyagilag is segítették a Grand Café kialakítását, s jó néhány évig tolerálták, hogy késve fizessük ki esedékes számláinkat.
Annyit pályázunk, amennyit csak lehet, s az esetek majdnem 100 %-ában nyerünk is kisebb-nagyobb összegeket. Itt szeretnék megjegyezni valamit: úgy látjuk, innen Szegedről, nem azt mondom, hogy a végekről, mert mi a magunk szempontjából centrumnak éljük meg a helyzetünket, szóval úgy ítéljük meg, hogy az ún. vidéki pályázatok általában lényegesebben kevesebb apanázst kapnak, mint a fővárosiak. Egyáltalán a főváros és a vidék kulturális finanszírozása között olyan ormótlanul nagy diszkrepancia van, hogy ezt higgadt fejjel nem igen lehet elviselni, pláne jóváhagyni. Egy-egy fővárosi mega komplexum költségvetéséből a fél ország kulturális életét fel lehetne virágoztatni, s ez nem azt jelenti, hogy nem vagyunk büszkék egyik-másik budapesti nagyintézményre, s demagógok sem akarunk lenni. De nézzünk rá a magyarországi vidéki kulturális mező sivárságára, aminek igenis legfőbb oka az alulfinanszírozás, mert egyfelől nincs pénz az igényes fenntartásra, másfelől arra sem, hogy a valamirevaló szakemberek odaszegődjenek, s motiváltak legyenek az önérvényesítés lehetőségében. Most az a helyzet, hogy aki teheti, felhúz a fővárosba, de legalábbis a nagyobb városokba, csúnya a kifejezés, de pontos. A felelősség persze megoszlik a központi és a helyi, önkormányzati finanszírozási rendszer és döntés-mechanizmus között, de a végeredmény az, ami.
Sokan gondolták annak idején, hogy nem sokáig lesz életképes a mozitok, hiszen annyira vékony réteget vonz az art mozi, hogy az nem fogja tudni eltartani az intézményt. Mit gondolsz erről? Mi az art mozi jövője?
A mozi, mint kulturális szolgáltató műfaj, nem azt mondjuk, hogy végóráit éli, hiszen benne vagyunk mi magunk is, mindenesetre a multimédiás robbanás s a mozgóképes kultúra totális demokratizálódása nyomán soha nem látott kihívások előtt áll. Tíz éve érezzük már, s mostanra sejtéseink megfellebbezhetetlen ténnyé váltak, hogy a mozi, nevezzük akár art-mozinak, közvetítse bár a legnemesebb filmművészeti értékeket, legyen bár a szórakoztatás legnépszerűbb műfaja, önmagában már nem rendelkezik annyi ingerrel, hívó szóval, ami elégséges lenne a sikeres fennmaradáshoz. Ezt ismerték fel a megacégek is, amelyek nem véletlenül helyezték a multiplex mozikat vásárlóközpontokba, szórakozóhelyek kontextusába. Nem nyújtanak többet, sokszor még technikai körülményeikben sem, mint mondjuk a nagyobb városok mozijai, csak hát a fogyasztás templomainak környezetében jelennek meg. Mit tud magával kezdeni egy gyengécske pénzügyi lehetőségekkel bíró art-mozi? Alapjaiban kell végiggondolnia működésének elveit. Mivel ad magára, úgy határozza meg önmagát, hogy igényes kulturális szolgáltatást kíván nyújtani, s a mozgóképes kultúra mellett mozgósítja a tárművészeteket. Kávéházat, teázót, kiállítótermet tart fenn, könyveket, mozgóképes hordozókat árul, kölcsönöztet, nyitva tart egész nap, s közben nem csak filmeket kínál. Kulturális információs bázis. Több regiszteren játszik. Mindehhez persze komolyabb anyagi források szükségeltetnek. Mi a helyzet ugyanakkor a mozgóképes pályázatoknál? Mélyen el kell titkolni, hogy a filmvetítések mellett történik más is; kiállítás, koncertek, performance-ok, vonatkoztatható irodalmi estek, színházi produkció, bármi. Ha pozitív döntés születik is egy ilyen multimédiás programsor esetén, véletlenül sem lehet elszámolni másra, mint filmszállítás, kölcsönzés, filmes események tiszteletdíjai stb. Nincs vagy nagyon kevés az átjárás a különböző szakkuratóriumok anyagi forrásai között. Egy art-mozinak alapjáraton maradni, és csupán napi 1-3 ún. művészfilmet vetíteni - hosszabb távon egyenlő a tönkremenéssel. Pangó, halott mozicskák lennénk így, kinek van kedve egy ilyen helyre bemenni, pláne egy ilyen helyen dolgozni? Ráadásul az internet mellett máris itt a digitális televízió, ami előtt az igényes néző éjjel-nappal, ráadásul jogtisztán nézheti mindazt, amire vágyik. A régi módon nem megy tehát, mozgósítanunk kell szellemi kapacitást, kreativitást, lépést kell tartani az új fejleményekkel. Ami nem csak azt jelenti, hogy olvassuk a filmes tanulmányokat, de azt is, hogy tudatosan, például szociológiai alapossággal foglalkozunk a közönség különböző potenciális rétegeivel, a kulturális fogyasztás új tendenciáival és lehetőségeivel, s vonjuk le a konzekvenciákat, azaz a tanulságok mentén alakítunk ki új stratégiát. A moziba leginkább járó fiatal közönség ízlése, mozgókép-fogyasztó szokásai radikálisan megváltoztak, őket nem lehet már a régi módon megszólítani. Nem Bergmanék felől kell már régen közelíteni, esetleg fordítva. Filmkészítő műhelyeket kellene például létrehozni, hiszen ha mással nem, mobil telefonnal egyre többen készítenek filmet. Mozgóképes környezetszennyezés folyik, ebben az irányban is lehetne „környezettudatos” projekteket indítani. Egyáltalán, tágabban kellene kezelni és közvetíteni a vizuális kultúrát, amelynek egyik szegmense a filmművészet, de mellette ott van a média, a kortárs képzőművészet, környezetünk tárgyi kultúrája stb. Ebben a kontextusban kellene megtalálni az art-mozizás helyét, bár lehet, hogy ekkor már nem is így kellene hívni. Mindenesetre a mostani sablon-szerű pályázati kiírások erre a legkevésbé sem ösztönöznek.
Egyébként kíváncsi lennék, hogy ebben az irgalmatlanul gyorsan változó, digitalizálódó világban meddig berregnek még a 35 mm-es vetítőgépek, amikhez ólomsúlyú ládákban visszük fel a tekercs filmeket, nálunk történetesen a második emeletre… Ki tudja, talán nem olyan sokára kultúra- és technikatörténeti kuriózumként fog működni egy-egy art-mozi, s ezzel máris része lehet a mindig piacképes nosztalgia-iparnak…
Melyik a kedvenc filmed?
Nem tudok kedvenc filmről beszámolni, mint ahogy kedvenc könyvem sincs. Túl nagy a választék, s nagyon sok a jó, persze még több, ami nem tetszik. A filmekkel is úgy van az ember, mint az irodalommal. Nagyon sokat kell olvasni ahhoz, hogy kiválasztódjanak a szívünknek és ízlésünknek legkedvesebbek, nagyon sok filmet meg kell nézni ahhoz, hogy felbukkanjon egy-egy remekmű. Hál’ Istennek nem csak a remekműveket kell és lehet szeretni… Ha mégis mondani akarok valamit, akkor a Sátántangót mondom, amit a legjobb magyar filmnek tartok, ha szabad egyáltalán ilyet állítani. Akárhányszor nézem meg, mindig új szépségei fénylenek fel. Legutóbb például a humorát érzékeltem erősebben, mint máskor. Meg észrevettem a koszlott csipkefüggönyt – Maya fátylát – ahogy időről-időre meglibben az orvos ablakán. Szeretem nagyon a Stalkert, Kajdanovszkij arcát, meg ahogy hullámzik a mező, ahogy úszkálnak a tárgyak a rozsdás vízben. A lassú filmeket szeretem legjobban, és lehet, hogy ez már így is marad.
Nincs más hátra, minthogy megnézzem, mit vetítenek nekünk, deákosoknak (Deák Ferenc Gimnázium) februárban, egyeztetni az időpontokat a három kollégával, Erdélyi Eszterrel, Andóczi Józseffel és Magyar Csabával. Közben az itallapon keresgélve rátaláltam, kedves olvasó arra, amire szívesen meghívlak ide, a Grand Caféba, Szegedre: Forró csokoládé Frida Kahlo módra: keserű csokoládé, tejszín, tej, fahéj, vanília, chili, bors, tejszínhab gőzölög a csészédben. Van kedved megkóstolni? A vonat óránként indul Pestről…
2007-02-16
