A Bauhaus tanára, Moholy-Nagy a fotó kísérleteivel lett ismert. Magát nem tartotta fotósnak, a gépet játékszernek tekintette, de amit csinált, az később elterjedt. Így a „normál” fényképész állásponttól eltérve, a felvételeket alulról felfelé ill. fordítva készítette, meglepő rövidülésben „átrajzolva” a perspektívát. Gép nélkül készített fotogramokat: lenyomatokat, amikben a tárgyakkal való közvetlen kapcsolatuk révén a fény új költészetét hozta létre. Emellett még fotó-kollázsokat, fényfreskókat vetítő készüléket, szín-fény orgonát, több falra egyszerre vetítő mozigépet tervezett. Mozgó szobrot, Fénymodulátort alkotott, amiről filmet is csinált (amit Kertész lefotózott). Kollázsaiban a tér-idő síkokat bontotta fel, ami a film-montázshoz állt közel. Filmjei –Marseille, régi kikötő, Cigányok, Hangos abc - nem a szokott narratívára épülnek, inkább a kísérleteire, ill. a dokumentum-, a szociofotó megmozdítására. A Cigányokat a német hatóságok cenzúrázták, mert kedvezőtlen színben mutatta be a gazdasági viszonyokat. Itt említjük meg Munkácsi egyetlen filmjét, amit ő is a vándor cigányok életéről forgatott itthon, 1927-ben (Cigánylakodalom).

Egy reneszánsz ember, ezzel a titulussal Pécsi József (1889-1956) életművét, s az életművet bemutató kiállítást illették (Mai Manó Ház). Közvetlenül vagy közvetve az egész magyar fotográfia tanítója volt - írta róla Kincses Károly az alkalomra kiadott album bevezetőjében. Ebben sorra veszi, bemutatja valamennyi említésre méltó tevékenységét. Bár az „alkimista” jelző is illett volna hozzá, mivel a fotó- kidolgozás minden nemes vegyi eljárását ismerte s használta: az albumin ill. a brómolaj nyomatot, a virazsírozó színező technikát, emellett saját eljárásokat is kidolgozott (kombinált olajnyomat, platinanyomat) és kamerákat is szerkesztett. Mestere volt a festői (piktorialista) tájképeknek, portréknak, újítója az akt és a reklámfotónak, -amiben Kassák Lajos, Kepes György és Vasarely volt a modellje - utóbbiban „ötvözi” az új tárgyiasságot műértő tudásával. Korát megelőző szemléletét igazolják olyan beállítások, amelyet a Terített asztalnál a kezekről készített –„levágva” a fejeket - megfelel egy modern film közelképének. A 60 éves Rákosi portré fotózására őt hívták, mégis szinte elfeledve - igazolványképeket készítve - halt meg. Ahogy a másik ötről is elfeledkeztek sokáig…

(Felvetődik, hogy ezek az emberek mennyire voltak kényszerpályán. Többségük olyan peremhelyzetben levő kultúrába született, amelyből a dominálóba integrálódás/asszimilálódás nyelvi nehézségbe ütközött, ezért az univerzálisabb vizuális nyelvet választották a közlésre. Azt, amelyik akkor még a művészetek peremén volt.)

Ha nem is Ragályi szavaira, de megmozdult a fotós társadalom. Az őszi szezon legnagyobb eseményét produkálta. A több mint 50 kiállítással többszörös jubileumot ünnepelt a szakma:
1956
tavaszán alakult meg az MTI Fotó, az év nyarán „megszületett” a Magyar Fotóművész Szövetség, és ez év őszén halt meg Pécsi József. E három esemény az alapja a rendezvénysorozatnak, amelyhez társult „a kis októberi forradalom”. Az MTI albummal és egy kiállítással emlékezett meg e kettős évfordulóról. A Kor-képek sorozatban megjelent kötet, Féner Tamás alapos, történészi, művészi igényű szerkesztésében az 56-os évet eleveníti fel. Amikor a téma „az utcán hevert”: ledöntött szobor, elesett katona vagy civil, megfeszített, -lincselt áldozat formájában. A kötetben ismeretlen és ismert képek - egy részük már látott filmek alapján azonosítható, mintha a filmek standfotói lennének: Bem téri gyűlés, felvonuló emberek, tankok, ötágú csillag leverése egy tűzfalról, a zászló kilyukasztása. A szimbolikus és tettleges cselekedetek adják a könyv fő vonulatát; ahogy a rendszer ikonosztázát lerombolják - előbb Rákosit személyesen is látni, majd azt, amint a képét égetik -, de egyes elemeit most szabadon használják: transzparensek, zászlók. Új ikon (Nagy Imre kép) mellett feltűnik a régi, betiltott: Petőfi kép, Kossuth címer és új feliratok, a „vox populi”. A többi kép is beszédes: a borítók, az évszakok „nem közömbös” fotói. Képek a tettekről, amiről nincs film: a Rádiónál, a Kossuth téri sortűzről Bojár Sándor sorozata Eizenstein filmekre emlékeztet. A fotósok sokszor a saját életüket kockáztatták – a francia Jean-Pierre Pedrazzini a Köztársaság téri harcban kapott halálos sebet -, sokszor az alanyaikét. A bukás utáni megtorlás ugyanis gyakran e fotók alapján gyűjtötte be a „sáncba” a XX. századi „szegénylegényeket.”

Ez morálisan exponálja a fotós felelőségét. Haris László szinte gyerekként készített képeket az eseményekről, majd a letartóztatástól tartva elégette a negatívokkal együtt. A barátja azonban elrejtette egy részüket, nemrég kerültek elő.(Már a Fotográfiai Múzeum anyagaként szerepeltek a Washingtonban rendezett jubileumi kiállításon, amit itthon a Műcsarnok mutatott be, s albumban is megjelent A forradalom objektív tekintettel címen.)

A legtöbb és legszebb, amit akkor egy fotós tehetett, azt Ata Kandó tette. A Hollandiában élő, 3 gyerekes magyar származású asszony, Görög Etelka eljött az osztrák–magyar határra Violette Cornelius fotóművésznővel, s a menekülteket, elsősorban gyerekeket fényképezte, ezzel műfajt és magatartást teremtett, mivel e képekből már karácsonyra kiadott egy albumot. A Cím nélküli könyvnek keresztelt kötet bevételét, félmillió holland forintot pedig eljuttatták a magyar menekült gyerekek megsegítésére. Az osztrák Erich Lessing viszont a határon innen fotózott, már 56 tavaszától karácsonyig. Nem a szenzációra jött és nemcsak Budapestre. Járt az Alföldön és a Dunántúlon, Győrben és Sztálinvárosban, fotózott szegény parasztot és szegény munkást, művészt és politikust: Nagy Imrét és Rákosit „ember közelből”. A „vesénkbe látott” - kvalitásait minősíti, hogy a Capa által alapított Magnum tagja, erről árulkodik az a „Magnumos” képe, amin emeleti ablakból fotózott egy tömeget, és már senki nem figyel, nem néz fel a hangszóróra. Ott volt minden eseménynél, a dicsteleneknél is (könyvégetés, lincselés). Fotóit nagyformátumú albumban jelentette meg az 56-os Intézet, olyan kontextusba helyezve, aminek szövegét Fejtő Ferenc, Konrád György, Rainer M. János történész és a fotós írták. Méltó az évfordulóhoz, az Intézethez. Képeinek olvasata, hogy a forradalmat nem a Petőfi Kör robbantotta ki, hanem a nyomor és a szegénység, s hogy a Lajtától Keletre történő változás minimuma együtt jár az erőszak maximumával. Hogy a bécsi nézők – még - mit olvasnak ki e képekből, az kérdés. Az arcokon érdeklődést és értetlenkedést láttam. Aznap láttam a kiállítást a Leopold múzeumban, amikor Bécs a megszálló csapatok kivonulásának 51. évfordulóját ünnepelte „gemütlichen”. A Parlamentnél néhányan arra várnak, hogy bejussanak, mivel aznap a közönség előtt is megnyitották, a többség a múzeumokra volt kíváncsi. A Helden platzon /Hősök terén egy amerikai és orosz tank állt „díszőrséget”, de senki nem „kötötte el” egyiket sem…

Ezzel egyidőben egy fiatal magyar fotós, Csoszó Gabriella lírai képeivel személyes, rendhagyó sétára hívná az elképzelt „kedvest”, a nézőt a budapesti őszi estéken. De – mint a kiállítás előszavában írja, nem tehet úgy, mintha az utóbbi hetekben semmi nem történt volna a városban. „Történt és mindez felülírta a tervem”. A Parlamentnél és a Szabadság téren nem tudott fotózni. Érzéki sétára a pesti éjszakában néhány hete nem gondolhatunk. Ha a zavargásoknak októberben sem lesz vége kedves, úgy legyen ez a játék emléke és vágya a könnyed esti sétáknak, akkor csak képzeletben kövess.”
Csoszó gesztusa nem (annyira) 56-ot idézi, inkább a posztmodernt. Ezt a távolságtartást a társadalmi politikai eseményektől sok fiatalnál lehet látni. Kivétel Réthey Prikkel Tamás reflexiója arra a helyzetre, hogyan írta át a Kádár rendszer a történelmet, hogy rajzolta át 56 képét. Erre utal az áldokumentum, „56-os” film standfotóin végrehajtott kikockázással, ami azóta a bírósági felvételeken a felismerhetetlenséget biztosítja, ez esetben a fotós generációja számára 56 megismerhetetlenségét jelenti. (Kiállításának is ez a címe: Mi nem ismerhettük meg Őket.)

Pauer Gyula, a pszeudó megteremtője viszont eredeti amatőrfotókat használt fel 56-os sztéléi, síremlékei elkészítéséhez. Idősebb Gazsi Zoltán képeit felnagyította (70x100) alapozott vászonra, s erre száraz festéssel rá „másolta” a fotók tartalmát, a szétlőtt Budapestet, mivel ezt tartotta fontosabbnak a festményszerűségnél. A pigmentális képek mögöttes fotórétege azok valós referenciáját adják, a pszeudó csak a keret: rétegelt falemezre márványt fotózva sírkövek látszatát teremtette. A Nemzeti Galériában kiállított 18 tábla olyan benyomást kelt, mintha a múzeum kőtárában lennénk.

2006
A többi kiállítót inkább a műfaji, formai, technikai problémák foglalkoztatják, így gyakran nem a kép, hanem a leképezés folyamata az érdekes. A „megrendezett képek” már a digitalizált világban szocializálódott fiatalok kísérleteit mutatta be a Vízivárosi Galériában. Déry Ágoston, Erdős Gábor, Fabricius Anna, Gerhes Gábor, Gyenis Tibor és Illés Barna úgy manipulálják képeiket, hogy be- ill. megrendezetten, a mozzanatok pontos beállításával, vagy az alakok szerepekbe kényszerítésével ill. a természet törvényeinek bizonyos fokú átalakításával készítik. Az így megrendezett jeleneteket tisztán fotográfiai eszközökkel dokumentálják. A néző a „hiteles” valóság egy szeletét látja, nem pedig virtuális úton konstruált képet. Ettől a viszonylagos realitástól a „dokumentumok” még inkább abszurd, szürreális jelleget kapnak - írta róluk Böröczfy Virág, a kiállítás kurátora. Baudrillard pedig azt írhatná, hogy a szimuláció megkérdőjelezi az „igaz” és „hamis”, „valódi” és „képzeletbeli” közti különbséget. A „titok” nem a képeken/mögött van, hanem a leképzésben, s amit itt látni, annak nincs köze ahhoz a valósághoz, amihez Capáéknak volt köze. Ebben az értelemben a milicista halála pszeudo, megrendezett, - azaz a halál sem „biztos”. Ez utóbbi kijelentésnek nincs valós referenciája. Már nemcsak arról van szó, amit Ragályi úgy értékelt, hogy a fotók mint kimondhatatlan mondatok az igazság részei. A képi és a nyelvi világ mennyire (nem) transzparens? Ez már nem nyelvi-logikai kérdés, de-valós és virtuális-lételméleti, ontológiai probléma is. Ebből a szempontból is figyelemre méltó Szilágyi Lenke munkája, aki eddig hagyományos géppel fotózott, most digitális színes képeket készített a „Partik” világáról, de megőrizte mentalitását, korábbi képeinek sejtelmességét, ami illik e köznapin túl(i)világhoz, ahova átlépve nehezen fog(almaz)ható meg a reális lét. Szilágyi érzékelteti a feszültséget, ahogy a reális és illuzórikus helyzetek átfolynak egymásba, s a vele szembenálló virtuális világra válaszol, úgy, hogy a téma nem válik szocio-sorozattá, mintha Fellíni álomszerű, szürreális filmjeinek - Giulietta.., Róma, Satyricon –„standfotói” lennének, mégis dokumentálnak -némi iróniával.

A No catting csoport fiataljai: Mucsy Szilvia, Kudász Gábor Arion, Somlói Kolos együtt végeztek az „iparon”, azóta is közösen állítanak ki, bár külön utakon járnak. Közülük Mucsy Szilvia a hagyományos fotóival lett elismert, a fiúk pedig a digitálissal. Arion még diákként megnyerte a HP. cég nemzetközi fotópályázatát. Triptichon című kiállításukon látható képeit analóg géppel készítette (6x7) a ligetben, csak a nagyításuk történt digitális printtel. Így a méret alapján is tűnhetnek festőinek, melyek „előhívják” Bosch, a rokokó ill. az impresszionisták képeit. Mucsy viszont digitálisra váltott: intim miliőben játszódó képei – hol humorosak, ironikusak - a korábbitól eltérő narrációt és térszemléletet jeleznek. Somlói hű maradt a digitális géphez mint mérőműszerhez, ezzel vizsgálja a képi hatásokat - és határokat, egészen az eltűn(tet)ésig.
Szamódy Zsolt az egyéni, történeti, univerzális idő rétegeket sűríti, hagyományos módon örökítve meg a természet elemeit, ősi létformáit szinte elvont képeken. Egykor André Bazin a fénykép ontológiájáról írt, ő most az ontológia fotóit „írta meg”. (Tengeren innen)
Vancsó Zoltán 3 kiállítást jegyez, s mindegyiken más arcát mutatja. A Város-párosban úgy mutatja be Párizst és Pestet, hogy kerüli a közhelyeket, emblematikus épületeket. Megtisztítja a terepet a rácsontosodott tradícióktól, lebontja a díszlettömeget, amit elkezdett a „Le a Halászbástyával”. Hozzányúl a helyekbe kódolt mítosz tartalmakhoz, s ezeken ironizálva jut el korábban nem ismert, nem látott lényeges dolgokhoz. Egy sor felfedezést tesz, ami e két várost összeköti. Érdemes összevetni Brassai fotóival. Az Égiriadó! a kísérletező Vancsót mutatja be: 15 év alatt repülőről készített színes fotóit. A felhőkben úszva olyan drámákat látott, miket a földön hiába keresett. A felvételekbe utólag nem nyúlt bele, amit látni, azt a természet és egy polárszűrő alkotta. A képek viszont giclée nyomatok, egy új, tintasugaras technológiával készültek - a nyomtató fröcsköli a festékcseppeket -, hosszú színtartóságot biztosító pigment tintával, nagy felbontású printerrel. Pillanatmúzeum-ában pedig olyan fotókat állít ki, melyek a „csendes képek” folytatásai, s mivel kontemplatívak – vélhetően - időtállóak lesznek.

Az időtállósággal minden fotó(s)nak meg kell küzdenie. Példázza az a reprezentatív kiállítás a Budapest Galériában, ami azt mutatja be, hogy az elmúlt 50 évben a Szövetség – tagjai révén - mennyiben járult hozzá a magyar és az egyetemes fotográfia értékeihez. A majd 500 tag munkái közül fiatal fotótörténész választotta ki, hogy melyik kerüljön albumba, - ill. azon belül - kiállításra (Kiválasztott fényképek). Ami vitára adhat okot, mivel egy szubjektív fotótörténetet látni. Átírását, felülírását az 50 évnek? Baky Péter a válogatásnál hasonló módon járt el, mint Vancsó: a képek értelmezése terén a felesleges rétegek lefejtésével a mű igazság-magvát igyekezett kihámozni. „A kép döntse el, hogy a falra kerüljön, ne az, hogy ki csinálta” - azaz a mű üzenetének megértésére koncentrált, kevésbé a műfaji-esztétikai fogalmi meghatározására. Válogatása 70 évet fog át, nemcsak 56 van benne, hanem az újkori magyar történelem. (Amit néha szintén átírnak.) Benne van a neo-avantgard, a kísérletező fotó - Jokesz Antal, Kerekes Gábor, Szilágyi Lenke, Tóth György, a festő Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor, Vető János és az emigráns Almásy Pál -, akik korábban még „ünneprontók” lettek volna. A műfajok is egyenrangúak: a teremtett kép „ekvivalens” az ábrázoló fotóval, a riporttal. Ami azért fontos, mert egy párhuzamos tárlaton a Néprajzi Múzeumban, az MTI riportereinek 50 évnyi fotóiból ad válogatást Gera Mihály, aki egy eltűnő világ képi értékeit mentette és tárta a nyilvánosság elé. Itt viszont együtt van Escher Károly Benkő Imrével, Kálmán Kata Korniss Péterrel, Angelo Török Lászlóval, Fejes László Friedman Endrével, Lucien Hervé/Elkán László Haris Lászlóval, Telek Balázs Vékás Magdával. Egy térbe kerül Tóth György festői képe (Black and white), amin egy nőalak több mozdulatát, általa az időt sűríti egy síkba és Bánkuti András riportfotója a lehulló Lenin ikonról, egy pillanatba sűrítve a történelmi és a napi időt (Moszkva, alkony). Más-más módon mozdítják meg, teszik filmszerűvé a fotót. És egy albumba került a riporterként ismert Balla Demeter artisztikus Ádám és Évája a fiatal Hamarits Zsolt azonos című Barbie-Ken játékbaba párosával. E képek maguk is játékok az akt és a reklámfotóval, azokra reflektálnak humorosan, ironikusan. Ez a nyitottság alapja lehet a fotóról való diskurzusnak – és a következő 50 évnek…

E kiállítás, miként Pécsi Józsefé a Mai Manó Házban, december 10-ig van nyitva. Ugyanott kaphatók a kiállított fotókból készült szép kivitelű, gazdag albumok: így 330, azaz háromszor annyi „kiválasztott kép” került a kötetbe, mint a falra.

Epilógusként említjük a Filmtörténeti Fotó gyűjtemény kiállítását, amely mintegy fordítottja a többinek: megállított filmképeket, stand ill. werkfotókat mutatott be - hogy azután egy részük újra megmozduljon. Bár ezt „csak” alkalmazott fényképészetnek tartják, mégis több annál. Nem azért, mert olyan fotóművészek művelik, mint Markovics Ferenc, Szilágyi Lenke, hanem a képek esztétikai minősége alapján is, amikor önálló „életre kelnek”, függetlenednek a filmtől. Így a Macskajáték főszereplői, a Szkalla lányok sziluett fotója, amely a film plakátja lett, s amelyet Markovics Ferenc készített. Minárik Ede (Garas Dezső) széttárt karú képét (Régi idők focija) B.Müller Magda jegyezte, aki fogalom volt a filmgyárban, miként Inkeyék és mások. Most ők a főszereplők, bár csak egy villanásra lépnek elő a kamera mögül. B.Müller többéves gyűjtő munkájának eredményeként 20 plazmaképernyőn az elmúlt 50 év nagy rendezői, színészei tűnnek fel a filmkészítés „vegykonyhájában” fotókról, mozgó etüdökön. Sajnos rövid időre, a Jövő Házbeli bemutató csak egy hétig tartott. E gyűjtemény nagyobb tárlatot/tárolást érdemel. A hiányérzetet növelte, hogy csak 56-ról, de nem 56-ban készült filmek peregtek.
(2006-12-07)