Vannak rendezők, akik pusztán a képzeletük vagy mások képzelete által teremtett világgal foglalkoznak, hogy a hétköznapok valóságából kiszakítva a fantázia világába vigyék a nézőt, amely nem feltétlenül szebb vagy jobb, mint a mi világunk, de mindenképp más és éppen ezért vonzó. Vonzásának titka leginkább az, hogy semmiképpen sem aktuális vagy reális. Mások ezzel szemben egyenesen küldetésüknek érzik, hogy filmre vigyék az emberiség történetének kiemelkedő eseményeit, fordulópontjait, hogy az emberek ne feledkezzenek meg róluk, és szép számmal akadnak olyanok is, akik saját társadalmuk problémáira szeretnék felhívni a világ figyelmét. Messze visszanyúlni a történelembe talán biztosabbnak látszódhat, mint nemrég történt események megjelenítése, mert feltételez valamiféle történelmi távlatot és komolyabb rálátást az eseményekre, ráadásul az esetleges pontatlanságokért vagy tévedésekért is legfeljebb a történészek háborognak, s nem az érintettek.
Azt az íratlan szabályt azonban, hogy félig kitalált, félig valós eseményeket ábrázoló történetet ma élő személyekről nem illik készíteni, nem sokan merik megszegni, főképp, ha olyan prominens személyiségről van szó, mint Anglia jelenlegi királynője, II. Erzsébet. Stephen Frears-nek azonban még ez sem volt elég. Nem csak, hogy a királyi családot és Tony Blair miniszterelnököt választotta legújabb filmje hőseinek, de a hagyományok és a modernség feletti meditációjához Lady Diana tragikus halála adja az apropót. Az ilyesmit nem merészségnek, hanem vakmerőségnek hívják, ami leginkább a gumikötél nélküli bungee jumpinghoz hasonlítható. Ez az esemény rengeteg port vert már fel (legutóbb néhány hónapja egy olaszországi pletykalap meglehetősen túlzó és ízléstelen állításai miatt). Nem csoda, hogy a királyi család is szeretné, ha egyszer s mindenkorra elülnének a pletykák és találgatások. Erre jön egy rendező, aki A királynő (The Queen) című filmjében ismét fájó sebeket kapargat. Látatlanban akár ízléstelennek is lehetne bélyegezni, de aki látta, az tudja, Stephen Frears igazi úriember. Diana Hercegnő halála jobbára csak ürügy, hogy megmutassa két gyökeresen eltérő értékrend ütközését. Az uralkodóház és a frissen kinevezett munkás párti miniszterelnök viszonyulása az eseményekhez híven tükrözi, hogy a görcsös ragaszkodás a hagyományokhoz és a reformok végül milyen kompromisszumra jutnak a hatalom és az egyensúly fenntartása érdekében. Ha ezek után valaki azt hinné, hogy itt komoly politikai drámáról van szó, az nagyon téved. A királynő ugyanis vérbeli angol vígjáték olyan intelligens és finom humorral, amilyenre csak a legnagyobbak képesek. Ez talán abból is fakad, hogy csupán kevesen képesek olyan öniróniával szemlélni magukat és vezetőiket, mint az angolok. Náluk a társadalomkritika a társadalmon belülről jön és az érintettek legalább olyan jót derülnek rajta, mint a kívülállók. Ez a tény azonban semmit sem vesz le Frears vakmerőségéből, aki mindvégig borotvaélen táncol, de remek forgatókönyvírójának, Peter Morgannak köszönhetően olyan bravúrosan teszi ezt, ahogy csak keveseknek sikerülne. A Királynő a fesztivál legnagyobb sikere volt, ami elsősorban ennek a finom öniróniának és a még finomabb humornak köszönhető. A királynő és családja ugyanúgy megkapja a magáét a filmben, mint a reformokra törekvő Tony Blair és felesége, de az atyai pofonok sosem csapnak át durva orrba vágásokká. Ráadásul mindvégig nagyon kiegyenlített marad, nem részrehajló, egyszerre kritizálja mindkét felet, ugyanakkor szimpátiát is ébresztve irántuk. A film természetesen nem lehetne ekkora siker, ha nem lenne egy színésznő, aki ennyire tud hasonlítani és ilyen hiteles tud lenni II. Erzsébet szerepében, mint Helen Mirren, aki ezzel az alakításával méltán kiérdemelhetné az ’apró gesztusok királynője’ címet. Lenyűgöző, hogy Mirren mennyi érzelmet képes egyetlen kis szájbiggyesztéssel, szemöldök felhúzással vagy tétova kézmozdulattal közölni. A királynő tehát ismét jó példa arra, hogy bár nem sok film, és főként nem sok jó film érkezik a Szigetországból, azért minden évben akad egy-két említésre méltó, idén pedig nem lehet panasz a brit filmekre, hiszen Ken Loach munkája, a The Wind That Shankes The Barley megkapta Cannes-ban az Arany Pálmát, A királynőt pedig Velencében díjazták a kritikusok és a közönség is.

Nagy-Britannia mai napig legmenőbb exportcikke William Shakespeare, akinek a műveit már hazájában is annyiszor feldolgozták, hogy komoly kutatómunkát igényelne mindegyiket számba venni. Shakespeare a mai napig a legtöbbet adaptált drámaíró, műveit számtalanszor láthattuk korhű vagy modern feldolgozásban, szöveghű adaptációként vagy allegóriaként, keleti vagy nyugati környezetben megelevenedni. Töretlen népszerűsége példázza a legjobban, hogy az ő történetein valóban nem fog az idő, örökérvényű igazságai minden korban és a világ bármely részén megállják a helyüket. A szerelem, a féltékenység mellett a hatalomvágy, a becsvágy, a hazugság és az árulás is jócskán teret kapnak a drámáiban, amelyek közül talán a Hamletben jelenik meg mindez a legösszetettebben. A dán királyfi története ezúttal Feng Xiaogang rendezőt ihlette meg, az eredmény pedig a lélegzetelállító látványvilágú Bankett (Banquet/Yeyan). Mint minden adaptációban, ebben is az eredeti történet egy ’változata’ jelenik meg, a kisebb-nagyobb eltérések az egyediséget, egyéniséget és alkotói szabadságot jelentik, és a legtöbb esetben nélkülözhetetlenek a történet helyszínhez vagy korhoz igazításában, vagy a történet bizonyos vonásainak kiemelésében. Xiaogang ezúttal egy szereplőt emel ki, és köré építi fel a történetet, ez azonban nem a száműzött trónörökös, aki jelen van ugyan, de nem ő a történet abszolút hőse, hanem a császárnő, akinek határtalan hatalomvágya az események legfőbb mozgatórugója. Wan császárné (Zhang Ziyi) gyönyörű, ám számító, és semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy elérje célját. Ugyanakkor tragikus hősnő is, akinek megadatik a szépség, a gazdagság és a uralkodás nem csak népe, hanem a férfiak szíve felett is. Mégsem boldog, mert az egyetlen férfi, akit szeret, a mostohafia, a száműzött trónörökös, úgy tűnik, nem viszonozza érzelmeit. (Xiaogang olvasatában a császárné fiatal, és nem fűzi közvetlen rokoni szál a trónörököshöz, így kettejük kapcsolata akár be is teljesedhetne, ha a császárné becsvágya és manipulációja nem rontana el mindent.) Így a jól ismert történet mégis érdekfeszítő és fordulatos marad, s a hatást pompás kosztümök, csodálatos díszletek és fantasztikus koreográfiájú harcművészeti bemutató egészíti ki. Különösen emlékezetes a film elején látható ’merénylet’, amelyben a trónörököst próbálják eltenni láb alól az utána küldött bérgyilkosok. A fehér maszkot viselő férfiak között azonban nehéz felismerni őt, így a színészek közül (akik befogadták maguk közé) többen is áldozatul esnek a vérengzésnek, amelyben az ősi kínai harcművészet a japán NO színház stilizált maszkjaival, stilizált mozgásával és minimalizmusával egészül ki, mert végtére is „színház az egész világ.” A másik emlékezetes jelenet egy kivégzés, amelyben, mintha Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjének vesszőző jelenete köszönne vissza. Bár Hamlet története erős vezérszála a filmnek, az ázsiai környezet, a látványos kardpárbajok az egzotikumot emelik ki, a csábítóan gyönyörű és gonosz császárné mostohafia iránti reménytelen vágyakozása pedig új vonásokkal gazdagítja az eredeti történetet.

Látványos harcművészeti bemutatóban, bosszúban és cselszövésben nincs hiány a dél-koreai Ryoo Seung-wan filmjében, Az erőszak városában (Jak-pae/The City of Violence) sem. A történet egy gyilkossággal kezdődik, amelynek csak az áldozatát látjuk, akinek a temetésén összegyűlnek gyerekkori barátai, és bosszút esküsznek érte. Húsz évvel ezelőtt alakult szövetségük azonban mára mintha meggyengült volna, aminek a legfőbb oka, hogy az egykori iskolatársaknak különbözőképpen alakult a sorsuk. Ki a törvény szolgálatába szegődött, ki pedig inkább az ellenkező oldalhoz. Tae-soon (Jung Doo-hong) Szöulban lett nyomozó, így kézenfekvő, hogy ő vállalja magára szintén rendőrként dolgozó barátja gyilkosának felkutatását. Sokan és sokféleképpen próbálják eltántorítani a céljától, például egy utcai verekedés során, ahol is a kihalt éjszakai utcán különböző bandák támadnak rá. Vannak itt baseballszerelésbe öltözött, ütőkkel felszerelt fiatalok, break táncosok, jégkorongozók hoki bottal, és akkor a harcias iskolás lányokból álló sereget még nem is említettem. Újabb és újabb csapatok tűnnek fel a mellékutcákból és Tae-soon-nak egyedül kell velük szembenéznie egészen az utolsó pillanatokig, míg egy barátja a segítségére nem siet. „Az ’igazi koreai’ [harcművészeti] stílust szerettem volna bemutatni. Jellemzője, hogy az ’ember-ember ellen’ küzdelmekkel ellentétben itt ’tömegjeleneteket’ láthatunk, amikor a hősnek egyedül kell a tömeggel szembenéznie és ezzel egy időben különféle akadályokat is le kell küzdenie” – nyilatkozta az akciójelenetekről a rendező, Ryoo Seung-wan. A legnagyobb akadály azonban ezúttal is az emberi természet. A gyilkost pedig nem is annyira az ellenfél táborában kell keresni, akinek indítéka leginkább gyerekkori sérelmekhez vezethető vissza. Az erőszak városának érdekessége, hogy húsz éveket ugrál ide-oda a cselekménye, hogy megmutassa, vannak barátságok, amelyek nem állják az idő próbáját, mert az élet annyira más-más sorsot szán az embereknek, hogy óhatatlanul is egymás ellen fordulnak. A végén azonban, mint a jó és a rossz harcában kötelezően, itt sem maradhat el a végső leszámolás. Stílusosan igazi western ritmusban, több akadályt legyőzve, testőrök hadán küzdi át magát Tae-soon és barátja, szembeszáll az egykori bandatárssal, akiből azóta kegyetlen gengszter lett. És a vége? „Nincs happy ending. A győztes az, aki tovább állva marad.” – ahogy az a gengszterfőnök szájából elhangzik.

Az erőszak városához hasonlóan az Útmutató saját Szentjeid felismeréséhez (A Guide To Recognizing Your Saints) is húsz évvel ezelőtti és mai események között ugrál, hősei is gyerekkori barátok, akik ’az erőszak kerülete’ címet nyugodtan kiérdemlő helyen nőttek fel. Queens Astoria nevű negyedében indul és pecsételődik meg a sorsuk. Itt is dúl az erőszak és a bandaháborúk. A gyerekek egyenesen belenőnek az utca kegyetlen törvényei által diktált életbe, amely elől az egyetlen menekvésnek az tűnik, ha az ember örökre hátat fordít a queens-i utcáknak. Így tett az író/rendező Dito Montiel is, akinek önéletrajzi ihletésű regénye szolgált alapul az azonos címet viselő filmhez. Montiel szerepében Robert Downey Jr. látható a filmen, aki húsz év után visszalátogat szülőföldjére, hogy megbékéljen a hellyel, múltjával és apjával, aki azóta se tudta megbocsátani neki, hogy se szó, se beszéd Kaliforniába költözött. A régi utcák sok boldog, de még több keserű emléket idéznek vissza a közben íróvá vált Montielben. „Erőszak volt mindenütt, de nekünk mégis ez volt a Mennyország” – hangzik a visszaemlékezés. A kamasz Montiel és haverjai igazi kiskirálynak érezték magukat az utcákon, egyik csínyt a másik után követték el, majd a dolgok egyre jobban eldurvulnak, és az érzékeny fiú számára egyre fullasztóbbá, elviselhetetlenebbé vált az örökös bandaháború és verekedés. Bár az eltelt évek nem szépítik meg az emlékeket, úgy tűnik, Montiel végre megbékél múltjával, és bár a visszatérés korántsem konfliktusmentes, azért mégis sok mindent segít helyretenni. A történet nem hangzik túl eredetinek, és az igazat megvallva, nem is az. Az Útmutató saját Szentjeid felismeréséhez az a film, amelyben semmi új, semmi eredeti nincs, sem a történetében, sem elbeszélésmódjában, sem képi megoldásaiban, mégis nagyon emberi és megindító alkotás, amely hol hangos nevetésre készteti a nézőt, hol könnyeket csal a szemébe. Jó bizonyítéka ez annak, hogy ha jó az alaptörténet és jók a színészek, akkor nem feltétlenül kell nagyon újat, vagy nagyot mondani, a film mégis ’működni’ fog. Igazi amerikai függetlenfilm ez, szerényebb költségvetéssel. Kevés ilyet láthattunk a Lidón, ott ugyanis Amerika sokkal nagyobb számban képviseltette magát a nagyobb volumenű szuperprodukciókkal.

Az igazi szuperprodukciók közé tartozott Oliver Stone World Trade Center című filmje, amely az amerikai történelem fekete napját örökíti meg, korántsem elfogulatlanul. Ha A királynő egyértelműen a fesztivál sikerfilmje, akkor a World Trade Center a legvitatottabb alkotás. Voltak, akik fütyültek és amerikai propagandát kiabáltak, míg mások tapsoltak és éljeneztek. A World Trade Center az összeomló torony romjai között rekedt két túlélő beszámolóját veszi alapul, akik az első helyszínre érkező mentőosztag emberei között voltak, és akik bár menteni mentek, végül maguk szorultak mentésre. Csodával határos megmenekülésüket és a családjaikban lejátszódó drámát láthatjuk a rendezőtől megszokott hatáskeltő elemek tömkelegével. Kétségtelen, hogy a téma, mármint a 2001. szeptember 11-ei merénylet és legfőképp annak utóhatása napjaink világtörténéseinek egyik legmeghatározóbb eseménye, amely úgy tűnik, végérvényesen kibillentette a világot addigi ’rendjéből’. A terrortámadást mindenki egyformán elítéli és elutasítja, hiszen ártatlan emberek ezrei estek áldozatul, de sokan akadnak, akik eltúlzottnak és elítélendőnek találják Amerika válaszát a támadásra. A film bírálói sem az események súlyosságát és a tragédia mértékét vonják kétségbe, sokkal inkább George Bush politikáját, amelytől sajnos nehéz elválasztani a filmet. Sokakat nem is annyira a politikai propaganda, jóval inkább magának a filmnek bizonyos elemei zavartak. Oliver Stone-ról köztudott, hogy szereti a történelem és a politika eseményeit monumentális díszletek között és korántsem költségkímélő módon megidézni, mindennek azonban gyakran kétes az eredménye. Nem sokkal a fesztivál előtt néztem ez egyik mozi csatornán a szintén Oliver Stone rendezte Alexander-t, és közben arra gondoltam, hogy Nagy Sándor utolsó csatájánál nem igen lehet giccsesebbet elképzelni, de úgy látszik, a rendező képes újra meg újra felülmúlni önmagát. Az ugyanis, amikor a World Trade Centerben a halállal küzdő rendőr számára narancsfényben úszva megjelenik Jézus, együttérzés ide vagy oda, még a legfinomabb ízlésű nézőt is mosolyra ingerli. Ez történt Velencében is, ahol a teltházas sajtóvetítésen az egész nézőtér egyszerre nevetett fel. Nem kétséges, hogy szeptember 11. új fejezetet nyitott a történelemben, és nem árt az ott történt egyéni tragédiákra újra meg újra figyelmeztetni az embereket, az azonban nem mindegy, hogy hogyan.

Drámai hangulat után egy drámaíró esete Hollywooddal. Legalábbis ez lehetne az alcíme az egyébként versenyprogramon kívül szerepelt Neil LaBute-filmnek, a The Wicker Mannek. Míg korábbi filmjeivel kapcsolatban sokan felrótták LaBute-nak, hogy túlságosan statikusak a jelenetei, olyanok, mintha filmre vett színházat látnánk, a The Wicker Man kétségtelenül mutat némi előrelépést ilyen téren, bár sokszor válik színpadiassá a történet, különösen, amikor a nyomozó, Edward Malus (Nicholas Cage) és Sister Summersisle (Ellen Burstyn) beszélgetését látjuk. Ennek ellenére a film nem csak színdarabként, de fordulatos thrillerként is működik, bár lehet, hogy azért, mert ez tulajdonképpen egy 1973-as színpadi mű remake-je. Írója, Anthony Shaffer eredetileg színdarabnak írta, amit LaBute úgy dolgozott át, hogy illeszkedjen saját drámáinak sorába, vagyis igaz legyen rá a „Mindegy, csak bántsunk valakit” mottó, amely a Férfitársaságban című filmben hangzik el, de ugyanúgy illik a The Shape of Thingsre és ez utóbbi filmre, a The Wicker Manre is. Bár ez utóbbi kettőben nagyon is fontos szempontok alapján választják ki a ’bántók’ az áldozataikat. Az egyik jelentős eltérés az eredeti műtől, hogy a különös kolóniát, ahová a nyomozó az eltűnt kislány felkutatására indul, nő vezeti. Így a végső csavar igazi ’LaBute csavar’ lesz, olyan meglepetésszerű orrba vágásként éri a nézőt, mint Evelyn leleplező nagymonológja a The Shape of Thingsben. Érdekes azonban, hogy a Férfitársaságban című filmért kapott bírálatok miatt, mintha LaBute már nem merne nőket választani áldozatnak, éppen ellenkezőleg, ők azok, akik egytől-egyig manipulatívak, számítóak és csupán tárgyként, jobban mondva eszközként kezelik a férfiakat céljaik eléréséhez, bármi legyen is az. Az pedig, hogy ezzel milyen fájdalmat okoznak áldozataiknak, úgy tűnik, csak növeli örömüket. Éppen ezért jutnak olyan hálás szerepek a színésznőinek, mint például e legutóbbi filmjében Ellen Burstynnek, akinél remekebb ’méhkirálynőt’ keresve sem lehetne találni. (Sajnos ez a nyomozót alakító Nicholas Cage-ről már kevésbé mondható el, aki kétségbeesetten és teljes sötétben tapogatózik a nyomozás során, rendőri tapasztalatát és hivatása minden eszközét latba vetve az elveszett kislány felkutatására, ahelyett, hogy pusztán az ösztöneire és a megérzéseire hagyatkozna. Így a nyomozó csakúgy, mint maga Cage is, elveszettebbnek tűnik a szerepben, mint a kislány, aki után nyomoz.)

Nem először történik meg, hogy bizonyos filmek csendben jönnek, nem jár előttük agresszív reklámkampány vagy egyéb csinnadratta, mégis viszik a pálmát, vagy ez esetben az Arany Oroszlánt. A csendesen jött Csendélet (Sanxia haoren/Still Life) a kínai Zhang Ke Jia rendezésében meglepetésfilm volt. Csendes és kíméletlenül pontos megfigyeléseivel s rendkívüli gondossággal megkomponált képeivel meggyőzte a zsűri tagjait. Évszázadokkal ezelőtt a kínaiak építették az egyetlen, az űrből készített felvételeken is látható emberi építményt, a Kínai Nagy Falat, 1993-ban pedig újabb óriási méretű vállalkozásba kezdtek. Ekkor kezdődtek a Three Gorges Dam duzzasztógát és vízerőmű építkezési munkálatai, amely ha megépül (várhatóan 2008-ra), a világ legnagyobb vízerőműve lesz. Az építkezést sok tiltakozás és felháborodás kísérte és kíséri mindmáig, mivel több, mint 1.2 millió ott lakót telepítettek ki a környékről, ráadásul a hely, festői szépségének köszönhetően, a turisták egyik közkedvelt zarándokhelye volt, és az erőmű most igencsak belerondít a képbe. A film a még el nem készült gát és az ott folyó munkálatok képeit örökíti meg egyrészt dokumentumfilmszerű hitelességgel, amit a szó legszorosabb értelmében színesít a számítógépes trükk-technika. A Csendélet két történetét a hely fogja össze, ahová hősei visszatérnek, hogy szembesüljenek a kiábrándító látvánnyal, az elnéptelenedett és félig vagy teljesen lerombolt házakkal s a munkások panaszával az alacsony munkabérekről. A két történet és a szinte nulla cselekmény úgy tűnik, csupán ürügy alkotójának, hogy társadalomkritikáját megfogalmazza arról, miként is teszi tönkre egy ilyen nagyszabású vállalkozás a kisemberek életét. Aprólékosan, geometriai pontossággal megkomponált külső és belső terek, s a terekben elhelyezett karakterek úgy festenek, mint a megelevenedett festmények, holott sokszor éppen az ellenkezője történik, festményszerű csendéletté merevednek, kiemelve a kompozíció tökéletességét. A film egyszerre hiperrealista és szürreális, egy építkezés és a vidék képeit kombinálja oda nem illő és számomra teljesen megmagyarázhatatlan képekkel, mint a felszálló ufó képe. Mindehhez még elképesztően harsány színek társulnak. A fehér már-már világít, a ciklámen pedig csak úgy rikít. Nagyon gondos és alapos munka ez rendezőtől és operatőrtől, bár egy kicsit el is vesz a hangulatból ez a túlkomponáltság, amely egy idő után kezd erőltetetté válni.
Idén is a hollywoodi nagyprodukciók uralták a Lidót, és számos híresség tette tiszteletét a vörös szőnyegen, mégis jól megfértek mellettük a programban a szerényebb alkotások is. Hazánkat két rendező képviselte a Mostrán Nemes Gyula az Egyetleneimmel nagy tapsot kapott a sajtóvetítésen. A rövidfilmek programjában pedig Czakó Ferenc Levelek című animációját láthatta a fesztiválközönség.

(2006-11-10)