Ha már egyszer a Titanic szervezői kitalálták nekünk, fesztivállátogatóknak, hogy a vetítések után egy ötös skálán osztályozhatjuk s értékelhetjük a filmeket, kedvet kaptam s otthon tovább folytattam a játékot. Átnézve az általam látott filmtermést osztályoztam, osztottam, szoroztam, átlagoltam. A végeredmény persze duplán is szubjektív, hiszen közel sem tudtam minden filmet megnézni (a hatvanegyből harmincegyet sikerült). Az így kapott eredmény szerint a prímet nálam idén (a Dardenne fivérek filmjeit bemutató retrospektív szekció mellett) A bűn mélysége szekció vitte, olyan filmekkel, mint az Adam és Paul, az Elátkozott város III., a Huligánok, az Ipari sivatag és a fesztiválfődíjas 4. De az ötösök listáján ott volt a Kis Jeruzsálem (Francia zátonyok) és a Világkörüli út szekció két filmje is, a Vassziget és mindenekelőtt a Páva.

Az ázsiai szekció idén némi csalódást okozott – igen egyenetlen volt a színvonala, jóformán csak a két említett alkotás volt kiemelkedő, a többi vagy formalista (mint Az íj Kim Ki-duktól és a japán Csillagos délidő) vagy átlagos (Kilenc sárkány) vagy átlagon aluli (Rövidfilm az indió népről).

Érdekes megnézni máskülönben, hogy milyen témák köré szerveződtek e szekció filmjei. Az általam látott hat film arányosan oszlott meg a bűnfilm műfaja, a hajó motívum és az eposzi forma között. Láttam két lelki válságba kerül bérgyilkosokról szóló bűnfilm, két hajó-motívumra épülő és két eposzi sodrású, epikus jellegű – egy család- és egy népeposz. (Akadt még ezen kívül egy szatirikus-melankolikus kínai függetlenfilmes vígjáték, egy íróból rendezővé avanzsált művész munkája valamint egy operatőrből rendezővé lett filmes minimalista, lírai realista játékfilmje az üzbég élet átalakulásáról és a kivándorlás problémájáról.)

A celluloid némasága
Raya Martin: Rövidfilm az indió népről
A fülöp-szigeteki Rövidfilm az indió népről című opusz a címe ellenére nemigen volt rövid, viszont követhetetlen történetszövésű és rossz minőségű, egyszóval élvezhetetlen volt. (Éjszakai kunyhóbelső címszó alatt közel negyed óráig csak a fekete vásznat láttuk például).
Joggal merülhetett fel többünkben a kérdés: egyáltalán látta ezt a filmet válogató? Vagy látatlanban rendelték meg? Mintha csak azért kapott volna meghívást, mert még sosem volt itt ilyen nációjú film – egyetlen érdeme tehát származásának kuriozitása. Csakhogy a nézőket ez nemigen vigasztalta és értetlenül, méltatlankodva távoztak – a legtöbben még menet közben. Hiszen ami rossz, érkezzen akár a Holdról is, az rossz.

A huszonéves Raya Martin filmjében az epizódok szétesők, összefüggés nélküliek és aránytalanok. Az egyes jelenetek túl hosszan kitartottak. Ami Hanekenél feszültséget kelt és dokumentarista jelleget kölcsönöz vagy intimitást generál, az itt érdektelenségbe és unalomba fullad, hiába a dokumentarista jelleg és az artisztikus némafilm stíl.
A film ugyanis némafilm (fekete-fehérben, feliratokkal, ahogy az már egy némafilmhez dukál), és ez a forma valóban szül néhány gyönyörűséges képet, a fénnyel való játék is igen míves: az éles ellenfények, a rácsokon vagy réseken beszűrődő fények, a mindent elárasztó fényár, vagy épp a fény hiánya. A fény és a rács egyébként is fontos motívumai a filmnek.
Raya Martin hangtalan, fájdalmas, himnikus művet komponált nemzetéről és végig erősen érezhető benne szociális érzékenysége, s a hazáját féltő, felelősségteljes szeretet. Filmje azonban funkciótlanul, elviselhetetlenül lassú és követhetetlenül zavaros. Van itt minden egymás mellé sorakoztatva: napfogyatkozás (némi szimbolikus felhanggal), miszticista katolicizmus csodával, parabola a találkozásról a zsákot cipelő öregemberrel (amelyben az öregember az országot szimbolizálja, s arra tanítja a szembejövőt, hogy ne ítéljen hebehurgyán, elsőre), gyors szociális helyzetjelentés, temetési hagyományok, és polgárháború menekülő nőkkel, lázadó forradalmár emlékét őrző vándorszínészekkel, ám nem érteni, hova fut ki mindez. S bár végig ott lebeg a levegőben valami vészterhesség (napfogyatkozás, tűzvész, gyerekhalál, betegség, lázadás, polgárháború, gyilkossági kísérlet alakjában), csak az ajánlóból tudhatjuk meg, hogy elvileg a spanyol gyarmatosítok elleni háború egyre közelítő rémét és egy nemzet véres születését látjuk három generáció, egy kisfiú, egy kamasz és egy felnőtt szemén keresztül. Raya Martin nemzete történelméről, politikai, vallási, gazdasági, természeti helyzetéről, népi szokásairól, kultúrájáról villant fel képeket, ám fekete-fehér képeskönyve fotóalbum, nem mond és nem jelent túl sokat a kívülállóknak.

Sárga mosoda és vetített hal
Yosuke Nakagawa: Csillagos délidő
A japán Csillagos délidő, Yosuke Nakagawa munkája bűnfilm és romantikus krimiszerűség, egy-két jópofa ötlettel és erős képi világgal. Időnként meg-megcsillanó sajátos humorát és fanyar iróniáját pedig elsősorban a morbid paradoxonok sora adja.
Tajvani bérgyilkosunknak, aki kegyetlenül s hidegvérrel gyilkol bandafőnököket, szinte könnybe lábad a szeme egy-egy szép tárgy vagy terített asztal láttán. Emellett virtuóz konyhaművész és az élet apró örömeinek megszállottja, aki rögtön benépesíti s lakályosabbá teszi ideiglenes otthonát néhány növénnyel, színes nyüzsgő akváriummal. Igaz, ez az igyekezete is önámítás marad csupán: a nővények művirágok, a halak pedig vetítve vannak.
Mindennapjaiban tehát meglehetősen középszerű, szinte unalmas, és még hobbija is van, aprólékos, finom türelemjáték: repülőmodell-építés. (Nakagawánál a repülőmakett helyettesíti a boldogság és szabadságvágy kék madarát, ami a film végére el is készül – reptetésekor azonban rövidke, suta szárnyalás után a földre bucskáz.)
Egyébként meg a leghétköznapibb békés nyugodt családi életről álmodozik, fűnyíróval, feleséggel, gyerekkel, tengerparttal. Beleszeret egy anyjára feltűnően emlékeztető érett nőbe, a (már sérült lelkű) nő azonban kosarat ad. Találkozásaik helyszíne egy romantikától mentes, sivár közmosoda. Ezen az érzelmileg legfontosabb helyszínen a legerősebb a színek szerepe: minden kék és sárga, ám sehogy sem akarnak reményt szimbolizáló zölddé olvadni. Ahogy szerelmük sem
teljesül be.
(A kék (a tisztaság színe) egyébként a film fő színe a kék falakkal, az éggel, az uszoda vízével, ehhez olykor sárga, olykor piros társul. A kék égen sikló, szabadságot szimbolizáló repülő pedig a fő motívum.)
Hősünk szakmai élete tehát sikeres, magánéletében azonban mínuszban van. Szenved a reménytelen szerelemtől, s közben észre sem veszi, hogy őérte is épp ilyen reménytelenül eped valaki. Ő a nőt üldözi szerelmével, őt pedig egy fiatal lány.
Nem meglepő hát, ha némi humortól eltekintve a film domináns hangja mégis a melankólia és a szentimentalizmus. Itt mindenki csak úgy tapicskol a boldogtalanságban: életében először szerelmes hősünk érzelmei viszonzatlanok, folyton menekülnie, bujkálnia kell, meghasonlott, és más életre vágyik; a szeretett nő szíve darabokban; a kamaszlány szerelme pedig szintén toporog.
Közben a háttérben rezignáltan zajlanak tovább a véres bandaháborúk. Lelki élet és szadista mindennapi gyakorlat a legbékésebben, háborítatlanul megfér egymás mellett.
Szerelmi bánatában hősünk végül a hegyekbe menekül sajátos lelkigyakorlatra, mert gyerekkori vágya, hogy egyszer nappal lássa a csillagokat (innen a cím), na meg nem utolsó sorban, mert bujdokolnia kell üldözői elől.

Yosuke Nakagawa profin teremt sajátos képi világot – mesterien bánik színekkel, fényekkel, szimbólumokkal, csak épp a tartalom hiányzik, a lényeget nem képes befogni: formavilága üres és felszínes marad. Így válik története érdektelenné, hősei szentimentális nyavalygókká, a bűn mélységéről szóló meséje pedig – merthogy filmje a jó és a rossz egyszemélyesre tömörített dualizmusát s viharos viszonyát lenne hivatott ábrázolni (az ellentétek hangsúlyosságát már a cím is tükrözi) – sekélyessé és súlytalanná.

A kilencedik te magad légy
Rudi Soedjarwo: Kilenc sárkány
Az indonéz Kilenc sárkány is a bűnfilmek közül való, s éppoly melankolikus, mint japán párja. Bár kissé naiv, didaktikus és képileg is egyszerűbb, mégis eredetibb és kevésbé szépelgő, mint amaz.
Itt is a jó és a gonosz küzdelme a tét és a fő motívum, csakhogy a bérgyilkos létszám megtriplázódik, a hősök pedig előrébb járnak, mint Nakagawa magányos bérgyilkosa. Ebben a filmben otthon és a boldog hétköznapok utáni vágy így-úgy már teljesült.
A bűnök hátterét és eredetét elmesélik – a bűn felé vezető út elénk tárul, markánsan összefonódik a miliő ábrázolásával és némi társadalomkritikával. Rudi Soedjarwonál ugyanis a bűnök erősen összefüggnek a szegénységgel és a szociális háttérrel.

A bevezetőben megtudjuk, hogy a három hős a nyomornegyedből indul és kölyökkorukban, a helyi szegénynegyed pénzbehajtója ellen fellázadva követik el első gyilkosságukat – szinte önkéntelenül sodródnak bele az eseményekbe. A negyed lakói azonban rendkívül hálásak ezért, s szemükben hősökké, megváltókká válnak, ráadásul még pénzt is kapnak tettükért. Vétkük így jó üzletnek bizonyul. Másrészt igazságszolgáltatásnak sem utolsó. Így, vagyis még gyerekfejjel, kezdődik el „karrierjük”, s kapnak rá a gyilkolás, valamint a könnyű (és igazságosztó szerep látszatát is kínáló) pénzkereseti lehetőség ízére. Még elítélni sem igen lehet ezért őket, hiszen a szükség nagy úr. S ők nem akarnak mást, csupán kitörni a nyomorból, abból a társadalmi helyzetből, amibe születtek.
Úgy tűnik ugyanis, hogy a két út, amely előttük áll, és amely közül választaniuk kell: a bűn/gyilkolás vagy a kilátástalan nyomor. A harmadik út – a „becsületesen is talpon lehet maradni és ki lehet törni” típusú, amelyet egyikük öccse képvisel – kimenetele bizonytalan és sikere kétes. A többiek sem igazán hisznek ennek realitásában. Ars poeticájuk pedig, amely szerint túl nedves e hely ahhoz, hogy könnyeinkkel tovább nedvesítsük, nem hagy helyet a moralizálásra.
A véres pénzkereseti lehetőség azonban családon belül örökös konfliktust s állandó vitaforrást jelent. A bandavezér felesége sejti ura sötét útjait, másiknak az öccse rühelli a testvére foglalkozását, a harmadiknak pedig a kiszemelt nőt nem sikerül megnyernie emiatt. Egy szó, mint száz, mindhármukban érik a döntés – kezdik érezni a késztetést a váltásra, az új életre.
Ám Soedjarwo az ókori tragédiák pilléreire épít: konfliktus-bűn-bűnhődés, vagy ha jobban tetszik, tragikus vétség-válság-katasztrófa hármasára. Így büntetésük, válaszul gyerekkori döntésükre, a halál és az elátkozottság lesz. A bűn előbb-utóbb megbosszulja magát, rossz vért szül, és nem jelent végleges megoldást, ahogy boldogságot sem.
Vagyis idővel hiba csúszik a számításba: nem mindenkit ölnek meg, akit kell, és a rendőrség is tetten éri őket, ráadásul a nagy zűrzavarban a bandafőnök véletlenül a saját társát lövi le. E hiba eredménye egy alapos, elmélyülő lelki válság lesz. A főnök ekkor ébred rá, rossz alapokra építette életét, de arra is, hogy fokozatosan sárkánnyá lett. (A Csillagos délidőnek hősében zajló konfliktus még csupán a békés hétköznapok utáni vágyban jelenik meg.) Ám a kiszállásnak és az újrakezdésnek, a normális életnek (és nem utolsó sorban egy kertvárosi háznak) kemény ára van. Feltétele, hogy behajtsa pénzét – vagyis le kell számolnia megbízójával, s célja eléréséhez még egyszer utoljára ölnie kell.
Innentől hirtelen felgyorsulnak az események, s egyenes az út a halálba is, mint az egyetlen kiútba, amely képes feloldozást hozni. Halála előtt azonban még mindent el akar rendez: a barátját megmenti, a feleségének megveszi a vágyott házat, a gyerekét végre elviszi az oltásra. Mindenki sorsát elrendezi tehát, csak magát írja ki a történetből, miután megkérdőjeleződik s csődöt mond egész addigi életfilozófiája.
A gyerekben folytatódhat majd tovább a küzdelem. Mert miközben apja az ököljogra esküszik és okítja őt, anyja épp az ellentétére: hogy soha ne bántson mást.

Rudi Soedjarwo kissé meseszerűen tálalja a maffia reakcióit, s azt az egész mocskos, nyomorúságos és korrupt világot, ami a miliőt adja. A nyomornegyedet is szelídítve, lakható helyként ábrázolja. Mesévé szövi a mesétlen valóságot, mégpedig annak épp azt a darabját (a munkanélküliség, a szegénység súlyos problémáját, a morál erodálását, az ember kiárusítását), amely realistább történetvezetést, dokumentaristább és kibékíthetetlenebb hozzáállást, valamint szókimondóbb, nyersebb narratívát igényelt volna.

Aki a víz hátán is megél
Mohammad Rasoulof: Vassziget
A Kilenc sárkányból hiányzó kíméletlenül puritán valóságelemeket Mohammad Rasoulof, iráni rendező nagyon is kérlelhetetlenül s rafináltan beemeli beépíti filmjébe. Rasoulof ezenkívül nem ad egyértelmű válaszokat és megoldást sem, nem foglal állást és nem ítélkezik, így filmje még sokáig nem hagyja nyugodni az embert.

A Vassziget is, amint a Rövidfilm… sötétben és éjszakával kezdődik, az átláthatatlan feketeségben gyújt majd az egyik szereplő lámpást, s innen, a sötét hajófenékről indulunk el felfelé, kifelé – a napfényre. (Rasoulof szépen, visszafogottan, mégis markánsan használja a szimbólumokat, s virtuózan keveri a dokumentarista, realista elemekhez, hogy azután észrevétlenül egymásba épüljenek.) Ám a napfény ellenére kint sem túl fényes a helyzet – egy hatalmas, rozsdás, kimustrált hajótestet látunk az öböl közepén sodródni, amelyre emberek tucatjai menekülnek a szárazföldi túlnépesedés, szegénység, bizonytalanság és kilátástalanság elől. Oly mennyiségben, hogy gyerekestül, családostul csupán egy-egy négyzetméternyi jut egy embernek a hajó óriási gyomrából. E takarókkal, lepedőkkel leválasztott otthonlukak mégis kiváltságnak, főnyereménynek számítanak. Ugyanolyan nyomortelep persze ez is, mint a többi, nekik mégis a biztonságot jelenti, az egyetlen túlélési lehetőséget – az utolsó szalmaszálat.
Tökéletesen be is rendezkedik, asszimilálódik e fura zárt világhoz a sajátos minitársadalom, a több mint száz család. Meglesz mindennek a rendje, menete. Mi pedig pontos, tárgyilagos képet kapunk hétköznapjaikról, törvényeikről, szokásaikról, kultúrájukról, előjogokról, társadalmi berendezkedésről, hagyományokról.
És látjuk, az élet itt is teljes: van születés és halál, betegség és szerelem, esküvő és boldogtalanság, munka és közoktatás. És ami fő – leszámítva egy hajadon miatti viszálykodást – béke és nyugalom uralkodik, mindenki teszi a dolgát különösebb konfliktus nélkül. Nagyrészt Nemat kapitány „diktatúrájának”, egyszemélyes hatalmának köszönhetően. Az öreg kapitány kezében tart mindent, a gazdasági ügyektől a személyes civódásokig.

Persze e hajó-motel az öreg vezetésével nem jótékonysági szervezet – a lukakért bérleti díjat, az ellátásokért, szolgáltatásokért borsos árat kell fizetni. (Az öreg mindent felír, és mindent behajt.) Illegális is – a hatóság ki is akarja lakoltatni őket a hajóról, mert életveszélyes, ám ők közös erővel lépnek fel a hajlékukat veszélyeztető, hajójukra lépni akaró bürokraták ellen. (Az Egri csillagok várvédő asszonyait idézi a jelenet.)
Három csendes lázadó van csupán e diktatórikus rendszerben: a szerelmes kamasz fiú a lányért és az érzelmeket figyelmen kívül hagyó szokásjog ellen, a hajó értelmiségije, a tanító pedig a józan észre apellálva lázad (merthogy szerinte vészesen süllyed a hajó, az öreg jelenlétében mégis azt kell prédikálnia, hogy e hajón tökéletes az élet). A tanító emellett a háború és a fundamentalizmus ellen okít, miközben régi fundamentalista újságokból kénytelen olvasást tanítani; a gyerekek nem is értik lázítását, békepártiságát, hiszen ők már a háborúba születtek bele, nekik ez az állapot a természetes és elfogadott. Az oktatás amúgy is csak másodlagos – mert amikor munka van, a gyerekeknek is menniük kell.
A harmadik lázadó egy árva, magának való kisfiú (így vele válik teljessé a generációsor, ráadásul mintha a rendező alteregója is lenne, egyúttal a jövőt szimbolizálná korával). A hajó vízzel teli aljában a betévedt halakat fogdossa össze, aztán visszadobja őket a tengerbe, s visszaadja szabadságukat. Munkája sziszifuszi és vég nélküli, mégis a szabadság melletti elkötelezettséget és kiállást testesíti meg. Egyedül ő száll igazán szembe az öreggel is – megelégelve diktatúráját lelép, szó szerint kiszalad vonzásköréből. A zárókép is őt mutatja: fut felszabadultan a szabadságba, s belefut a tengerbe, a naplementébe – a végtelenbe. Célja meghatározatlan, s lehet, hogy lába alól egy idő után elfogy majd a biztos talaj, mégis konokul ezt az utat választja.
A lázongók ellenére az öreg mégsem feltétlenül negatív figura – eldönthetetlen, a szükséges rossz-e ő vagy a szükségesen erőskezű jó? „Zsarnoksága” önkényes-e vagy szükséges állapot? Mindenesetre ő a tömeg generálta tömeggeneráló.
Igaz, talán túl kemény kézzel fogja népét, szigorúan büntet és torol, de szigorával szükségképpen példát statuál. Jogos-e valóban ez a fajta szigor – ahol ekkora embertömeg felett kell rendet tartani, tényleg nem lehet tolerálni semminemű elhajlást s lázadást, mert akkor kitör a káosz? Lehet-e másképp rendet tartani? Sorra merülnek fel a kérdések, kételyek az öreggel és módszerével kapcsolatban.
Szinte végig eldönthetetlen, az öregúr nyerészkedő diktátor-e, aki csupán kihasználja ezeknek a szerencsétleneknek a helyzetét, hogy kiskirályként üljön szemétdombján, vagy megváltó, szükségszerűen kíméletlenül keménykezű pénzember, aki a közös ügy érdekében próbál ügyeskedni? Tejhatalmú bölcs vagy aljas szélhámos? Saját érdekeit nézi vagy a közét? Nagylelkű s felelősségteljes vagy pénzéhes? Amikor például a beteg gyerek orvosságára kölcsönöz pénzt, mennyasszonyt közvetít vagy hajót árul? Az emberek mindenesetre gyermeki hittel és naivitással bíznak benne. (Bár amikor az öreg egy időre eltűnik, egyesek már-már kezdenének gyanakodni, ám ő jó időérzékkel még épp időben visszatér hozzájuk, s hatalma így megingathatatlan marad.)
Az önállótlan lelkek az öregúr rabszolgái, akiket potom árért dolgoztat, vagy a közös ügyért megszállottan s önszántukból apait-anyait beleadó emberek, akik azért küzdenek, hogy megmentsék utolsó menedéküket?
Részben épp ezektől a cseppet sem egyértelműen megválaszolható kényes kérdésektől lesz felettébb izgalmas és feszültségteli Rasoulof filmje – közvetlenül és közvetetten is. Hiszen egyrészt tényleg valós feszültséget teremtenek, másrészt rávilágítanak arra, mennyire bonyolult, összetett és kibogozhatatlanul komplex a viszony vezető és vezetett között. A válasz ugyanis valószínűleg úgy hangzik, hogy is-is. Zsarnok és nyerészkedő, de még a határokon belül, úgy, hogy mindenki jól járjon. Mindkét fél kiszolgáltatott, s rá van utalva a másikra – a függés kölcsönös. Nekik szükségük van egy vezetőre, neki meg egy vezethető népre.

Végül az embereknek mégis el kell hagyniuk a hajót, mert már az öreg is belátja, hogy a tanítónak igaza van: lassan de biztosan süllyed s végnapjait éli. (A süllyedő, majd elmerülő hajó ország-szimbólum is.) Új területet vesz hát népének egy kopár pusztaságban, ahol minden csupa homok és szikla, ám ahova ő mégis várost álmodik, iskolával, templommal. Becsapja, ámítja népét, vagy komolyan gondolja, egy olyan ember magabiztosságával, aki mer nagyot álmodni?
Utópiájának realitása kétes, de ugyanolyan kétes a vak belefutás a szabadságba is. A gyerek mindenesetre megszökik a zsarnok népámító utópiája elől.

A kínai kék madár
Gu Changwei: Páva
A berlini Ezüst Medve-díjas, fesztiválkedvenc kínai Páva Zhang Ji-mou Élni című filmjének hagyományát követi. Családmeséjében csak úgy hömpölyög elénk a háromgyerekes vidéki munkáscsalád boldogtalanságos történeteinek sora. Hömpölyög és hömpölyög 142 perc hosszan, hogy a végén e családeposz-folyam kiadja az élet fájdalmasan keserédes szépségét.
Gu Changwei ráadásul még megtoldja az epizódfüzért – mintegy összegzésként, summázatként – egy életről szóló parabolával: a család tagjai sorra vonulnak el a címadó, kiterített tollai nélkül meglehetősen csúf páva (avagy „kék madár”) előtt, várva, hogy megmutassa szépséges tollait, ám ő fittyet hány rájuk és az időzítésre, s kénye, kedve szerint mutatkozik. De még ha megtagadja tőlük, elrejti előlük szó szerint nem mindennapi szépségét, szépsége akkor is létező.
És valóban, e család mindennapjaiban nehezen érhető tetten a boldogság, az öröm – baj bajra halmozódik. Hol a lány miatt kell kártérítést fizetniük, mert leejt az árvaházban egy gyereket, hol retardált fiúk miatt magyarázkodniuk, aki meg főnökét zárja be a hűtőházba, hol a legkisebbet kell büntetniük, mert kiröhögte apját. A három testvér esendő és rendre bűnbe esik, ezenkívül folyamatosan elvágyódik s álmodozik valami megfoghatatlan boldogságról: a lány repülni vágyik, és szerelemre, a fiú társai szeretetére, a sérült dagi testvér pedig csupán olyannak lenni, mint a többiek. Ők hárman csak tengődnek s nem lelik helyüket nyomorúságos lehetőségeik között. Szerencsétlenek munkájukban, szerelmeikben, kívülállók közösségükben.
Egyszóval a három gyerekkel állandóan probléma van. Így akár boldogtalanságfilm is lehetne Changwei remeke, ha nem állna ott a háttérben minden esetben a két sokat tűrő szülő, feltétlen szeretetével, odaadásával és megbocsátásával.
Changwei filmje ezért végül – bár nem ők vannak a középpontban – a szülők előtti tisztelgéssé lényegül. Ám mivel a film minduntalan új fordulatot vesz és átértékelődik bennünk, az anekdotikus történetfüzérből a többedszeri befejezés révén végül gyászfilm lesz. A tragédiát ugyanis, ami miatt a film született, és amit a rendező 140 percen keresztül képtelen volt kimondani, csak utalt rá s dadogott róla valamit, amikor már nem halogathatja tovább, a film végén mégis kimondja: az egyik szülő, az apa elvesztésének fájdalmát, hiányának mindent alapjaiban megváltoztató hatását, ezt az örökre szóló, elkerülhetetlen sérülést.
Ez a végletekig vitt halogatás és ez a visszafogott, szűkszavú végső vallomás sokkal intenzívebb, erősebb és fájdalmasabb bármilyen más, hosszan elnyúló sirámnál. Olyan, mint Esterházy fekete lapja.

A szülőkből jóformán csak annyit látunk, hogy folyton szégyenkeznek, bocsánatért esedeznek és engesztelnek a gyerekeik miatt – próbálják helyrehozni a dolgokat. Teszik a dolgukat rendületlenül, bár egyre fáradtabban és elkeseredettebben. Mert gyerekeik nemcsak hibáznak, egyre többet lázadoznak is: a lány elárulva szüleit más szülőt keres magának, bátyjukat meg patkányméreggel tennék el láb alól. A szülők mindenről tudnak, és mindent megbocsátanak.
Igaz, fia aktrajzát még az apa sem képes megbocsátani, egy ártatlan aktrajz láttán elveszti a fejét, megtagadja fiát és elkergeti otthonról. Hiszen számára és ebben a kultúrában ez a fertőt, a teljes erkölcsi züllést jelenti és velejéig romlott bűnözőt takar – így e rajzzal nevelése fullad kudarcba, s egy világ omlik össze benne.
A főszereplő azonban a három testvér. Hol az egyikkel, hol a másikkal tart s azonosul a kamera, a narrátor azonban időről időre a fiú (a rendező ?) lesz, ő vezet is be ebbe a világba, majd vezet ki belőle. Tulajdonképpen az ő visszaemlékezését látjuk, és az ő narrátori vissza-visszatérése is egy motívum. (A nézőpontok olykor össze is mosódnak, ez mégsem zavaró, mert valójában egyek ők, legalábbis egyívásúak.)
Életük kisebb-nagyobb kisiklását látjuk, s bár csupán néhány évet ölel fel a film, ám épp azt a meghatározó, kényes időszakot, amikor kamaszból felnőtté válik az ember.
A narrátor, a tizenéves fiú az a típus, aki szeretetvágyból egyik rossz döntéstől a másikig sodródik. Kétszer tagadja meg például sérült testvérét, sőt, hogy ne lepleződjön le, még a testvérét megverők közé is beáll. Ám a társai ahelyett, hogy befogadnák, megvetik ezért. Később egy gyermekes, könnyűvérű, idősebb nő mellett köt ki. Végül azonban a mellékutak után mégis visszatér tékozló fiúként a szülői házhoz.

Changwei filmje tele van szimbolikus etűdökkel; a lány biciklire kötött ejtőernyőjével például, amelynek végül szárnyát szegik a „földönjárók” – belegabalyodik a járókelőkbe. A lány fojtott sírásában pedig, akit nagy plátói szerelme meg sem ismer, ott van álmai, jövőbe vetett hite apránkénti felmorzsolódásának s feladásának fájdalma.

A két testvér életét megkeseríti, hogy a fivérük értelmileg visszamaradott, s így szégyenfolt mások előtt, ráadásul kivételezett helyzetben van (például a cukoradagjuk egy része neki jár), a szüleik pedig igazságtalanul „jobban szeretik”, többet foglakoznak vele. Ám Dagit ez sem boldogítja, a beilleszkedés nehézségei és a kitaszítottság stigmája ellenére mindenáron tartozni akar valahová, s mindent megtesz azért, hogy befogadják kortársai. Még azt is eltűri, hogy megalázzák és kigúnyolják. Amikor pedig elszakítják közösségétől, bosszút áll.
Anyja már nőt s boldogságot venne neki, ám végül mégis maga oldja meg jövőjét, sőt az is kiderül, hogy hármójuk közül ő a legéletrevalóbb, több az esze, mint bármelyiküknek – sikeres vállalkozásba kezd, kifőzdéje lesz.
A legmeghittebb s kiszámíthatóbb pillanataik, a legbiztosabb pont az életükben, amikor a sorház gangján lévő kis asztal köré gyűlnek mind az öten a közös étkezésekhez s együtt a család. Ezek a vissza-visszatérő étkezések ritmust is adnak a filmnek. A másik ritmust adó motívum a háztartási, háztáji munkák: a teregetés, gyümölcsszárítás, kukoricahántás, vacsorakészítés, mosogatás stb. Az a jelenet pedig, amikor az eső elmossa összerakott földkupacukat, ők meg elkeseredett, eleve kudarcra ítélt, herkulesi küzdelemmel próbálnak szembeszállni a természet erejével, s próbálják visszahordani a drága anyagot – szimbolikus.

Sajátos „kék madár”-történet ez, a legvalóságosabb hétköznapokba ágyazva, amelyben a csodát maga a sokat bajlódó, nehéz gondokkal többszörösen terhelt család hordozza. Changwei (aki nem is olyan mellesleg a világ egyik legjobb operatőre (Vörös cirokmező, Isten veled, ágyasom! stb.) a család egységének erejéről, egy tagja elvesztésének kitörölhetetlen fájdalmáról, az egység megbomlásáról, a szülők biztonságot adó erejéről vall első saját rendezésében.

A Titanic műsorából jelenleg csupán Kim Ki-duk túlcizellált szépségű, ám most kissé üres és blöffszerű filmje, Az íj látható a hazai mozikban. A szekcióból e két utóbbi filmet, a Vasszigetet és a Pávát még mindenképp érdemes lenne megmutatni a szélesebb közönségnek. Reménykedjünk…

(2006-05-19)