A 2006-os Sundance Filmfesztivál több szempontból is különleges alkalomnak bizonyult. A fesztivál mögött álló Sundance Institute, amelynek úttörő szerepe volt az amerikai függetlenfilm felkarolásában és felvirágoztatásában, idén ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. Robert Redford, a Sundance Institute igazgatója és a fesztivál fővédnöke valamint Geoffrey Gilmore, a fesztivál művészeti igazgatója ünnepélyes sajtótájékoztató keretében - felvillantva a Sundance sikerfilmek egy-egy jelenetét - felelevenítették az elmúlt negyed század eseményeit. Mind a Sundance Institute, mind a Sundance Filmfesztivál sokat tett annak érdekében, hogy fiatal, új hangok is megjelenhessenek és ennek jegyében kezdettől fogva szinte egyedülálló fórumot biztosított a hollywoodi körökben oly mostohán kezelt női filmeseknek. Közreműködésükkel rendezőnők tucatjai kaptak lehetőséget, hogy izgalmas és eredeti alkotásokat hozzanak létre, amelyek egyszer s mindenkorra átformálták a klasszikus hollywoodi mozi által kialakított női szerepeket és új tehetségeket fedezzenek fel, mint például Lili Tomlin, Parker Posey vagy Maggie Gyllenhaal. Éppen ezért esett a választásuk idén Nicole Holofcenerre, hogy első nagyjátékfilmjével a Pénzes barátokkal (Friends with Money) nyissa meg a fesztivált.

A nyitófilm tehát a fesztivál újabb állásfoglalása a női filmesek mellett, hiszen jól példázza, hogy mit is jelent, ha a függetlenfilm egy nő kezébe kerül. Holofcener (aki maga is igazi ’Sundance kölyök’, mert mind a rendezést, mind a forgatókönyvírást a Sundance Institute műhelyeiben sajátította el és pár éve itt a fesztiválon mutatták be első rövidfilmjét) modern nagyvárosi női sorsokat tár elénk. A Pénzes barátok egy szűk baráti társaság története, középpontjában az egyetlen kakukktojással (Jennifer Aniston), akinek se jó állása nincs, se férje, se pénze. Házasságban élő barátainak sincs sokkal jobb dolguk, mert bár látszólag jobban megfelelnek a társadalmi elvárásoknak, egyikük házastársi kapcsolata sem mondható éppen idillinek vagy irigylésre méltónak. Mint kiderül, nekik is csak annyival jut több boldogság, amennyit a pénz jelent. A film egyébként legalább olyan sokat elmond a férfiakról is, mint a nőkről, és nem éppen a leghízelgőbben állítja be őket. Sőt, míg a női karakterek igazán finoman árnyaltak és jól kidolgozottak, a film legnagyobb hiányossága a sablonosan, sztereotipizált formában ábrázolt férfi karakterek. „Sokan felhánytorgatták nekem a film kapcsán, hogy férfigyűlölő vagyok, pedig távol áll tőlem. Csupán meg akartam mutatni, hogy ilyenek is vannak” -védekezett a rendezőnő. Megfigyelései pontosak, kíméletlenek és helytállóak, de a szinglifilmek áradatában, főképpen a főhős karakteréről, már kevés újat tud mondani. Mindenképpen mellette szól, hogy a lehető legszélesebb nézőréteghez fordul, és bár Holofcener nem ír filmtörténetet a Pénzes barátokkal, tudja, hogy hogyan lovagolja meg az aktuális divathullámot. A sikerben pedig nagy szerepe van a remek szereplőgárdának, elsősorban Frances McDormand, Joan Cusak, Catherine Keener és Jennifer Aniston négyes fogatának. Hibáival is igazán mulattató alkotás, tényleg nehezen találhattak volna alkalmasabb nyitófilmet az idei kínálatban, de szerencsére bőven akadt erősebb alkotás a mezőnyben.

Mind témájában, mind merészségében jóval jelentősebb Jocelyne Saab filmje a Csókolj meg, de ne a szememen (eredeti cím: Dunia, angol címe: Kiss Me Not on the Eyes). Az arab filmgyártás egyik ritkasága a film, nem csak azért, mert a szexualitásról szól finoman, mégis nyitottan, hanem mert írója és rendezője maga is nő. Saab rendkívül ellentmondásos világba kalauzolja a nézőt. A vallás és az évszázados hagyományok mellett megjelennek a szabadon gondolkodók, az emancipált nők, akik taxisofőrként vagy egyetemi oktatókként keresik a kenyerüket, és a piacon már kaphatóak nyugati öltözködési kultúrából átvett csábító fehérneműk. A hastánc a szórakoztatás és a csábítás elengedhetetlen része, a nők többsége mégis csadorban jár és már egész kis korukban elvégzik rajtuk a műtétet, amely csírájában elfojtja szexualitásukat. A történet hősnője, a gyönyörű Dunia is igazi kívülállónak számít. Anyja híres hastáncosnő volt és ő is a nyomdokaiba szeretne lépni, miközben egy liberális nézeteiről híres professzortól tanul arab irodalmat és költészetet. Mindennapjait azonban alaposan megnehezíti a pletykaéhes szomszédok vizslató szeme és az elutasítás, amivel családja anyját kezeli, aki, mint mondják, apja életének egyetlen szégyenfoltja volt. Gyönyörűen fényképezett, finoman erotikus és magával ragadó történet, igyekszik komplex képet festeni elsősorban a mai kairói nők életéről valamint a modernizálódás és az évszázadokra visszanyúló vallási fundamentalizmus összecsapásáról. Egyszerre emel szót a haladó nézetek és a női öntudatra ébredés mellett. Dunia, bár behódol a hagyományoknak és férjhez megy, nem hajlandó lemondani táncosnői ambícióiról és egyetemi tanulmányairól. Amint a férjének is elmondja, az csak a testét birtokolhatja, a fejét és a gondolatait nem.

Már-már törvényszerű, hogy minden Sundance programban van egy-két film, amelyet nem előz meg csinnadratta és hírverés, mégis nagyot szól. Csendben jött és nagy sikert aratott a Napok között (In Between Days) So Yong Kim rendezésében. Egyszerű kis történet a bevándorló kislányról, akit anyja egyedül nevel. Apja már nem él velük, ezért a kislány azzal próbálja pótolni hiányát, hogy naplószerűen elmeséli neki, hogy mi történik vele. A személyes jelleget, a kislány belső világát erősíti a jóformán végig kézi kamerával forgatott jelenetek sora, amelyek során a szereplők, főként a főhős Aimie rengeteget látható nagyközeliben. Aimie, a koreai bevándorló kislány minden tekintetben nehéz időket él át. Szülei elváltak, anyja állandóan dolgozik, hogy eltartsa kettejüket és fizesse Aimie iskoláját, hogy a kislány minél előbb megtanuljon angolul. Ráadásul Aimie reménytelenül szerelmes a legjobb barátjába, , , aki viszont kizárólag barátként gondol rá. Pedig a kislány még az angol tanfolyamot is otthagyja, hogy a visszafizetett pénzből ajándékot vehessen a fiúnak. A film egyik kulcsjelenete, amikor a fiú a helyesírást gyakoroltatja a lánnyal. „Rosszul írtad azt, hogy barát.” Ez az elírás, jobban mondva, elértés,igaz a kettejük kapcsolatára is. So Yong Kim minimalista eszközökkel élő, alacsony költségvetésű, egyszerű történet forgatott a kamaszszerelemről, a felnőtté válás nehézségéről, és az első generációs bevándorlók beilleszkedési nehézségeiről. „Egy személyes és őszinte bevándorló történetet szerettem volna megosztani a közönséggel. Ezért készítettem bensőséges karaktertanulmányt egy kislányról, aki egyszerre válik felnőtté és illeszkedik be egy új országba.”

Szintén egy kamaszlányról szóló megdöbbentő dráma a Hilary Brougher rendezte Stephanie Daley. A címszereplő diáklány egy iskolai kirándulás során hozza világra újszülöttjét, majd megszabadul tőle. Mivel a lány nem hajlandó együttműködni a hatóságokkal és teljes tagadásba burkolózik, a bíróság pszichiáter szakértőt rendel ki mellé. A sors játéka, hogy a nem éppen fiatal pszichiáter is újra terhes, miután nemrég halva született gyermeket hozott a világra. Mindkettőjük életében rengeteg tisztázatlan dolog akad, amelyekkel egyedül kell ugyan szembenézniük, mégis sokat segítenek a terápia során felszínre hozott kérdések. Különös látni, amint a fiatal lány elutasítja a gyermeket és a gyermek apjához fűződő viszonyát, mondván, hogy az csak egy bulin történt dolog volt, és magát a terhességet is alig észlelte, miközben a pszichiáter saját várandósságának minden percét várakozással és fokozott aggodalommal éli meg, retteg, hogy a tragédia ismét bekövetkezik, és kétségbeesetten próbálja megmenteni zátonyra futott házasságát is. Ő a tagadást és az elutasítást az előző magzattal kapcsolatban élte meg, ez volt férje eltávolodásának legfőbb oka. A lebilincselően izgalmas, drámai történet érdekfeszítő tanulmány a veszteségről, a tagadásról, a valóságtól való elmenekülésről, és a különbségről, ahogy a két különböző korú nő megéli a terhességét, a fizikai változásokat és az érzelmi viszonyait. A film külön érdekessége, hogy a drámai történet egy thriller feszített tempójában és a műfajra jellemző elemekkel vegyítve kerül a vászonraÚgy tárulnak fel az eseménynek, mint egy nyomozás során, és segítségükkel mindkét nő képes lesz szembenézni saját problémájával. Kettőjük kapcsolata barátságnak ugyan nem mondható , de mindenképpen kölcsönös megértés és különös sorsközösség alakul ki köztük. A film főszereplője és producere Tilda Swinton, aki immár feladatának tartja, hogy ne csak szerepet vállaljon a független alkotásokban, de producerként is felkarolja és segítse az induló rendezők ígéretes kezdeményezéseit. Tavaly a fesztivál egyik legnagyobb sikerében, a Thumbsucker című vígjátékban vállalt szerepet színészként és producerként, most pedig a Stephanie Daleyvel bizonyította, hogy Narnia krónikái ide vagy oda nem veszítette el ítélőképességét.

A Sundance legszórakoztatóbb vígjátékának is egy kislány a főszereplője. A hétéves Olive minden álma, hogy szépségkirálynő legyen. A család teljes erőbedobással támogatja, különösen a nagypapa, aki edzője és koreográfusa is. A dolognak csak egy piciny, szó szerinti szépséghibája van, méghozzá az, hogy Olive nem igazán manöken alkat, hatalmas szemüvegében és idétlen ruhácskáiban leginkább mosolyra fakasztja az embert. A családnak mégis ő a szeme fénye, és noha az apja időnként próbálja figyelmeztetni, hogy vigyáznia kéne a vonalaira, Olive rendíthetetlenül hisz önmagában. Amikor megjön a hír, hogy Olive részt vehet a kaliforniai A kis Miss Sunshine (Little Miss Sunshine) szépségkirálynő választáson, a család (a heroin függő, szexmániás nagypapa, a némasági fogadalmat tett báty, a siker titkát oktató, ám sikeresnek koránt sem mondható papa, a lelkes és büszke anya, kiegészülve bátyjával az öngyilkos hajlamú, meleg Proust kutatóval) felkerekedik, hogy egy rozoga mikrobuszban nekivágjon az álmok és az ígéret földjének, Kaliforniának. Igazi elbűvölően bájos vígjáték felszínes világunkénál mélyebb emberi értékekről. Önfeledt szórakozást és kikapcsolódást nyújt, bár több eleme igencsak hasonlít a két évvel ezelőtti Sundance sikerre, a Napoleon Dynamite-ra (főleg a táncos rész, és Olive ruhatára sem sokban marad el Napoleon emlékezetes szereléseitől). A közönség nem fanyalgott, hogy ’ezt egyszer már láttuk’, hanem tombolt a nevetéstől, s ez jól példázza, hogy soha nem unjuk meg mások eltúlzott hibáit (feledve magunk és környezetünk esendőségeit).

Ha már a szépségeszménynél tartunk, szólnunk kell a (Sovány) Thin című dokumentumfilmről. A felmérések szerint a fiatal lányok táplálkozási zavara járványszerű méreteket öltött. Lauren Greenfield videokamerája egészen testközelből figyel meg négy, súlyos anorexia nervosával küzdő 15-30 év közötti nőt, akik egy pszichiátriai osztály bezártságában próbálnak szembenézni betegségükkel. Tanúi lehetünk a terápia különböző szakaszainak, a mérlegeléstől, az étkezésen át a csoportos és egyéni foglalkozásokig. Az eredmény pedig egyáltalán nem meggyőző. Elképesztő látni, miként mondanak csődöt a kezelések, és milyen reménytelen megváltoztatni a fiatal lányok gondolkodását és az ételhez való viszonyát. Egyikük ki is mondja, hogy semmi más ambíciója nincs az életben, mint soványnak lenni, még akkor is, ha ez történetesen az életébe kerül. Kétségtelenül szerepe van a médiából ránk erőltetett szépségeszménynek, de mint a legtöbbször, itt is kiderül, hogy közvetve vagy közvetlenül a család is felelős a betegség kialakulásáért.

A zsánerfilmekben is diadalmaskodtak a nők. Bár férfi - Neil Marshall - rendezte, a hazájában már nagy sikert aratott A Barlang (The Descent) című brit horrorfilm története mégis hat nőn alapul . Hat vagány barátnő együtt élvezi a vadvízi evezés és barlangászás örömeit, míg tragédia nem történik és a főhős, Sarah (Shauna Macdonald) egy közúti balesetben el nem veszti férjét és lányát. Egy évvel később újra barlangászásra indulnak. A még mindig nagyon labilis idegállapotban lévő Sarah csatlakozik a csapathoz, hogy kilépve a gyászból a természetben találjon vigasztalást. A barlangban azonban nem vigasztalást találnak, és nem is békés hétvégi túrázást, hanem legrettegettebb rémálmaikat - megelevenedve. Nem elég, hogy egy kő elzárja a visszautat, és félő, hogy végképp a föld alatt rekednek, de mint kiderül, nincsenek egyedül. Hamarosan egy egész csapat vérszomjas fenevad vadászik rájuk, A barlang lakói a sötétség miatt vakok, de tökéletesen kifinomult hallásuk és szaglásuk segítségével remekül tájékozódnak, és akrobatikus ügyességgel közlekednek a barlang falain és üregeiben. Míg a rendező előző filmjében, a Dog Soldiers-ben (Kutyakatonák) a férfi szereplőket összekovácsolta a közös ellenséggel vívott harc, A leereszkedés hősnői egymás ellen fordulnak, útjaik külön válnak és nem tudják legyőzni érzelmeiket, a féltékenységet és az irigységet, még ha ettől sebezhetőbbek lesznek is. Néhányukban megvan a szolidaritás csírája, de kiderül, hogy a túlélésre csak akkor van esélyük, ha maguk is fenevadakká válnak és azonosulnak az üldözőikkel. A történet ugyan sablonos és kiszámítható, ám a hat nő személyiségrajza mégis kiemeli a filmet az átlagos B szériás horrorok sorából. Elsősorban a főhős Sarah személyiségfejlődése érdekes, aki törékeny lelkű, nagy veszteséget megélt anyából és feleségből harcos amazonná alakul, miután félelmeivel szembenézve felismeri a menekülés egyetlen lehetőségét, és így igazi túlélő válik belőle. Rivalizálása Junóval, az expedíció vezetőjével, nem szimpla női vetélkedés, hanem megalapozott féltékenység is, hiszen minden jel arra mutat, hogy a nőnek viszonya volt Sarah férjével. A személyes viszonyok változó dinamikája mellett a díszlettervezők munkája teszi leginkább emlékezetessé a filmet. Simon Bowles és csapata sok leleményességgel, a viszonylag szerény anyagi források ellenére is káprázatos barlangrendszert építettek a Pinewood Stúdióban.

A programban szép számmal szerepelek még olyan női filmek, mint Laurie Collyer SherriBaby-je Maggie Gyllenhaal lenyűgöző alakításával a börtönből szabadult narkós anya szerepében, aki kétségbeesett küzdelmet folytat gyermeke felügyeleti jogáért. De szerepelt a válogatásban két fiatal lány megható és tragikus barátságáról szóló Dreamland - Jason Matzner rendezésében (Álomország), vagy Andrucha Waddington Homokház (The House of Sand), amely több generáció asszonyainak életét, a magánnyal és a természet erőivel vívott küzdelmét mutatja meg egy Isten háta mögötti helyen; vagy a sorsközösségben összekovácsolódott prostik története a Princesas Fernando Léon de Aranoa rendezésében, de műsoron volt a rendezőként és forgatókönyvíróként most debütáló színésznő Joey Lauren Adams filmje a Gyere kora reggel (Come Early Morning) is vagy a nemi erőszakról és következményeiről, illetve a trauma feldolgozásáról szóló Mia Goldman film, a Nyitott ablak (Open Window). Lovinsa Kavuma dél afrikai rendezőnő rövidfilmje, a Megerőszakoltak, azért ami vagyok (Rape for Who I am) is valós eseményeket dolgoz fel. Akik pedig a vígjátékokra szavaztak, azoknak ott volt Maria Maggenti romantikus vígjátéka, a Puccini kezdőknek (Puccini for Beginners) vagy Bob Goldthwait Maradj! (Stay) című, meglehetősen alpári vígjátéka.

Az idei Sundance fesztivál a magyarok számára is jelentős volt, mivel a fesztivál 22 éves történetében először, magyar filmet is műsorra tűzött. Kenyeres Bálint Before Dawn-ja (Hajnal előtt) nemcsak bekerült a rövidfilm programba, ami már önmagában nagy szó, de a díjátadón a Rövidfilmes Zsűri Külön Említésében (Special Mention) részesült.

(2006-02-17)