Selmeczi Bea Ezer éve együtt a Balkán szívében
 

99 KByte

Az idei pécsi fesztivál filmjei egységesebbek voltak, széleskörű körképet adtak a kelet-európai helyzetről és gondolkodásmódról. Aki végignézte a fesztiválprogramot, ráébredhetett, mi a kelet-európai országok közös nevezője, még akkor is, ha az eltérések legalább annyira jelentősek, mint a hasonlóságok; és hogy nem sok minden változott az elmúlt évek során.


A fesztiváldíjat a magyar Friss levegő (Kocsis Ágnes) kapta, míg a legjobb operatőrnek és férfiszínésznek járó díjat a szlovén Sírtól sírig (Jan Cvitkovic), a legjobb színésznőnek járót pedig a román Iszonyú viszonyok (Todor Giurgiu) vitte el.

Bár erős mezőnyből kellett választani, a zsűri munkáját megkönnyítette, hogy sok filmet versenyen kívül mutattak be az Apolló moziban.

Itt láthattuk a horvát Hrvoje Hribar fergeteges vígjátékát, a Mit ér a férfi bajusz nélkült – tudom, a ’fergeteges vígjáték’ kifejezés sokak számára gyanús, hiszen az amerikai limonádékat és kínos poénokkal dúsított akcióparódiákat szokták ezzel a terminussal jelölni, de erre a filmre kivételesen tényleg illik a jelző. Tatjana, a fiatal özvegy, Marinko, a Berlinből hazatérő gazdag agglegény és Stipan atya, az ex-alkoholista pap kalandjai valóban fergetegesek. A falu élete felbolydul, amikor Marinko lánya kikezd egy haikukat gyártó ornitológussal, és megérkezik a pap ikertestvére, aki mellesleg katonatiszt és a miniszter asszony szeretője. A legtöbb férfi, a papot és ikerfivérét is beleértve, szerelmes a csinos özvegyasszonyba, szóval teljes a zűrzavar. Tatjana a papot választaná, de a katonatiszttel folytat viszonyt, ezért azon sem csodálkozunk, hogy közös gyermeküket a pap neveli fel. Tulajdonképpen A helység kalapácsa ez horvát módra, amelyben nem annyira a cselekmény, inkább a szándékoltan szélsőséges karakterek és a fonák helyzetek játsszák a főszerepet. Az egyik legkedvesebb jelenetben Stipan atya titokban összeadja az ornitológust „madárkájával”, és az esketés végén véletlenül elkapja a menyasszonyi csokrot. Ő lesz a következő.
A filmben a véget érő balkáni háborút egy kézigránát szimbolizálja, amit az egyik tréfás kedvű jóember mindenki kezébe belenyom. Ez köti össze a jeleneteket: az idő múlik, a kézigránát marad. Mígnem a film utolsó képkockáján az összegyűlt társaság szabadulni kívánva tőle (és vele együtt az emlékektől is) messzire hajítja. Igen ám, de a kerti budira esik, ahol éppen az ornitológus trónol. A felejtés legalább akkora áldozatokat követel, mint maga a háború.

Az off-program részeként vetítették a szerb-horvát-szlovén-macedón-bosnyák koprodukcióban készült Határátkelőt, Rajko Grlic filmjét is (Ante Tomić Semmin sem csodálkozunk című novellája alapján).
A volt jugoszláv tagállamok összeálltak még egy utolsó filmre. Érthetetlen, hogy a programfüzetbe miért kerültek bele a magyarok is. Valószínűleg szolidaritásból.
A vérbajos parancsnok albán támadásra hivatkozva három hétig készültségben tartja határ mellett állomásozó egységét, amíg ki nem gyógyul rosszindulatú szifiliszéből. Bár azt hiszem, ennek nincs jóindulatú változata. Legfeljebb, amikor más kapja el. Az összezártság és a kényszerű semmittevés természetszerűleg a rend lassú felbomlásához vezet. Az egységes jugoszláv hadseregben már felfedezhetők a nemzetiségi ellentétek, megjelennek az első rések a pajzson. A horvát fiú kívülálló, a parancsnok kedvence, nyilvánvalóan besúgó, a bosnyák kissé számkivetett, a szerbek igazi fenegyerekek. Tito hét éve halott (1987-et írunk), a mesterségesen egyesített ország falai omladoznak, négy év múlva (1991-ben) kitör a háború. A feszültségekkel teli várakozásban az elfojtott indulatok fokozott frusztráltságot eredményeznek, és az első adandó alkalommal kirobbannak. A vígjátéknak induló film tragédiába fordul, a zaklatott idegállapotú katonák péppé lövik az éjszaka közepén érkező, gyanús fényszórójú autó utasait, az ezredest és parancsnokuk feleségét. A történet előrevetíti az ország széthullását, a hazugságok (az albánok sosem támadták meg Jugoszláviát) és a szőnyeg alá sepert problémák dzsungelének elburjánzását. Talán egyetlen nép -– nemhogy öt –- sem látta még ennél tisztábban egy háború kitörésének okait. Ha ezt a filmet húsz évvel korábban leforgatják, lehet, hogy elkerülhetik a vérontást. De sajnos, a felismerés mindig későn jön.
A fesztivál főszerepe az Uránia mozinak jutott, bár néhány versenyfilm indítása igencsak bátor próbálkozásnak tűnt.
Ezek közé tartozott az észt Harcra fel! (Kaaren Kaer), a Magyar Vándor stílusában. Az alkotók nyilvánvalóan a Gyalog galopphoz kívánták közelíteni, de ahhoz több kell, mint egy szerencsétlen észt fiú, aki meg akarja menteni országát a kegyetlen litvánoktól, a szadista németektől és a békacombot rágcsáló franciáktól. A film sztereotípiák végtelen láncolata, közhelyet közhelyre halmoz., hHa legalább mulatni tudnánk rajta! A nevetés csekély ingerét sem éreztem, és hiába igyekeztem, a szám sarkában sem bujkált semmi. Ugyanakkor az interludiumok kifejezetten lenyűgöztek (kár, hogy a közjátékok közötti szünetet cselekménnyel töltötték ki): hősünk a Balti-tenger ókori mintára készült stilizált térképén hajózik, és a tengerből néha egy sellő vagy maga a Szkülla emelkedik ki. Kis csalás, hogy a papírvíz olyan azúrkék, amilyen csak a Földközi-tenger öblei vagy a Csendes-óceán lagúnái lehetnek, de ennyi jár a nemzeti öntudatnak.

Hasonló a helyzet a litván Te vagy én-nel, Kristijonas Vildziünas filmjével is. Képei földöntúliak, teljességgel eldönthetetlen, hogy a litván erdők ilyen varázslatos színűek, vagy az utómunka során színezték ki kockáról kockára. A zöldnek minden árnyalata megtalálható itt, és az operatőr (Vladas Naudzius) olyan érzékenyen és plasztikusan adja vissza a lombok hangulatát, hogy már-már beszívhatjuk a levelek és a föld szagát, tapinthatjuk a levélerezeten megülő harmatot és a haraphatjuk a levegő frissességét. A szociofób építész ebben az álomvilágban telepedik le, fára építi házát, a lothlórieni tündék után szabadon. A ház beleolvad a természetbe, egyszerre ősi és modern, tágas és intim. Mondhatnám, hogy a film építészeknek kötelező, de elég, ha ellátogatnak Litvániába, hiszen a fészek azóta is áll. A történet ugyanis abszolúte érthetetlen: az építész társat keres önként választott magányához, eközben sok szimbólummal találkozik, és egyre jobban elveszti a fonalat. Meg mi is. Bevallom őszintén, kaján örömmel töltött el, hogy a stábot képviselő operatőr sem tudott válaszolni a kérdésekre: egyre csak azt ismételgette, a cselekmény a rendező egyik álmából született, talán ő ismeri a megfejtést. Veszélyes dolog álmot filmre alkalmazni, mert a valóság keveredik benne a jelképekkel, a szürreális a tohuvabohuval. Először totálisan le kell csupaszítani ahhoz, hogy valami fontosra világítson rá. Különben csak Freud élvezi.

A bolgár Ellopott szemek (Radoslav Spassov) alapszituációja nagyszerű, de menet közben valahogy két filmre osztódott. A nyolcvanas évek Bulgáriájában járunk, ahol a muszlim kisebbségtől úgy próbálnak megszabadulni, hogy nevüket és családfájukat megváltoztatják, hiszen ha nincs kisebbség, megszűnik a konfliktus is. Ez a tézis persze csak félig igaz, mert – mint tudjuk – az asszimiláció többnyire nem oldja meg, inkább felerősíti az ellentéteket. Amíg egy népcsoport vállalja kisebbségi létét, a többség szabadon utálhatja és közösítheti ki, az asszimilálódás után azonban ez tabuvá válik, és a többség kisebbrendűségi komplexussal küzdő tagjai szerint belülről ássák alá a közösségi szellemet.
Visszatérve a filmre, a muszlim asszonyok Aylen vezetésével az utcára vonulnak jogaik érvényesítéséért. Ivan, a bolgár katona beleszeret Aylenbe, de a tüntetés elfojtása során véletlenül elüti a kislányát egy tankkal. És itt indul a második történet kettőjük szerelmére fókuszálva. Mindketten ideggyógyintézetbe kerülnek, Ivan a kislányért cserébe önmagát ajánlja fel, a halálért életet kínál. Aylen nemet mond a muszlimok kiköltöztetéséről szóló törvényre, és visszatér elhagyott falujába idős nagyapjához. Ivan ide is követi, és a hosszú szerelmi küzdelem végén természetesen egymásra találnak. Igen ám, de hazaérkezik Aylen bátyja. Hogy megbékél-e vagy lőni fog, nem tudjuk meg, a kérdés nyitva marad.
A film a szocialista hagyományokat követi, miszerint minden emberi történés mögött érzékeltetni kell a társadalmi hátteret, mert a magánélet csak az osztályharc tükrében nyer létjogosultságot. A szocialista filmekkel ellentétben az adott politikai helyzet ábrázolása ezúttal sokkal érdekesebb a szerelmi szálnál. A Roómeoó és Júlia-téma az unásig lerágott csont, és nincs sok alternatívája: a szerelmesek vagy egymáséi lesznek, mert a szenvedély mindent legyőz (ekkor a cselekményfűzés romantikus), vagy nem, mert a morál diadalmaskodik (ekkor klasszicista ízű), vagy happy endben forrnak össze (ekkor a populáris ponyva felé kacsintgatunk), vagy a család közbeszól, s jő a megváltó halál (a szentimentális elképzelés). Az Ellopott szemek jól egyesíti a különböző verziókat, hiszen Aylen sokáig ingadozik a lelkiismeret és a szerelem között, és bátyja sem dönt egyértelműen, mégis szívesebben néztem volna a muszlimok beolvasztására tett kísérleteket, a bolgár hatalom kreatív és izgalmas ötletének megvalósulását.

Csodálkozom, hogy a horvát Bocs Kung Fuért (Ognjen Svilicic filmje) nem kapott díjat, pedig pompásan megvilágítja a horvát lelket, ami meglehetősen különbözik a szerbtől, és oly hasonló a magyarhoz. Talán épp ezért nem azonosultunk vele. A feloldhatatlan előítéletek és a másság miatti szégyenkezés mindig csak körülöttünk fordulnak elő. Mira terhesen érkezik haza Németországból, szülei a középkori poljicai törvény értelmében özvegynek adják ki, hogy „új” férjet találhassanak neki. Ez az ellentmondások ellentmondása, hiszen ha valaki özvegy, az még nem szégyen, viszont nem ildomos a gyászt levetve rögtön újra férjhez mennie, ha pedig talál egy férjet, aki – jó esetben – hasonlít is a születendő gyermekre, akkor meg minek az özvegység?! Ráadásul a faluban mindenki ismeri a történetet, és csak nevetnek a képtelen képmutatáson. Hiába, ez a látszatok világa, ahol az őszinteség a legnagyobb bűn. A sok sikertelen férjfogási kísérlet után a lány ferdeszemű kisfiúnak ad életet, és apja, ha nem is tagadja ki, érezteti vele mély megvetését. Betegágyán megbocsát neki, de unokájától továbbra is undorodik, belérögzült előítéleteitől nem szabadulhat. Végig azon gondolkodtam, hogy oldaná meg ezt a problémát egy szerb film: az apa feltehetőleg lelőné a lányát, de megbánná a tettét, a kocsmában gyászolna, és az unokájára már másnap a szeme fényeként tekintene. A horvát sírva vigad, akárcsak a magyar, míg a szerb vigadva sír, és e két világszemlélet között mintha egy óceán húzódna. Érthetetlen, hogy tudtak egy országban élni több mint hetven évig.

A Sírtól sírig egy apró szlovén faluban játszódik, kusturicás karakterekkel és hangulattal, de Kusturicával ellentétben itt nem a kisszerű, bizonytalan, küzdelmekkel teli élet, hanem a halál és a helyes felkészülés körül forog minden, hiszen a film szerint „mindenki a Mennybe szeretne jutni, de senki nem akar meghalni”. Az ókori egyiptomiak rettegő halálvárása ültetődik át modern környezetbe. A főszereplő Pero (Gregor Bakovič) gyászbeszédeket ír temetésekre. Alakja szimbolikus, egybeforrasztja a kis közösséget és átfogja a történetet, fogadott prókátor, a halál angyala. Mivel a faluban nincs pap, aki Isten közvetítőjeként szóljon, ő a halál közvetlen hirdetője, összegez és lezár. Megszentel és túlél. A falu többi lakója sem hétköznapi ember: barátja, Suki állandóan az autóját bütyköli, unokahúga néma és bolond, apja a nagyi halála óta mély depresszióba esett, és naponta újabb sikertelen öngyilkosságot kísérel meg (legérdekesebb próbálkozása egy szekrény dőlési szögének kiszámítása,; a számítást azonban elhibázza, és a szekrény épp a feje előtt ér földet), a pszichológus pedig ahelyett, hogy meggyógyítaná, esszéket írat vele. Soha egyetlen film sem ábrázolta ennyire vidáman a halálfélelmet, mondhatnám, már majdnem kedvet csinál. A kijózanító pillanat hirtelen jön: Suki meghal, kérésére a saját kocsijában temetik el – bájos kép, ahogy a temető kis földkupacai mellett egy hatalmas kap helyet– -, és a néma bolond lány befészkeli magát mellé. Senki nem veszi észre, csak dobálják rájuk a földet, a halottra és az élve eltemetettre. A filmtörténet felejthetetlen képei közé tartozik a sírgödörből filmezett elföldelt pár. A föld egyre jobban betemeti őket, a lány még egy ideig levegő után kapkod, aztán belenyugszik sorsába, és megszűnik lélegezni. Ezután már csak a teljes képernyőt betöltő földet látjuk.

A Friss levegő kétségkívül a fesztivál egyik legkövetkezetesebb filmje volt. A történet egy percre sem tér le előre kijelölt útjáról, bár éppen ezért egy kissé lombikszerű. Az élet soha nem ennyire lineáris. Ugyanakkor ez a fajta linearitás nem is kíván életszerű lenni, inkább a lírai ballada felé közelít. Ballada egy kislányról, aki jobb életre vágyott, és ezért lenézte anyját, de megismerte a valóságot, és a jobb élet illúziója elszállt. A felnőtté válás megöli az illúziókat. A balladai atmoszférát erősíti a film képisége és színei is: a metró-aluljáró vécéjének élénkpiros anyagfala, a díszként elhelyezett toalettpapírok, nem beszélve a világító művirágokról –- mind szimbolikus teret képeznek. A légies és a valóságtól maximálisan eltávolodott tér mégis a lehető legmateriálisabb terület, egy vécé. Az illúzió a teljes illúziótlanságban is létezik. Amikor Angéla átveszi anyja helyét, a falra tűzi ruhatervét, a jobb élet illúzióját. Ennyi maradt belőle.

A fesztivál programját két kiállítás is színezte. Romvári József rajzai sokoldalúak, a hagyományos díszlettervtől a hangulatképig minden megtalálható köztük. A stílus és a technika is állandóan változik: a Jadviga párnájának utcaképét egy meglévő látványtervre helyezett zsírpapírra rajzolta rá alkoholos filccel, mintha egy múltbeli utcában járnánk, ahol az idők folyamán némileg átalakult a kép. Ezt sugallják az art deécós cégtáblák is, amik a pesti Király utca háború előttről ottmaradt hirdetéses tűzfalaira hasonlítanak mind tipográfiájukban, mind karakterkészletükben. A Légy jó mindhalálig rokokó szalonja és kollégiumi ebédlője ceruzával és vízfestékkel készült, és bár Romvári a bútorokat és egyéb dísztárgyakat csak jelzésszerűen vázolta fel, mégis tökéletesen visszaadják a pazar eleganciát, illetve a rideg katonai fegyelmet. A Napfény a jégen színes krétarajzán operett motívumok keverednek az expresszionista ábrázolásmóddal. A szigorú fekete-fehér vonalakat rózsaszín fény és egy sárga gyertyatartósor lágyítja. Érdekes perspektívát alkalmazott az Aranysárkány Liszner-boltja esetében; az asztali lámpa áll a kép középpontjában, azaz a pultban ülő szemszögéből láthatjuk be a teret. A díszletek színpadi nyitottsága itt megszűnik, a negyedik oldal bezárul, de csak mögöttünk, már nem voyeurök, hanem résztvevők vagyunk. A színházban mindenki látja az előadást, de a mozinak épp az a varázsa, hogy elhiteti, a többiek kizárólag nézők, egyedül Te léphetsz be a filmbe. Mögötted bezárul az észlelés kapuja. A színház nyilvános hely, a mozi inkább intim, ahol az ember mindig kicsit szégyenkezik, hogy más is ül a teremben. Az Egy szerelem három éjszakájának zenéje a díszlettervezőt fényvázlatokra ihlette; Bálint szobájában este a nagyváros fényfoltjait, reggel az ég és a Duna kékségének összeolvadását, a kávéházban pedig a lámpák és a nyüzsgés impresszionista kavalkádját jelenítette meg. Az expresszionista kifejezésmód a Mephisto látványterveiben csúcsosodik ki: három kereszt árnyéka vetül a mindent beborító függönyre a Golgota és a náci fenyegetettség szimbólumaként. Az előtérben két ember sétál át egy keskeny pallón, a keresztek mintha rájuk dőlnének. A tervrajz leszakad a filmről, és önálló életet kezd. Nem terv többé, hanem megvalósult idea.

Huszárik Zoltán emlékkiállítása főképp a filmfotókra és a vázlatokra koncentrált, de személyes tárgyai is felbukkantak (Filmművészeti főiskolás felvételi értesítője 1950-ből, néhány kedvenc könyve, a bőrszíja, temperák és ecsetek). Huszárik maga készítette filmjeihez a vázlatokat, az Elégiához ló-tanulmányokat, a Capriccióhoz hóembereket, a Szindbádhoz karaktereket rajzolt. Korai festményein a népi fametszetek hatása érződik, némi szocialista realista beütéssel. Mivel a festést a film szolgálatába állította, egyre stilizáltabban ábrázolt, és a szürrealista könyvillusztráció felé közeledett. Ezt filmes képi gondolkodásmódjában is megfigyelhetjük, a Csontváry szürrealisztikus világa a festő műveinek térbeli kiterjesztése. A tárlatot két Szindbád-plakát (az elsőn Ovidius A szerelem művészete és a lepréselt virág az emlékezésre, a másodikon a pusztában rohanó Szindbád alakja a magányra helyezi a hangsúlyt), Vágó Nelly szecessziós jelmezei és Huszárik Játék című vizsgafilmje tette teljessé. A Játékban két rab az ablakrács árnyékát használja sakktáblaként. Amikor besötétedik, a sakktábla is eltűnik, és egy újabb napig várhatnak a játék folytatására. Vajon befejezik-e valaha a partit?

A hajdani Nádor-szállóban tartotta Majdik Péter Visszatérés a Tatooine-ra című dokumentumfilmjének premierjét. A pécsi csapat Tunéziában járt a Star Wars kultuszhelyein, felkeresték Owen Lars házának külső és belső forgatási helyszíneit, amik a valóságban 250 km-re fekszenek egymástól, ellátogattak a buckalakók falujába és a sci-fi hivatalos roncsárusának telepére. A csodálatos hiper űrszerkezetek közelről inkább mosógéptárcsának, szétvágott locsolócsöveknek és kezdetleges monitoroknak látszottak, de mivel a Csillagok háborúja a régmúltban játszódik, akkor még a mosógépalkatrészek is nagy civilizációs újításnak számíthattak, és a Pirx pilóta kalandjainak kávéfőzőjénél mindenképpen szerencsésebbek. A dokumentumfilm visszaadta a sci-fi hangulatát, mintha egy birodalmi lépegetők által elpusztított föld –- vagy tatooine –- történelmi emlékeit szemlélnénk.
A bemutató után megkóstolhattunk néhány csillagközi koktélt, de a filmmel ellentétben ezek igen sok kívánnivalót hagytak maguk után. Semmilyen földön kívüli élményt nem nyújtottak, a pángalaktikus gégepukkasztó pedig kifejezetten csalódást okozott. Köztudott, hogy az egy méregerős ital ó-Janx-szeszből, Santangrinus-V tengervízből és Zamphurból, három kocka benzines Arcturus Megaginnal, falliánus mocsárgázzal, egy kanál Qualactin Hiper Menta Extraktummal és egy algoliai naptigris fogával keverve, olajbogyóval díszítve. Kétségkívül nehéz rekonstruálni a receptet, de az olajbogyó, a menta és a kéjgáz elég egyértelmű adalék. Az így kapott koktélnak egyszerre kell sósnak és édesnek, tüzesnek és hűsítőnek lennie. Semmiképpen sem intézhető el némi rummal és üdítővel.

Figyelemmel végigkísérve a különböző nemzetiségű filmeket, csak egy dolgot nem értek: miért akarunk még mindig Nyugat-Európához tartozni. A Balkán sokkal közelebb van, és tragikus abszurditásával mindenképpen vidámabb hely.

(2006-11-03)

 


101 KByte

192 KByte

21 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső