Széphelyi Júlia „A biztos jóhoz visszafordulni”
Pécsi filmünnep, 2006

21 KByte
Magyar film kapta a Filmünnep nagydíját, az Arany Benjámint: Kocsis Ágnes Friss levegője. A többi területen a szlovén Síugrók tarolt: a közönségdíjat, a legjobb operatőrnek (Simon Tan±ek) és a legjobb színésznek (Gregor Baković) járó díjat is Jan Cvitkovic filmje kapta.

Látogatásomat a második Pécsi Filmünnepen – egy kiadós esőt és egy véletlen város körüli busz utat követően – az Uránia moziban kezdtem, Jan Hryniak lengyel rendező A harmadik című filmjével. A harmadik – legnagyobb meglepetésemre – elnyerte a diákzsűri díját – ennyit tesz egy szép fiatal nő és pár trendi kép. Az ismertető Ozont ígért és Polanskit – nyomokban fel is fedezem a kisebb és nagyobb mester hatását, de úgy tűnik: inkább egy halovány hommage-ról lehet szó, sápadt utánérzésről vagy egyszerűen fantáziátlan másolásról. A kezdet egyértelműen a Keserű méz alaphelyzetét idézi: hajón utazik a fiatal házaspár, kapcsolatuk kiüresedésével szembesülnek a rövid, napsütéses kiránduláson. Ahhoz, hogy felismerjék a problémát, egy Harmadikra van szükség, aki ezúttal egy magányos csónakból kúszik fel a hajójukra, le sem tudják vakarni egész hazaúton. A szakállas férfi képében megjelenő Harmadik segít újra felfedezni magukat és egymást. Szerepe ugyanakkor misztikus: nem tudni: barát vagy ellenség. Átveri, veszélybe sodorja a fiatalokat, aztán vigyorogva visszatér és egy gyors mozdulattal kirántja őket a bajból. Eleinte bíztatóak a jelek: az első kockák tiszta, áttetsző képek, a tejszínű főszereplőnő vászonra kívánkozik. Férje ápolt macsó, a nap süt, könnyű, de pontos zene kíséri őket. Csakhogy van valami ebben a nagy tisztaságban, valami zavaró – és az nem a feszültség. Már a zenei motívum másodszori felbukkanása is hamisnak hat, erőltetettnek, mintha sulykolni akarná a misztikumot, amit a képek mögött még nem sikerült megteremteni. Az állandóság finom gördülése pedig hamar unalomba fordul, a szárazföldön folytatódó road-movie nem válik a kapcsolat metaforájává, csak egy kellemetlenül hosszú kirándulás marad.
A film után Albert Györgyi bejelenti, hogy az alkotó nem jött el – a hír csak enyhén rázza meg az egyébként gyér közönséget.

„Miként kapcsolódhat össze egy traktorvonat, egy miniszterfeleségét megölni tervező hullaházi orvos, egy Amszterdamba készülő meleg pár és egy Volkswagen Golf motoros repülőt építő nyugdíjas sorsa?” – kérdezi a Pécsi Est. Válasz pedig az ígéretes felvezetővel útjára indított Jókedélyű hullák után sincs. A jól csengő bosnyák szatíra (r.: Benjamin Filipovic, 2005) csak demonstratív eszközfelvonultatás az abszurd kelléktárából, végül szerencsétlen sorsok összefonása a cselekmény egy pontján, szerzői szándék szerint groteszk esemény formájában. A munkájuktól, családjuktól szenvedő hősök élete ugyanis, melyek epizódjait párhuzamosan követhettük, egyszerre ér véget egy repülőbaleset következtében. Az összetákolt repülő, elkeseredett nyugdíjas pilótájával együtt letarolja a társadalomból kirekesztett meleg fiút a háztetőről, majd becsapódik a nárcisztikus politikusasszony kocsijába, és lángok közt elpusztítja az összes szerencsétlent. A tartalmasnak tűnő tömegbaleset a Jókedélyű hullák végén korántsem olyan sikerült – nem ébresztett a film elég várakozást, hogy megmozgasson minket a vég, vagy kegyetlen cinizmusként hagyjuk, hogy gyilkoljon.
A Jókedélyű hullák három sorstörténete közt meseszerű betétként bukkan fel újra meg újra egy erdei alagútsoron átzakatoló vonat etűdje. A vezető sárga esőköpenye, színes esernyője a ködben jól esik a szemnek, az utasok allegorikus figurái, a vonatút – mint út – annál kevésbé a tudatnak. A hullaházi keretbe zárt párhuzamos történeteket eklektikussá zilálja a sokszor közbeékelt allegória-vonat, ami még mindig megbocsáthatóbb, mint maga a Walt-Disney-szellemű megvalósítás.
A film után bekonferálják az alkotót. Biztos nincs kérdés? Pedig eljött hozzánk. (Aligha lehetett a rendező, mert mint kiderül: Benjamin Filipovic, a Jókedélyű hullák elkészítése után nem sokkal, 44 éves korában meghalt.)

A közönségtalálkozók minden alkalommal hasonlóan gyors lefolyásúak. Az alkotó nem jött el. Az alkotó eljött, a közönség pihen. A magyar közönség nem akarja megtudni, hogy gondolja a rendező, inkább kimegy elszívni egy cigarettát, meginni egy sört – még mindig nem szokott hozzá a kérdezés nyilvánvaló lehetőségéhez. De az is lehet, hogy nem akarja mindenáron a hangját hallatni, és tényleg nincs kérdés. A sajtó is szegényesen képviselteti magát: mindössze a Filmkultúra és a Népszabadság küldöttei lelkesednek a moziban. Úgy tűnik, a filmek sem inspirálják a kérdéseket.

Aztán felrepül a retorikai lufi: pitching fórum a Művészetek házában. Korszerű a forma, mégis: szigorú rendszer agymosását idézi a szeánsz, azzal a különbséggel, hogy innen bárki büntetlenül távozhat. Pitchelniük korunk forgatókönyvíróinak illetve producereinek kell, amikor filmötletüket próbálják eladni – egy pitching fórum vagy workshop tehát nem más, mint kemény PR-munkára való felkészítés. A közös ügy immár nem a közös ötlet fölött érzett eufóriával kezdődik, hanem mindenek előtt az ötlet sürgős elfogadtatásával, a keretek megteremtésével, kereskedői-gyártói lépésekkel. A Fade In Central European Pitch Forum bemutatkozása a workshop- és project-rendszer ismertetését célozza, felhívás a nemzetközi – ezúttal közép-európai és balkáni – szakmai kapcsolatok élénkítésére. A vissza-visszatérő mágikus szavak – pitching, workshop, project, international relationships, scriptdeveloping – mantraszerű ismételgetése alattomosan terjeszkedő kultuszt sejtet, azon vesszük észre magunkat: már nem is egy szakmai kapcsolat lehetőségeiről beszélünk, hanem egy kapcsolat lehetőségeiről való beszéd lehetőségéről. A beszélgetést hallgatva hovatovább nem tudjuk, hol az alany. A szaknyelv lényeget felmorzsoló, körtáncot járó fordulatain már csak nyomokban látszik, hogy valaha a filmkészítésért jöttek létre, a lényeg itt egy nemzetközi metanyelv létrehozása, a film csak másodlagos termék. A mindenkori – céljától elszakadt, ám célját az említés szintjén soha szem elől nem tévesztő – önkritikátlan propagáló legkedveltebb retorikai fogása az ismétlés. Ideológiai keret ezúttal nincs, hacsak az – egyébként szükséges és szimpatikus – international relationships-eszmény túlhangsúlyozását nem fogjuk fel ekként. Mellettem félhangos méltatlankodó: „Makk Károly és Jancsó Miklós, amint pitching fórumra tartanak! Fábri workshopon vesz részt, hogy fejlessze a projektjét!” Egy producer halkan megjegyzi: csak lenne az országban hét jó forgatókönyv.
Persze a szellemi termék termékvolta fölötti siránkozás hibás attitűd – ez már el van döntve. A bemutatkozás befejeztével bőséges fogadáson vehetünk részt, ahol megkezdődik a valódi, a privát pitching: azt hiszem, lazacot enni a producerrel sok esetben termékenyebb, mint együtt várni a workshopról szóló beszéd végét.

A versenyfilmeket vetítő Uránia nagymozi, a szerényen meghúzódó, de sokkal trendibb Apolló és a kiegészítésként vállalkozó visszafogottabb infrastruktúrájú helyek – mint a Művészetek háza vagy a Dante kávézó – mellett, a tavalyihoz képest új helyszín a kápolnára emlékeztető, kívül háromcsillagos, belül romos Nádor szálloda, ahol szeánsz-jelleget öltenek a vetítések. Érkezésünkkor épp a Szomszédok-plánozású Képzelt riport megy, amely mintha csak a tévézés hőskorából származna, minden képernyőidegen effektet bátran vállal. Énekelnek, sírnak és hol színpadi fényben, hol porfelhőben mozognak a jobb sorsra érdemes színészek. A nézők műanyagszékeken inognak, betontömbökön térdepelnek, és az ablakot támasztják, kitartásuk nem arányos a tévéjáték nyújtotta örömmel; az esemény inkább arról a kollektív élményről szól, amikor mind átmegyünk, mert csak a szomszédnak van tévéje.

Új fejlemény a Fesztiválon a Slágerrádió beszivárgása is, ami az arculatnak talán kicsit rosszat tesz: az addig alternatívnál is alternatívabb zenei kisprogramokban dúskáló, családias fesztivál most elkövette azt a hibát, mint a Sziget, amikor óvatlanul Pepsi lett – persze biztos túl lesz ezen a gyerekbetegségen, komoly profilváltásról azért nem beszélhetünk. Az Ifjúsági Ház most Pop Ivan helyett Sláger Partyval kedveskedik, de a Port.hu sátorban továbbra is ős- és ó-alternatívok: ColorStar, Kiscsillag, Ági 50 – Kontroll utánérzés. És akkor az ismert mezőnyben egy se nem Sláger, se nem Kontroll, hanem valahonnan, egy harmadik tartományból, nemzetközi közérthetőséggel, szofisztikáltan trendkövető, Portishead-et, Lamb-et, Molokot idéző hangzással, mégis tagadhatatlanul egyénien megszólaló: a pécsi Esclin Syndo. És bár csak az utolsó negyed órát csíptem el a Széchenyi téri sátorban, egy pécsi tempótól idegen gyorskatarzisban lesz részem – több, mint átütő.

A fesztivál programbősége alapélményként kínálja a mulasztást, hozzá a sötét ígéretek ellenére még mindig szikrázóan süt a nap – így csak a harmadik estén észlelem: ottlétem alatt nem is láttam több filmet, mint otthon. A látszólag áttekinthető programfüzetben (nem az, az információért meg kell küzdeni) felkelti az érdeklődésemet egy bolgár film: És lejött hozzánk az Úr. Ilyet tényleg ritkán látok. Az ismertető gigantikus szerepjátékot ígér két órában, de a moziban csak a vizsgavetítések házias keresetlensége, hogy izé, melyik gombot. A bejáratnál még meggyőződünk róla, hogy angol felirattal vetítik a filmet, így lemondunk a mindig kézben izzadó tolmácsgépről, a vásznon viszont kitartóan bolgárul beszélnek. Legyintünk: biztosan csak spórolnak a felirattal, és a főcím után majd tekintettel lesznek a nem anyanyelvű közönségre is. Valóban: a bolgárul tanulók már hatalmas előnyt élveznek, amikor megjelenik a vásznon az azonos nyelvű felirat. Ekkor mégiscsak feltápászkodnék, de velem egyetemben a szinkrontolmács is, aki – kiderül – szintén az angol feliratok alapján fordítana. Kis türelmet kérnének, aztán többet, a vendégek lecsordogálnak az Apolló mozi éttermébe, és már minket is ott ér a hír: a megfelelő tekercset nem sikerült a megfelelő helyről elhozni, elmarad a vetítés. Persze addigra már kényelmetlen lenne felállni a répatorta mögül, de igazán kíváncsian vártam Petar Popzlatev filmjét – azt hiszem, mulasztásomat nem tudom egyhamar bepótolni.

A Dante kávézóban még elcsípem a rövidfilmeket, legalábbis egy Mikulásokkal és húsvéti nyulakkal operáló homevideo második felét, és Groó Diana Ulricht-jét egészben, jó lelkiismerettel bántható formában. A hosszúra nyúlt etűd ugyanis – válogatott stábjával: olyan színészekkel, mint Lázár Kati és olyan operatőrrel, mint Kardos Sándor – kicsit alulmúlta egy irodalmi műsor kényszerillusztrációjának színvonalát. Tévésen lírai, tévésen kínos. A műfaj legkellemetlenebb hagyományain nyugszik az elképzelés is: a valószínűtlenül szentimentális narrációtól a gátlástalan képeken át a commedia dell’arte-típusú, nagyvonalú színészi játékig. A szerző kitartó ragaszkodása a zsidó család zsidó múlt témához, feldolgozásának állandóan jelentkező szükséglete tiszteletet ébreszt, annál rosszabb nézni, ilyen személyes érintettség mellett hogyan herdálja el érzékeny témáját, felvillantva közben a műfaj minden kiábrándító tulajdonságát.

Utolsó délelőttöm békés, magányos élménye a Huszárik Zoltán emlékkiállítás a Művészetek Házában – a mester most lenne hetvenöt éves. A hajópadlós szoba legnagyobb adományának a csend bizonyul. Békebeli vászon ereszkedik alá, a Szindbád első plakátja: száraz levél egy ódon könyv megsárgult lapjai között, vigyázat, hardporno – rajta: „tizennyolc éven felülieknek”. Aztán felfedezem a személyes dokumentumokat: elemi erővel zúdul az információ, és bármilyen furcsa, testet is ölt, bensőséges együttesük – bizonyítványtól a gyászjelentésig – kirajzol egy életet. Egy Csontváry, egy Szindbád, csak úgy odaszórva a helyi lejátszóra – ezek kisméretű tárgyak, most értettem meg a hordozó fogalmát. A rövidfilmeket választom, régóta tartozom már az Elégiával. Érdekel a Groteszk és a Capriccio, meg persze a többi öt, meg az egészestések, csak az idő szorít. A Capriccio hóembere végigtelelt egy telet, végignyaralt egy nyarat, és még mindig csak nyolc percet élt, az elképzelhető legegyszerűbb szimbólumként. Pontosan mondta ki a mondatot – legyen ez a rövidfilm-eszmény. A Játékban a börtönrács vetette fénynégyzetek között rabok sakkoznak, a nap járásával követik a rögtönzött játékteret – egyetlen frappáns vizuális ötlet kifejtői. A Groteszk kísérletiségtől tökéletlen, de erőteljes – ha így nézne ki minden kísérlet. Mindben az érett Huszárik-filmek formai és érzéki előképei, technikai és formanyelvi játékok, sokat ígérő próbálkozások. Kétes felfedezésre jutok. A legjobb film, amit a Fesztiválon láttam, féllábon és véletlenül: Huszáriké volt. Ehhez a biztos jóhoz vissza kellett fordulni.

(2006-10-26)

 

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső