Széphelyi Júlia A filmnyelv egészsége
free cinema az ezredvégen – X. Filmemlékezet Fesztivál
Alul semmi (Peter Cattaneo, 1997)
Alul semmi (Peter Cattaneo, 1997)
46 KByte

Üres terek és gyér közönség fogad a tizedik Nemzetközi Filmemlékezet (CinéMémoire) Fesztiválon. Nehéz elképzelnem, aki még mindig konfettit és szerpentint asszociálok a fesztivál szóhoz, hogy éppen ünnepelünk. Lecsengtek már a nagyszabású programok, csak egy szerény vetítésre érkezem, mégis nagyobb lelkesedést reméltem a két hetes fesztivál hetedik napján. Persze az ünnepélyesség teljes hiánya mögött a mozinéző elkényeztetettsége áll: az Örökmozgóban minden nap filmemlékezet van. Az egyre gyarapodó kínálatnak és fogyó magyarnak köszönhetően a fesztivál szó a csendes devalválódás felé halad – a különböző szempontok szerint összegyűjtött kulturális termékek úgy torlódnak egymás hegyén-hátán a fővárosban, mintha mindent ma lehetne utoljára.
Az emlékezés szeptember második felében zajlik, 16-a és 30-a között. A filmtörténeti ritkaságok felújítása feletti öröm és a vetítések mellett a fesztivál folyamatosan emlékezik és köszönt. Nem kímél sem élőket, sem holtakat, az extenzív tisztelet áldozata az idén elhunyt japán rendező, Imamura Shohei éppúgy, mint a hatvan éve született Bódy Gábor vagy a 85. születésnapját ereje teljében ünneplő Jancsó Miklós. A fesztivál sorozatokkal emlékezik meg a százhúsz éve született olasz Carmine Gallone, a száz éve született francia Jacques Becker és az ötven éve meghalt Korda Sándor rendezőkre. Az emlékezet-koncepció működik: rendezők születnek, halnak, a kettő között filmet rendeznek – és mindháromra lehet emlékezni.

Az emlékezés szertelensége mellett, első pillantásra a vetítések elrendezése is a programszervező szabad képzettársításainak nyomait viseli. Hogy kerül az angol free cinema klasszikusai, a Richardson-ok, Karel Reisz-ek és Schlesinger-ek közé Peter Cattaneo filmje, a ’97-es Alul semmi, vagy a ’96-os Mike Leigh-féle Titkok és hazugságok? Megzavar az összeállítás, óvatosan kiválasztom az 1959-es Hely a tetőnt, Jack Clayton filmjét, az legalább biztosan free cinema. Elnézve a listát viszont, épp úgy helyet kaphatott volna a Fekete-fehér, a Feliratos, az Angol színészeket játszató vagy a Nőknek is van orruk-blokkban.
Később megkövetem a szervezőt, lassan, de biztosan felismerem a rendszert a programban. A csoportosítás ugyanis nagyvonalú, de annál átgondoltabb: a filmeket szigorú kronológia helyett szellemiségük és közegük hasonlósága terelte egy blokkba. A free cinemák és a kilencvenes évek-beli angol filmek erős szociális indíttatása, humanizmusa, újhullámos szabadszájúsága és – a mindig épp aktuális elődöket megszégyenítő – őszintesége valóban közös gyökeret sejtet.
Ötven éve indult a háború utáni angol film legjelentősebb irányzataként a free cinema. Humanizmusa más, mint amit a franciák elkeseredett lírai realizmusában, vagy az olasz neorealisták külvárosi részvétfilmjeiben megszoktunk – az új filmgeneráció új generációt is jelent: forradalmat a szellemiségben. Egy felrázott, háború utáni nemzedék csinálja új filmjeit – kevesebb szeretetből, több cinizmusból, elégedetlenségből, haragból.
Szociális érzékenység, éleslátás, irónia és a játékfilm számára frissen felfedezett dokumentarizmus az élet közelébe hozzák a free cinemát, amilyen közelséget az olasz neorealizmus óta nem láttak Európában. Humanizmusát egészséges bárdolatlanságával tartja kordában, így kerüli el a szentimentalizmus csapdáját.
A ’80-as évek végén, ’90-es évek elején a tragikomikus szociál-dokumentarizmus újabb angolszász hullámot vet: terjednek a szürke színű, életszagú prolifilmek, amilyen pl. Mike Leigh: Mezítelenülje (1993), vagy Altman ugyanabban az évben készített Shortcut-ja. Így kerülhettek a dühöngő ifjúság forradalmi művei közé egy későbbi, frusztrált ifjúság higgadtabb filmjei.

A free cinema alkotásaiban a film-anyagnak még volt becsülete, a fekete-fehér képek köré burkot vont a látvány nemessége – ezen semmi lázadás nem hatolt át. A műtermekből kivonulás fellazította ugyan az addigi formákat, de a forma esetleges játékai is (mint a reflexió eszközei: felső és különböző torz kameraállások) tiszteletben tartották az anyagot, minden dinamizmus ellenére a kockának volt méltósága. A szabaduló szellem nem vetette szét a formáját – képeit gondosan komponálta, önmagát ábrázolt tárgyában hagyta inkább működni. Egy-egy rendhagyóbb beállítás, torz felvételi szög vagy elevenebb kameramozgás sem kezdte ki, csak megbolondította, felfrissítette a kiegyensúlyozott formát. Egy Alul semmi ezzel szemben gátlástalanul élvezi proli közegének minden kellemetlenségét, a látványt alárendeli, szolgálatába állítja, és csupán a legszükségesebbre korlátozza. Hat acélgyári munkás készül egy amatőr vetkőzőszámra, hogy ezen a rendhagyó módon némi pénzhez jussanak, amivel kiegészíthetnék siralmas éhbérüket. A filmötlet eleve alpári humorra épít – a szerzői attitűd sokkal közelebb van az ábrázolt világhoz, mint a mívesebb free cinemákban. Alapszíne a szürke, és nem kér a fekete-fehér esztétizmusából. A kellemetlen közérzet az azonosulás feltétele, a film igazmondása a szépséggel összeegyeztethetetlen.
A free cinema-blokk e két csoportja: régiek és rokon újak, minden szellemi közösség ellenére érzelmi beállítódásában is különbözik. Az újabbakban filantrópia és érzékenység, tisztességes harag a fennállóval szemben, vátozékony humor. A mára klasszikus free cinemákban irigylésre méltó frivolság, könnyedség és leheletfinom cinizmus. Az Alul semmi inkább kedélyes ízléstelenségével tüntet, a Titkok és hazugságok intimitásával és őszinteségével, a Rövidre vágva pedig az egyszerre láttatott sorsok megdöbbentő, filmszerűtlen mennyiségével. Leginkább tematikai hasonlóságuk mutatható ki a klasszikus free cinema filmjeivel, melyek mind formai szempontból, mind szellemükben sokszor frissebbnek hatnak, iróniájuk legtöbbször elevenebb. A századvégi szürke prolifilm hajlamosabb érzelmi alapon áldozatokként bemutatni hőseit, és minden iróniája mellett (olykor épp miatta) – a humanizmus hevében – néha a szentimentalizmus szele is meglegyinti.
„Én többet akarok kapni az élettől, mint az anyám és az apám.” – mondja Karel Reisz dühös főhőse a Szombat este, vasárnap reggelben. Az Alul semmi hősei nem akarnak többet kapni, mint az anyjuk és az apjuk, csak fennmaradni a víz színén. A hatvanas évek fiataljai könnyen körvonalazható ellenségképet kaptak, ha ránéztek a szüleikre. Könnyebb, ha a dühöngés egy kollektív harc része, ha a rosszfiúságnak van még mítosza. Az újabbak illúzióvesztett, kicsi harcok, már dühösek sem tudnak lenni a szerencsétlenek. Marad a humor – sokszor a szereplőké csak, nem is a filmé.

Jól informált nyugdíjasok alkotják a sort az Örökmozgó pénztárablaka előtt, ők húzzák a szemöldöküket, amikor a pénztáros pár percig távol marad. Csodálatra méltó familiaritás uralkodik a filmmúzeumban: miután eladta a jegyeket, a multifunkcionális pénztáros-mozigépész bemászik a vetítőbe.
A Hely a tetőn (r.: Jack Clayton) úgy indul, mint egy klasszikus film noir – úgy látszik, az angolszászoknál minden az irodában kezdődik. Ilyenkor szoktam elveszíteni a fonalat, két férfit követni három helyett – a differenciálásban egy felbukkanó nő mindig sokat segít. Láthatóan most is velük lesz könnyebb dolgom: két egymással ellentétes karaktert vonultat fel a film, így a kontraszt elég erős, talán még túl direkt is.
Az iroda-jelenetek elringatnak, de nemsokára fel is ráznak néma tompultságomból: szép lassan kibomlanak a free cinema felszabadító jellegzetességei, melyek rést ütnek az első képek ígérte film noir műfaja falán. Csak az iroda tévesztett meg. Semmi nyomozás, sötét ügy: csak szép tiszta, követhető tragédia, egy karrierista szomorú története. A „hely a tetőn” a felső tízezer által kijelölt magaslat. Az angol munkás-Julien Sorel, a Laurence Harvey játszotta Joe Lamtorp karrier- és szerelmi történetét ismerjük meg, igazi, minden ízében ma is működő drámát látunk.
Egy dilemma áll a középpontban, melyet színtisztán a társadalmi helyzet generált. Joe Lamtorp munkás családból származik, már felküzdötte magát, de nem éri be a felső tizenötezerrel, neki a tíz kell. Vívódik a gazdag, buta lány és valódi szerelme, az érett, a társadalom számára túlérett, csökkent presztizsű Alice között. Joe Lamtorp keze maga felé hajlik: nem tud lemondani Alice szerelméről, így az a szeretője lesz, ám annál kevésbé a vagyonról és hírnévről, amihez a kis buta kell. Kezdetben ő csapja a szelet a gazdag gyáros lányának, később, amikor lelkesedése távoli már, ajánlatként érkezik hozzá a lánykérés lehetősége. Joe Lamtorp durva és igazságtalan a céljait épp nem szolgálókkal, éretlen, gyenge ember, aki ha szimpatikussá nem válik is, ismerőssé feltétlenül, gyengesége azonosulásra késztet. A néző nagykorúsítása ez a szép erkölcsi példázatok kora után: kénytelen együttérezni egy erkölcsileg félszemű karrieristával. A film vége – nem vállalt szeretőjének baleset és öngyilkosság közt gomolygó halála, az ezzel egy időben zajló pompás esküvő a gazdag, de nem szeretett lánnyal, Joe Lamtorp idegösszeroppanás közeli állapota, a „the end” a tovagördülő nászautóval – maga a hazugság apoteózisa, és nem utolsó sorban véreskezű stílusparódia.
Drámai pillanatokban elguruló filmtekercs, földet érő fémdoboz, kapirgáló gépész csökkentik a Hely a tetőn élvezeti értékét. Lábszám a jobb alsó sarokban, el-elmaradozó felirat – mindez persze originális filmélményt nyújt, a némafilmvetítések korai ügyetlenségét idézi. Mivel a fesztivál során látott filmek nem mindegyike némafilm, a vetítés pedig most zajlik, a mozigépész gyakori életjelei idővel inkább lohasztják az érdeklődést.

Darling. Továbbra sem dúl a fesztiválhangulat, családi mozidélutánt ülünk az emlékekkel. A vetítőterem előtti kis várakozó-területen vak törzsvendég beszél a sükettel.
John Schlesinger filmje 1965-ben készült. Leleplező, gyilkos humorú korrajz a hatvanas évek Londonjának gátlástalan karrieristáiról. Paródia, helyenként elrajzolt, helyenként nagyon is finomrealista színészi játékkal. Főszereplőnk ezúttal nő, aki nem tesz mást, mint a saját társadalmi lehetőségeinek megfelelő eszközöket használja a felfelé vezető úton. Diana (Julie Christie) gazdag és befolyásos szeretők során teper végig, egyiket otthagyva a másikért. Nem éppen a hideg számítás vezérli, Diana nem igazán dörzsölt, inkább csak gyerekkorából ottmaradt kishercegnő, egy imádnivaló bolond, szeleburdi, önző kis rémség. Amikor a szertelen baba valóban hercegnő lesz, csak a magány vár rá – nem erkölcsi tanulság gyanánt, ez itt a gyakorlat. A szeretősor végállomása egy idős olasz herceg, aki mellett a jólét soha nem látott kényelmét és keserves unalmát tapasztalja meg. Visszamenekülne régi szeretőjéhez, ám az – önvédelemből – távol tartja magától, és most kaparhatja a falat selyem baldachinja fodrai közt.
A megvalósításban pontosság, hideg profizmus. A klasszikus Hollywood képi tisztasága, egyértelműsége köszön vissza, pedáns plánozás, ritmus. Ez a filmnyelv a jetset-et is elviszi a hátán, miközben játékos marad: a karrierpaloták hideg falán is átsüt a free cinema eleven humora. Schlesinger filmjének minden kockája telivér, konstruált valóság, amiből árad a filmezés öröme, a friss levegő, az erő. A Darling dinamikus mondatok egészségtől kicsattanó sora, kiegyensúlyozott, arányos, kompakt film.

(2007-01-04)

 

Titkok és hazugságok (Mike Leigh, 1996)
Titkok és hazugságok (Mike Leigh, 1996)
55 KByte
Rövidre vágva (Robert Altman, 1993)
Rövidre vágva (Robert Altman, 1993)
41 KByte
Szombat este, vasárnap reggel (Karel Reisz, 1960)
Szombat este, vasárnap reggel (Karel Reisz, 1960)
50 KByte
Szombat este, vasárnap reggel (Karel Reisz, 1960)
Szombat este, vasárnap reggel (Karel Reisz, 1960)
71 KByte
Hely a tetőn (Jack Clayton, 1959)
Hely a tetőn (Jack Clayton, 1959)
111 KByte
Hely a tetőn (Jack Clayton, 1959)
Hely a tetőn (Jack Clayton, 1959)
49 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső