Marik Noémi Sötét lovak
15. Európa Filmhét, Budapest, Művész Mozi
Lukas Moodysson: Lyukat ütsz a szívembe
Lukas Moodysson: Lyukat ütsz a szívembe
124 KByte

Három spanyol, két francia, két olasz, egy-egy német, orosz, lengyel, albán, finn, svéd, osztrák és négy (!) dán filmet tett mérlegre az idei Európa Filmhét. Mennyiséget illetően taroltak hát a dánok. Használt az unos-untig emlegetett „dogma-marketing”? Lehet..., ám a dánoknak nemcsak a marketingje erős – erős a filmművészete is. Meggyőzően bizonyította ezt az idei filmhéten bemutatott négy dán alkotás is.

A bemutatott művek nagy részének (így a négy dánból is háromnak) középpontjában többnyire a bűn, a büntetés, bűnhődés állt. Volt emberölés, gyermekmolesztálás és megcsalás, voltak személyes, családi, társadalmi és történelmi bűnök. Stílusban, elbeszélésmódban viszont mind a hagyományos, konzervatív, mind a formabontó, kísérletező véglet felbukkant. A hangvételükben is láttunk szelídebb és provokatívabb filmeket is.

A tönkretett sorsok szimfóniája

(Lukas Moodysson: Lyukat ütsz a szívembe)

Legkeményebbnek, legsokkolóbbnak egyértelműen a svéd Lyukat ütsz a szívembe bizonyult. Mi sem jelezte ezt jobban, mint hogy még azok közül is, akik bemerészkedtek e provokatívnak, Sade-i keménységűnek beharangozott filmre, sokan idő előtt távoztak a moziteremből. A film tényleg felkavaró. A Kurva Amal rendezője most még sokkolóbb képekkel és történettel mesél a kallódó sorsokról és lelki szenvedésekről. Mégsem elsősorban perverz jelenetei, gusztustalan képsorai miatt taglóz le s kavar fel a film, hanem mert e négy szereplős kamaradarabban a kamera dokumentaristán rögzíti a történteket és a viszonyokat. Moodysson a valóság tettenérésének és meglesésének hű illúzióját adja. A dokumentarista hatást fokozzák egy nemi szerv műtétről készült valódi felvételek, a ’beszélőfejes’ álinterjúk, a kamerának titkon tett önvallomások, a járókelők arcának kitakarása a kinti utcajelenetekben és a film a filmben forma (a film alaphelyzete: pornófilmkészítés). A színészek hitelesen játszanak – tökéletesen alkalmasok arra a közvetítőszerepre, amit Moodysson szánt nekik, képesek tökéletesen gátlástalanokká válni, s megvalósítani a szerep megkívánta teljes testi, lelki kitárulkozást.

A drasztikus tartalmú film dokumentarista formája ellenére tele van különféle más stíluselemekkel. Keretes szerkezetű („Csukd be a szemed, és mondd el, hogy mit látsz!” – hangzik a legelső és a legutolsó mondat), van benne enumeráció, a fent említett részek ritmikus ismétlései, amelyek nemcsak rímelnek egymásra, de furcsa, pulzáló ritmust is adnak a filmnek. A sokkoló képekkel ellentétben az információkat csak lassan adagolják nekünk.
Az események mindemellett majdnem végig egy lakásban zajlanak – ettől még fojtogatóbbá válik a történet, amelyben egy apa (a pornófilmrendező), egy tinédzserkorú fiú, egy barát (és pornószínész) valamint egy nő (pornószínésznő) négyszögét látjuk. Home videót látunk, házi pornófilm-forgatást. Az apa által kiagyalt, megkomponált és forgatott pornófilm, amelynek olykor ő maga is résztvevője, tele van Sade-i végletekkel (kegyetlenkedésekkel, érzéki tobzódással, mohósággal és csömörrel), és a barát benne a pornószínész, a lány a pornószínésznő, a fiú pedig a szenvedő alany, akinek mindezt végig „kell” néznie s hallgatnia. A képek jó részét is a fiú szemén keresztül, az ő leselkedéseiből látjuk.
Négyesük viszonya furán ambivalens: bántják és óvják egymást, kínozzák és pátyolgatják egymás lelkét (s testét), kötődnek és undorodnak egymástól. Ők négyen egy lepusztult lakásban összezárva teszik egymás életét pokollá. Ám nemcsak perverzitásaikat, kegyetlenkedéseiket mutatja a kamera, hanem gyengédségeiket, szeretetáradásukat, egymásra figyelésüket is. Moodysson filmje, a dokumentarista stíluson túl ettől válik végképp felkavaróvá.
A lány (Sanna Brading) múltbeli és jelenidejű megpróbáltatásai során e férfiak között fokozatosan megérik az áldozatszerepre, ingerküszöbe pedig annyira megemelkedik, hogy már nem bír meglenni a normális életben, az extremitások nélkül, ezért visszamenekül kínzói közé. Egér lesz egy macska-egér játékban. Az áldozat az álinterjúkban, önvallomásokban meg sem szólal – csak a férfiak viszonylatában létezik. Akik viszont nem véletlenül kapnak kőkemény kritikát Moodyssontól – nem véletlenül aposztrofálták Moodysson filmjét többen is a hímsovinizmus kritikájának.
Igaz, az önvallomásokból, álinterjúkból és beszélgetésekből az is kiderül, hogy lelkük mélyén mindannyian ártatlanok és tiszták, csak gyermekkorukban mindegyiküket valami visszavonhatatlan sérelem érte. Ezért bástyázzák körül magukat, és menekülnek bele egy másik világba. A barát a durvaságba és ufós álomvilágába, a lány az egyre extrémebb helyzetekbe, az apa a pornográfiába, a perverz fantáziálásba és az amoralitásba, a fiú pedig képzeletében a természetbe – ott is a legmélyebbre, a föld, a tengerszint alá. Még gyűjteni is földigilisztákat gyűjt, besötétített szobája is olyan, akár egy föld alatti bunker. Mintha el akarna tűnni, menekülni a föld felszínéről, s el akarna bújni, rejtőzni minden s mindenki elől.
Két világ ütközik itt: egy befelé forduló, elmenekülő, bezáruló, a fiú világa, és egy ösztöneiket kiélő, perverz, eldurvult, minden intimitásában kitárulkozó. Abban azonban mindannyian azonosak, hogy gyűlölik az apjukat vagy az anyjukat, amiért megmérgezte életüket, személyiségüket.

A romlottság és romlatlanság keveredését, kaotikus összefonódását jól szimbolizálja a Barbie és Ken babákkal (amelyek már önmagukban is e kettősséget jelenítik meg) eljátszott, modellezett perverzitások sora. (E babapornó is időről időre megjelenik a vásznon.) Beszélgetéseik intimek ugyan, ám cseppet sem meghittek, hol gyermekien naivak, hol ördögien kegyetlenek, rafinált kínzók és perverzek. Még a lány és a fiú lökött játéka is, amiben „kimossák” egymást egy mosógépben – egyszerre jelez tisztaságvágyat és nem kis perverzitást. Fontos helyszín a filmben a lakás WC-je is, ez is egyszerre intim és bizarr, titkolni- és szégyellnivaló (a lány is egyik pillanatban a kövét nyalja, másik pillanatban hány rá).

A villanásnyi időre bejátszott balladaian vészterhes képek (egy plafonról lelógó hurkolt kötél, egy konyhakés, a vértócsák és a szíven lőtt, vérző apa) anticipációnak, a jövőből érkezőnek tűnnek, ám hiába várjuk beteljesülésüket, a „robbanást” – végül kiderül, nem a jövőt, csupán a fiú vágyát, pusztító indulatát és szuicid hajlamát mutatják.

E vágyak, képzelgések azonban nem meglepőek, hiszen e tinédzserkorú fiúnak (aki egyébként nemcsak lelkileg, hanem testileg is sérült, s még hobbija is torz) meghalt az anyja, az apja pedig – mivel még mindig nem heverte ki felesége elvesztését, sem apja erőszaktételét – gátlástalan állattá roncsolódott, aki ráadásul látens homoszexualitását is magával cipeli. Adva van tehát az apa és fiú közötti szélsőséges szeretet-gyűlölet viszony. A fiúnak apja iránti undorát, megvetését és bosszúvágyát mi sem fejezi ki érzékletesebben, mint hogy szomjas apjának a WC-csészéből merít ivóvizet, s elégedetten nézi, ahogy apja szürcsöli. Mégis, amikor apja összeroppan, gyengéden, megértőn és féltőn kezdi vigasztalni. A film csúcspontja, amikor a fiú számára kiderül (a film legvégén), hogy apja is csak egy sérült lélek, épp olyan sérült, mint ő, aki azért vált ilyenné, mert az apja (aki lehet, hogy szintén már csak a szülője által elszenvedett sérüléseket viszi tovább) gyerekkorában megerőszakolta. Mindenki az előző generáció korábbi sérelmeit, torzulásait nyögi.

Formailag is bravúros Moodysson alkotása: a vágások ritmusa, egymásra rímelése, a képkivágások, a szokatlan kameraszögek mind-mind hozzájárulnak a hatásos végeredményhez. A klipesen gyors vágások, kameramozgások, a pillanatnyi bevillanások valamint a beszélő fejek, a dokumentarista stílus ráérős lassúságának kettőssége teszi még zaklatottabbá e filmet.

Kétségek között

(Jacob Thuesen: Vád)

A gyermekmolesztálás témájáról szól a dán Vád is, csak míg Moodyssonnál az elszenvedőben keletkezett károkat, annak nyomait és utóhatását követhetjük nyomon, itt magát az elkövetőt. Ott a legvégén derül csak fény – mintegy magyarázatként – az egykori szégyenletes tettre, itt a gyerek vádjával kezdődik minden. Egészen más kontextusban, mégis sokban hasonló módszerrel mesélődik a történet. Ezúttal is a dokumentarista alapállás, a közelség és intimitás dominál; ám itt egyik szereplő szemszögével sem azonosul a kamera. A lelki folyamatokat tehát csak kívülről szemlél(het)jük.

Az sem meglepő tehát, hogy Thuesen filmje épp a tudás, a bizonyosság hiányára épül: mindvégig kérdéses ugyanis, bűnös-e az apa vagy sem, elkövette-e a súlyos tettet vagy nem. Ettől válik a film mindvégig izgalmassá, érdekfeszítővé. A késleltetésnek is jelentős funkciója van: minden probléma szítója és okozója, a vádló ugyanis nincs jelen a történetben. A kislány színre lépése (és apjával való találkozása) a feszültséget fokozandó az utolsó pillanatra halasztódik. Az összeütközés, a konfliktus a közel száz perc alatt valójában nem az apa és a kislány között zajlik, nem is a férfi és környezete között (hiszen a férfi közvetlen környezete mindvégig mellette áll, és hisz benne), még csak nem is a férfiban (hiszen róla nem sokat mutat Thuesen), hanem az elhangzott vád és aközött, hogy mi erről mit gondolunk – vagyis bennünk. A fent említett késleltetés és a tudás hiánya a dokumentarizmus mellett/ellenére pszichothrillerré teszi a filmet.

Thuesen rafináltan adagolja az információkat a férfiről, és rafináltan „manipulál” minket. Amikor például jön az esetleges bűn vádjának a híre, számunkra is egy csapásra ellenszenvesebbnek kezd tűnni az apa. Ettől kezdve önkéntelen antipátia furakodik a férfiról alkotott képünkbe. (Az apát alakító Troels Lyby zsenialitása, hogy úgy képes egyre ártatlanabbnak tűnni, hogy mindeközben az ellenszenv parazsát is végig táplálja bennünk). S már nem tudjuk, előítéleteink foglyai vagyunk-e, vagy manipuláció áldozatai − a rendező csapdába csal minket.

A képek, helyszínek némileg szimbolikusak. Az úszómesterként dolgozó apa tanítása is példázatos: ha valaki a víz alá kerül, de a tüdeje tele van levegővel, előbb-utóbb felszínre kerül, ám ha nincs elég levegő a tüdejében, elmerül. Hájas felnőtt tanítványait pedig úgy mutatja a kamera a vízben, hogy felsőtestüket a víz felett, lábukat viszont a vízen keresztül, torzulva, felnagyítva látjuk – mintha azt sugallná e kép, könnyen megcsalhat bennünket a látszat, hogy fontos a közeg, amin keresztül a valóságot látjuk.

Az elbeszélés közben fokozatosan, apránként épül – apró rezdülések, jelzések nyomán érkezünk el oda, hogy már egyre inkább hajlanánk az apa felmentésére, s kételyünk is lassan alábbhagy. Lassanként minden, még a látszólagos negatívumok is a férfi mellett szólnak. Az utolsó tíz perc azonban rácáfol mindarra, amit addig lassanként felépített, s amit ez alapján mi is felépítettünk magunkban. Az utolsó képen egy beteg, torzult lelkű ember kivert, szűkölő kutyaként négykézláb kúszik-mászik az utca kövén, s épp az ott játszó gyerekektől kér segítséget, hogy hívjanak egy felnőttet (már amit pszichésen is a felnőtt szó alatt értünk; vagyis olyan embert, akinek van stabil, kialakult morálja, erkölcsi-etikai tartása), aki tudja, mit kell tenni, mert ő összekuszálódott s elveszett e kusza labirintusban.

Bevallom, számomra rejtély Thuesen filmje, s felháborodottan, dühödten jöttem ki a moziból. Nem az háborított fel, hogy végül kiderült, az apa minden látszat ellenére mégis bűnös. Öncélú, feltűnéshajhász fogásnak éreztem ezt a végkifejletet. Még a lányával való beszélgetésen belül is zavarba ejtő, hirtelen és indokolatlan a váltás, az apa vallomása! Főként, mivel Thuesen egész idáig finom eszközökkel dolgozott, finoman építette fel, aprólékosan dolgozta ki, következetesen vitte végig történetét. Ez a fordulat viszont krimibe illik, méltatlan egy intim hangvételű, lélektani filmhez, és nem utolsó sorban, végképp etikátlan ennél a témánál. Vajon mi volt Thuesen célja? Hogy ezentúl mindenkire gyanakodjunk, akit valaha is meggyanúsítottak, mindentől függetlenül...? Mit akart Thuesen bebizonyítani? A dokumentarista stílusról és módszerről rántja le a leplet, bizonyítván, hogy a bemutatástól még nem lesz hiteles egy történet, és a stílus egyúttal manipuláció is? Vagy előítéleteinket leplezi le? Vagy filmje nagyon tudatos és rafinált médiakritika? A pedofil téma túlzott felnagyítása, felfújása, majd a szintén média által indított ellenkampány, miszerint e téma divatja veszélyes, kártékony, és sok ember életét teszi indokolatlanul tönkre a hamis vád? Thuesen netán még egyet csavart volna ezen a történeten, kigúnyolva a médiát, és megfricskázva a hatása alatt álló nézőket? Vagy egész egyszerűen csak egy blöff, humbug a filmje?

Egy balfácán boldogsága

(Dagur Kári: Sötét ló)

A másik dán film, a Sötét ló, Kári fekete-fehér filmje az apává és felnőtté érést ábrázolja jópofa, kissé abszurd történetében. A film fejezetekre oszlik (akárcsak Trier Manderlay-je), és különféle sorsokat, életutakat villant fel. Leghosszabban persze a főhősét, az öntörvényű, társadalomból kivonuló Danielét, aki graffitizésből tartja fenn magát (megrendelésre szerelmi vallomásokat pingál különböző épületfalakra), beilleszkedni pedig nemigen tud. De predesztinált is a másságra: diszlexiás, egyébként meg igazi balfácán. (A golfpályán még néhány centiről sem képes betalálni a lukba, többszöri próbálkozásra sem.) Daniel állandóan fülhallgatóval és lepukkant bogárhátúval közlekedik, ezzel is jelezve vállalt kívülállóságát és elszigeteltségét.

A társadalom persze nem tűri, a törvény nem tolerálja ez az életformát, és rendre megbünteti hősünket: hol gyorshajtásért, hol a falfirkálásért; munkát pedig sehol sem ad neki. Büntetése letelte után a fiú konkrétan is kimenekül a társadalomból, s egy turistaút révén a sivatag közepén találja magát. Ám itt egy öreg koldus szerencsét lát a szemében...

Kári több életsorsot is felvillant. Először is a fiú apjáét, az apatikus apatípusét, aki képtelen felnőni, s még a fiáról készült divatfotókból is részesedést követel, hiszen a gyerek részben neki köszönheti a külsejét. A dagi barát, Nagypapa, az örök pancser, alvásközpontban dolgozik, de focibírónak készül, semmi sem sikerül neki, s miközben elektromos fogyasztókütyükkel kínozza magát, szalonnás szendvicset zabál. Az örök keresgélő, kísérletező és az örök vesztes a film végén is keresi/kergeti önmagát s az igaz szerelmet, de csak szerencsétlenkedik. A harmadik férfifigura a pedáns életet élő bíró (Daniel bírája), boldog családdal, biztos egzisztenciával, karrierrel, precíz, szabályos, paragrafusok mentén haladó élettel. Míg Daniel a családalapítás felé tart, sajátos törvényei, életstílusa mentén, addig a bíró, ez a példás családapa és köztiszteletben álló polgár kimenekül kínosan tökéletes életéből, s lelép a színről. Egy bolti tolvajlás során a biztonsági kamera előtt int búcsút eddigi életének s feleségének.

És a három nő – a három generáció: a bolondos, helyét nem találó, hebrencs, temperamentumos lány. Anyja, a jó karban tartott, szexuálisan túlfűtött, lányával rivalizáló, férfira, szexre kiéhezett egyedülálló negyvenes. Az örökifjú, életerős nagymama, aki fát vág kertjében (mert a túl öreg fákat el kell távolítani), aztán ő maga is szép hirtelen, váratlanul meghal.

Amikor Daniel megtudja, hogy a barátnője terhes tőle, pánikba esik, és rögtön hárítani kezd: nem érett még meg az apaszerepre, s persze meggyőződése, hogy neki nem is lehet gyereke, hiszen nem lehet, hogy az is ilyen szerencsétlennek szülessen. Már majdnem véglegesítik döntésüket, és indulnak az abortuszra, amikor a fiú hirtelen, az isteni közbeavatkozásként felnyíló híd hatására megvilágosodik (ekkor még a kép is kiszínesedik egy pillanatra), és ráébred, hogy végre szerencsés és boldog, a lány az igazi, és még a gyerek is kell neki. A happy endet némileg beárnyékolja a családalapítás történetében előrébbjáró bíró fanyar búcsúfintora, amellyel családjától búcsúzik a bolti videofelvételen, valamint az anya és a dagi barát további magányos, társtalan téblábolása.

Ezt a vidám, kedves filmet a fanyar humorú abszurd részletek teszik igazán eredetivé. Amikor például a fiú találkozik a lánnyal és az megcsókolja, enyhe szédülést érez, a presszó előtt pedig elefántokat lát elmasírozni. A lány először a boltba ismeretlenül belépő dagi barátnak vall szerelmet, igaz, kábítószer hatása alatt, aztán jön össze Daniellel, a dagi meg a lány anyjával. Szellemes párbeszédek, op-artos képek, találó szkeccsek, filmnyelvi trükkök (kiszínesedő képek, lassított újrajátszások) bolondítják meg ezt az amúgy is bolondos történetet. Kári filmjének igazi erőssége mégis a hősök érzékletesen s hitelesen megjelenített életérzése, világhangulata.

Együgyűség

(Krzysztof Krauze: Az én Nikiforom)

Megint másfajta érési folyamatról szól a több díjat is besöpört lengyel Az én Nikiforom. Mindazonáltal visszafogottabb eszközökkel dolgozik s finomabb hangon is szól. Egyszerű a története, egyszerű a történetvezetése és a képi világa, az alkotók egy-egy epizóddal, apró részlettel, ellesett mozzanattal jellemeznek figurákat, szituációkat.

A film ötvözete az életrajzi filmnek és a fejlődéstörténetnek: egyfelől a krynicai Nikifor, az egyik legelismertebb naiv festő utolsó életperiódusát mutatja, másfelől a Nikifort támogató festő, Marian Wlosinski igazi művésszé érésének folyamatát követhetjük nyomon. Mindemellett e két igen különböző ember és művész kialakuló kapcsolatát, egymásra találását is . Azt a folyamatot, amelyben Wlosinskiben lassan megérlelődik a felelőség tudata, s felkarolja a nála tehetségesebb, ámde koldus és tüdőbeteg festőt, ellene menve ezzel az árnak és saját érdekeinek. Krauze plasztikusan ábrázolja, ahogy a megtűrésből apránként elfogadás, majd teljes alárendelődés, önfeláldozás lesz.

A két festő tökéletes ellentéte egymásnak: Wlosinski képzett, hivatásos piktor, akire szép karrier vár, emellett boldog családos ember. Mégsem találja a helyét, folyton elvágyódik, és városról városra vándorol családjával. Nikifor ezzel szemben képzetlen, öntörvényű és amatőr művész, akit a kutya sem ismer (el), így koldulásból tartja fenn magát, ráadásul se családja, se rokona, se ismerőse. Nikifor mégis otthonosan érzi magát mindenütt a világban, mert tudja mi a feladata, a küldetése. Ami mégis összeköti e két igen különböző embert az a művészet iránti alázat. Valamint az, hogy egyikük sem illik a képbe: mindketten csodabogárnak számítanak, s más mércével mérnek. A kivonulás és a kitaszítottság egyszerre osztályrészük. S Mindemellett Wlosinski, mint igazi művész, lassan a Nikifor-féle sors felé tart.

Hiszen a művésszé válásnak kemény ára van, Wlosinskinek rámegy az egzisztenciája, karriere, a családi boldogsága, sőt a családja is. Feleség mégsem tud igazán haragudni, se rá, se Nikiforra, tudat alatt érzi-érti ő, hogy ennek így kell történnie, s van valami, ami még nála és a családnál is nagyobb erő. Körülöttük tipikus figurák: a megértő orvos-barát, a jóindulatú főnök, a sokat tűrő (mégsem végtelenségig) feleség.

A film két részből áll: az első az elfogadás, a kötődés nem zökkenőmentes kialakulásáról, gyötrelmes elfogadásáról (akár a róka és a Kisherceg története), a második, rövidebb rész, a felvállalás utáni szolgálatról szól. A történet a Nikiforrá maszkírozott s átlényegült, nyolcvanon felüli Krystyna Feldman közelijével indul, és Nikifor képeivel, képeinek láncolatával, egyetlen „filmszalaggá” montírozásával zárul, amelyek így szinte egyetlen élettörténetté állnak össze – Nikifor életkörképévé.

Ez a Nikifor tényleg együgyű, a szó mindkét értelmében. Egyetlen ügye van csupán, a festészet, ugyanakkor szellemileg is visszamaradott. Nikifor életszeretete, művészet és matéria iránti rajongása gyermeki, s legyőz minden kórt. (Feldman egyébként nemcsak tökéletes Nikiforrá, de ízig-vérig férfivé is alakul. Barátaim el sem akarták hinni, amikor elmondtam nekik, hogy egy színésznő alakította a szerepet. Nem véletlen, hogy Feldman, akit hazájában eddig „csak” a mellékszerepek királynőjeként ismertek, most alakításával elnyerte a legjobb alakítás díját.)

Az én Nikiforom szép, szívhez szóló film, mégis mentes a giccstől, és igen következetesen s kompromisszummentesen halad célja felé, a megérlelődött felelősség áldozatokkal járó felvállalásának bemutatásáig. Igaz, néhol talán túlzottan is lelassul a történet, ám a színészek, elsősorban Krystina Feldman és Roman Gancarczyk (Wlosinski) játéka mindvégig magával ragadó.

A jó irány

(Markku Pölönen: Kutyakörömvágó)

Egyszerű történetvezetésű, emberközpontú film a finn Kutyakörömvágó is, némi humorral és remek alakításokkal. Egyúttal ennek a történetnek is együgyű a főszereplője. A groteszk vígjátékot, Svejk-szerű komédiát sejtető cím és rövidke ajánló azonban megtévesztő. Maga a film is ellene dolgozik várakozásainknak. Rögtön búcsúval kezdődik, aztán néhány jelenet erejéig a háborút látjuk, és mikor már készülnénk is a félig-meddig háborús filmre, ismét csalatkozunk, mert ezután a háború pusztításának eredményét látjuk, egyetlen emberre, egyetlen katonára, egy fejlövéses hadirokkantra koncentrálva. Az ő sorsáról és a hozzá való viszonyulásokról szól innentől kezdve a történet.

Rögtön a legelső viszonyulás, amit látunk: menyasszonya kegyetlen reakciója, aki amint a látogatáskor meglátja, még csak oda sem megy hozzá, arra sem méltatja, hogy szakítson vele, szó nélkül máris fordul vissza. Mertsi (Peter Franzén), a háború tönkretett életű áldozata, zavart tudatában egyre csak vigyorog, néha azonban megáll, s kétségbeesetten kutat elveszett önmaga után, hiszen annak előtte egy jóképű, éles eszű, életvidám, szépreményű fickó volt, egy vezető egyéniség. Ezért egy éjjel útnak indul, hogy új életre találjon, és mert űzi, hajtja egy küldetés – munkatársa kutyája körmének levágása. Mertsi nem akar leszázalékolt mihaszna lenni egy szanatóriumi elfekvőben, teljes értékű emberi életet akar, méltósággal. A kutya pedig, amihez igyekszik, a hűséges társat és a szabadságot testesíti meg számára, ami soha el nem hagyja gazdáját.

És innentől, útja során majd mindenki segítő kezet nyújt neki, mindenki jó szándékú, megértő és önfeláldozó. Pedig első látásra megtévesztenek a szereplők is: a vöröses-, ravaszképű barát vagy a zord tekintetű főnök, akikből nem sok jót nézünk ki, aztán mégis mindkettőről kiderül, hogy az emberség mintaképei.

Mertsi végül barátjával egy fatelepen köt ki, ahol, igaz, nincs igazán neki való munka, ám ő mégis mindenképpen dolgozni akar – még akkor is, ha ezért éjszakázni, fagyoskodni, éhezni kell, robotolni a favágáson, a mínusz húsz fokos téli éjszakában. Látjuk a favágás kemény munkáját, a munkában megfáradt férfiakat vacsora közben, az embertelen körülményeket, s átérezzük még a kemény fagyokat is.

Hiába azonban a szegénység, a megnyomorítottság és az emberpróbáló kemény munka, még így is akad, ha van rá az emberfiának szeme, számtalan apró öröm (egy gyerekkacaj, egy forró kávé, a téli horgászás öröme), ami miatt érdemes mindezt tovább csinálni. Barátja is, bár távol családjától gürcöl értük a végkimerülésig, s gyermekei egyre gyarapodó száma az oka, hogy ennyit kell gályáznia, mégis éppen őmiattuk szép az élete. Mertsi olykor irigyli, gyűlöli is boldogsága miatt, ám most is hiába várjuk a fordulatot, a robbanást – Mertsi a bosszú helyett inkább megbékél.

Végül még a kutyával is találkozik, küldetése mégis sikertelennek bizonyul: a kutya nem hagyja levágni farkaskarmait, és harapásától Mertsi ismét kórházba kerül. Ám, ha már az állam nem tüntette ki a hazáért való önfeláldozásáért, hősiességéért, most a kutya gazdájától megkapja a tiszteletadást. Mertsi mégsem küzdött hiába – a hétköznapok hőse lett, akinek minden nap önmagával és hiábavalóságának érzésével kell megküzdenie. A záró kép egyszerre boldog és szomorúan ironikus: a gyengeelméjűvé nyomorított Mertsi kutyaköröm-kitüntetésével, idióta vigyorával boldogan és meghatottan tiszteleg az ablakából látható finn zászló előtt, az előtt a zászló előtt, ami miatt élete megnyomorodott. A finn erdők hatalmas fái pedig mindeközben méltóságteljes nyugalommal és közömbösen hajladoznak a szélben.

A Kutyakörömvágó nem „divatos” film. Sőt, bizonyos mértékig formájában, történetében ellenfilm. Moodyssonnal ellentétben Pölönen nem értékválságról, romlásról, devalválódásról szól, épp ellenkezőleg, megpróbálja felmutatni még a pusztultságban (idiotizmus, szegénység) is az értéket, a romlatlanságot (paradox módon épp egy roncsolódott ember sorsán keresztül). Pölönen filmje életigenlő és értékközvetítő, amelyben még működnek és fontosak az alapvető értékek, mindenki jó szándékú és megértő, akad, aki mélységesen felháborodik egy erotikus női fotó, azaz a nő szexuális tárggyá süllyesztése láttán. Ettől még nem válik a film hurráoptimistává vagy negédessé, de didaktikussá sem. Többek között azért sem, mert részleteiben, aprólékosan és realistán bemutatja ellenpontként a másik oldalt is, a körülményeket, azt a kemény munkát, ami közepette/ellenére megteremtik magukban ezek az emberek a boldogságot, a biztos erkölcsi alapokat és a lelki békét. Talán épp ez volt az oka, hogy a film nemcsak a Hamburgi Fesztivál közönségdíját nyerte el, de 2005-ben a legjobb filmnek, a legjobb rendezésnek és a legjobb operatőrnek járó Jussi-díjat is.

A Kutyakörömvágó központi gondolatát a telepvezető főnök mondja ki a következő parabolával: „A lappoknak nincs iránytűjük, térképük, mégsem tévednek el soha, mert ösztönösen érzik a jó irányt, s a többi nem fontos, így az sem számít, hogy soha nem tudják, hol is vannak pontosan.” Ekképp Mertsit is bár fogyatékossá nyomorított a háború, a lényeget mégsem ölte ki belőle...

Trier legújabb opusza, a Manderlay már a mozikban van. A Sötét lóhoz hasonló témájú („apaérlelő”), szintén bájosan jó kedélyű alkotást, a német-török Kebab Connectiont nyártól vetítik a hazai mozik. Az Európa Filmhét többi alkotásának hazai forgalmazásában azonban még csak reménykedhetünk.

(2006-01-26)

 

Lukas Moodysson: Lyukat ütsz a szívembe
Lukas Moodysson: Lyukat ütsz a szívembe
135 KByte
Lukas Moodysson: Lyukat ütsz a szívembe
Lukas Moodysson: Lyukat ütsz a szívembe
134 KByte
Jacob Thuesen: Vád
Jacob Thuesen: Vád
75 KByte
Jacob Thuesen: Vád
Jacob Thuesen: Vád
200 KByte
Jacob Thuesen: Vád
Jacob Thuesen: Vád
153 KByte
Dagur Kári: Sötét ló
Dagur Kári: Sötét ló
97 KByte
Krzysztof Krauze: Az én Nikiforom
Krzysztof Krauze: Az én Nikiforom
11 KByte
Krzysztof Krauze: Az én Nikiforom
Krzysztof Krauze: Az én Nikiforom
152 KByte
Markku Pölönen: Kutyakörömvágó
Markku Pölönen: Kutyakörömvágó
96 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső