„Azt szeretném, ha a fesztivál a felfedezések fesztiválja lenne, ahol nem premierek és versenyprogramok határozzák meg, hogy milyen filmeket mutatunk be, hanem az a törekvésünk, hogy elhozzuk az itteni közönségnek az éves filmtermés legjavát” – nyilatkozta 2003-as interjújában Shane Danielsen művészeti igazgató. Idén sem volt ez másként, bár ez a szemle több szempontból is fordulópontnak bizonyult. A fesztivál idén ünnepelte fennállásának 60. évfordulóját és a jeles alkalomból - Edinburghra nem annyira jellemzőn - számos híresség tette tiszteletét a tizenkét napra bővített mustra alatt. Nem csak a 60. év jelent fordulópontot a fesztivál történetében, hanem az is, hogy idén köszönt le a posztjáról Shane Danielsen. Évforduló ide vagy oda, Danielsen ragaszkodott elveihez, és igyekezett valóban meglepetésekkel és felfedezésekkel teli programot összeállítani. Viszonylag kevés neves rendező alkotása szerepelt a műsorban, ám számos film vonult fel, amely más fesztiválokon már komoly sikereket aratott, mint a bájos Kis Miss Sunshine (Little Miss Sunshine) Jonathan Dayton és Valerie Faris rendezésében; Hilary Brougher műve, a megrendítő Stephanie Daley; az idei Berlini nyitófilm, Marc Evans Hó sütije (Snow Cake); Laurie Collyer Sherrybaby-je; vagy a szatirikus Art School Confidential (Bizalmas műiskola), Terry Zwigoff rendezésében. A szépszámmal érkező hírességek között pedig ott volt Sigourney Weaver, Charlize Theron, John Hurt, Gabriel Byrne, Tilda Swinton, Steven Soderbergh, Brian De Palma, Arthur Penn és Kevin Smith, aki - elképesztő méretű rajongótábora legnagyobb örömére - a Clerks II-t is magával hozta, de nem hiányozhatott a fesztivál fő patrónusa Sir Sean Connery sem. Így tehát idén sem a helyi sajtó, sem a közönség nem róhatta fel a fesztivál szervezőinek, hogy nem jönnek hírességek Edinburghba.

Természetesen, azért idén is akadt min köszörülnie a nyelvét a sajtónak. A nyitófilm ugyanis, Douglas Mackinnon A repülő skót (The Flying Scotsman) című filmje mélyrepüléssel indított. Féltünk, hogy a sikertelen kezdés rányomja bélyegét a fesztivál további részére is, ám szerencsére nem ez történt. A szervezők védelmére elmondanám, érthető, hogy az Egyesült Királyság legrégebbi és legnagyobb fesztiválját szerették volna egy kiemelkedő skót sportolóról szóló, Skóciában forgatott filmmel nyitni, amely - reményeik szerint - megismételhette volna az 1981-es Tűzszekerek sikerét. Sajnos azonban, Mackinnon filmje, talán a rendező tévés múltjának köszönhetően, meglehetősen lapos és egysíkú tévéjátékra sikeredett.

A fesztivál lebilincselő és magával ragadó filmje A gyűrűsujj (L’annulaire/The Ring Finger) volt, Diane Bertrand rendezésében. Erre már sokkal jobban illik ’a fesztivál felfedezése’ címke. Ritkán látni manapság valóban sejtelmes, sőt helyenként hátborzongató alkotást, amelyben a borzalom nem materializálódik a vásznon, és a néző sokkolása nélkül tud az érzékekre hatni. Bertrand fokozatosan építi a feszültséget, ami hideg borzongásként kúszik felfelé az ember hátán, de műve mentes minden félelmetes, elborzasztó, vagy kegyetlenül naturalista látványtól. Egyúttal fülledten erotikus hangulatot teremt, s egy pillanatra sem súrolja a pornográfia vagy az obszcenitás határát, pedig a történetben benne van ez a lehetőség, miután egy nem éppen szokványos szerelmi viszonyra épül. Utalásokban jelenik meg a filmben a függés és a szabadulni nem tudás vagy nem akarás, az egyik fél végsőkig menő alárendeltsége, a szadista és a mazochista egymásra találása, a fetisizmus, illetve a voyeurizmus. Mindez azonban egy elvarázsolt mesevilág titokzatos ködében zajlik, amely végig megőrzi a történet finom fátyolba burkolt, titokzatos és érzéki voltát, egészen a baljós és nem sok megnyugvással kecsegtető befejezéséig. Ilyen atmoszférateremtő képességről legutóbb Lucile Hadzihavilovich tett bizonyságot, aki az Innocence című filmjében használt hasonlóan kifinomult utalásokat és teremtett általuk sokat sejtető, ám legtöbbször a néző fantáziájára hagyatkozó, rejtélyesen fullasztó világot. Nála is tisztán érezhető a veszély, a fenyegetés és a szexualitás, de ezek mindvégig csupán baljós árnyként lebegnek a történet hősei felett. Ettől lesz A gyűrűsujj is emlékezetes, és attól, ahogyan a mese világa a modern valósággal keveredik. Nem véletlenül említettem a mesét, hiszen a film sokat merít a Piroska és a farkas, a Kékszakállú herceg vára és a Piros cipellők történetéből. A mesékhez hasonlóan archetípusokkal dolgozik, amelyek azonban mégsem tolják el a történetet a sablonosság felé. A gyűrűsujj rendezője úgy használja az említett meséket, ahogy annak idején David Lynch tette az Óz a csodák csodájával a Veszett a világ című filmjében. A mese csak utalásaiban jelenik meg, körülveszi a szereplőket, akik azonban jellegzetesen egyedi karakterek, a rendező megelevenedett fantáziavilágát népesítik be, és segítenek a mese és a valóság közötti világ áthidalásában. Lynch filmjeihez hasonlóan itt is fontosak a mellékszereplők, elsősorban a professzor házának lakói, akik jobbára csupán a puszta jelenlétükkel járulnak hozzá a különös és baljós atmoszféra megteremtéséhez. Bár teljesen hétköznapi emberek, mégis mindegyik mintha valami titkot rejtene, amitől még vészjóslóbbá válik a jelenlétük. Az Irist játszó Olga Kurylenko pedig nem csak csodaszép, amit manapság nem sok színésznőről lehet elmondani, de megvan benne a naiv ártatlanság és a bujaság kettőssége, ami elengedhetetlen a karakter hiteles megformáláshoz. Olyan fiatal lányt kelt életre, aki gyengének látszik, és úgy tűnik, csak sodorják magukkal az események, mégis, mint kiderül, nagyon is tisztában van vele, hogy mi vár rá, és hiába minden figyelmeztetés, tudatosan vállalja a sorsát. Esze ágában sincs elmenekülni a sorsa elől - nem ártatlan áldozat, hanem a végzetét tudatosan vállaló nő. A filmben viszonylag keveset tudunk meg a karakterekről és hátterükről, de ez - talán a meseszerűség miatt - nem kelt hiányérzetet a nézőben. Cselekedeteik motivációja is sokkal inkább az általuk képviselt archetípusokban keresendő, mint józan ész vezérelte okokban. A helyszín is mentes minden konkrétságtól, ami azért is lényeges, mert a történet eredetileg egy japán író, Yoko Ogawa regényének adaptációja. Így azonban a meg nem nevezett ’valahol Európában’ a kikötővel, az erdőben valaha volt leányneveldével könnyedén átültethetővé európai környezetbe, hiszen ezek a ’bárhol, bármikor’ érzetét keltik a nézőkben, ráadásul nem is annyira a fizikai utazás a lényeges, inkább az alámerülés a tudatalatti világába, amelynél egyébként sem számít a pontos földrajzi meghatározás. A cselekmény csöndes visszafogottsága pedig kétségtelenül megőriz valamit az eredeti mű ázsiai jellegéből.

Szintén az álom és a valóság keveredik, ám korántsem ilyen mesébe illőn és finoman a Naboer/Next Door/A szomszéd című norvég filmben. Pĺl Sletaune alkotása is a tudatalattiba kalauzolja a nézőt, de nála - legyen szó erotikus fantáziákról, paranoiáról vagy erőszakról - semmi nem marad a néző fantáziájára bízva. Ettől válik a történet jó adag perverzióval kevert, megelevenedett rémálommá, amelyben az álom és a valóság, a fantázia és a realitás kettős játéka tartja végig izgalomban a nézőt. Az egyszerűen induló, kevés szereplős kamaradrámában bizarr történések rázzák fel a nézőt és egy különös játszma váratlan fordulatai gondoskodnak arról, hogy figyelme egy pillanatig se lankadjon. Bár csattanós a befejezés, hála a gondos előkészítésnek, egy idő után sejteni lehet, hogy mi is lesz a végkifejlet, azonban, ahogy odáig eljut a történet, mindenképpen érdekfeszítő. Mint már említettem, az erőszak és a szexualitás, amely itt szorosan kéz a kézben jár (hogy csak azt az ominózus ’szeretkezést’ említsem, amikor mindkét felet az segíti a gyönyörhöz, hogy hatalmasakat ütnek ököllel egymás arcába), valójában a történet megoldásának a kulcsa is. Ez a magyarázat arra, miért válik ez a szürreális lidércnyomás olyan félelmetesen és zavaróan hétköznapivá, ami nemhogy megnyugvást hozna, hanem még ijesztőbbé teszi a dolgokat. Utólag visszatekintve, a film története meglehetősen szimpla, a cselekmény szálai azonban olyan ügyesen bonyolódnak, hogy attól még ez az elcsépelt história is izgalmas tud tenni. Ugyanez vonatkozik a történet hőseire és színterére is, elsősorban a főszereplőre, aki teljesen átlagos, hétköznapi férfi, hétköznapi munkával, átlagos bérházi lakásban, ahol aztán furcsa ’szomszédainak’ köszönhetően hamarosan elszabadul a pokol, a rémálom valósággá válik, a valóságról pedig kiderül, hogy szörnyűbb bármilyen rémálomnál. Sletaune olyan meggyőzően tálalja a saját paranoiájába, féltékenységébe és bűntudatába beleőrülő ember belső világát, hogy a nézőnek nem okoz gondot alámerülnie benne, és csak akkor kezd mindennek a valóságában kételkedni, amikor egyébként is már átláthatóvá válik. Innentől kezdve már nem az a kérdés, hogy hogyan oldódik meg a történet, hanem, hogy mikor is igazolja végre a bennünk felépített várakozást a végkifejletre. Mivel az elmúlt években sok hasonló alkotás született, valaminek igazán érdekessé és újszerűvé kell tennie a Next Door-t. Igencsak egyszerű ugyanis történet és nem kifejezetten elsőrangúak a színészek. Nyomasztó közegének, a természetes fényeket kizáró, zsúfolt belső tereinek, vészjóslóan becsapódó ajtóinak és fullasztóan zárt világának köszönhető leginkább, hogy nyomot hagy bennünk. Kétségbeejtőn hiábavaló a kiútkeresés, ha tudjuk, hogy késő menekülni, mert a történteket már nem lehet visszacsinálni. Ennek a szószerinti ’belső világnak’ a kivetülését segítik Jack van Domburg labirintusszerű díszletei, amelyekben jól manőverez az operatőr John Andreas Andersen kamerája Darek Hodor pedig pergő vágásokkal teszi teljessé az élményt. A Next Door így válik egy kiszámítható és egyszerű történetből izgalmas thrillerré, amely a hétköznapi emberek hétköznapi világát őrjöngésig fokozódó őrületté varázsolja. Úgy teremt szürreális világot, hogy látszólag sohasem rugaszkodik el a realitás talajáról. Rémálom ez a maga naturális és mindennapi valójában.

A japán, illetve ázsiai horrorok mindig is nagy népszerűségnek örvendtek, de különösen a Kör vagy a Fekete víz amerikai remake-jeinek közönségsikere óta még kiemeltebb figyelemben részesülnek. A mérce tehát magasan van, és kiváltképpen megnövekedik az elvárás azzal szemben, aki olyan klasszikus meséjét szeretné feleleveníteni, mint Hoffmann és Piros cipellői. Arról nem is beszélve, hogy minden idők talán legnagyobb brit rendezője, Michael Powell 1948-ban már filmre vitte Hoffmann meséjét. Ezek után persze könnyű lenne azt mondani, hogy éppen az elvárások miatt okoz csalódást a dél-koreai Kim Yong-gyun rendezte Red Shoes. Az igazság azonban az, hogy, bár jól ötvözi klasszikussá vált elődeinek fő motívumait, a film zavaros és minden eredetiséget nélkülöző egyveleggé válik. Horrorban, ijesztgetésben, vérben és verejtékben persze nincs hiány, és kétségtelenül számos izgalmas pillanatot tartogat a filmszalag, a baj csak az, hogy ezeket a jól bevált formulákat már unalomig ismerjük. Ez persze nem lenne baj, ha Yong-gyun egyénien tálalná azokat. A napjainkban játszódó történet Dél-Korea japán megszállásáig, az 1940-es évekig nyúlik vissza, hiszen szükség van egy régebbi időre, ahol az átok gyökerezik, a cipő fazonja miatt azonban ezt nem lehet pár évtizednél régebbre tenni. A kézről kézre járó, halált hozó tárgy sablonja mellé megkapjuk a megcsalt és gyermekével egyedül új életet kezdő anyát, a magányos és gyakran furán viselkedő kislányt (olyan baljós fényben feltüntetve, hogy még bármi kiderülhet róla). Kísérteties színtérnek ott van egy építés alatt álló ház, ahol állandóan kimegy a villany, egy újdonsült barát (gyilkos vagy áldozat?) és egy rémesen eltorzult öregasszony, aki akkor is gondoskodik róla, hogy a néző a szívéhez kapjon, amikor arra éppen semmi más oka nem lenne. A Kör mintájára itt az átok a cipővel (ami egyébként ciklámen színű és nem piros!) terjed. Egy modern meséhez illően a titok nyitjához egy neon reklám vezet (a fogyasztói társadalom kritikája lenne az üzenet?), és a megoldást az internet kínálja, a végén pedig nem hiányozhat a Harcosok klubja óta bevált és szintén az unalomig elcsépelt ’meglepő’ végső csavar. A Kör eredeti és valóban hátborzongató, elsősorban a sejtelmességével, és nem vérözönnel operáló, olcsó borzongást kínáló film volt. Tudatosan építkezett a Japánban oly népszerű szellem históriákból, a modern technika vívmányával, a videóval ötvözte azokat, és médiumként használta, a szellem világ és az emberek világa közti közvetítőnek. A Red Shoes sajnos csak korcs utánzat, s azt példázza, hogy bevált receptből is lehet ízetlent főzni, pedig, Powell klasszikusának hódolataként még balett jelenet itt is van benne. Az egyetlen és igazán érdekes motívuma a filmnek a féltékenység, a történet szerint ez a cipő átkának a titka, és ez hatja át a filmben megjelenő összes kapcsolatot.

„Mindenkit érhet szerelem” lehetne a mottója Goran Dukic filmjének az Érbevágók – Egy szerelem történetének (Wristcutters – A Love Story) és gyorsan tegyük hozzá azt is, hogy bárhol lecsaphat ránk a nagy érzelem. A sokakat megriasztó cím mögött valójában egy fekete humorú, és korántsem ízléstelen film áll, habár az izraeli Etgar Keret regényének filmváltozata ingoványos területre visz. Az öngyilkosság ugyanis nem az a szívderítő téma, amivel az embernek viccelődni van kedve. A meredek témához pedig még meredekebb kezdés jár, amelyben a tinédzserkorú főhős, rögtön a nyitójelenetben felvágja az ereit a fürdőkádban. Akit azonban mindez nem tántorít el, akár jól is szórakozhat. Mert mi is jöhet még ez után? Csakis a legváratlanabb. A film kedves komédiává alakul, mellőzi az ordenáré humort, megértéssel és a lehető leggyöngédebben kezeli a témát. Hősünk az ominózus érfelvágás után nem a pokolra, hanem ha lehet, még rosszabb helyre jut, a többi öngyilkos közé, örök kárhozatra ítélve. Milyen ez a hely? Olyan, mint minden amerikai kisváros, csak itt minden szürkés tónusú, hiányoznak a színek és a mosolygás. A rádiókból csak depis zene szól, olyan előadóktól, akik maguk is öngyilkosok lettek, és az autó műszerfala alatti légüres térben tűnik el minden, ami egy kicsit is szebbé vagy élvezetesebbé tehetné az ’életet’ az öngyilkosok számára. Ők egyébként ugyanúgy dolgoznak és élik mindennapjaikat, mint az élők, csak ha lehet, még örömtelibb és kilátástalanabb a helyzetük, mint azelőtt, mert innen aztán már tényleg nincs hova tovább. „Minden olyan, mint a való világban csak egy kicsit rosszabb.” Itt az ismerkedési duma elengedhetetlen mondata, a „te hogy csináltad?” Ennél valószerűtlenebb és kevésbé ideális környezetet el sem lehetne képzelni két fiatal bimbózó románcához, amely az ’angyali’ beavatkozásnak hála, végül is szerencsés, bár eléggé valószerűtlen fordulatot vesz. A környezet hamisítatlan amerikai road movie-t ígér, de Szerbiából kivándorolt rendezője nem tagadja meg a származását és amerikai környezetbe ágyazott balkáni feketekomédiával rukkol elő. A történet elmaradhatatlan kelléke a minden lében kanál barát, aki a zenekara kudarca miatt az elektromos gitárjával követett el öngyilkosságot, és akinek az a büntetése, hogy az autójában csak egy kazetta: saját zenekarának felvétele hallgatható. Talán éppen a két kultúra ötvözésének köszönhető a bizarr, ugyanakkor szeretetre méltó komédia az emberi tévedésről és megbánásról, a bűnhődésről és a hiába való életnél is hiábavalóbb halálnál. Elsősorban fiatalokról szól, akik fiatalos lendülettel vetettek véget az életüknek, nem tudván, hogy tettük csak még kilátástalanabb helyre sodorja őket, mert végérvényesen kitörli ’életükből’ a mosolyt, az örömöt és legfőképpen a reményt. Dukic hősei kapnak még egy lehetőséget, ez az öngyilkosok nagy részének nem adatik meg. Nekik marad az örök kárhozat.

Vannak, akik saját álomvilágot építenek fel és a környezetüket is bevonják a játékba, míg végül már maguk se tudják, hol húzódik a határ az álom és a valóság között. Már-már legendává vált Alan Conway figurája, aki a 90-es évek közepén a legendás és rendkívül tartózkodó rendezőóriásnak, Stanley Kubricknak adja ki magát. Elég csak halkan odasúgnia a nevét, és a lecsúszott, alkoholista csóróból pillanatok alatt a társaság kedvence lesz, akit mindenki szeretne meghívni egy italra, és akinek mindenki mindent megtesz, hogy a kedvébe járjon. Brian W Cook Szólíts csak Kubricknak című filmjében (Colour Me Kubrick), ugyanis mindenki szeretne valamilyen módon részesévé válni a ’rendező’ következő sikerének. Valójában csak az imposztor legújabb átverésének részesei és károsultjai lesznek, de mire lelepleződik, a csaló már tovább is áll. Bámulatba ejtő, hogyan válhat egy csapásra a társaság középpontjává ez a férfi, aki még annyi a fáradságot sem vesz, hogy megtanulja milyen filmeket is rendezett az, akinek a bőrébe bújt. Elég csak bedobnia, hogy éppen új filmet forgat, és megvillantania egy állás lehetőségét a kiszemelt áldozat előtt, és az máris a lábainál, vagy inkább az ágyában hever. Az emberek többségében fel sem merül a gyanú, meg sem kérdőjelezik, hogy valóban ő-e az. Akik kérdőre vonják, azokat a lehető legrövidebben és leghatékonyabban helyre teszi valami ködös showbiz maszlaggal, ami szinte minden esetben működik. Ebből is látszik mennyire kettőn áll a játszma. Egy beteges hazudozó, akin egyre erősebben felülkerekedik a személyiségzavar, nem sok kárt okozhatna, ha nem lennének, akik beszállnak a játszmájába, remélve, hogy a hírnév dicsfényében ők is megfürödhetnek. Ha nem lennének emberek, akik hasra esnek a hírességek nevének említésére, és nem fogadnának el feltétel nélkül mindent, ami egy ’híres embertől’ jön, sosem működhetne a dolog. A különös játszmában természetesen fontos szerepe volt magának Stanley Kubricknak is, aki annyira visszavonult, annyira kizárta az életéből a nyilvánosságot, hogy ezzel szinte már-már azért kiáltott, hogy jöjjön végre valaki és töltse be az általa teremtett űrt – ahogy ezt a fesztiválkatalógus jegyzete is sugallja. Milyen ember is ez a Conway? Pszichiátriai eset? Ügyes opportunista? Szánni való, öregedő homokos, aki így remél partnert találni? Egy kicsit mindegyik, nem létezhetne Kubrick-ként, ha ebben nem találna partnerekre. A film nem kizárólag csak az ő kórképe, sokkal inkább a kultúránké, amely a hírnév, és a hírességek megszállottja. Ha nem övezné ilyen kultikus imádat a film, a divat és a zenevilág nagyságait, soha nem fordulhatna elő, hogy egy-két jó helyen elejtett jól csengő név ilyen ajtókat nyisson meg valaki előtt, anélkül hogy mögöttes tartalmát bárki is ellenőrizné. A kórkép tehát nem csak egy ember kórképe, hanem korunk társadalmáé is, görbe tükröt tart a sztárkultusznak és feltétlen követőinek. Valódi jutalomjáték ez a Conway-t alakító John Malkovichnak, aki lubickol a szerepben, és felejthetetlen pillanatokat szerez a nézőknek.

Az Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztiválról tehát az idén is elmondható, hogy a felfedezésekről szólt, ahol mindenki találhatott magának valót, a könnyed komédiától a tudatalattink legrejtettebb bugyraiba kalauzoló hideglelésig. A helyi közönség már megszokta, sőt el is várja, hogy olyan filmeket láthasson a fesztiválon, amelyeket talán először és utoljára nézhet meg. Fogékonyságát a külföldi filmekre mi sem mutatja jobban, mint hogy évről évre népes közönség előtt vetítik az idegen országokból, köztük Magyarországról érkező filmeket. Hazánkat idén két film képviselte. Hajdu Szabolcs Fehér tenyere, amely sok kérdést vetett fel a közönségben és a külföldi filmes kollégákban is. A közönség elsősorban a történet egyes mozzanataira és valóságtartalmukra volt kíváncsi, a filmesek pedig nem győztek azon csodálkozni, hogy a rendező fiatal kora ellenére már harmadik játékfilmjével rukkol elő, amely ráadásul a legrangosabb fesztiválok válogatásaiban szerepel, nem is akármilyen sikerrel. A másik magyar alkotás Vranik Roland Fekete keféje volt, ami kallódó hőseivel és a skót kult klasszikust a Transpotting-ot idéző kilátástalanság érzésével szintén sikeresen szerepelt.

(2006-09-23)