Buglya Zsófia Osztrák kultúrmisszió az eklektika jegyében
Diagonale – Az osztrák filmfesztivál
Diagonale logo
Diagonale logo
27 KByte

A Diagonale az osztrák film fesztiválja, ahol évente egyszer, márciusban bemutatják a legjobbnak ítélt hazai produkciókat, illetve az osztrák részvétellel készült nemzetközi koprodukciókat. 190 film, 127 előadás és 15 ezer eladott jegy – az esemény a számok tükrében családiasnak tűnhet (a 37. Magyar Filmszemlén hivatalos adatok szerint 460 filmre csaknem 50 ezer jegy kelt el). A vetítések és a kísérő programok látogatottságát nézve mégis sokszínű, mozgalmas, nyitott – egyszóval irigylésre méltó rendezvényről van szó.


A Diagonale magyar szemmel nem csak azért érdekes, mert jó a filmfelhozatal. Idén ugyan több emlékezetes filmet is sikerült kifognom, de tapasztalatom szerint a mezőny színvonala évről évre erősen ingadozik – nyilván az aktuális kurátorok ízlésének megfelelően. A fesztivál állandó erénye azonban az, ahogy a filmkultúrát, tágabb értelemben pedig magát a kultúrát kezeli: a lehető legváltozatosabb műsorral kívánja elérni a legszélesebben értelmezett közönséget. A hangsúly nem a rendkívüliségre kerül (ez nem filmünnep), hanem a hétköznapiságra: arra, hogy a kultúra az időtöltés lehetséges módja – mindenki számára (a programok többsége a hivatalos munkaidő utánra esik). Sem a vetítések, sem az egyéb programok nem a szakmának szólnak; a fesztivál arculatának minden eleme (plakát, logó, fogadások, trailer) azt sugallja, hogy mindenki, aki jegyet vált, egyformán fontos résztvevője az eseményeknek.

Graz kimondottan jó helyszín ennek demonstrálására, mert a 2003-as év – akkor volt Graz „Európa kulturális fővárosa” – szintén ennek a gondolatnak a jegyében telt. Akkor épült a Kunsthaus is, amely azóta a fesztivál központja. Az ufószerű, mások szerint amőba formájú épület, amely a kontraszthatás révén azonnal kitűnik a pasztellszínekben pompázó osztrák városképből, jól szimbolizálja a fesztivál másik központi törekvését is: leküzdeni a jólfésültség, a biederség imázsát.

A formabontás és az eklektika vezérelvnek minősül, ami a program összeállításában, a díjak odaítélésében, de a designban, sőt még az öltözködésben is érvényesül. A tudatosan, művészien megalkotott slendriánság paradoxonja (lásd „öltöny piros tornacipővel”), ami engem mindig is lenyűgözött, jótékonyan egészíti ki az osztrák mentalitásra nagyon is jellemző szabálykövető magatartást. A formabontósdi néha elharapódzik – idén például ijesztően semmitmondó kísérleti filmeket vetítettek a nyitóelőadáson –, de határozottan arra ösztönzi a közönséget, hogy azokra a filmekre koncentráljon, amelyeket később aligha láthat a tévében vagy a mozikban.

A Diagonale programjára jellemző, hogy több szempontból is nemzetközi fesztivál hatását kelti. Ugyanis sokkal több a nemzetközi koprodukció, mint például a magyar filmszemlén, ami részben az eltérő gyártási szemléletnek, részben pedig a versenybe jutás lazább szempontrendszerének köszönhető. Így szerepelhetett a tavalyi versenyprogramban az osztrák-magyar-német koprodukcióban készült, Romániában forgatott Dallas Pashamende. Idén pedig így jutott versenybe a Raoúl Ruiz rendezte Klimt (A/D/GB/F) – a főszerepben John Malkovich –, Jasmila ®banićtól a berlini Aranymedvét nyert Grbavica (A/BIH/D/CRO), illetve a Franciaországban alkotó Michael Haneke legújabb alkotása, a Rejtély, amely végül elnyerte a Diagonale játékfilmes fődíját. A film, amelyet korábban a Cannes-i Filmfesztivál és az Európai Filmakadémia is a legjobb rendezőnek járó díjjal tüntetett ki, vállalt minimalizmusával nagyon pontosan vezeti (félre) a nézőt. Akit érdekel, hogyan lehet a (pozitív értelemben) legolcsóbb eszközökkel feszültséget teremteni, illetve tökéletesen elbizonytalanítani a nézőt abban, hogy amit lát, az a valóság, feltétlenül nézze meg a filmet. Nekem távolról a Swimming Pool (Úszómedence) hangulatát idézte, úgyhogy szerintem az Ozon-rajongóknak is tetszeni fog.

Fontos kiemelni, hogy évek óta a dokumentumszekció a Diagonale legerősebb pillére. A fent említett szemlélet a dokumentumfilmekben is érvényesül, de itt elsősorban a tematika szintjén. Sok a globális kérdéseket, illetve a nemzetek viszonyát taglaló munka, igaz, ez részben megint produkciós kérdés, hiszen Magyarországon a főként állami pénzből készülő dokumentumfilmek témája és gyártási körülményei éppen a finanszírozás miatt behatároltak. Az idei Diagonale-program két dokumentumfilmjéről mindenképpen szólni kell. A nagy élelmiszeripari konszernek és a világélelmezés viszonyát vizsgáló We Feed the World (Mi etetjük a világot) (rendezte: Erwin Wagenhofer) tökéletes arányérzékkel foglalja össze, milyen messzemenő következményekkel jár a világunkat uraló értéksemleges profitmaximalizálás. A film mellőzi a Michael Moore-ra jellemző ujjal mutogatást, mégis eddig száznyolcvanezer mozinézője volt Ausztriában. A (megosztott) kategóriadíjat mégsem ez a produkció, hanem a moziforgalmazás előtt álló Family Exile Movie vitte el, amelyben az iráni származású osztrák rendező, Arash, a családja történetét meséli el. Az iráni diktatúra elől menekült, ma jórészt diaszpórában élő rokonok Mekkában beszélnek meg titkos találkozót Iránban maradt családtagjaikkal. A film rendkívüli érzékkel ragadja meg az események esszenciáját, valamint a szereplők azon gesztusait, amelyekben személyiségük a legplasztikusabban megjelenik. Csak remélhetjük, hogy mindkét filmet bemutatják mifelénk is.


A fesztiválról bővebben: www.diagonale.at.

(2006-04-13)

 

Michael Haneke: Rejtély (Daniel Auteuil)
Michael Haneke: Rejtély (Daniel Auteuil)
49 KByte
Michael Haneke: Rejtély (Daniel Auteuil és Juliette Binoche)
Michael Haneke: Rejtély (Daniel Auteuil és Juliette Binoche)
49 KByte
Erwin Wagenhofer: We Feed The World
Erwin Wagenhofer: We Feed The World
66 KByte
Erwin Wagenhofer: We Feed The World
Erwin Wagenhofer: We Feed The World
53 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső