Posztmodern szálló halljában Zsigmond Vilmos és Andrew László beszélget, a háttérben feltűnik a fehérhajú Maurice Jarre. A jelenet játszódhatna Hollywoodban vagy Cannes-ban, de most Székesfehérváron történt. „Ez nem Cannes, itt nem a magamutogatás, a reprezentáció a fontos, hanem a munka”- fogalmazta meg Jarre, a filmzeneszerzők doyenje. Ezek a „sztárok” nem a dicsfénybe jöttek fürdeni – bár életmű díjat kaptak - hanem az életműről beszámolni, tapasztalataikat átadni, mesterkurzust tartani.
Zsigmond Vilmos arról beszélt, hogy mit jelentett neki akkor az 56-os eseményeket filmezni, és mit jelent most a filmvásznon látni. Hogy milyen hosszú út vezetett innen Hollywoodig s az Oscar-díjig, amihez 20 év kellett. Ezalatt előbb gyerekeket fényképezett, híres amerikai fotósoknak nagyított. Bármit elvállalt olcsón - reklámot, oktató anyagot -, csak filmezhessen. Sorstársával, Kovács Lászlóval egymást segítve próbálkoztak alacsony költségvetésű produkcióknál. Első komoly filmjét a 70-es évek elején készítette, Peter Fonda Bérmunkását, majd Altmann anti-westernjét (Mc Cabe és Ms Miller) fényképezte már exponált anyagra, amitől a kép régies fakó színvilágú lett. Ez meghozta az elismerést, ezután sztár-rendezőkkel dolgozott, Ciminóval, Hustonnal, de Palmával, Schatzberggel, Scorsesével, Spielberggel. Fotózott koncertet, kalandfilmet, road-moviet,- az amerikai tájat addig még senki sem fényképezte úgy, mint ő és Kovács, a más kultúrán nevelkedett európai szem mást látott meg benne, mint azoké, akik beleszülettek A „kiglancolt” képi világú Technicolor filmekkel szemben ők az otthonról hozott realista fényképezéssel készítettek filmeket.(Madárijesztő, Szarvasvadász, Folyó ill. Kovács: Szelíd motorosok). Mégsem ezekért, hanem egy „sci-fiért”, a Harmadik típusú találkozásokért kapta meg az Oscar-díjat. Ekkor hangzott el a híres „üzenet egykori iskolájába”, amiben tanárának, Illés Györgynek köszönte meg a díjat, s nem a rendezőnek, amiért Spielberg meg is neheztelt - tegyük hozzá, a rendező tartozott volna hálával neki, mivel e film döntően az operatőr érdeme volt. Ugyanekkor versenyzett a nagy díjért a csúcstechnikával készült Csillagok háborúja is - ám az operatőri leleményesség értékesebbnek bizonyult a technikánál, azt díjazták. (Nem szakmai irigységből tartja Zsigmond lebutított filmnek a Starwarst.) A díj is megerősítette benne, mennyire fontos, hogy szabad kezet kap-e, ezért olyan filmeket vállalt el, melyek forgatókönyvvéel, témájával, értékrendjével egyetértett. Példaként említette Woody Allennel közös munkáját, a Melinda és Melindát, és a most készülőt. A rendező egy jelenetben szeret mindent felvenni, mellőzi a kis totálokat, ansnitteket, így nincs megkötve az operatőr keze, ötleteinek egy része bekerül a filmbe, s „ha nem mondja, hogy ez rossz, az már dicséret.” Itthon is örömmel dolgozott, csak az bántja, hogy a Bánk bánt nem nevezték Oscarra, pedig külföldön is sok elismerést kapott. Ez alkalommal csak rövid időre tudott elszakadni a munkától. Woody Allen mindig a lakásán, ill. közelében egy szűk területen belül szeret forgatni, ezt a zónát kell most Londonban megtalálniuk. Mindezek után adódott a kérdés, hogy miért nem teszi írásban közkinccsé tapasztalatait, életútját, amire rezignált mosollyal válaszolt: ”Még nem vagyok elég bölcs, még nem éltem ahhoz eleget.”

Andrew Laszlo viszont több könyvet is írt, például az Every frame a Rembrandt, Its? a wrap, azaz: hogy ne csináljunk filmet. Utolsó regényében (A Fight of no consequence) arról ír, hogyan készül film Hollywoodban. Andrew Laszlo 4 évvel idősebb Zsigmond Vilmosnál. 1926-ban született Pápán és 1947-ben hagyta el a Mafilmet és az országot. Amerikai pályafutását a koreai háború operatőreként kezdte, majd a televízióhoz került. Sorozatokat forgatott és részt vett a híres tv-kommentátor, Walter Cronkite dokumentumfilmjében (The Twentieth Century,1960). Elismert tv-operatőrként kezd filmezni. Fontos állomásnak tartja, hogy megismerkedhetett Coppolával, vizsgafilmjét (Egy krumpli, két krumpli, 1964) is ő fényképezte. Hollywoodban azzal szerzett nevet, hogy Barbara Streisand elfogadta a Funny Ladyben,- ami felért egy „mesével”. A „királykisasszony” előzőleg 5 operatőrt „kosarazott ki”(köztük Zsigmond Vilmost), mivel elégedetlen volt a közeli képekkel. Laszlo átnézte ezeket, ki is szórt belőlük vagy háromszázat, s utána „próbát tett”, kis fénnyel, ami sötétben hagyta a primadonna előnytelen vonásait. Ezzel elnyerte a kényeskedő sztár „kegyét”, csak a „kamarásét”, azaz a producerét nem, mivel újra fel kellett volna venni az összes közelit - végül maradt a „fele királyság”.
Laszlo nemcsak adomázott, s nemcsak hollywoodi filmekről mesélt. Példaként bemutatta, elemezte a Harcosokat, aminek a cselekménye egyetlen éjszaka játszódik, s amit 64 éjjelen át forgattak. Erős fényt igényelt, ehhez csak természetes fényforrásokat használt, s ezeket a járdán helyezte el. A 70-es években használt fényérzékeny lencsékkel felvett, alulvilágított filmet hosszabb előhívással, utókezeléssel lehetett korrigálni, hogy a színek érvényesüljenek. Később, A tűz utcáiban már stúdió díszlettel helyettesítette New York utcáit, s a világítással tette „igazivá”. Beavatott a Star Trek titkaiba, elmesélte, hogy a speciális effekteket nem számítógéppel, hanem kamerával, filterekkel, lencsékkel, szó szerinti porhintéssel szereti megoldani. Mindig két kamerával dolgozik, a véletlent mégsem lehet kizárni. Még jó is kisülhet belőle, mint a Párosban a városban egyik jelenetében, amelyben úgy vetett fel, egy utcai csatornafedőt a gázrobbanás, hogy majdnem Jack Lemmonra esett. Nem így tervezték a jelenetet, de a néző már így látta. Vagy láthatja a napkeltét a Harcosokban, amit véletlenül sikerült lekapni, s így került a filmbe. Laszlo olyan filmeket jegyzett még, mint a Rambo, a Poltergeist, a Tánc, a csodák csodája, a Vérbeli hajsza, amit a horror filmek „fenegyereke” Joe Dante rendezett. Vele szinte egymást váltották itt Fehérváron.

Dante elmondta, hogyan segítette pályakezdését Roger Corman, majd később Spielberg. Szavaiból az derült ki, hogy a Movie Orgy mögött - amit B-filmek előzeteséből vágott össze – az a véleménye rejlik, hogy e filmek a társadalom tudatalatti paranoiáját tükrözik. Mivel a horrort nem cenzúrázzák, alkalmas lehet a (politikai) felforgató film helyettesítésére. Ma – a médiából is - hiányzik a politikai helyzettel foglalkozó film. A második polgárháború aktualitását - amit 10 éve rendezett az emigrációról - a mai tüntetések igazolják. Dantét már az Üvöltés (1981) után is halálosan fenyegette a jobboldal. Ekkor még Spielberg támogatja, nem avatkozik be a munkájába (Szörnyecskék, Űrrandevú), bár a Piranhát a Cápa paródiájának tartották.1987-ben dolgoztak együtt utoljára, ezután televízióknál próbálkozott, új technikákkal kísérletezett. Miután a Bolondos dallamokba beavatkozott a stúdió, nem akart „nagyoknál”, a marketinges diktatúra alatt maradni. Belefogott A horror mesterei című tv-sorozatba, mivel szerinte egy rémtörténetet sokszor és sokfélekép – komolyan, ironikusan vagy parodisztikusan - lehet elmesélni, kisebb vagy nagyobb költségvetéssel… „Sok formája lehet annak, hogy nem tudjuk irányítani az életünket, hogy olyan erők manipulálnak minket, amelyek felett nincs hatalmunk.” Példaként hozta el a Hazatérést, amit a New Yorker 2005. legjobb politikai filmjének tartott, s amit a rendező maga „konferált fel” a záró ünnepségen. Dante a zombi műfajt a társadalmi problémákkal ötvözve gyilkos kritikát és vádiratot készített az amerikai politikai vezetésről. Megemlítette, hogy a filmben látott szado-mazo figuráknak valós alakjai vannak.

Darvas Iván és Zsigmond Vilmos mellett, a záró ünnepségen Andrew Laszlo és Maurice Jarre is életmű díjat kapott a fesztiválon. Legalább ekkora elismerést jelenthetett a zeneszerzőnek a nagy érdeklődés mesterkurzusa iránti. Ugyan a munkáját a film 5%-ának tartja, mégis szívesen és színesen beszélt a 3 Oscar-díjas filmjéről (Arábiai Lawrence, Doktor Zsivágo, Út Indiába). Elemezte, hogyan ötvözte és illesztette a jelenetekhez a szerelmi és a helyi zenei motívumokat, és arról is szólt, amikor neki magának kellett vezényelnie a londoni filharmonikusokat, hogy a film ritmusa és a zene temporalitása között összhangot teremtsen, mert a karmester képtelen volt erre. Szólt a Napfény ízéről, s hogy Szabó István azzal köszönt el tőle, „fogunk még együtt dolgozni!”. Sajnálja, hogy a Furtwangler filmben nem sikerült.

Ha ennyi szó esett az operatőr mesterekről, a fesztiválon látott filmeket is igyekszünk az operatőri munka alapján minősíteni. A látottak közül kiemelhetjük a Sanghai álmokat, Wu Di „tusrajzát-festményét”, amely ködbe vesző tájaival a klasszikus kínai képírásra emlékeztet. Szürkés, visszafogott színvilágával teremtett atmoszférájából hiányzik a napfény, a derű, s ez illik a történet szomorúságához. Wang Xiaoshuai rendező, a korábbi betiltások ellenére ezúttal is kemény ítéletet mond az autoriter Kínáról. Az apa kicsiben gyakorolja a diktatúrát - aminek állami szintjétől ő maga is szenved –, tönkreteszi lánya életét, kivégezteti a szerelmesét. A film tavaly Cannes-ban különdíjat nyert, vélhetően ezért nem indult a versenyben, amit holland film nyert, Nanouk Leopold rendező munkája, a Guernsey. Operatőre, Richard von Oosterhout minimalista képeivel járult hozzá a visszafogottságra, csendekre, gesztusokra, arckifejezésekre épülő filmhez. A Honvágy című finn film, Petri Kotwica rendezése, Harri Raty fényképezése a home-videókra és a korai dogma filmekre is emlékeztetne, ha nem színszűrővel tenné monokrómmá a képet. (A film főszereplője, Julius Lavonen, nyerte a legjobb színész díját.) A diákzsűri díját a lengyel Piotr Trzaskalski Mestere nyerte, amiről megoszlottak a vélemények. Piotr Sliskowski operatőri munkáját viszont senki sem vitatta. Mindenki értékelte festői, impresszionista tájképeit s a film felülnézetből fotózott kulcsjelenetét, a két főszereplő, Alex és Anna egymásra találását. A nő kinyújtott kézzel, mintegy a kép tükör tengelyét húzva közeledik a férfihoz, aki felülről ereszkedik, egymáshoz érnek, de ellentétes pozíciójukon nem változtatnak, mintegy előre jelezve elválásukat. E proxémikus szerelmes kép valószínű nagy(obb) hatással volt a diák közönségre és zsűrire, mint a korosabbakra. Amit viszont mind a diákok, mind a kritikusok egyöntetűen dicsértek: az a Bikatöke, Michael Winterbottom rendező és Marcel Zyskind operatőr filmje. Tristram Shandy 18.századi történetének „szemtelen adaptációja” a korabeli angol táj és portré festészet átértelmezésével válik teljessé. Meg kell említeni Martin Sulik realista filmjét, A napsütés földjét, amiben alig süt a Nap, de Martin Strba képei az ipari tájról a filmtörténeti avantgárd fényes napjait idézik, Tissze felvételeit Eizenstein Sztrájkjából - más értelmezésben. Jövőre érdemes lenne operatőri díjat is adni a versenyen, nemcsak a díszvendégeknek.

(2006-06-23)