A 37. Magyar Filmszemle dokumentumfilmes versenyprogramjában szerepel a Szomszédok voltak című alkotás, ami a magyarországi holokausztot új nézőpontból, nem az áldozatok, hanem a szemtanúk, a „szomszédok” emlékei alapján mutatja meg. Varga Zsuzsannával, a Szomszédok voltak rendezőjével beszélgettünk filmjéről, a dokumentumfilmezés magyarországi és nyugati helyzetéről, az európai kapcsolatok, pályázatok fontosságáról.

Tavasszal már bemutattad a filmedet, és akkor jelent is meg cikk róla a Magyar Narancsban, de különösebb vitákhoz nem vezetett. Nem tartasz-e attól, hogy a Filmszemle nagyobb hírverésének köszönhetően komoly vitákat fog kavarni a filmed a témája miatt?

Nem hogy tartok ettől, hanem kifejezetten örülnék neki, ha a film komoly vitákat kavarna! A film elkészítésével elsősorban az volt a célunk, hogy beemeljük a köztudatba a felelősségvállalás kérdését. Szerintünk Magyarországon nem volt igazán kitárgyalva, hogy a II. világháború alatt ki mit tett és mit tehetett volna? Németországban a kibeszélésnek ez a folyamata már lezajlott a 60-70-es években. Magyarországon viszont az idősebb emberek körében még mindig az a hozzáállás ehhez a kérdéshez, hogy mindenről a németek tehettek, mert a borzalmak a német megszállás alatt történtek. Mi annak akartunk utánajárni, hogy erre hogyan emlékeznek azok az emberek, akik átélték mindezt. Szinte az utolsó pillanatban láttunk munkához, mert ezek az emberek 70-80 évesek és már nem sokáig lesznek köztünk. A holokausztról – tudomásunk szerint - még nem született olyan magyar film, amely nem a túlélőket, hanem a szomszédokat szólította meg, akik szemtanúi és így résztvevői is voltak a történteknek.

Hogy látod most, a film elkészítése után, azokban az emberekben, akiket elvittél a helyszínekre, az egykori munkatáborba, a gettóba, és ott faggattad ki őket, végbement-e katarzis, átértékelték-e az eseményeket?

Végig az volt az érzésünk, és ez talán a filmből is kiderül, hogy semmiféle katartikus élményük nem volt. Elmondták az eseményeket, de hárítás érződik minden szavukból. Ez tökéletesen érthető, hiszen senki nem akar közösséget vállalni egy ilyen szörnyű eseménnyel. Alkotóként az volt az alapvető attitűdünk, hogy mi sem tudjuk, mit tettünk volna az adott helyzetben, és kíváncsiak voltunk, hogy ezek az emberek mit tettek, mit láttak. Azt éreztük, hogy ők még ma is azokat a szófordulatokat, azt a stílust használják, mint hatvan évvel ezelőtt, ma is elmondanak egy zsidóviccet, de kicsit félve, visszahúzódva, óvatosan belepillantva a kamerába. Valószínűleg ugyanez volt a hozzáállásuk ’44-45-ben, ezért történhetett meg, ami megtörtént, miközben biztos nem voltak abban a helyzetben, hogy ellenálljanak a parancsoknak.

Mindenki elvállalta a felkérést? Vagy voltak, akik nem akartak a forgatáson részt venni?

Amikor először leutaztunk Kőszegre előinterjúzni, akkor azt tapasztaltuk, hogy mindenki szívesen mesél nekünk. Egyedül a leventeként őrszolgálatot teljesítő férfi húzódozott kicsit, sőt, leginkább a felesége próbálta őt távol tartani tőlünk, de aztán, amikor végül fogadott minket, úgy éreztük, óriási megkönnyebbülés volt számára, hogy kibeszélheti magából a szörnyű emlékeket. Kicsit olyan lehetett neki ez a beszélgetés, mint egy gyónás.

Mennyire provokáltátok a Hétfői Kör tagjait, hogy a zsidók deportálásáról beszélgessenek?

Nem igazán kellett provokálni őket, szinte minden hétfői találkozásukkor történelmi témákról beszélgetnek, gyakran a II. világháborúval kapcsolatban is.

A holokauszt még aktuális téma számukra?

Őket amatőr helytörténészekként érdekli a téma, kívülállóknak tekintik magukat, akik nem vettek részt a történtekben. Mindig valamilyen történelmi témáról beszélgetnek, ami érdekli őket: a török időkről, Jurisicsról. A második világháború azért kerül sokszor elő, mert lokálpatriótákként fáj nekik, hogy Kőszeget bűnös városnak bélyegzik, ahol állítólag, egyedül az országban, gázkamra működött. Tudták, hogy mi a holokausztról forgatunk filmet, ezért maguktól is erről kezdtek beszélni.

Azért választottad Kőszeget, mert „bűnös városként” tartja számon a köztudat?

Az alapötlet az volt, hogy a zsinagógáról, annak történetéről forgatunk filmet. Ez a százötven éves épület ott áll romosan a város közepén, már megfordult vállalkozók kezén, jelzálogot terheltek rá – de erről végül egy külön filmet készítünk majd. Így került a város a képbe. Aztán mellette szólt az is, hogy Kőszeg a legnyugatibb magyar város, ahová a szovjet hadsereg csak 1945. március 27-én ért, amikor már csak egyedül Kőszegen és környékén voltak munkatáborok Magyarországon. Máshonnan addigra már elvitték a zsidókat, a Budapestről nyugat felé indított menetek éppen Kőszegen kötöttek ki. A gázkamra mítosza is közrejátszott a választásban, valamint a munkaszolgálatosokkal a Kőszeg környéki erdőben építtetett Szálasi-bunker: ott élte végnapjait a nyilas rendszer. Ráadásul Kőszegen volt pár éve a Hitler katonái – Szálasi nyilasai című kiállítás is, amely piedesztálra emelte a Szálasi-rendszert. A szereplőink ezt is hárították, azt mondták, ehhez semmi közük, de az érdekes, hogy ezt a kiállítást mégis csak Kőszegen tudták megrendezni. Semmiképp sem gondolom, hogy Kőszeg bűnös város lenne, csak lakói, a város földrajzi helyzeténél fogva, a II. világháború alatt belefutottak egy ellentmondásos szerepbe.

Úgy tűnik, mintha volna egy feltárási vágy is egyesekben. Ott van például egy hadirokkant férfi a filmben, aki a zsidók tömegsírjait igyekszik nagy vehemenciával feltárni.

Ő elszigetelt jelenség a városban, aki egy-két emberrel vállvetve próbálja véghezvinni a feltárást. Matematikai számításokat végzett, szerinte több ezer ember csontváza fekszik még a földben és szeretné, ha ezeket exhumálnák. Egyrészt érthetőek a város illetve a megyei múzeum szempontjai: sem pénzük, sem kapacitásuk nincs arra, hogy kiásattassák ezeket a tömegsírokat. Az élet továbbment ezen a katasztrófán. Másrészt a férfi motivációja is tökéletesen érthető: azt mondja, hogy itt fekszenek az emberek jeltelen tömegsírokban, miközben lehet, hogy az ő apja, a város lakóinak apjai Ukrajnában fekszenek hasonló tömegsírokban. Egy-két hónappal azután, hogy ott forgattunk, a HVG-ben felbukkant egy cikk és a Tények-ben volt egy hír, hogy Kőszegen tömegsír van, gyorsan ássuk ki, de aztán ez elült, semmi nem történt, mert senki nem finanszírozza.

Milyen volt a film fogadtatása a szereplők körében? Nem zavarta őket, hogy a múltbéli szerepüket és jelenbéli megnyilatkozásaikat a film éles fénybe állítja?

Egyáltalán nem. Örültek neki, lelkesek voltak, hogy végre a kőszegi történelemről is készítettek filmet. Azt mondják, hogy igaz filmet csináltunk róluk, mert nem tettünk hozzá semmit ahhoz, amit ők elmondtak és nem próbáltuk semmilyen irányba terelni az ő megítélésüket.

Szerinted mi segített olyan közel kerülni a szereplőkhöz, hogy ennyire a bizalmukba fogadtak, és máig tartják veled a kapcsolatot?

Talán az is közrejátszott ebben, hogy mindössze ketten forgattuk a filmet: Kriza Bori szerkesztő-riporter és én. Ráadásul két fiatal nő, akik a 70-80 éveseknek kedves, érdeklődő kislányoknak tűnhettek, akik előtt könnyebben megnyilatkoztak.

Magyarországon nem szokásos ilyen kis stábbal dolgozni. Honnan jött az ötlet?

Amerikában is így dolgoztam: egy személyben voltam rendező, operatőr, riporter, világosító és hangmérnök. Az ELTE magyar-média szak elvégzése után Fulbright- ösztöndíjjal Amerikában az UC Berkeley egyetemen egy újságírás master-programon vettem részt, és ezen belül dokumentumfilm-készítésre szakosodtam. Amit másfél év alatt meg lehetett tanulni a dokumentumfilmezésről, azt ott megtanultam: kamerázni, vágni, hangot keverni, struktúrát építeni, a film dramaturgiáját kitalálni. Mindent gyakorlatban csináltunk, ami a dokumentumfilmezéssel összefügg. Az első saját készítésű filmem, a Macbeth munka után (eredeti címe: Screw Your Courage) arról szól, hogy Oakland-ben a helyi, nehézsorsú, fekete fiatalok esténként a Macbethet adják elő, hogy megszerezzék a gimnáziumi érettségihez szükséges kreditjüket, napközben pedig közhasznú munkát végeznek. Ez a film elég sikeres volt, leadták a San Fransciscó-i köztévén és tizenegy amerikai fesztiválra válogatták be, kettőn első díjat nyert. Az iskola után elhelyezkedtem a New York Times Televíziónál, először produkciós koordinátorként, aztán kiküzdöttem, hogy elmehessek forgatni is. Ennél a produkciós cégnél vezették be a „videojournalist” (videóújságíró) módszert, ez azt jelenti, hogy a „stáb” egyszemélyes. Különböző amerikai városok kórházaiban forgattunk a sürgősségi osztályokon. Ez angolul az ER, az „emergency room”, ami a Vészhelyzet című – itthon is vetített – drámasorozat eredeti címe. A Vészhelyzet sikere nyomán jött az ötlet, hogy elkészítik annak dokumentumfilmes változatát, ez maga is olyan sikeres sorozat lett, hogy 8-9 évig futott. Négyfős stáb volt: egy rendező és három videojournalist. Összehangoltan dolgoztunk, de mindenki egyedül követte a szereplőjét: az orvost, a nővért stb. A kérdezés, a kép, a hang, minden a mi kezünkben volt, ami nekem idővel óriási rutint adott a dokumentumfilmezésben. Közben a kollégáim is folyamatosan segítettek, hogy ráérezzek az ilyen fajta filmezésnek a lényegére.

Mindenki egyedül rakott össze egy-egy filmet?

Nem. Mi minden nap leadtuk a kazettáinkat a jegyzeteinkkel, és a rendező rakta össze az anyagot New Yorkban. A forgatás és a vágás is összehasonlíthatatlanul jobb feltételek mellett zajlott, mint Magyarországon: négyen négy héten át forgattunk, aztán a rendező három hónapig vágott két részt, kétszer ötven percet! Körülbelül 100-150-szeres túlforgatás volt és abból választotta ki a rendező a legizgalmasabb részeket.

Az én személyiségemnek nagyon megfelelt, hogy minden az én kezemben fut össze, és én vagyok felelős saját döntéseimért. Számomra nehézséget jelent, hogy ha egy operatőrrel megyek forgatni, akkor mire elmondom, mit és hogyan szeretnék, addigra esetleg elmúlik a pillanat. Persze vannak zseniális operatőrök, akik hozzátesznek a jelenethez és csodálatos az együttműködés, de ehhez nagy szerencse kell. Kisebb stábbal kevesebb a hibalehetőség is. Szerintem a könnyű kamera forradalmasítani fogja a dokumentumfilm-készítést. Az amerikai vj kimegy egyedül a terepre, mondjuk Irakba, egyedül felveszi a híradást, a laptopján megvágja és a kész anyagot műholdon keresztül elküldi a tévécsatornának. Mi itt az Óvilágban még el vagyunk kényeztetve, van külön operatőr, riporter, vágó, hangmérnök, hangkeverő. A kis technikai kompromisszum pedig bőven megéri: valószínűleg kicsit rosszabb lesz a hang, ha nincs botmikrofon és hangmérnök, de a szereplők hitelesebbek lesznek. A Szomszédok voltak forgatásán a Hétfői Kör beszélgetése volt az egyetlen jelenet, ahol elkelt volna a botmikrofon, de a kamera puskamikrofonja is tudta venni a beszédet, csak éppen a beszélő szereplőt kellett képben is vennem. Ennyi volt a kompromisszum. Ezen felül Borival ketten már mindent könnyedén elvégeztünk a világítástól kezdve a hangrögzítésig. Ma már nem úgy van, hogy a riporter nem nyúl a kamerához, ő is segített világítani, összepakolni, cipekedni.

Mi történt, mikor hazajöttél Amerikából? Hol folytattad a dokumentumfilmezést?

Óriási szerencsémre összehozott a sors Almási Tamással, akit nagyon tiszteltem, és akinek a filmjeit nagyon szerettem. A Valahol otthon lenni című film készítésekor szólt nekem először, hogy dolgozzam vele. Mi készítettük Kriza Borival az előinterjúkat, a kutatást, a szereplőválogatást; a forgatás alatt pedig én kezeltem a kis dv-kamerát, ami a szereplők és a stáb kapcsolatát volt hivatott megmutatni. Gyakran csak akkor jöttek elő az érdekesebb mozzanatok a szereplőkből, amikor a nagy kamera leállt és csak a kis kamera működött. Még egy Almási-filmben dolgoztunk együtt, a Harmadik találkozásban, ahol operatőr és részben vágó voltam.

Mikor forgattad itthon első saját filmedet?

A Szomszédok voltak az első magyarországi dokumentumfilmem, ezt 2004 nyarán kezdtem készíteni.

Gondolom, hiányoznak az amerikai módszerek és feltételek. Vajon nem lehetne mindezt Magyarországon meghonosítani? Hogy annyi idő álljon az alkotók rendelkezésére, amennyire a minőségi munkához szükség van?

Másfél éve voltam Romániában meghonosítani ezt a vj-módszert, ami alapján elkezdtek ott is kórházi dokumentumfilmeket készíteni. De míg Amerikában egy hónapig forgattunk két részt, addig Romániában négy-öt napig! Magyarországon is lassan kezd meghonosodni ez a módszer. A kereskedelmi tévéknél már van vj. A dokumentumfilmesek között például az Érintetteket Tóth Artin – tudtommal – egyedül csinálta. De mindenki úgy forgat dokumentumfilmet, ahogy neki tetszik. Az anyagi különbség sokkal jelentősebb probléma. Az állam által finanszírozott pályázatoknak vagyunk kiszolgáltatva. Amerikában is vannak pályázatok - amelyeket egyébként nem az állam, hanem magánalapítványok finanszíroznak - de ott emellett lehet tévéknek is készíteni dokumentumfilmet. Ezen a téren nem hiszem, hogy hamar változás lesz itthon, hiszen az amerikai (plusz a kanadai, brit, stb.) piac a magyar sokszorosa. Magyarországon soha nem lesz profitábilis a dokumentumfilmezés.

Nem lehet az európai televízióknak eladni a filmeket?

Az egyik fontos tényező, ami akadályozza az európai terjeszkedést, az a nyelv. Ahhoz, hogy egy magyar nyelvű, angol feliratos dokumentumfilmet beválogassanak egy fesztiválra vagy megvásároljanak a tévék, dramaturgiailag nagyon erősnek kell lennie, mert a válogatók nehezen olvassák az angol feliratokat. A legtöbb német televíziós csatorna például nem ad le feliratos filmet, ami egyébként képernyőn még nehezebben él meg, mint vásznon. A Szomszédok voltak című filmben fontos a beszéd, ezért sokat lefordítottunk belőle, erre viszont azt a visszajelzést kaptuk a külföldiektől, hogy kétszer is meg kellett nézniük a filmet, hogy megértsék.

Van-e különbség az alapvetően a szituációra épülő magyar dokumentumfilmek és az európai televíziók által preferáltak között?

Európában mind a hagyományos, alámondásos, BBC-típusú, mind a szituatív dokumentumfilmek (amelyeket nyugaton kreatív dokumentumfilmeknek neveznek) iránt van kereslet, etéren tehát nincs hátrányban a magyar film. Azt viszont elvárják a kreatív dokumentumfilmektől, hogy legyen drámai ívük, feszes szerkezetük és ne legyenek hosszabbak 58 percnél.

Visszatérve a profitabilitás és alapítványi támogatás kérdésére: nincsenek dokumentumfilmes koprodukciók? Nem lehet eleve nyugat-európai tévéknek dolgozni, kilépni a szűkös magyar keretek közül?

Dehogynem! Csakhogy Magyarországon kevés dokumentumfilmesnek van fogalma arról, hogy megy ez Európában. Egyszerűen azért, mert nem járnak workshopokra, fesztiválokra. Pedig elég sok Media Program által támogatott, dokumentumfilmesek számára kiírt pályázat van. 2004-ben részt vettünk Papp Bojánával és Szily Saroltával az ESoDoc-on (European Social Documentary), ahol olyan jó kapcsolatokat sikerült kialakítanunk a szervezőkkel, hogy a háromszor egy hétig tartó ESoDoc második hetét 2005-ben Magyarországon tartották, s ezt mi szerveztük meg. De hiába hirdettük tavaly mindenütt, összesen három magyar jelentkezett rá, akiket egyébként mind beválogattak. Pedig a dokumentumfilmeseknek érdemes volna a jelentkezniük az ESoDoc-ra, mert nagyon sokat lehet tanulni az európai koprodukciókról, együttműködési lehetőségekről, kapcsolatokat lehet építeni (legutóbb 11 országból voltak ott emberek), és a szeminárium végén volt egy pitching fórum is. A pitching azt jelenti, hogy tálalod az ötletedet a televíziók vásárló, megrendelő szerkesztőinek (commissioning editor), akik, ha jól adtad elő, pénzt adnak a terved megvalósítására. Magyarországon viszont még csak most kezd bejönni mindez a köztudatba. Nincsenek kapcsolatok, nincs kitekintés, kevesen tudnak nyelveket. Pedig nagy lehetőségek vannak, voltam az amszterdami dokumentumfilm fesztiválon, láttam a trendeket, sokakkal megismerkedtem. De kinek van erre pénze és ideje?

Azt mondod, hogy az alkotók nem kísérik ki a fesztiválra a filmjeiket?

Ha már bekerült a versenybe, akkor igen. Na de, hogy kerül be a versenybe, ki küldi ki? És ha kikerült, akkor sincs igazán benne a magyar filmesekben a kapcsolatépítés (networking) igénye és képessége. Amszterdamban a fesztivállal egy időben van egy filmpiac (market), ahová egész Európából jönnek a televíziós szerkesztők. Ott például alig egy-két magyar film volt! Igaz, nem kevés pénzbe kerül a nevezés, de ha csak egyetlen tévének elkel a film, máris bőven megérte. Senki nem ment ki eladni Amszterdamba, pedig Európában ez az egyik legnagyobb piac és fesztivál. Én megértem, hogy ezt itthon még senki nem tudja. Nekem ez befektetés, úgy gondolom, hosszú távon megéri. De megértem, hogy sok itthoni dokumentumfilmesnek nincs mit befektetnie, mert egyik napról a másikra él. Magyarországon egy pályázaton legfeljebb 4-5 millió forintot lehet elnyerni, miközben az ember majdnem egy évig dolgozik a filmjén és közben a stáb tagjait is fizetnie kell. A Szomszédok voltakon nettó hét hónapot dolgoztam (közel másfél év leforgása alatt). Egyedül a kutatással másfél hónapot töltöttünk Borival a Széchényi Könyvtárban!

Hogy van ez Nyugaton?

Óriási különbség, hogy Nyugat-Európában vagy pláne Amerikában megélnek az alkotók a dokumentumfilmezésből. Egy 55 perces film költségvetése százezer eurónál (körülbelül 25 millió forintnál) kezdődik, de bőven van 150-200 ezer eurós film is. Ezt a költségvetést televíziók pénzéből, pályázatokból rakják össze. A Media Program pályázatát sem használták ki eddig a magyar dokumentumfilmesek. Egyedi projekt előkészítésére legalább 10000 eurót kaphatnak a pályázók. Tudom, hogy iszonyú bürokratikus az EU, és nyolcvan oldalas pályázati űrlapokat kell kitölteni, de megéri. Én a jövőben biztosan fogok az EU-nál is pályázni.

Itthon viszont nincsenek stúdiók, amik az alkotók mögött állnának.

A stúdiórendszer és a produceri rendszer borzasztóan hiányzik. Nyugaton a rendezőnek nem kell pénzszerzéssel, fesztiváloztatással foglalkoznia. Nekem nyár óta azzal telik az életem, hogy fesztiválokra küldözgetem a filmemet. Én töltöm ki a nevezési adatlapot, én írom meg a dvd-ket, én tervezem a dvd borítóját, a szórólapot, a website-ot, s ez mind nem az én dolgom lenne. Az eredmény ráadásul nem is professzionális, látszik rajta, hogy egy amatőr rakta össze. Magyarországon az a szokás, hogy az alkotók megkérik a profi ismerősüket, csinálja meg ezt vagy azt a munkát szívességből, de még a televízióknál és az újságoknál is gyakornokokkal dolgoztatnak ingyen vagy éhbérért. Ez a minőség rovására megy, mert ha nem fizetsz meg valakit, akkor nem is kérheted rajta számon az elvégzett munka minőségét. Én viszont nem szeretnék ingyen dolgoztatni senkit, mint ahogy én sem dolgozom ingyen – persze saját magam számára muszáj. Amerikában a fejünkbe verték, hogy a munkának s a minőségnek ára van. Itthon még nagy utat kell megtennünk, hogy ez a gyakorlatban is így legyen.

(2006-02-01)