Frivaldszky Bernadett  A Balázs Béla Stúdiót is ő találta ki
Beszélgetés György Istvánnal, a tudományos-ismeretterjesztő filmek doyenjével

177 KByte

Gratulálok az Életmű-díjhoz, nem mindenkinek adatik meg…

Vagy nem mindenki éri meg.

Mint ahogy ezt a mostani Filmszemle is mutatja. Sajnos.

Szomorú ez. A filmművészetis osztálytársaim közül is már csak én élek.

Amikor telefonon egyeztettük az interjút, a hangja alapján aktív, 60-as férfit képzeltem a vonal túlsó végére.

Ha tippelnek a koromról, valóban mindig 60-at, maximum 65-öt mondanak. Jómagam is úgy érzem, abszolút az vagyok, aki voltam. Ugyanolyan energikus és határozott, jó reflexekkel bíró ember vagyok, mint egykor. Meg is lepett a díj, mert nem számítottam még ilyesmire. Eddig úgy gondoltam, hogy megtört embereknek ítélik oda ezt a díjat, akik már a pályájuk végén járnak. De nagyon jólesett, mert a szakma teljes egyetértésben szavazta meg.

Mit gondol, miért?

Talán mert annyit tettem a szakmáért. 1958-ban részese voltam a Balázs Béla Filmstúdió létrehozásának. 1970-től 79-ig pedig a Népszerű-tudományos Filmstúdiót vezettem. 1960 óta szervezem a hazai rövidfilmek fesztiválját. 85-től 89-ig pedig a Nemzetközi Tudományos Filmszövetség – az AICS – elnökségi tagja voltam. 39 filmemet díjazták, összesen 3 hosszú és 4 rövid játékfilmet készítettem valamint 219 ismeretterjesztő- és dokumentumfilmet. Máig.

Ezekről még majd részletesebben is beszéljünk. De az már világos számomra, hogy Ön még nem a pályája végén tart.

Dehogy! Bár papíron nyugdíjas vagyok, aktív filmes életet élek. Jelenleg a FOK – Uránia Filmműhely kollektívájának vezetője vagyok. A mostani, 37. Filmszemlén versenyben van egy filmem, amely egy 96 éves szobrászról készült. Ezután tervezem még az önéletrajzom megírását is. Mindig biztatnak ugyanis, hogy írjam meg, mert a szakmában sok mindent megértem.

Miért nem kezdett még bele?

Két oka van. Egyrészt sokakat rosszul érintene, ha megírnám az igazat. Féligazságokat minek írjak? A keserű valóság meg mindig fájdalmas. A másik ok pedig, hogy még nem érek rá. Majd ha tényleg öreg leszek már.

Kanyarodjunk a kezdetekhez. Az egyik lexikon azt írja, hogy Ön bányász volt.

Ez tévedés, apám volt bányász. Annyi igaz, hogy három hónapot én is dolgoztam a dorogi szénbányához tartozó Anna-völgy bányában. Mégpedig azért, mert a Magyar Hadsereg 9. Határvadász Hadosztályának önkéntes rohamzászlóaljának tagja voltam. Budapest védelmére szerveztek minket. Az oroszok gyors előnyomulása miatt azonban nem került sor a bevetésünkre, hadosztályunk gyalogmenetben Nyugatra vonult, ahol valamennyien amerikai hadifogságba kerültünk. 11 hónapig Dachauban raboskodtunk, ahol korábban a zsidók voltak. Onnan szabadulva pedig a komáromi erődbe szállítottak minket. Nem lehetett tudni, mi lesz a sorsunk, nem voltunk túl népszerűek. Apám jóban volt az egyik ottani befolyásos tiszttel. Azzal a feltétellel tudott onnan kimenteni, hogy három hónapot ledolgozok a dorogi szénbányában (ennek eleget is tettem). A következő feltétel az volt, hogy utána Budapestre érve belépek egy baloldali pártba. A szocdemeket választottam, melyet később a kommunista párt beolvasztott magába. Velük együtt engem is. Nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk. Volt, hogy egy időre ki is zártak.

Hogyan került a filmes pályára?

Mondhatni, véletlenül. Eredetileg vegyész szerettem volna lenni. Az egyetemen azt ajánlották, célszerű lenne először laboratóriumi gyakorlatra szert tenni valahol. Nekem a Filmgyár jutott eszembe, mert sráckoromban előfordult, hogy forgatókönyveket írtam csak úgy, magamnak, vagy vegyszerekkel „pancsoltam”. Jelentkeztem tehát a Könyves Kálmán körúti Filmgyár laboratóriumába. A filmgyári laboratórium azonban nem felelt meg elvárásomnak. Bár Virág bácsi – a keresztnevére már nem emlékszem –, az ottani főnök mindig megengedte, hogy mindenbe belekontárkodjak. De a lényegi munkát gépek végezték. Unatkoztam és kezdtem bejárni a műterembe. Ott akkor épp Lakatos Vince rendezett. Volt, hogy adtam nekik tippeket, megtetszettek nekik és meg is valósították. Megengedték, hogy beleszóljak a dolgokba. Utána már ők hívogattak át magukhoz.

Szép lassan araszolt a rendezés felé…

Igen. Ebben sokat segített Kis József művészeti vezető. Sokat köszönhetek neki. Ha ő nincs, biztosan nem tolerálták volna a filmes ténykedésemet a pártban. Így se volt könnyű, de úgy talán egyáltalán nem is dolgozhattam volna. Még úgy sem, hogy magam is párttag voltam. Szóval egy alkalommal behívott magához Kis Jóska és azt mondta, az hírlik rólam, hogy inkább rendezésre termettem, mint vegyésznek. Sajnálkoztam, hogy már lezajlottak a felvételi vizsgák a Filmművészeti Főiskolára. Viccelődve csak annyit mondott, hogy ne aggódjak, össze fognak ülni, ha ő odaszól. Később megtudtam, azért volt olyan magabiztos, mert jó barátságban volt Aczél Györggyel.

Egyszemélyes felvételit szerveztek Önnek utólag?

Igen. Fotózásról kérdegettek először. Amatőr fotósként ezen nem akadtam fenn. Otthon voltam benne. Utána az volt a feladat, hogy a Rokonokból állítsak fel velük egy jelenetet. Nem tudták, hogy színjátszó is voltam. Lezajlott ez is gond nélkül. Közölték, hogy elmennek ebédelni, addig írjak egy novellát. Azt sem tudták, hogy abban az időben én már rádióban megjelent novellista voltam. És hogy már a fejemben volt a következő írás. Nem volt gond papírra vetni. Visszajöttek, és csodálkozva kérdezték, hogy ezt most írta? Igen, most. Ezzel nem hazudtam. Nem azt kérdezték ugyanis, hogy most találtam-e ki. Hazaküldtek azzal, hogy majd értesítenek. Én akkor úgy értékeltem, hogy kidobtak. Másnap értesített Kis(s) Jóska, a mentorom, hogy felvettek. Mondtam, hogy jó, köszönöm. Így lettem növendék.

Kikkel járt egy osztályba?

Nádasdy Kálmán volt az első osztályfőnökünk. Sajnos, nem sokáig. Én voltam a kedvenc tanítványa. A többi osztályvezetővel már nem volt jó kapcsolatom. Nem akarok erről többet mesélni, mert nem akarok senkit megbántani. Elvégeztem a főiskolát 1953-ban. Negyvennégy diáktársamból addigra csak tizenegyen maradtunk. Együtt jártam Fehéri Tamással, Münich Lacival, Szurok Jancsival, Vas Jutkával, Kozma Bélával, Vas Jánossal… hirtelen ők jutottak most az eszembe. Szomorú, de a tizenegy velem végzett osztálytársam közül, már csak én élek. Már főiskolás koromban is készítettem híradós eseményeket.
’53-ban az Este a kultúrházban c. filmmel vizsgáztam. A ceglédi hétköznapok volt a témája. Az év legjobb filmjének minősítették. Bár Keleti Mártonnak – akinél vizsgáztam – nem tetszett. Ezért nem lettem aranydiplomás. Forrófejű voltam – mai is szangvinikus vagyok – és mondtam, hogy jó lesz nekem egy közönséges diploma is. Három évig be sem mentem a diplomámért. Én is megsértődtem… Mint kiderült, haragudott az egyik szereplőmre. Ennyi szubjektivitás került a dologba. De inkább azért érdemes erről az alkotásomról szót ejteni, mert elkészültének körülményei nagyon jellemezték a kort. Ilyen problémákkal a mai filmeseknek már nem kell szembenézniük.

A cenzúrára gondol?

De még mennyire! Nagyon sok sérelem ért, valahányszor dokumentumfilmezni akartam. Ezért maradtam meg az ismeretterjesztő területnél. A ceglédi filmnél Macskási János operatőrrel róttuk az utcákat és hangulatképeket vettünk fel. Láttunk egy embert, amint ver egy koldust. Felvettük. Majd fel akartuk keresni Cegléd legjobb beszolgáltatóját. Akkoriban kötelező volt a terményből egy részt leadni. Minél többet adott le valaki, annál jobb állampolgár volt. Ez nem zajlott mindig önkéntes alapon. Betértünk az illető házába és váratlan kép fogadott minket: ravatalon fekvő halottat gyászolt a háznép. Kiderült, hogy a bácsi padlását lesöpörték. Akkor ez azt jelentette, hogy mindenét elvitték. És az öreg felakasztotta magát. Rögzítettük a gyászt. És persze a gyönyörű ceglédi templomot is, harangszó közben. Nem tudtuk, mit követtünk el. Gyanútlanul hazatértünk. Rendezgettem épp az anyagot, amikor az új művészeti vezető felhívott. Az ő nevét se mondanám, mert élnek még a rokonai. Annyit elárulok, hogy később főbe lőtte magát. Nagyon nem kedvelt engem. De Jancsót se. Timár Pistát kevésbé zargatták az egyik magas beosztású rokona miatt. Mi hárman voltunk egy alkotócsoportban. Akkor kötelező volt így dolgozni. Áthívatott magához, ahol két ÁVH-s úriember várt rám. Pardon: elvtársak! Közölték, hogy rossz híreket kaptak. Hogy rögzítettem a helyi pártitkárt, amint éppen koldust vert. Jól belenyúltam! Persze a filmbe nem kerülhetett bele se ez a jelenet, se az öngyilkos bácsi. Olyannyira, hogy el is vitték. A templomba is belekötöttek, hogy mit akartam azzal kifejezni. Azt sikerült azzal kimagyaráznom, hogy „elvtársak, nem tudják, hogy Kossuth onnan intézte a beszédét a néphez”. Néztek egy nagyot, és a templom végül bent maradhatott.

Így elég nehéz lehet a valóságról dokumentumfilmet készíteni!

Hát igen, ez volt az első keserű pirula. Jó ideig nem is nyúltam társadalmi kérdésekhez. Megmaradtam az ismeretterjesztésnél. Később próbálkoztam a bányászok életének rögzítésével, de ott meg az volt a baj, hogy túl polgári öltözetűek a munkások. De tény, hogy akkoriban a bányászok kerestek a legjobban. És így öltöztek. De ezt mutatni, nem volt ajánlatos. Még az én öltözködésembe is belekötött egyszer az akkori gyárigazgató. Maradjon az ő neve is titokban! Hogy miért hordok kalapot, vasalt nyakkendőt és fényes cipőt? Bányász volt az apám a háború előtt, és akkor ez még nem jelentett gazdagságot. Boldogan öltöztem szép ruhába, amikor végre megengedhettem magamnak. De ferde szemmel nézték. A véleményalkotást sem szívlelték. Egy alkalommal Borsodi Ervin egyik kisfilmjét vetítették. Révai elvtárs is eljött a vetítésre. A film végén az elvtársak véleményét kérte. Mindenki hallgatott, én végül szégyelltem a beállt csöndet és mondtam valamit. Rosszul tettem. Azzal a következménnyel járt, hogy – miután a művészeti vezető Révait kikísérte – utasította a személyzeti osztályt, hogy mondjanak fel. Meg is tették. A helyzet fintora, hogy végül maga Révai mentett meg. Tisztázni akartam magam előtte, és állandóan a titkárnőjét hívtam időpontért. Sürgetett az idő, mert nem sok volt már nekem hátra a gyárban. Nem volt már vesztenivalóm. Révai azonban sose ért rá. Végül a titkárnője hallgatta meg a történetem és megígérte, hogy segít. Pár napra rá volt egy szakmai konferencia, ahova Révai is eljött. Meglepődve láttam, hogy valamit súg az egyik kísérőjének, aki egyenesen felém tartott. Mint kiderült, Révai úgy kívánt megmenteni, hogy maga mellé ültetett pár percre és kérdezgetett dolgaim felől, majd helyemre küldött. A művészeti vezető vette is az „adást”, és amikor a szünetben Révai távozott, a nyakamba borult, hogy hát miért nem mondtam előbb, hogy ilyen jóban vagyok a Révaival! Azt válaszoltam, hogy nem akartam felesleges előnyökhöz jutni azzal, hogy ezt már korábban is elárulom neki. Így maradt meg a munkám. Ezt egészen a rendszerváltásig senkinek nem meséltem el, mert utána beválasztottak a pártbizottságba, ahol Simó Sanyival és Köllő Mikivel dolgoztunk igen remekül együtt. Kósa Feri nem is tudott róla, hogy mi mentettük meg egyszer az egyik filmjét, amikor Aczél György már erősen hangsúlyozta nemtetszését…

Néhány film nekünk köszönhette, hogy elkészülhetett.

A cenzúra mellett a technika folyamatos változása nem okozott gondot?

Igazából könnyen vettem az akadályokat. De azért van erről egy kedves emlékem. A Néprajzi Múzeum avatóján kellett forgatnom, amelyet Kodály Zoltán beszéde nyitott meg. Ő volt tehát az első híradófilmem szereplője. Akkoriban még gyenge nyersanyagokkal dolgoztunk, ezért hatalmas lámpákkal világítottuk be a termet. Kodály elkezdett beszélni, és mi bekapcsoltuk a lámpákat. A technikával nem nekünk, hanem neki lett baja, mert határozottan így szólt: „Amíg ki nem kapcsolják, leállok!”. Lekapcsoltam a lámpákat, odamentem hozzá és ezt mondtam: „Mester! Én egy kezdő rendező vagyok. Ha én innen nem viszek haza anyagot, kirúgnak. Vége a pályámnak”. Erre ő: „Na jól van fiam, akkor csinálják.” Ennyit a technikáról.

A játékfilm sosem vonzotta?

Négy rövid- és három hosszú játékfilmet készítettem. A három hosszú játékfilmet a Belügyminisztérium rendelte. Krimik voltak, de nem a nagyközönség számára, hanem módszertani bemutató a belső munkatársaknak. Nem erőltettem a játékfilmet mint műfajt. A kollegáim is az ismeretterjesztésnél próbáltak tartani, hogy ott van rám szükség. Pláne, hogy e terület nemzetközi szervezetének a vezetői közé tartoztam. A játékfilmnél pedig túl nagy volt a tülekedés.

Nem túl köztudott, milyen jelentős szerepe volt Önnek abban, hogy a Balázs Béla Stúdió egyáltalán létrejöhetett.

Így van. A kezdetekről már senki sem tud semmit. Csak a fénykorról, amikor igazán újszerű filmek születtek. De a Balázs Béla nevet én adtam a Stúdiónak. Gerhart Pál rendező keresett meg az ötlettel, hogy olyan műhelyt kéne létrehozni, amely a pályakezdő rendezőknek nyújt bemutatkozási lehetőséget. Bevontuk a szervezésbe Markos Miklóst is, mert az ő szovjet ösztöndíjával nagyobb támogatottságra számíthattunk. Időpontot kértünk Aczél Györgytől, aki egy héten belül fogadott minket. Meghallgatott, és időt kért, hogy beszélhessen a Filmfőigazgatósággal. Bő egy hétre rá a Fifő előadója, Bogács Antal telefonált, hogy Aczél György vár minket. Tervünket elfogadták, úgy, hogy Bogács feladata lesz a Stúdió felügyelete és Baji László – aki akkor a pénzügyi osztály vezetője volt – dolgozza majd ki az anyagi működés hátterét. Nem voltunk teljesen elégedettek, mert csak arra kaptunk lehetőséget, hogy dramaturgiai műhelyként működjünk. Még aznap bevontuk a szervezésbe Kardos Ferenc és Wiedermann Károly rendezőket is. A következő időszakban hetente jött hozzánk sok fiatal filmes: ötleteket megvitatni, filmterveket kidolgozni, filmeket nézni,. De a filmek elkészítéséhez szükséges pénzt már nem az alapítók, hanem a következő generáció harcolta ki.

1960-ban újabb szervezésbe kezdett…

Igen. A hazai rövidfilmek fesztiválját szerveztem meg. A játékfilmesek kértek pénzt fesztiválra a Filmfőigazgatóságtól. Keveset kaptak. Én viszont lecsaptam rá, és az első fesztivált a Duna moziban szerveztük meg. Négy budapesti rendezvény után Miskolcra települtünk, és egészen 2003-ig a város volt a házigazdánk. A Szakszervezet Székházának 600 fős terme mindig zsúfolásig tele volt. Sok külföldi vendég járt hozzánk, és ezért a keményebb években az elhárítás részéről állandó megfigyelők voltak a helyszínen. Persze civilben.

1974-ben az AICS, a Nemzetközi Tudományos Filmszövetség itt rendezte éves fesztiválját és kongresszusát. Felmerült, hogy Miskolc legyen ezentúl az állandó házigazda, de ez politikai okokból nem volt lehetséges. Nem szívesen látták nálunk, hogy évről évre ennyi nemzetközi szakember, más ideológiájú országok filmes vezetői jön el hozzánk.
A rendszerváltás után pár évig csak szimpóziumok voltak, mert a Filmfőigazgatóság megszűnte miatt anyagi problémák léptek fel. De ezt végül sikerült áthidalni.
2003-ban váratlanul és indoklás nélkül küldött el minket Miskolcról a városi vezetés. Egy év kimaradt, majd 2005-ben Pécset választottuk új helyszínnek. De ott nem álltak kellő lelkesedéssel az ügy mellé, és nem sikerült jól a fesztivál. Idén már Budapestben gondolkozunk, már tárgyalunk az Uránia mozi vezetőjével.

1970-ben a Népszerű-tudományos Filmstúdió vezetését is Önre bízták. Nem volt ez ijesztően nagy feladat?

A végén már elég terhes volt, mert sokan támadtak azzal, hogy eladom a Stúdiót a TV-nek. Összeálltunk ugyanis Sylveszter Andrással és Domján Dénessel, és közösen készítettünk filmeket a Magyar Televízió számára. Csak arról volt szó, hogy a környező országok gyakorlatát látva gyanítottam, hogy előbb-utóbb nálunk is ugyanúgy, mint náluk, a tévéknek kell lennie filmjeink legfőbb forgalmazójának. Ezért tartottam hasznosnak az együttműködést a tévével. De bántottak azért is, hogy miért nem elég nekem a stúdióvezetés, miért akarok még rendezni is mellette. Nem tagadhatom meg magam! Elsősorban rendező vagyok.

Miért zavart ez másokat?

Ki tudja? Kilenc év elteltével már elegem lett a sok piszkálódásból, és lemondtam.

Miként sikerült a Stúdió tevékenységét annyira megerősítenie, hogy mindenkinek legyen elegendő munkája?

Jó kapcsolatot építettem ki a TIT-tel és több minisztériummal, a Képzőművészek Szövetségével. Adtak egy listát, hogy milyen témákról szeretnének filmeket, és kiválasztottuk, hogy mit vállalunk.

Az operatőrök és a vágók közül kikkel dolgozott együtt?

A régiek közül Purczel Miklós, Kertész Lajos volt az operatőröm. Ők már nem élnek. Sára Sándor, míg nem lett rendező, szintén volt operatőröm. Sokáig dolgoztam együtt Neményi Ferenccel, néhány alkalommal Vancsa Lajossal, Bodrossy Félix-el, Enyedi Lajossal és Harrach Lászlóval. Most viszont Ricsóy Bélával és Kaszab Zsuzsival dolgozom.

Vágók?

Az első filmem után úgy döntöttem, hogy magam fogom vágni a filmjeimet. Annak ellenére, hogy a feleségem – Tóth Edit – is vágó volt. Jobb volt nekem így.

A közelmúltra térve. A rendszerváltás nem akadályozta a filmezésben?

Hát, eléggé kizökkentett. A rendszerváltás után ezért pár évig főleg régi szenvedélyemnek, az írásnak éltem. Később a MOKÉP Ismeretterjesztő Stúdióját vezettem, majd 2004-től a FOK Kht. Fogadta be Stúdiónkat.

Jelenleg min dolgozik?

Célul tűztem, hogy azokat az idős festőket, szobrászokat keresem meg, akik alkotásaikkal kiérdemelték, hogy filmben örökítsük meg tevékenységüket. Elsőnek Kádár György festőművészt választottam, sajnos ő a film készítése közben elhunyt, de azért a film elkészülhetett. Az elmúlt évben Búza Barna szobrászművészről készítettem filmet. Jelenleg Andrássy Kurta János filmjén dolgozom. Mindketten elmúltak 90 évesek. És már megvan a következő filmalany is… , de ez hadd maradjon még titok.

(2006-02-01)

 


178 KByte

29 KByte

30 KByte

25 KByte

174 KByte

231 KByte

41 KByte

144 KByte

164 KByte

176 KByte

264 KByte

206 KByte

263 KByte

33 KByte

217 KByte

366 KByte

200 KByte

265 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső