Frivaldszky Bernadett „A kiszolgáltatottság engem felháborít, izgat.”
Interjú Dobray Györggyel, a Gólyamese rendezőjével

86 KByte

A whiskys rablóról szóló film előkészületeinek kellős közepénél tartasz. Belefért az idődbe egy dokumentumfilmes rendezői díj is?

Nyilván nem a díjért kezdtem neki, egyszerűen csak volt egy kis időm visszatérni a múltba, amikor dokumentumfilmeket készítettem.

Közismert ebből a K1, K2…

Mindig is nagyon szerettem ezt a műfajt. Egyrészt élvezem, hogy szinte egyedül készíthetem, mert a technika ezt ma már megengedi. Az intim helyzeteket pedig megöli a nagy stáb. Kezembe veszem a kamerát és senki nem kell oda. Még hangmérnök se volt velem mindig, mégis használható a hang. A Gólyamese szülésénél 2 kamerával dolgoztunk, meg sokszor forgattunk botos mikrofonnal is, de sok spontán helyzetben és főleg a forgatás végén szinte mindig egyedül voltam. Persze előny, hogy operatőr szakon végeztem. A modern technikát meg könnyű alkalmazni. Átolvasom a használati útmutatót 2 nappal előbb és indulok forgatni.

Ezekért a mondatokért majd biztos sokan fújnak rád a szakmában…

Lehet, hogy most sokan utálni fognak, de én nem hiszek dokumentumfilmnél a csapatmunkában. Ne legyek kiszolgáltatva senkinek. Se szervezésben – ráér, nem ér rá a stáb –, se művészileg. Én tudom, hogy mit és hogyan szeretnék láttatni, hallatni. Én tudom, hogy nekem mi érdekes. Olyan nincs, hogy egy operatőr, netán riporter a gondolataimban olvasson. A vágásnál is meghallgatok ötleteket, de én döntök. Az nem működik, hogy én ezt szerettem volna képileg visszaadni, de az operatőr nem vette fel, a hangmérnök meg más hangot tartott fontosabbnak, a vágó meg a maga elképzelései alapján dolgozzon. Akkor hol van az a kerek egész, amit elképzeltem? Ettől még születhetnek jó filmek, csak nem az enyém. Elég a valóság bizonytalanságai, nem hiányzik oda még a stáb improvizációja, esetleges önkénye. De az operatőreim a barátaim, akik sosem akadályoznának az elképzeléseimben. Ha minden, mindig más kezében volna, akkor úgy érezném magam, mint akinek levágják a lábát a futóverseny előtt.

Azért is ragaszkodom még a dokumentumfilmhez, mert jobban ki tudok általa adni magamból dolgokat, mint egy játékfilmnél, amelyik sokkal bonyolultabb szervezést kíván. A dokumentumfilmnél jobban rá tudok koncentrálni arra, amit mondani szeretnék.

Konkrétan mire gondolsz?

Az ember bizonyos társadalmi csoportokra jobban figyel. A kiszolgáltatottság – mint helyzet – felháborít és izgat engem. Ezt pedig ma Magyarországon sok helyen fel lehet lelni. A filmjeim mindig eköré csoportosultak.

Mi köt téged ehhez a témához?

Szerencsére a kiszolgáltatottságot nagyon keményen sosem kellett megélnem. Ez inkább alkati dolog. Ha például este jövök haza autóval és látok két embert verekedni, biztos leállok szétválasztani őket, ha veszélyes is. Mindig felháborít, ha embereket bárhogy ki tudnak használni. Nagyon könnyen azonosulok velük. A dokumentumfilm az a műfaj, ami nekem megadatott ahhoz, hogy helyzetüket másokkal is megértessem. Mert tény, hogy az átlagember sokszor megmarad a saját felületes előítéletei mellett adott témákban. Véleményezik mások döntését – például örökbefogadás-adás ügyben is -, aztán mossák kezeik. Megpróbálnak beleavatkozni mások életébe, de természetesen utána nem vállalják a felelősséget érte. Ennél gusztustalanabb dolog kevés van. Ragaszkodni szűklátókörű dolgokhoz – például vérszerinti családok egyben tartásáról –, ami esetleg senkinek se jó, csak a társadalmi közvéleménynek. Elmondhatja valaki magáról, hogy nem mondtam le a gyerekről, aztán „felneveli” – bár a körülmények nem voltak megfelelőek a fogadására több szempontból –, csak aztán az a gyerek pszichés roncs lesz. Ha éppen – előtte – nem a kukába kerül. Ez lenne a megoldás?

Megmaradt benned a fiatalok igazságérzete?

Igen! De ezzel együtt jár, hogy állítólag nem vagyok könnyen kezelhető ember, és rossz modorom van. Örök lázadó maradok. Gyerekként is ilyen voltam meg is buktam egyszer magatartásból – de talán kicsit már finomodtam. Amikor úgy érzem, hogy az igazságérzetem előrelódít, akkor nem tudom megállni, hogy ne szóljak. Vagy ne védjek valamit, valakit a végkimerülésig. Bár biztos kényelmesebb lenne néha, ha nyugodtan tolerálnék dolgokat. Azt is tervezem, hogy egyszer beágyazódok előítéletes emberek közé és filmen át megmutatom, hogy milyenek is ők valójában.

A filmek készítése során olyan emberekkel beszélsz, akiket a társadalom sokszor elítél, mert nem ismeri őket. A saját véleményed hogyan alakul, amikor belemélyedsz egy témába?

Alapvetően ugyanazt vallom utána is. Az embernek először csak egy felületesebb érzete, tudása van a témáról, de a film elkészülte után ez mély meggyőződéssé válik. Az alkotás során olyan bizalmas kapcsolatok jönnek létre, melyek más helyzetben elképzelhetetlennek lennének. Ezek a szoros kapcsolatok évek múlva is megmaradnak. De ez nemcsak privát kíváncsiság – mert ahhoz tényleg nem kéne film –, hanem mások előítéleteire is hatni akarok. A film a megismerés eszköze, már amennyire egy film képes megváltoztatni dolgokat.

A kiszolgáltatottság jelen van a Gólyamesében is. De erről még később. Hogyan akadtál rá a témára?

Lehetne szép ideológiákat itt kitalálni, de tény, hogy ezzel a témával nekem semmilyen személyes kapcsolatom nem volt. A lányom újságíró. Mindig tudom, hogy miket csinál, mi érdekli. Sokat beszélgetünk, és mivel nekem filmre jár az eszem, sokszor beugrik, hogy ebből milyen jó filmet lehetne csinálni. De hogy mire mozdulok rá, mi mozgat meg bennem valamit, arra sokszor nincs tudatos válasz. Vannak ötletek, melyeket hamar elvetek, mert több év kéne hozzá és az most nem fér bele nekem. Amikor viszont erről a témáról mesélt, akkor azonnal tudtam, hogy ez minden szempontból az én filmem. Már láttam is magam előtt, hogy hogyan szeretném elkészíteni.

Rögtön szituációk sorát láttad magad előtt?

Az ilyen filmeket szeretem. A riportert – ha csak lehet – kihagyom. A kérdezz-felelek helyzet csak megakasztja a filmet. Olyan filmen szeretek dolgozni, mely előttem bomlik ki. Vagy megszervezni helyzeteket, hogy a történések maguktól beinduljanak. Persze vannak filmek, ahol kikerülhetetlen a rákérdezés. A Gólyamesében is az örökbeadó anyával készült egy mélyebb beszélgetésem, de direkt megkértem, hogy néha nézzen el balra, mintha az örökbefogadóknak beszélne, mint egy korábbi snittben. Ő így tudott jobban megnyílni.

Az örökbefogadásnál még ott az apa, de a gyerekről való lemondásnál tipikus női drámával állunk szemben a filmben. Hogyan nyerted meg a bizalmukat?

Ha erkölcsi gátat éreznék, akkor nem feszegetnék témákat, helyzeteket. Addig megyek, amíg engednek. És itt ismét a rendező személye a fontos, mert ő építi ki a kapcsolatot a szereplőkkel az előkészítés szakaszában. Nem az operatőr-hangmérnök-vágó. Én hozom létre azt a bizalmi kapcsolatot, melyben elhiszik nekem, hogy magukból is ki tudnak adni valamit és másoknak is segítenek. Mert a Gólyamesében egy ügyről is szó volt az általános emberin túl. Van egy helyzet, hogy egy gyerek nem kell az anyának. Nem moralizálok, hogy igaza van, vagy nincs, ez az ő döntése. De ha a filmünk hatására egy gyerek is megmenekül a jövőben és jó helyre kerül, akkor már megérte. Hogy ne a kukába dobják, de a nevelő intézetet is elkerülhesse, ezért érdemes dolgozni. A Gólyahír Egyesülettel együtt, akiknek ez a célkitűzése. Ennek fontosságát, egy film hatását a film szereplői is felfogták. A lemondó anya meg igazolhatta – maga és mások felé – döntése helyességét és kibeszélhette fájdalmát. Jobban helyére kerülhettek benne a dolgok azáltal, hogy úgy érezte, hogy – a helyzethez képest – a lehető legjobban gondoskodott gyermekéről. Az örökbefogadást az illegalitás légköre lengi át. Itt bemutatjuk, hogy van törvényes módja, amelyből ráadásul minden érdekelt a lehető legjobban jöhet ki.

A bizalomhoz visszatérve. Az örökbefogadók könnyebb helyzetben vannak a tekintetben, hogy ők egy közösség tagjai. Folyamatosan érintkeznek sorstársakkal, fórumoznak, találkoznak. Ha csalódás éri is őket, nincsenek magukban. Könnyebben vállalják fel kifelé is a helyzetüket. Nehezebb a lemondó anya helyzete. Bár a Gólyahír őt is támogatja. Például bármikor kaphat információt a gyermeke felől, vagy akár fotókat is. De nincs közösségben. Ezért nehezebb is volt megnyerni az ügynek. A társadalmi megítélés sem segített ebben. Éppen ezért adott neki sokat, amikor belement és kiderült, hogy a film segítségével felszabadulhat ki nem mondott érzéseitől. Például, hogy volt, amikor a gyerek halálát kívánta. Továbbá nehéz, de bölcs döntésének bemutatásával feloldozást is remélhet nyilvános gyónása kapcsán a nézőktől. Ha a titkolózást, hallgatást választja, az talán még nehezebbé teszi a későbbi életét.

A filmben hangzik el, hogy az egyik anya fájdalmából születik a másik boldogsága. Ezt látván a boldog új anya is szenved, de a lemondó anya is örülhet gyermekét jó helyen tudva. Az érzések nem fekete-fehérek. Amikor erre rájönnek, egymás nyakába borulnak és sírnak.

Megrendítő ősi érzéseket jelenítenek meg. Amelyeket már a salamoni ítélet óta ismerünk. Hogy ki is az igazi anya, ki mekkora lemondásra képes a gyermek boldogságáért? Engem ez nagyon mélyen érintett férfiként is.

Van olyan vélemény, hogy öncélúan mutatod a szülés véres részleteit.

Egy gyereknek a születése nagyon megrendítő dolog. Ha az egész könnyű lenne, akkor nem lenne súlya az egésznek. Persze a filmezés elején még nem tudtam, hogy császármetszéssel fog a gyerek világra jönni. Tény, hogy ez véresebb látvány. Szerintem így még jobban kifejezi azt az áldozatot, fájdalmat, aminek árán az anya lemond a gyerekéről. Aki látványosan is hús a húsából, vér a véréből. Ezt vizuálisan is bemutatva, jobban megérzem a súlyát döntésének. Az anyából kiömlő magzatvíz, a vérből sírva kiemelkedő baba… ezek a képek hitelesítik a drámát.

A döntésében akár meg is inoghatott volna. Hisz megfogadta, hogy nem szeretné megnézni a babát a szülés után. Véletlen műve volt, hogy mégis meglátta. És utána már azt hajtogatta, hogy mutassák meg neki…

Igen, elkábult állapotában felébredt benne az anyai ösztön.

A néző meg izgulni kezd, hogy ezek után mi történt. Mert ugye van egy másik – ikreket – örökbefogadó anyuka is a filmben mellékszereplőként, akinek épp az a drámája, hogy az utolsó pillanatban meggondolta magát a lemondó szülő. És te a szülés után itt nem tetted világossá, hogy ez esetben is ez fog-e történni. Bizonytalanságban hagytad a nézőt.

Persze, egy kis dramaturgiailag megtervezett feszültség csak használ a filmnek, képernyő előtt tartja a nézőt. Ha mindent tudok előre, akkor halálra unom magam. A szerencsének is köszönhető, hogy film happy enddel zárul. Az örökbefogadók megkapják a babát, sőt a stáblista alatt kiderül, hogy végül a mellékszereplő anyajelölt helyzete is szerencsésen alakul: a lemondó anya mégis odaadta neki az ikreket. De hát ezt egy dokumentumfilmnél sose lehet előre tudni. Amit viszont elém tesz az élet, azzal dramaturgiailag élni kell mind a forgatás, mind a vágás során. Arra mindig törekszem, hogy egy film ne racionálisan, hanem emocionálisan érintse meg a nézőt. Csak a tényszerűség kedvéért nem rögzítek valamit, ha az unalmas. Élek a késleltetés, kihagyás eszközeivel is. Végül is a dokumentumfilm is film!

Gondolom ugyanilyen dramaturgiai szerepe volt a csecsemő – szülés utáni – „leápolásának” bemutatásával: brutális nyákleszívás, tárgyként való lemosása egy hatalmas csap alatt.

A baba ezekben a képekben eltárgyiasul. Mint ahogy – valljuk be –, tehetetlen tárgy ebben az adok-kapok drámában is. Utána persze már mint személlyel bánnak vele felnövekvése során. De itt most kicsit olyan, mint amikor az ember egy új autót megy vásárolni, és mielőtt átadják, az ott dolgozók még kicsit lemossák, helyrepofozzák. Tudjuk, hogy itt szükséges beavatkozásokról van szó orvosilag, mégis a film témáját tekintve így működnek ezek a képsorok. Itt most nem ő a főszereplő. A lemondó anya itt még kétségbeesetten látni akarja, az örökbefogadók pedig méregetik-nézegetik, hogy megvan-e keze-lába. Az ő szemszögükből látjuk, ahogy teszik pakolásszák az új jövevényt. Itt most láthatjuk végre az ő kiszolgáltatottságát is.

A film szerkezetileg az autózásra, internetes fórumozásra volt felfűzve. Ezt nyílván előre megtervezted. A szituációk terén mennyire bíztad magad a véletlenre a film szervezése, forgatása alatt?

A filmért – ami erkölcsileg megengedhető – mindent megtesz egy rendező. A szülést is úgy tudtam felvenni, hogy addigra jó kapcsolatban voltam a kórházi személyzettel, így megvárták a stábot. Pedig orvosilag sürgős volt a beavatkozás.

Volt olyan, hogy én gondoltam el, hogy milyen jó lenne, ha ott lehetnék, amikor az örökbe fogadó anya a barátnőjével – aki szintén örökbefogadás előtt állt – elmennének bababoltba vásárolni. Tudtam, hogyha először feszengnek is, a bájos kis zenélő mütyürök hatására felengednek. Így is történt, sőt, igen mély érzelmekbe engedtek betekintés, amikor egymást átölelve sírtak. Félelemtől – hogy utolsó pillanatban mégsem kapják meg a babákat – és örömtől egyaránt.

Itt ismertem meg tehát a másik örökbefogadó anyát. A szereplőkkel folyamatosan tartottam a kapcsolatot, és amikor kiderült, hogy ez a nő az utolsó pillanatban tudta meg, hogy mégsem kapja meg az ikreket, akkor kértem, hogy hadd legyek ott, amikor átmegy ezt elmesélni a barátnőnek. A mi főszereplőnknek. Először nem akart belemenni, de amikor mégis, akkor már tudomásul se vette a kamerát. Csak áradt belőle a fájdalom, kétségbeesés. Tehát azért néha kicsit győzködni kell a szereplőket.

Vagy amikor, megkértem a házaspárt, hogy az autóban kamera előtt beszéljék meg a friss fejleményeket vagy érzéseiket. Amikor nagyon nem akarták, nem erőltettem, hallgatva utaztunk. De eljött az a bizalmi pont, amikor az apa hosszan elsírta magát az autóban. És nem kérte, hogy kapcsoljam ki a kamerát.

Volt olyan, hogy nehéz volt azt a határt belőni, ameddig egy helyzetet erőltethetek. Ilyenkor nyilván feszültség adódik. Én valamit nem tudok felvenni, amit kéne, ők meg nincsenek éppen jó lelkiállapotban. Az én célom a jó film az ő érdekükben is, de tudomásul kell venni, hogy nekik meg az életük drámai pillanatai zajlanak éppen. Ezek ütköznek néha. De mivel alapvetően bizalmi a viszonyunk, ezek az abszolút emberi helyzetek belefértek, majd maguktól elsimultak. Tehát tudni kell, hogy hol a határ, de addig merni kell elmenni. Hogy hiteles érzelmeket mutathassunk meg.

A film utóélete eddig hogyan alakult?

Moziban nem akartam, hogy menjen. Arra alig menne be valaki. A Hír Tv levetítette kétszer, a Duna Tv-ben fog menni négyszer, M1-en nem tudom majd hányszor, kábelcsatornán tízszer… szóval a kereskedelmiket kivéve – ott a reklámidő miatt csak éjfél után férne be – mindenhol.

Fesztivál?

Elküldtük a legnagyobb dokumentumfesztivál válogatására, Marseille-be. Oda ugyanis csak más nemzetközi fesztiválokon még nem szerepelt alkotásokat lehet nevezni. Várjuk az eredményt és utána majd, remélem, megkeresnek más filmes események és külföldi televíziók is. De, ezektől függetlenül, örülök, hogy megcsináltam ezt a filmet.

(2006-05-19)

 


79 KByte

98 KByte

90 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső