Csukás Sándor operatőr: Az fantasztikus állapot, amikor biztossá válik egy film forgatása - már amennyire itthon biztos lehetsz egy film indulásában –, mikor megvan a pénz meg az akarat… és Te vagy a film operatőre!

A kegyelmi állapot akkor kezdődik, mikor elkezdem olvasni a könyvet és ez az érzés a forgatást megelőző napig tart. Onnantól csak a problémák és a kompromisszumok vannak. Például: hogy férsz bele a tizenkét órába, vagy hogy tudsz rávenni negyven embert, hogy azt csinálja, amit Te szeretnél, vagy hogy kell különböző okok miatt lemondanod a technikáról vagy a jeleneteknek arról a megvalósításáról, melyet szépen megálmodtál a forgatókönyv megbeszélésének időszakában. A forgatás első napjától iszonyatosan kemény meló kezdődik. Ott már nincs idő művészetről beszélgetni, hogy ez a jelenet majd mit jelent, azok a fények hogyan hatnak vagy hogy az egésznek milyen vizuális világa lesz. Az operatőri munkának már fejben el kell hogy dőljnie a felkészülési időszakban. És van rá 25-30 napod, hogy az elképzeléseidet megvalósítsd.

Mikor lépsz be a filmkészítés folyamatába?

Én nagyon szeretek - ha lehet - az első pillanattól kezdve részt venni mindenben. Nekem a felkészülési idő, amikor elmegyünk terepszemlére vagy megnézzük a színészeket a színházban… tényleg áldott állapot. Tehát szívesen veszek részt a munkában a kezdetektől … a baj az, hogy ezt nem minden rendező igényli. Ráadásul „dumálós” vagyok, szeretek hosszan beszélgetni arról, hogy mi hogyan legyen. Én úgy képzelem, hogy van egy álom. Egy rendezői álom: a film. Azért hívnak engem, hogy ezt az álmot valamilyen módon valóra váltsam. Persze nekem is vannak álmaim, de az én elképzeléseim nincsenek mindig szinkronban a rendezőével. A feladat az, hogy ezeket valamilyen módon közös nevezőre hozzuk, hogy mindenki megkaphassa azt, amiről álmodott. Amikor az ember elolvas egy forgatókönyvet, ösztönösen elkezd fejben forgatni egy filmet. Nekem többször el kell olvasnom a könyvet, mert nem tudok elsőre mindig mindent felfogni. Csak egy idő után rajzolódik ki valamiféle váz. Akkor még mindig nagyon messze vagyok attól, hogy a filmet hogy lehet leforgatni, de már kezdem érezni, hogy ki-kicsoda, hogyan öltözködik, milyen a környezete, hogy mi miért történik. Ezek után a rendezőnek segítenie kell abban, hogy mindennek a formája olyan legyen, amilyet ő szeretne. Hangsúlyozom, az ember mindig a rendező filmjét készíti. Nem hiszem azt, hogy az operatőrnek kell elvinnie a hátán a filmet. Abban a pillanatban, hogy ő főszerepet kap, baj van. Azt már valami megsínyli. Nem kell feltétlenül direkt beavatkozásra gondolni, de vannak helyzetek, amikor a rendező gyengeségét vagy bizonytalanságát az operatőr úgy használja ki, hogy az már nem a filmet szolgálja, hanem saját magát.

Például? Hogy szebb legyen a kép?

Amikor fontosabb a látvány, mint az, hogy miről szól a jelenet. Amikor a látvány már túlnő azon, amit a jelenet megkíván. Ilyen esetben egy kis rendezői bizonytalanság megengedi, hogy az operatőr fölé nőjön a jelenetnek. Onnantól baj van. Természetesen előfordul olyan helyzet is, hogy az operatőr kénytelen szólni, mert …valamilyen módon meg kell csinálni a filmet, de nagyon kényes az egyensúly. Bizalmi kérdés az operatőr és a rendező között, hogy ki hogyan használja a kínálkozó lehetőséget... hogy ki hol és hogyan szól. Sokszor ráfizettem már erre. Sokan azt gondolták, hogy át akarom venni az irányítást, mert olyasmibe is beleütöm az orrom, ami nem rám tartozik. Nem akarok szerepköröket átvenni és nem akarok rendezni sem, de hát engem az első kockától az utolsóig minden érdekel. Az is, hogy arra használjuk-e az időt, az energiát, a pénzt, amire szükséges.

Milyen a kapcsolatod a színészekkel?

Ez nagyon érdekes dolog. Azt vettem észre, főleg mióta a rendező nem a kamera mellett áll, hanem a monitort nézi, hogy amikor vége van a jelenetnek, akkor a színészi tekintete először mindig az operatőrt keresi. Az a kontroll számukra, hogy mi van a szememben. Ezért nem mindegy, hogyan szólalok meg, mit mondok, annak ellenére, hogy általában jó a viszonyom a színészekkel. Én inkább nézek… úúgy, biztatóan…a rendezőnek meg azt mondom: ”figyelj, lehet hogy egy picit úgy kéne, hogy…” rajtuk keresztül próbálok üzenni, mert a rendezők nem szeretik, ha az operatőrök instruálnak. Én ezt kerülöm is, pedig megvan az az előnyöm, hogy én látom először a jelenetet a keresőn keresztül. Miközben nézem, közben rögtön látom, hogy hol vannak problémák. Persze először a film szempontjait - vagy nagyképűen - a dramaturgiai szempontokat nézem. Ha nem jó a jelenet, akkor rögtön kiszúrom, hogy ott volt egy kis kompozíciós hiba vagy a színész nem állt meg a fényben, de őszintén mondom, ha nekem kevésbé jó a jelenet, viszont színészileg jó, akkor is azt mondom, hogy azt a snittet válasszuk.

A rendező és az operatőr között kialakult kapcsolat olyan, mint egy rövid házasság.

Ez bizalmi kapcsolat. Nagyon-nagyon sérülékeny, könnyen el lehet rontani. Azt fel kell mérni, hogy a rendező mit akar belőlem „használni”. Mivel az ő filmjét forgatjuk, én mutatok néhány verziót egy jelenetből, és ő választja ki - vagy jobb esetben együtt választjuk ki -, hogy melyik a jó. A közös ügyet kell együtt szolgálnunk, ami miatt adott esetben bizony le kell mondanom néhány dologról. Föllapozza az ember a könyvet és látja, hogy bizony ennek a jelenetnek valamilyen módon kapcsolódnia kell a másik helyszínen fölvett jelenethez. Valami közös kell, hogy legyen bennük. A fények, vagy a színészi játék intenzitása. A szereplőnek a már megütött hangot kell folytatnia. Például, ha tegnap egy secondban fejeztük be, akkor ma nyilván nem lehet a kapcsolódó jelenetet is ugyanabban folytatni. Ha megkérdezem, hogy lesz ez vágva, némelyik rendező elájul. Pedig jó lenne tudni, hogyan fogja összerakni, mert akkor úgy veszem föl. Ahhoz, hogy én is át tudjam magam adni a filmnek, és a rendezővel közösen tudjunk dolgozni - persze nem kell mindjárt összeköltözni az első nap, de azért -, valamiféle barátságnak vagy valamilyen közös érdeklődésnek kell lennie köztünk. Például nagyon jó, ha közösen nézünk filmeket .. Sokat lehet tanulni belőle, ha az ember látja, hogy bizonyos problémákat mások hogyan oldottak meg. Rögtön ki lehet zárni azokat a megoldásokat, amelyekkel a forgatáson, már nem kell törődni. Jó, ha már az elején tisztáz az ember néhány dolgot. Például, milyen az a közeli, aminél a rendező nem szeret szűkebbet vagy mit forgassunk kézi kamerával és mit ne. A forgatáson alapvető kérdésekről már nem szabad vitatkoznunk. Ez a stáb felé nagyon romboló hatású. Még a rossz döntés is döntés. Fontos, hogy hol, mikor és milyen körülmények között mondja el az ember a rendezőnek, ha valami nem tetszik neki. Az operatőr ezt egy idő után fel tudja mérni. Senkinek nem jó, ha a forgatáson kiderül, hogy a rendező nem a legjobb megoldást választotta. Ilyenkor az ember félrehívja, hogy: „mit szólnál ahhoz… vagy nem próbálnánk ki azt, hogy .....”

Ilyenkor legjobb feltételes módot használni, nem ?

De, igen. Ha tényleg jobb a jelenet - márpedig ez egy pillanat alatt kiderül mindkettőnk számára –, és ő azt választja, akkor csak jól jár. Ha a rendezőnek van egy kis esze, akkor ebből nem csinál presztízs kérdést, hiszen így is, úgy is őt írják ki rendezőnek, engem meg operatőrnek. Egyébként azt gondolom, hogy az operatőri munka nagyon magányos dolog.

Ennek ellenére legalább tíz ember mindig rád néz, hogy akkor most mi legyen ?

Persze, és az nem lehet, hogy ne tudjak válaszolni a kérdéseikre. El kell fogadni, ha valaki mond egy jobbat, mint én. Persze nekem is van egy verzióm, hiszen otthon én is kitalálok valamit előre. Előfordul, hogy külön elmegyek a helyszínre, és ott nyugodtan üldögélek, míg rájövök valamilyen megoldásra. Az csak technikai kérdés, hogy a lámpákat milyen módon tesszük fel, de hogy az a fény a vásznon mit jelenít meg, azt már jóval előbb ki kell találni. Hogy a helyszínen a lámpákat hova tegyük, hogy elfér-e a farht vagy a kránnak a csőre, ezeket nekem is tudnom kell. Aztán, ha azt kérdezi a fővilágosító, hogy: „mi lenne, ha ezt nem így, hanem úgy oldanánk meg…?” Ha jobbat mond, mint én, akkor gratulálok, és úgy csináljuk, ahogy ő mondta.
Az operatőr szívesen hiszi azt, hogy a kapcsolata a rendezővel örökéletű és ezentúl minden filmet együtt csinálnak majd. Ám egyszer csak eljön a pillanat, amikor a rendező már másra vágyik, és bizony a válás sosem megy sértődés nélkül. Az operatőr keres valami magyarázatot, azt mondja már ő is épp be akarta szüntetni a közös munkát, csakhogy a válásokat mindig a rendező kezdeményezi.
Tímár Péter mondta egyszer – mai napig a fülemben van –„ha egy jelenet jó, tehát jó a könyv, jól megírt a dialóg, jók a színészek és van egy alkalmas helyszín, akkor a néző számára szinte mindegy, hogy a jelenetet hogyan van fényképezve”. Ez persze túlzás, léteznek nagy találkozások, és az invenciózusabb operatőr képileg mindenáron ki akarja hozni a maximumot a filmből. Aztán az elgondolkodtató hogy meddig tart az operatőr „hatalma”, és mikortól kezd a film saját életet élni. Hol van az a pont, ahonnan már nincs beleszólásunk a dolgok alakulásába, csak rohanunk a szakadék felé és már semmi nem menti meg a produkciót? Ne feledjük egy rossz film elkészítése ugyanannyi munka, mint egy jó filmé!

Kivel dolgoztál eddig a legtöbbet?

Balogh Zsolttal. Vele készítettem az első igazi játékfilmemet, a Szelideket.is. Most éppen egy tévéfilmet forgatunk együtt Darvasi László novellájából. A történet egy bérházban játszódik. Egy magányos tanárember és egy öregasszony különös kapcsolatáról szól. Érdekes feladat lesz, megteremteni az élet illúzióját egy olyan házban, ahol évek óta nem lakik senki. Hosszú csöndek és lassú gépmozgások váltják majd az izgatottabb kézi kamerával felvett jeleneteket.

Miért akartál operatőr lenni?

Erre biztos, mindenki tud érdekes válaszokat adni. Én nem tudok. 16-17 éves koromban a Tinódi moziba jártam filmklubba, Perlaki Tamáshoz. A Tanács moziban, a mai Szinbádban, minden magyar filmet megnéztem. Nem tudom megfogalmazni azt a pillanatot vagy azt az okot, amiért úgy gondoltam, hogy nekem operatőrnek kell lennem. Apám írogatott, de se nagy könyvtár, se közös mozizások, semmiféle családi indíttatásom nem volt. A Finommechanikai Műszeripari Középiskolába jártam. Negyedikben a felvételi lapra beírtam, hogy a Főiskola operatőr szakára szeretnék jelentkezni. Mindenki valamilyen gyárba akart menni. Az osztályfőnök fölemelte a papíromat, mint egy büdös rongyot, és azt kérdezte: ”hogy képzeled, ilyen bizonyítvánnyal?!” Aztán leérettségiztem - nagy nehezen - és 1982-ben elmentem a filmgyárba. Akkoriban két út közül lehetett választani. Az ember vagy elment a szakmába dolgozni vagy tett még egy kerülőt a bölcsész karon. Én bementem a gyárba, hogy segédoperatőr akarok lenni, de akkor nem volt felvétel. Csak bühnésnek. Mit csinál a bühnés? Mindegy, a lényeg, hogy valahogy bekerüljek a filmgyárba. Ez még pont az a pillanat volt, amikor nagy filmek készültek. Rengeteg munkánk volt. Dolgoztam Makk Károly Egymásra nézve című filmjében, a Te rongyos életben, a Talpra Győzőben, a Vörös grófnőben, a Viaduktban és tévéfilmekben. Nagyon utáltam bühnésnek lenni, mondtam is mindig, hogy átmenetileg vagyok ott, mert én operatőr akarok lenni. Ezt nagyon nem szerették. A bühnés az legyen bühnés, ne akarjon mást. Ahogy lehetett, átmentem segédoperatőrnek. Nagyszerű évek jöttek. Dolgoztam Kardos Sándorral, Bíró Miklóssal, Andor Tamással. Tóth Jánosnak én voltam a kameramannja Az utolsó kéziratban. Hát az világra szóló nagy dolog volt, hogy én a Tóth Janóval tudtam dolgozni. Közben jelentkezgettem a főiskolára, de akkoriban én sem vettem volna föl magamat. Viszont tőlük ezt annyira zokon vettem, hogy ha a Mikszáth téren vagy a Rákóczi úton volt dolgom, kerülőt tettem, hogy ne kelljen az iskola előtt elmennem. Mágikus pont volt számomra a főiskola. Lehetetlennek tűnt, hogy egyszer ne kerüljek be. A filmgyárban eltöltött időhöz hozzátartozik, hogy sokat tanultam azoktól az operatőröktől, akik mellett hosszabb-rövidebb időt segédoperatőrként eltöltöttem. Elsősorban Kardos Sándort említeném, akitől az operatőri szabadságot, és azt a fajta merészséget lehetett megtanulni, amiben a kompozíciót, a kamerakezelést egészen egyedi módon lehet használni. Nincsenek tabuk, a kamera bármire képes. Leeshet, felborulhat, sőt ha úgy tartja kedvünk, a keresőbe sem kell feltétlenül belenéznünk.
Persze vigyázni kell, hogy ez ne váljon modorrá és az operatőr ne nőjön rá a filmre.

Végül hány évesen kezdted el a főiskolát?

26 éves voltam. Harmadszorra vettek föl. Életem legboldogabb három dolga között van, amikor kiírták annak az öt embernek a nevét, akiket az operatőr szakra fölvettek. Köztük az enyémet is. Elmondhatatlan pillanat. Előfelvételisek voltunk, 90-ben kezdtük a főiskolát. Minket Koltai Lajos és Szabó István vett fel, de mire elkezdődött a tanítás, addigra átadták az osztályt Szabó Gábornak és Lugossy Lászlónak. Azok forradalmi évek voltak a főiskolán. Minket sokan azért nem szerettek - és ez végigkísérte az osztályt -, mert Lugossyt leváltottuk. Valamiért azt gondoltuk, hogy ő egy régimódi iskolát képvisel és mindenki frissebb dolgokat akart. Az egy hihetetlen pillanat volt, amikor Röhrig Géza lakásán kihúztuk egy kalapból, hogy ki fogja megmondani Lugossynak. Géza volt az, aki másnap felállt.…és annál drámaibbat nem tudok elképzelni, mai napig borsódzik a hátam… Röhrig nagyon karakán csávó volt és azt mondta: „Tanár úr, úgy gondoljuk, hogy a továbbiakban nem tudjuk elképzelni a Tanár úrral a munkát.” Erre Lugossy felvette a kabátját, kiment és soha többé nem láttuk. Ha most visszagondolok… Lugossy három játékfilmet csinált, nem is rosszakat… nem voltunk igazságosak. Ez így utólag bocsánatkérés a részemről.

Soha nem beszéltél vele erről?

Ezt nem tudtam vele közölni eddig, mert Lugossy engem aztán soha nem ismert meg. Nem tudom miért... A mai napig lelkiismeretfurdalásom van, mert a következő osztályfőnökünkkel sem volt nagy szerencsénk, pedig őt magunk választottuk. Akkoriban valamiért úgy gondoltam, az összefügg, hogy valaki milyen tanár és milyen filmrendező. Ma már tudom, hogy nem mindenki alkalmas dolgokat átadni.

Hogy kellene az operatőri mesterséget tanítani a főiskolán?

Jó kérdés, mert a mi osztályunk gyakorlatilag eltűnt. Nyomtalanul. Elgondolkodtató, hogy 10 emberből Szaladják Pistivel ketten vagyunk, akik folyamatosan filmmel foglalkozunk. Azt is sajnálom, hogy nem tudok egy operatőr vagy rendezőtanárt sem megnevezni, aki erős hatást gyakorolt volna rám. Nem is emlékszem olyan kézzel fogható dologra, amit használni tudnék. Azt sem éreztem, hogy a főiskola után erősen figyelték volna, hogy milyen irányba fordul a sorsom. Mondom mindezt annak ellenére, hogy szerettem odajárni. …hogy kellene tanítani?… Én rengeteget beszélgetnék és sok filmet néznék a főiskolásokkal. Állandóan filmet kellene csinálniuk, mert a gyakorlat számít a legtöbbet. Nem tudom, hogy most hogy állnak ezzel, mi nem csináltunk eleget. Az utánunk következő osztályokból, talán azoknak sikerült jobban elindulniuk a szakmában, akik már a főiskolán párt alkottak. A párok a kisfilmeken megedződtek, aztán továbbmentek játékfilmekbe. Nem tudom, hogy ezek barátságok-e, mindenesetre mindenki számára hamar kiderült, hogy ki- kivel tud sokáig együtt dolgozni. Érdekes, hogy ma a legizgalmasabb kapcsolatom egy 83 éves operatőrrel van. Szécsényi Ferenccel tudok olyan dolgokról beszélgetni, melyekről nekem a kortársaimmal kellene beszélgetnem. Sajnos az osztálytársaim sem nézik meg a filmjeimet. Azért az érdeklődés ilyen hiánya egymás dolgai iránt nagyon intő dolog. Ezt nem is tudom hova tenni. Legyünk őszinték, az operatőrök hiú emberek, nem mentesek a rossz tulajdonságoktól sem. Azért csak méricskél az ember, próbálja magát elhelyezni, hogy hol is tart. Ettől függetlenül, nyitott szívvel nézem a többiek munkáját és őszintén gratulálok annak, akinek tetszett a filmje. Én szívesen beszélgetek, de ma már egyre kevesebb emberrel értek szót. Szécsényi Ferencet mindig ámulattal hallgatom. Ő egy pontos ember, mentes mindenféle heroizmustól, ami a szakmát illet. Végignéztük néhány filmjét videón, néhol megállítottam, hogy megkérdezzem, bizonyos dolgokat hogyan oldott meg. Minden részletre emlékezett, minden világítási helyzetre, megoldásra….vele beszélgetni….óriási élmény!

Kikerültél a főiskoláról és neked nem lett rendező párod. Mi történt utána?

Azt gondolom, hogy az operatőri és a rendezői munka csúcsa: a játékfilm. Ha valaki azt vette a fejébe, hogy játékfilmeket akar csinálni – amire nincs folyamatosan lehetősége -, akkor két játékfilm között valahogy el kell töltenie az időt. Az egyik lehetőség, hogy az ember elmegy „televíziózni”. Ez egy picit kevésbé szeretett irány, annak ellenére, hogy ott nagyon sokat lehet vagy lehetett dolgozni. Én is sok tv- és dokumentumfilmet forgattam, ami kiváló iskola volt. Hozzá kell tenni, hogy a tévés munkák megítélése mindig egy kicsit lejjebb van, mint mondjuk a reklámfilmeké. Van egy kis mellékzöngéje. A másik irány, az említett reklámfilm. A kettőt nem lehet összehasonlítani sem pénzben, sem a használható eszközökben, ennek ellenére nem nagyon tudok közösséget vállalni mondjuk egy mosószerrel. A reklámfilm forgatás kis túlzással, arról szól, hogy nagyszerű technikával filmre lehet dolgozni és a számlát mennyiről lehet kiállítani .. Kevesen tudnak és akarnak ebből kilépni …ugyanis erről az aránytalanul magas összegről nehéz lemondani. Dokumentum- vagy tévéfilmet esetleg kisjátékfilmet csak lélekből lehet csinálni,.. Ezeket a munkákat én is mindig próbáltam filmként kezelni vagy úgy gondolni rájuk, hogy ezek egyike talán lépcsőfok egy játékfilmes jelenethez. Az ember gondolata a játékfilm körül forog. Persze hangsúlyozom, hogy a többi munkát se csinálom kevésbé odaadóan. Az ember megpróbál mindent beletenni, de hát a lelke mélyén csak a játékfilm izgatja igazán!

Ebben a szakmában mindenki ismer mindenkit. A pályázók a zsűritagokat és ők is mindenkit személyesen. Nem lenne jobb, ha névtelenek lennének a pályázatok?

Magyarországon akkor is kiderül minden. Még ki sem hirdették a pályázatot, és már tudod, hogy ki nyerte. Régen volt a Stúdió Tanács, az legalább valamiféle szűrő volt. Azt mondták, „jó, erre lesz pénz, de a könyvön még tessék dolgozni”. Most nincs ilyen. Odaadják a nem tudom hány milliót, és senki nincs, aki megjegyzést tenne a döntéshez. Nincs olyan, hogy: „nagyon tetszik a könyv, de kérem szépen, még vonjanak be egy dramaturgot, és két hónapot tessenek a könyvön gondolkodni.” Nincs, aki ezt kimondaná, ezért, ha a rendezők megkapják a pénzt, onnantól már csak a forgatással foglalkoznak. Én ebben látom a legnagyobb gondot. Sok későbbi csalódást lehetne megspórolni, ha rávehetnék az írókat, hogy dolgozzanak még a könyvön, mert szerintem a forgatókönyv az Isten. Később a vágásnál már nehéz javítani a hibákat. Hiába tolják ide-oda a mondatokat, vagy ha nem látni a szájukat, mást mondatnak a színészekkel … Egy kész házból nem lehet kivenni bizonyos elemeket, mert az egész összeomlik. Persze lehet elhagyni dolgokat vagy kis motívumokat hozzátenni, de az alapnak sziklaszilárdnak kell lennie.

Milyen volt a visszhangja az utolsó játékfilmednek?

Sajnos a Tímár Péterrel készült filmünk A herceg haladéka gyakorlatilag egy kudarctörténet. A film nem úgy sikerült, ahogy Péter gondolta, vagy… ahogy gondoltuk. Péter nagyon öntörvényű, neki nehéz segíteni. Gyakorlatilag egyedül meg tud csinálni egy filmet. A herceg haladéka inkább az idővel foglalatoskodik, azzal kísérletezik, nem a képpel. Azt gondoltuk, hogy nem kell olyan erős hatásokkal dolgozni, vagy nem kell annyira vizuálisan megjeleníteni mindent. Elég a jelzés is… csak hát 2006 van, és mindenki erősebb vizualitáshoz szokott. Az nem elég, hogy green-box előtt fölveszünk egy jelenetet. Annál ma már kicsit több kell. Úgy érzem, annak ellenére, hogy Péternek nagyon erős elképzelése van a filmjeiről, nehéz eltántorítani vagy beleszólni a dolgaiba, és sok melóba kerül, hogy egy kicsi dolgot hozzá tudj tenni a munkához, mert nem hagy annyi lehetőséget az operatőrnek, mint esetleg mások. Úgy érzem, hogy én is felelőséggel tartozom ezért a filmért... Egy kicsit szomorú a lelkem, mert sokkal több van benne, mint amit befutott.. Mindamellett én sok dolgot szeretek benne és nem bánom, hogy megcsináltuk. Jó volt megint együtt dolgozni Péterrel.

Mióta ismeritek egymást?

Tímárral nagyon régi keletű a kapcsolatom. Amikor a filmgyárba kerültem, leforgattam életem első tizenhatos fekete- fehér filmjét, és megmutattam Tímárnak, akinek tetszett. Akkor készült a Moziklip című filmje - ez már az Erotika után volt - és kellett neki egy pali, akit a kamera mögé ültethet és rábízhat dolgokat. 87-ben – a főiskola előtt - nekem ez nagyszerű iskola volt. Tímár piros Zsigulijával mentünk ketten forgatni. A kamerát betettük hátra és jártuk a vidéket. Fölvettünk tájakat, apró részletet, szóval nagy élmény volt. Dárday István filmjében, a Dokumentátorban sokszor volt két kamera, a másodiknál én ültem. Aztán jött a Mielőtt befejezi röptét a denevér - szerintem Tímár legjobb filmje -, abban Kardos Sanyi volt az operatőr, de neki az utolsó öt napról el kellett mennie. Na, akkor ki fejezi be a filmet? Nagyszerű volt, hogy el tudtam találni azt a pár dolgot, amit rám bíztak. A legnagyobb dicséret az volt, hogy Kardos utána azt mondta, hogy nem venni észre, hogy más csinálta. Ezek után felvettek a főiskolára. Ekkor hívott fel Tímár, hogy úgy gondolja, én tudtam vele dolgozni, most itt van a Csapd le csacsi, vállaljam el. Elsős voltam, nem akartam ezt bevállalni. Elhatároztam, húzok egy vonalat és mindent nulláról kezdek. Úgyis eljön a pillanat, ha majd játékfilmet kell csinálni. Nem kell rögtön elsőben. És lemondtam. Hozzátartozik, hogy a könyvet is elolvastam, és úgy gondoltam, hogy ez nem nekem való... Péter ezen megsértődött, és elkezdett mással dolgozni. Tíz év múlva egyszer csak csörgött a telefon és Tímár úgy szólt bele, mintha tegnap hagytuk volna abba a beszélgetést: „Te figyelj, van itt egy film, rád gondoltam. Gyere be a gyárba.” Abból a filmből nem lett semmi, de a következőből már igen. Az volt a Le a fejjel, és tavaly forgattuk A herceg haladékát.

Külföldön nagyon sikeres a Désy-Móray párossal készített kisjátékfilmetek, A 639. baba, amely a nashville-i és az amszterdami fesztiválokat nyertese.

A díjak mellett a Clermont- Ferrand-i meghívás a legfontosabb - a kisfilmek számára az a hely azt jelenti, mint a nagyoknak Cannes - , mert úgy tudom, oda magyaroknak még nem sikerült eljutniuk. Két napig forgattuk „a babát” éjszaka, HD technikára. Pénzhiány miatt végül a tévé garázsában felépített díszletben. Csak az első sikerek után nagyították fel. (a link megtalálható a Filmunió honlapján)

Te beszélsz a gyerekeidnek arról, hogy mi a kép ?

Ők még kicsik ehhez, a fiam csak 4 éves, de persze próbálok kihasználni kis lyukakat…
A 12 éves lányommal már nézünk együtt filmeket. Nemrég a Barakát láttuk, ami biztos, hogy hatással volt rá. Ez kicsit könnyebben megfogható film, mert erős hatásokkal, szimbolikus képekkel dolgozik, ami a gyerekek számára jobban befogadható. Beszélgettünk, hogy mi mit jelent, mért van felgyorsítva, egymás után vágva, miért ül a majom a vízen… a gyerekek néha csak jóval később kérdeznek vagy utalnak arra, amit láttak. Egyszer majd megérik a sok mese és film. Egyelőre azt szeretném látni, hogy sokat olvas. Remélem, eljön ez a pillanat is, mert könyveket olvasni nagyon fontos dolog. Még egy operatőrnek is.

(2006-06-30)

Csukás Sándor szakmai életrajz
1981-től a Mafilmnél bühnés, segédoperatőr, kameraman
1988-tól dokumentumfilmek, kis-és nagyjátékfilmek operatőre.
1993-ban fejezi be tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakán
2002-ben Balázs Béla díjat kap

Jelentősebb operatőri munkák:

1985 Csukás Sándor: East-Side story kisjátékfilm (16 mm film)
1987 Sőth Sándor: A szárnyas ügynök játékfilm (35 mm film)
(közösen Mész Andrással)
1987 fe.Lugossy László: Önuralom kisérleti film
1987 Jelenczki István: Emlékezés az emberre kisérleti film
1988 Dárday-Szalai: A Dokumentátor játékfilm (35 mm film)
(közösen Tímár Péterrel)

1989 Balogh Zsolt: Jónás könyve TV film
1992 Bereményi Géza: Új dalok kisjátékfilm
1993 Balogh Zsolt: A szökevény TV film
1993 Rőhrig Géza: Mrozek közjáték kisjátékfilm
1993 Soós Péter:Budapest Anno kisjátékfilm (16mm film)
1993 Jelenczki István: Elvesztünk dokumentumfilm

/1994 - Filmszemle díjnyertes dokumentumfilmje/
1993 Dér András: Árnyékszázad játékfilm
1994 Dér András:Tájképfilm (Channel 4) dokumentumfilm (16mm film)
1994 Balogh Zsolt: Ostromnaplók Tv film
1995 KisfaludyAndrás:Törvénytelen muskátli dokumentumfilm
/1995 - Filmszemle díjnyertes dokumentumfilmje/
1996 Jelenczki István:Uton a halállal dokumentumfilm
1996 Paczolai Béla: A trezortól keletre kisjátékfilm
1997 Balogh Zsolt: Szelidek játékfilm (35 mm film)
1997 Kisfaludy András: Körúti esték dokumentumfilm
1997 Czigány Zoltán: Szökés a nagy.. kisjátékfilm
1998 Soós Péter: 3 nap kisjátékfilm (16 mm film)
1998 Papp Gábor: Mándy hagyaték kisjátékfilm (16 mm film)
1998 Oláh Kata: Hé, Jhonny… dokumentumfilm
1999 Kisfaludy András: Keksz dokumentumfilm
1999 Muhi András: Koko dokumentumfilm
/1999 - Filmszemle ?Operatőri különdíj” a dokumentumfilm kategóriában/
2000 City Lives ”Budapest” (Angol produkció) dokumentumfilm (16mm film)
2000 Első Generáció TV film-sorozat (10 rész)
2000 Balogh Zsolt: Karácsonyi mese TV film (Szlovén TV)
2001 Dér András: Kanyaron túl játékfilm (35 mm film)
2001 Molnár György: ?..mert szabad vagyok” kisjátékfilm
2001 Désy - Mórai : A pofon kisjátékfilm (16mm film)
2002 Silló Sándor: Kolozsvári operamesék TV film-sorozat (12 rész (közösen Nemes Tiborral
2002 Désy - Mórai : Jocó kisjátékfilm (35mm film)
2002 Pajer Róbert : Fekete Krónikák TV-játék (
2004 Tímár Péter : Le a fejjel! játékfilm (35 mm film)
2005 Désy- Mórai: A 639. baba kisjátékfilm (HD)
2005 Cigány Zoltán: Ecseri tekercsek kísérleti film
2005 Balogh Zsolt: Jézus Csernelyben TV film
2005 Molnár György: Ólomkatona TV film
2005 Tímár Péter: A herceg haladéka játékfilm (35 mm film)