Az olasz-angol származású Anthony Minghella karrierjét leginkább egyetlen, meredeken magasra ívelő sikergörbével lehetne leírni. Az Oscar-díjas forgatókönyvíró, rendező, író, drámaíró, producer és muzsikus több tucat díj tulajdonosa. 1984-ben a brit színikritikusok az angol színpad legígéretesebb tehetségének kiáltottak ki, és rögtön második filmrendezésével Az angol beteggel (The English Patient, 1996) elnyerte a legjobb rendezőnek és a legjobb forgatókönyvírónak járó Oscart. A film egyébként a tizenkét jelölésből kilences váltott díjra és hat kategóriában kapott BAFTA díjat. Minghella éppen olyan otthonosan mozog a Hollywoodi kasszasikereket gyártó stúdiók világában, mint londoni színházi körökben, ahol – jelezvén zene iránti elkötelezettségét — nem is olyan régen színpadra vitte Puccini Pillangókisasszonyát, de szívesen dolgozik legújabb szerény költségvetésű Angliában készülő filmjén a Breaking & Entering-en is, hogy az 1991-es Szívből, igazán (Truly, Madly, Deeply) után, végre újra maga írta forgatókönyvből rendezhessen. Legnagyobb sikerei ugyanis mind adaptációk voltak, amelyeket forgatókönyvíróként és rendezőként jegyez. (Az angol beteg Michael Ondaatje regényéből készült, A tehetséges Mr Ripley (The Talented Mr Ripley, 1999) Patricia Highsmith regényéből íródott filmre, a legutóbbi, a Hideghegy (Cold Mountain, 2003) pedig Charles Frazie regényének adaptációja. Nemrégiben barátjával és alkotótársával Sydney Pollackkal alapított produkciós céget, hogy születendő alkotások felett bábáskodjon. Alkotói munkája elismeréseként és azért, mert sikerült a brit filmiparhoz is hűségesnek maradnia, 2003-ban megválasztották Nagy-Britannia legrégibb filmes intézményének, a Brit Filmintézetnek (British Film Institute, vagyis bfi) az elnökének. Anthony Minghella 2005 augusztusában Edinburghban járt, hogy a fesztivál művészeti igazgatójával, Shane Danielsennel beszélgessen a fesztivál népszerű Életmű interjúk (Reel Life) sorozatában. Az Életmű interjúk sorozatban a filmes szakma kiválóságai vallanak filmes pályafutásukról, sikereikről, esetleges kudarcaikról és a filmipar szépségeiről és buktatóiról. A közel kétórás interjúkat filmbejátszások tarkítják. Anthony Minghella interjúja A tehetséges Mr Ripley egyik jelenetével kezdődött.
Shane Danielsen: Engem mindig meglep mennyire kevesen tudnak manapság, igazán jó hollywoodi mainstream filmet készíteni. Az én személyes kedvencem A tehetséges Mr Ripley, de említhetném a Hideghegyet vagy Az angol beteget is. Ezek a filmek mind a klasszikus hollywoodi filmgyártást juttatják eszembe, Hollywood aranykorából, ugyanakkor nagyon is modernnek és kortársnak tűnnek.
Anthony Minghella: A jelen megszállottja vagyok, de meghajtom magam a klasszikus iskolákon felnőtt filmesek előtt.
Ebből a hagyományból kölcsönöz, ez inspirálja…
Igen, ez is és a másik fő mozgatóm: a kötelességtudat. Kötelességemnek érzem ugyanis, hogy áttetsző, jól átlátható és követhető narratívval szolgáljak, ellentétben például Wong Kar-wai-jal. Azt hiszem ez felelősségtudat a részemről. Felelősségtudat a kifejezőeszközzel és a kifejezésmóddal szemben. Én egy kötelességtudó ember vagyok.
Gondolom, a nagy költségvetés miatt is kénytelen felelősségteljesnek lenni. Nem csaponghat ide-oda, amikor a stúdió akkora összegekkel támogatja. Ebből fakadnak a nagy volumenű alkotásai?
Mindig is inkább a nagy vászon felé vonzódtam. Én nagy vászonra akarok festeni és a nagy vásznon lévő árcédula az átláthatóság irányába terel. Ott nincs lehetőség, arra, hogy igazán ’author’ légy, de azért természetesen mindig megpróbálok valami álcát találni és személyes maradni. Ugyanakkor érzem, hogy a stúdiónak és a közönségnek is felelnem kell és ők bármikor elszámoltathatnak.
Nemrégiben a bfi elnökének is megválasztották. Ez is nagy felelősséggel jár.
Mindenképp, de a közönség felé ez még inkább igaz. A közönségnek elvárásai vannak. Az angol beteggel kapcsolatban is komoly elvárásaik voltak és sokan meglehetősen dühösek voltak a fényűző kivitelezés miatt. Sokakból meglehetősen agresszív reakciót váltott ki a film pazar kivitelezése és elképesztő volt látni a felháborodásukat. Sok ember ott is hagyta az előadást.
Ennyire befolyásolja a közönség véleménye?
Igen, mert végső soron nekik készül a film, ők váltanak vagy nem váltanak majd jegyet rá. Ugyanakkor hiszek abban is, hogy a film művészi kifejezésforma és nekünk művészeknek jogunk van elmondani, amit akarunk. A közönségnek pedig jogában áll egyet nem érteni velünk. Ha azonban egy nagy filmről, és nagy közönségről van szó, akkor minden felerősödik és megsokszorozódik.
És persze nem szabad alábecsülni, hiszen napjaink közönsége sokkal jártasabb a filmnyelvben és sokkal könnyedebben eligazodik benne. A mai moziba járó közönség teljesen birtokában van ennek az univerzális nyelvnek.
A filmnyelv valóban sokat fejlődött, elsősorban az utóbbi 20-30 évben, és szörnyen precízzé és naprakésszé vált,a közönség pedig vele együtt fejlődött. Alkotóként állandóan tesztelned kell a közönség révén, hogy hol állsz, ha filmnyelvi kifejezésmódról van szó és melyik az az út, amerre biztosan nem akarsz menni.
Ha a közönség elé bocsátjuk a filmjeit, ön hogy áll most?
Jól kijövök a közönséggel és ezért a stúdióknál is jól állok. Ezt leginkább abból tudom leszűrni, hogy most már jogom van a végső vágáshoz. Valójában ez a jogom már Az angol betegnél is megvolt. Ez azt jelenti, hogy a stúdiónak nincs beleszólása a munkámba és nekem semmit sem kell megváltoztatnom az ő kívánságaik szerint.
Ez azért elég kevés rendezőnek a kiváltsága…
Igen, de felelősség is. Az én dolgom, hogy mindenki számára a legjobbat próbáljam meg kihozni a dologból. Annyi ember kell ahhoz, hogy egy jó filmet csináljunk, és annyi nehézséget kell leküzdenünk! Ilyenkor eszembe jut, milyen nehéz körülmények közt is forgattuk A tehetséges Mr Ripleyt Olaszországban és mennyire a maximumot adta bele mindenki a munkába. Ott volt például egy jelmeztervező, aki - amikor visszanéztük a felvételt - észrevette, hogy a sárga kendős nőnek nem ülnie kellett volna, hanem sétálnia, mert ez egy sétálós jelenet volt a statiszta számára. Ezt senki más nem vette volna észre, hiszen egy tömegjelenetnél a statisztériára már szinte képtelenség ilyen alapossággal odafigyelni, de a jelmeztervező, aki öltöztette, pontosan tudta, hogy milyen öltözetű embereknek hol kellett ülniük vagy éppen elvonulniuk, hogy a színharmónia szempontjából tökéletessé tegyék a kompozíciót. Ő figyelt arra, hogy a statisztéria öltözete minden szempontból tökéletes harmóniát alkosson, éppen ezért sértette a szemét a sárga kendős nő a kávézóban üldögélők között, mert rontotta a színdimanikát.
Tényleg bámulatos, hogy mindenki mennyire odafigyel és törődik mindennel.
A baj csak az, hogy a stúdiók nem ilyen figyelmesek és neked magadnak kell rájönnöd, pontosan mit is akarsz csinálni.
Beszéljünk egy kicsit Az angol betegről. Mennyire volt nehéz keresztülvinni? Elég nagy volt a tét mindenféle szempontból.
Nehéz ötlet volt és filmre vinni is nehéz volt. Ha tudtam volna, mire vállalkozom, biztosan nem csináltam volna. Szóval a hülyeség is fontos tényező volt, mert anélkül nem vágtam volna bele.
Mi okozta a legnagyobb gondot?
A filmre írás, az, hogy a könyv a vásznon elevenedjen meg. A könyvnek ugyanis megvan az a jó tulajdonsága, hogy képes elrejteni a hibáit. Az olvasó könnyen átsiklik az apró logikai hiányosságokon vagy egyéb gondokon, mert rabul ejti a könyv stílusa, nyelvezete vagy éppen alig várja, hogy a történet végére érjen. A filmnek mindezekre magyarázatot kell adnia, mert, amint azt már ön is megjegyezte, napjaink közönsége teljesen birtokában van a filmnyelvnek, és azonnal kiszúrná ezeket a hiányosságokat. Így a forgatókönyvíráskor nekem egy másik író hiányosságait kellett helyretennem.
Ezek szerint a képek ennyivel beszédesebbek, jobban mondva árulkodóbbak, mint a szavak?
Azt hiszem, mindkettő egyaránt fontos. Nem pótolhatják egymást. A tehetséges Mr Ripleynél megpróbáltam itt-ott elrejteni a nyelvet, de akkor lehetetlen volt összerakni a cselekményt. A regényben nem kell mindennek pontosan a helyén lennie logikailag és nem baj, ha nem mindennek van értelme, mert attól még a szavak által lenyűgöző és olvasmányos lehet, de a filmben mindennek jelentést kell hordoznia és logikailag kerek egészet kell alkotnia.
Ön minek tartja inkább magát? Írónak vagy rendezőnek?
Elsősorban író vagyok, aki időnként rendez és nem rendező, aki időnként ír is. Mindenképp jó, hogy én írom a forgatókönyvet, mert jobban ismerem a szöveget, mint bárki más, ezért aztán nem ragaszkodom hozzá olyan görcsösen. Egyébként is a forgatókönyv a folyamat során szépen lassan eltűnik és a közönség már nem fog emlékezni rá, sokkal inkább a színészekre vagy egyes jelenetekre, beállításokra, tehát arra, hogy miként sikerült a könyvet életre kelteni.
Ahhoz viszont kell egy jó csapat. Az írás magányos munka és bárhol bármilyen körülmények között lehet művelni, de a filmezés csapatmunka.
Nos, számomra az álom csapat Az angol beteg forgatásán jött össze. Ez volt a második filmem és egy ilyen hatalmas filmnél nagyon fontos, hogy a rendező ura legyen a helyzetnek. Fantasztikus szakemberek jöttek össze, tényleg a szakma krémje és nekem kellett irányítanom őket. Az egész stáb nekem dolgozott és titokban azt figyelte, hogy mikor árulom el a hozzá nem értésem. Szinte lesték, hogy mikor követek el valami égbekiáltóan nagy bakit. Ez persze csak fokozta a feszültségemet, ami egyébként is minden rendezésnél óriási. Még a kisebb filmeknél is mindig nagyon ideges vagyok. Lehet, hogy azért, mert nekem ez az első munkám. Úgy értem azelőtt soha nem volt más állásom és más tisztességes munkahelyem.
Meg is akartam kérdezni, hogyan sikerült ilyen hatalmas produkciót összehoznia kezdő rendezőként, ráadásul ilyen elképesztő stábbal?
Ez már az után volt, hogy leforgattam a Szívből, igazán című filmemet, amely hatalmas siker lett Amerikában is. Úgy készítettem el, hogy a filmkészítés alapjairól még fogalmam sem volt. Aztán az amerikai bemutató után egy reggel Meryl Streep hívott és elmondta, mennyire imádta a filmet, majd Sydney Pollack hívott, és tulajdonképpen akkor kezdődött a közös munkánk és a barátságunk. Bár azóta is gyakran aggodalmaskodom és csalódok, mégis úgy érzem szükségem van valakire, akiben megbízhatok és Syndey ilyen ember.
A stábot meg nyugodtan hurcolhatja magával filmről filmre.
Érdekes, de csak két embert vittem magammal a következő filmembe, két olyan embert, akik jóformán fel se voltak tüntetve a stáblistán. Nekem nincs írókból álló csapatom, amely készen áll, hogy kijavítsa ezt vagy azt. Helyette van egy forgatókönyv felelősöm (script supervisor), aki megmondja, ha valami szar. És az én emberem napjában többször meg is mondta. A másik a vágó, Walter Murch volt, akivel kezdettől fogva egy hullámhosszon voltunk, és elbűvölten néztem, ahogy csodát művel a vágószobában a leforgatott anyaggal.
És mit lehet tudni a legújabb filmjéről?
Ez kis film, kis költségvetéssel. Kevesebb a stressz, nincs storyboard. Az egész inkább arra van, hogy szabadon játszhassak és kísérletezhessek. Kézi kamerával vesszük fel, így több alkalom nyílik a játékra, mozgásra, s arra, hogy vizuális tájképet készítsek egy valamivel lazább, kevésbé feszes szerkezetű történethez.
Szerintem a legtöbb brit filmrendező mindent megadna azért, hogy ilyen hatalmas hollywoodi karriert fusson be és olyan kaliberű színészekkel és stábbal dolgozhasson, mint ön a tengeren innen és túl.
Jó, hogy válogathatok és a készülő film is az én választásom. Közben meg abban reménykedem, hogy filmesként egyre jobb és jobb leszek. Elvégre rendezőként ez a hatodik filmem és úgy érzem, hogy egyre jobbnak kell lennem.
Most nem fél a stúdiók vagy a közönség reakciójától?
Most nem akarom tudni, hogy ki mit szól majd hozzá. Számomra a folyamat a legfontosabb. A film a vásznon már nem számít. Én soha nem úgy látom a filmet, ahogy a körülöttem lévő emberek látják. Számomra képtelenség bármiféle módon belevonódni az eredménybe. Lehetetlen, hogy kapcsolatot teremtsek a vásznon megjelenő eredménnyel. A forgatás során viszont minden ízében „áthatom” a folyamatot.
Ha már a folyamatról van szó, hogyan dolgozik? Milyen a munkamódszere?
Nagyon lassú vagyok és rengeteget olvasok. A baj az, hogy körülbelül háromévente olvasok egy jó könyvet, ami tényleg megérint, és az általában egy élet munkája.
Amikor forgatókönyvet ír, akkor egyenesen forgatókönyvként írja vagy más formában jelenik meg először és csak később formálódik át?
Nem. Minden, amit forgatókönyvnek gondolok, azt annak is írom és aztán meg is filmesítem. Minden forgatókönyvemet sikerült eddig filmre vinni. A forgatókönyvíró mindent három dimenzióban álmodik meg és minden azzá is válik.
Első rendezésének a Szívből, igazánnak az ötlete honnan jött?
Imádtam a színésznőt Juliette Stevensont. Színházban már dolgoztam vele és minden túlzás nélkül állítom, hogy generációjának legtehetségesebb színésznője. Jóban voltunk, és mindenképpen írni akartam neki valamit, amiben megmutathatja a sokoldalúságát. Tudtam, hogy zongorázik és hogy van valami melankolikus a személyiségében, olyan érzékeny típus, aki az érzelmek elképesztően széles skáláját tudja végigjátszani.
Mikor döntötte el, hogy nem csak forgatókönyvet akar írni, hanem rendezni is akar?
Nem volt ez akkora döntés. Nincs ebben semmi drámai. Mindig is akartam rendezni. Azt hiszem kezdettől fogva bennem volt.
Hogy sikerül ennyi mindennel egyszerre zsonglőrködnie? Írás, rendezés, producerség, a bfi? Nem sok ez egy kicsit?
A Hideghegy forgatásán megjelent Alan Parker és megkérdezte, akarok-e a bfi elnöke lenni. Csak később jöttem rá mire is mondtam igent. Most ez van. Nem bántam meg. Persze kevesebb az időm. Tegnap például, amikor a fesztiválirodában kivettem egy filmet, hogy megnézzem a videotékában, a film közepén eszembe jutott, hogy legalább tizenhárom éve nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, hogy napközbe beüljek valahová filmet nézni. Ami pedig a producerséget illeti, szeretem azoknak a filmjeit, akiknél producerséget vállalok. Így aztán olyan ez, mint amikor meghívnak olyan helyekre, ahová másképp sose jutnál be. Kikapcsolódásként pedig írok. Számomra a pihenést, a kikapcsolódást az írás jelenti. Éppen befejezetem egy filmet, amikor a repülőtéren ültem és az anyámmal beszéltem. Anyám azt mondta, hogy most már pihenhetek, persze én mondtam, hogy a következő két-három hónap nem csak a pihenésről szól majd, mert írnom kell, de ez szerinte akkor is csak láblógatás. És valóban pihentetőbb, mert bárhol és bármikor tudok dolgozni, csak a számítógépemre van szükségem, és nem kell senkihez sem alkalmazkodnom. Én tehát pihenésképpen írok.
Gyakorló újságíróként nagyon jól ismerem ezt az érzést. És milyen amikor rendez?
Rendezőként igazi fasiszta vagyok. Bár a színészeket nagyon szeretem. Szerintem ők a legfontosabbak a filmben, minden köréjük épül. Csak az a baj, hogy ritkán tökéletesek. Gyakran az operatőr már a plafonon van a türelmetlenségtől, én viszont maximálisan türelmes vagyok a színészekkel. Nagyon törékeny teremtmények. Én nem hisztiként élem meg az ügyes-bajos dolgaikat. Számomra ők jelentik a kulcsot a csodához. Szinte természetesnek tartom, hogy annyira érzékenyek. Azt hiszem, csak törékeny lélekből fakadhat igazán árnyalt és érzékeny alakítás. Muszáj tisztelni és meg kell érteni őket. A kamera előtt szinte teljesen lemeztelenítik a lelküket és megfeszülnek.
A legjobb európai és amerikai színészekkel volt szerencséje dolgozni. Lát valami különbséget közöttük? Úgy értem, a feladathoz való viszonyulásuk közt?
Az európai színészek elmerülnek a szövegben és próbálják minél jobban feltárni. Az amerikai színészek szeretik inkább ugródeszkának tekinteni. Szeretnek jobban elrugaszkodni tőle.
Milyen érzés sztárokkal dolgozni?
Sokak számára a sztárok csak a szükséges rosszat jelentik. Számomra ők a film kulcsai. Egyébként meg sohasem dolgoztam még olyan színésszel, aki ne akart volna legalább egy sort megváltoztatni. Legyen nagy sztár vagy még névtelen színész, mindegyik szeretné belevinni a filmbe magát és az ötleteit.
És a bfi?
Nagyon büszke vagyok az ottani munkámra, mert szerintem a brit filmipar sokat köszönhet a bfi-nak. Az igazi persze az lenne, ha mindenki útlevél nélkül dolgozhatna egy filmen, ha a film nemzetisége nem számítana. Ha mindenki hozna valamit a filmbe magából és kulturális hagyományaiból.
Nem bántja a média? Manapság se eleje se vége a brit filmipart érő támadásoknak, amelyek elsősorban a hazai médiából jönnek.
A média, legyen az brit vagy külföldi mindig a rossz dolgokat keresi. Számára csak a rossz hírnek van hírértéke. Azért csatlakoztam a bfi-hoz, mert szeretem a filmeket és segíteni akarom a filmeseket.
Volt már arra példa, hogy a tesztvetítések után változtatott valamin? Vagy éppen a cenzúra miatt?
Nos, a film is olyan, mint a gyerek. Azt hiszed, hogy befolyásolni tudod. Aztán rájössz, hogy akármit csinálsz, a gyerek úgyis a maga útját fogja járni. Igen, volt, hogy valamin változtattam a tesztvetítés után. A cenzúra miatt semmit sem változtattam. Az Angol beteg például meg is kapta a 17 éven felülieknek való besorolást, pedig kevés erőszak van benne. Éppen ezért hat szinte sokkolóan, amikor Willem Dafoe ujját levágják. Pedig az ujj levágása nincs is megmutatva, a képen kívül történik, de ettől csak még sokkolóbb és még intenzívebb az egész.
Amikor azt mondta, szereti a filmeket, nem említette, hogy kiket is szeret a leginkább?
Nagy rajongója vagyok az olasz mozinak és mostanában a kínai mozinak. Imádom Wong Kar-wait és Zhang Yimout. És Kierostamit. Amikor a bfi archívumát nézem, sokszor megfogalmazódik bennem, hogy azok a dolgok, amiket én szeretek a filmeken, nem túl angolosak. Szerintem az angol filmek nem igazán filmszerűek. Ezért is szeretem jobban a külföldieket.
És mi a véleménye a butító filmekről vagy inkább lebutított filmekről?
Ilyeneket is lehet csinálni, de hosszú távon nem működnek. Bár, ha belegondolok mennyi nehézség adódik a forgatások során. Számomra minden egyes forgatás a mai napig a túlélésről szól, és olyankor mindig eszembe jut mennyivel jobb lenne bugyuta filmeket csinálni, amiket egy nap alatt leforgathatok.
És mi a véleménye az ’authorságról’?
Nos, a színészeket ez nem nagyon érdekli. Ők inkább jó kézben akarnak lenni. Persze ez egy ’author’-nál is előfordulhat. Gondoljon csak David Leanre! Ő igazi nagyság volt és a színészek is tudhatták, hogy nála, jó kezekben vannak. Én is szeretném inkább azt hinni, hogy nálam is jól érzik magukat és azt is érzik, hogy mennyire fontosak a számomra. Nálam a színész és a történet minden másnál fontosabb. Ha ezek nincsenek, akkor számomra semmi érdekes nincs a filmezésben. Mint már említettem, Juliet Stevenson ihlette a Szívből, igazán karakterét. Neki írtam a szerepet és az alakítása egyszerűen fenomenális volt. A felvételek során csak annyi volt a dolgom, hogy kövessem őt a kamerával.
Az új filmjét is úgy írta, hogy már eleve megvoltak a szereplők a fejében?
Igen. Ez a harmadik filmem Jude Law-val, Juliette Binosche-sal pedig mindenképpen szerettem volna újra dolgozni. Ők biztosak voltak, mert a forgatókönyvírás egyébként olyan nyilvánvalóan abszurd, hogy kell néhány biztos pillér, amire lehet építkezni. Eredetileg zeneszerző szerettem volna lenni. Most is nagyon fontos része az életemnek a zene. De utáltam a zeneszerzést, mert azt éreztem, hogy csak egyféle zenét tudok írni és annak semmi értelme nem lenne, hogy állandóan önmagamat ismételjem. A filmkészítésnél azt érzem, hogy bármilyen típusú filmet tudok írni, és egyáltalán nem félek az írástól, és ha kiderülne, hogy csak egyféle író vagyok, aki csak egyfajta írást képes produkálni, akkor még mindig megtehetem, hogy nem adom el vagy nem viszem filmre. Az is jó benne, hogy nem kell mindenkinek tetszeni.
Íróként kik hatottak önre?
A Hideghegy írásakor sokat olvastam Ann Carlsontól. Ő egy kanadai író/költőnő. Olyan csodálatosan ír, hogy ez egy másik író számára is igazán lenyűgöző élmény.
(2006-06-23)
