Az Üvegtigris-büfé az új részben máshol indul be: a való világban mára panzió települt a forgatási területre, úgyhogy kész szerencse, hogy az Üvegtigris1 végén odébb vonszolták. Most, a második rész végén, amelyben az építkezési vállalkozókat felebaráti megbocsátással kezelő történet szerint lakóparkot akarnak a helyén felhúzni, már látható emberi beavatkozás nélkül gurul tovább: gyanítható, hogy a stáb végiggörgeti majd szép országunk összes lankáin. Mint Rudolf Péter rendező a sajtóvetítés előtt elmondta, a történet már csak azért is tetszés szerint folytatható, mert az első rész se volt forgatókönyv-centrikus. Azaz, a sztorinak nem volt eleje, közepe és vége, s minthogy nem volt vége, lehet, sőt egyenesen kell is továbbírni.
Az alkotók véleménye arról már jobban megoszlik, hogy a második résznek erősebb lett-e a forgatókönyve. A filmet látva, inkább nem: mindkét rész komikus helyzetek egymás mellé rakott sorozata, a karakterek azonossága, az epizódok hasonló építkezése és a hangulat tartja őket össze, még ha mindkettőben van is egy átfogónak szánt sztoriféle.
A karakterek egyébként nemigen változtak se a két rész között, se azokon belül. Bár valamilyen változásuk, fejlődésük erősítené a főtörténetet, és ezen keresztül az egész mozifilm-jelleget, ők most is ugyanazok a büfé köré csődült ügyeskedők és ügyetlenkedők, mint voltak. Van egy-két új karakter, akiknek valóban van nőjük, pénzük, paripájuk és fegyverük, és még szerencsések is; aztán van az összes többi, aki vagy abban a hitben él, hogy valamilyen verzióban neki is megvan mindez, vagy pedig tudja, hogy nincs és nem is lesz... Ők azok, akik kreatív pillanataikban, szalmacsépléskor egeret szülnek.
Az epizódok maguk nagyjából úgy építkeznek, hogy mindenki sorra csinál egy-egy jelenetet Lalival: bedobnak az üvegtigrisbe egy-egy többé-kevésbé amortizálódott tárgyat (állatot, nőt), és az átlátszó falon át megnézzük, mennyire tud nevetséges lenni benne. Kívülről viszont inkább csak annyi látszik, hogy a tárgyak gegek kiindulópontjai lesznek, és ami átlátszó, az a környezet maga. Az egésznek ócskának kellene lennie, ebből a szempontból a film központi intrikus-bonyolítója Róka lett, aki a tárgyszállítás terén sokkal aktívabb, mint az előző részben, és ezzel leginkább mozgatja a többieket, de valahogy mégse elég ócska. Van persze pár retró tárgy, sőt, néhányukat olyan antikra stilizálták, hogy az Ecserin az árusok kénytelenek lennének őket „ártdekó” kenyérsütőgépnek aposztrofálni, valószínűbb is, hogy lelőhelyük inkább a boszorkánykonyha-üzletlánc (itt jegyzem meg, hogy a kenyérpirítóra mindenképp vevő lennék). Más részük művészileg nagyon referenciális, jól olvasható márkajelzéssel ellátott, önmagát jelentő darab, és ki tudja, melyik tárgycsoport van azért, hogy a másik még feltűnőbb legyen... Ez a filmkészítési módszer lassan olyan általános lesz, hogy az ember inkább csak azt jegyzi meg, az elektromoskés-gyártók és a konyakfőző cégek nem szponzoráltak.
Direkt termékelhelyezés szempontjából az Üvegtigris2 még csak nem is a legagresszívabb, bár a sörreklámok szokványos barátságaihoz annyira hasonló világot jelenít meg, hogy ha én a Borsodi Sörgyár menedzsere lennék, elgondolkodnék, ne szponzoráljak-e én is valami hasonlót. Mondjuk egy tiszai horgászklubban játszódó filmet, a címe lehetne „Sörhableányok” – egy ilyen alkotás elemeit pont annyira vezette be az Üvegtigris, amennyire ahhoz kell, hogy ne feszítse túl a reklámszakma eredetiségtűrését.
Lehet, hogy azért ilyen visszafogottak az alkotók, mert mint Pataki Ági nyilatkozta az ATV-ben, a film maga is brend már, amit építeni lehet és kell: ha az engedély nélküli letöltések károkozás vs. reklámfogás problémáját nem is nézzük, a neten már napok óta lehet kapni például üvegtigrises pólókat, sapkákat, mert miért is ne nézzük ízirájder feliratú pólóban a filmet.
Egyszóval, lehet, az Üvegtigrist legendája szerint arra szánták, hogy a felvilágosodás kori vadember-figurákhoz hasonlóan működjön: mutassa meg a modernizáció kellemetlen arcát a kívül maradottak szempontjából, és egy idő múlva a kívül maradottak is mutathassák meg, hogy nem is akarnak belül kerülni. Ebből viszont csak a néhány jelenetben érezhető kusturicás hangulat van meg...
Ezt se szabad lebecsülni, mert gyakran nem sikerül. Mivel Kusturicának egyszerre jött be a fesztiválsiker, a kasszasiker és a tévésorozat, sok kelet-európai rendező ideálja lett; a különféle nemzetiségű és színvonalú „kusturicafilmek” száma gyakorlatilag végtelen. A magam részéről azért is hálás tudok lenni, ha egy magyar komédiában nem maszkíroznak senkit színesre vagy koszosra, és ha a magyar cigányzenére oly igen jellemző fúvós hangszereket a szereplők nem tudják, vagy nem akarják megszólaltatni.
Az Üvegtigriseknek is majd minden helyzetét láttuk már Kusturicánál: a kopár, premodern környezetet sárga szűrővel, lakóautót, éjszakai szélesvásznút, WC-mizériákat, elveszett menyasszonyokat, temetést, szamarakat, férfiklubot, mégis megvan benne a kellő mennyiségű eredetiség. Az ismerős helyzetek a képzelt magyar végeken más életet élnek, az alkotók nem egy az egyben vették át a szituációkat, hanem új aspektust helyeztek előtérbe, új gegeket találtak ki hozzájuk. Megkeresték a megfelelőjüket magyar viszonyok között, például zeneileg a Ghymest, amelynek hatékony közreműködésével néhány percre valóban létrejön az a süllyedő világok iránti édesbús nosztalgia, ami az igazi Kusturica-filmek erőssége és nézőcsalogató vonzereje. Ez az Üvegtigris1-ben nem volt meg, ott inkább a Kádár-korszak magyar filmjeiből ismerős, kissé sivár, ázott plakát-hangulat töltötte ki a poénok közti üresjáratokat.
Mindamellett biztos, hogy az Üvegtigris2 megmarad a szegények kusturicájának, és nemcsak mert oly preventíven kegyetlen a mozibajáró egyetemistákkal. Ebben a filmben a nosztalgia maga a cél, nincs a szereplőknek olyan bánata, ami épp ezt a hangulatot indokolná. Annyira így van, hogy még az alkotók is kínosnak érezték, és beépítettek egy mondatot arról, hogy a büfé maga Kakszi Lajos lázadása valami kellemesen meghatározatlan dolog ellen; illetve a két rész közt alattomban megházasították és elhagyatták szegényt, hogy legyen konkrét oka búsulni a királylányos-mesélős jelenetben, ami különben a film egyik legjobbja lett.
A karakterek problémái így a nőkkel kapcsolatos mizériákban, a boldog család iránti nosztalgiában összegződnek, és a zárt férfiklubok zokni szagú barátságában oldódnak föl. Ebből a szempontból telitalálat Sanyika figurája, aki ebben az egyébként is az önparódiáig reflexív filmben külön vadember a vadembertörténeten belül, kimondja a közös férfivágyakat, minden fehér ruhás nőben királylányt lát, akihez farkat lehet dörgölni. A film egész világa egyfajta prolongált kamaszkor. Az a borongás és humorérzék, amelyre épít, olyan sivár tárgykultúrájú, és olyan melegszívű férfiközösségre jellemző, amely a legvégvidékibb nézőnél is eggyel végvidékibb helyen él, és amelynek révén mindenki komikus felülnézetből láthatja, mint Uhrin Benedeket a Szigeten, hogy Magyarország leszakadó rétegeinek alapvető problémája az iszonyatos nőhiány.
Lehet, hogy egy erős kerettörténet közelebb hozta volna a filmet a legendához. Az átfogónak szánt sztoriról azonban azt mondhatjuk, hogy ugyanúgy hiába harcolnak a másodikban a gonosz lakópark-építtetővel a büfé helyéért, ahogy hiába meditáltak az első részben azon, hogy a büfé rossz helyen van-e: bár a keretnek szánt történet kilép a puszta verbalitásból, annyira belesimul a többi közé, hogy észre se vesszük. A lakóparkos pár pont úgy viselkedik, mint a büféhez odaszokó többi ember, ugyanúgy több, önálló, kerek jelenetet kapnak Lalival, és semmi, de semmi nem késztet még csak arra a gondolatra se, hogy ezt a jelenetsort egyetlen összefüggő, habár széttagoltan elbeszélt epizódnak tekintsük, nemhogy a film főcselekményének. Hiányzik hozzá, ha nem is a megfelelő számú ismétlés, de a megfelelő redundancia. A film azzal indít, hogy egy autóról véletlenül a büfé elé esik le a lakópark-építést hirdető tábla, ezért aztán − az építtetőt is beleértve − mindenki azt hiszi, hogy itt épül majd a park. Mindenféle történik ezzel a táblával a filmben, folyton eldől, megjegyzéseket tesznek rá, de a néző csak a film közepe táján látja, mi is van rajta. Ez az információhiány láthatólag szándékos, és azt a célt szolgálja, hogy a táblában egy ideig csak rakoncátlankodó tárgyat lássunk, a büfé köré került újabb ócskaságot, aztán meg aha-élményünk legyen, amikor megértjük a ravasz narratív technikát.
Ez azonban nem igazán jön össze. A tábla dülöngélése csak annyira érdekes, mint az álbabettáé; amikor meglátjuk a képes oldalát, az olyannyira régimódi és antikolt, hogy még ez se feltétlenül juttatja a nézőt felismeréshez. Van ott koszlott körhinta, turmixgép, hajszárító, tejes doboz is, mégse nyílik vidámpark, vasedény, fodrászszalon, tejcsárda. Az pedig baj, ha a néző helyiérdekű viccnek gondolja, amiért állítólag aggódnia kellene. Lehet, hogy a jó poén erénye a váratlanság, mégse jó, ha a keret ugyanúgy van megcsinálva, mint a többi történetelem. Sőt, ez a verzió azt bizonyítja, hogy a kerettörténetnél komédiában is van értelme a suspense-nek, és bőven elég lenne az is meglepetésnek, hogy a büfés jártában-keltében nem nézi meg azt a táblát.
Másrészt, miért is baj, ha nincs keret, már eltekintve attól, hogy ha mégis van, akár működhetne is? Végül is szólhatna arról a film, hogy nem történik semmi különös, de minden vicces, és megállhatnának az egyes epizódok egymástól függetlenül, önmagukban is. Általában meg is állnak, sőt, e téren lehet a filmre a legkevesebb panasz: az Üvegtigris paradoxona, hogy epizódon belül fenntartja a figyelmet, az epizódok sorozata viszont unalmas. Persze epizódon belül is lehet hátrány a főtörténet gyengesége, különösen, ha a színésznek valami szenvedélyesebb reakciót kell produkálnia; a szánalmas, legfeljebb 5-6 sör után ülő szóvicceken kívül („Ámor nyila betalált”, például) ettől lesz sok helyen erőltetett a film. A színész ugyanis kénytelen mindenféle előkészület nélkül pár perc alatt a mennyezetre hergelni magát, ez meg vagy összejön, vagy nem – nem véletlen, hogy a vicces tévésorozatok játékstílusa alapból izgatott. Egy átfogóbb történetben, még ha az csupán laza keret is, elő lehet készíteni, várhatóvá, azaz érthetővé lehet tenni az olyan dühkitöréseket, mint a Lali és Róka nagyjelenete az idehozóemberekről.
Ha lenne főtörténet és lennének vele párhuzamosan futó események, vagy ha legalább az epizódok beékelődnének egymásba, egy-egy történeten belül is hatékonyabb lenne a párhuzamos montázs, kevésbé lennének zavarosak és unalmasak a párhuzamosan vágott tumultusok, amelyek valami tempóváltást akarnak teremteni a film kétharmada táján. Így viszont csak kellemetlenül gomolygó, még csak nem is elég gyors, változatos csoportképeket látunk a temetőben is, a körhintás jelenetben is. Az egész semmivel se tesz érdekesebb hatást, mint amikor leraknak egy kamerát a valóságshowban randalírozó villalakók elé, vagy amikor egy operettben a színészek különféle irányokba sétálnak ordítozva és énekelve.
Az alkotók szerint országszerte sok-sok Üvegtigris nevű büfé nyílt. Ez olyasféle siker, mint amilyet annak idején a Família kft. aratott: rengeteg akkori vállalkozó tudott azonosulni vele, de legalábbis sokan gondolták, jópofa píár-ötlet Família-abc-nek nevezni a családi vállalkozást. Az Üvegtigris ugyan nem kimondottan család-, vagy vállalkozóbarát, de az se biztos, hogy a magyar végek rajonganak a helyi kistőkéért. Mosdatlan karaktereivel, lekerekített epizódjaival, szerkezettelenségével, közelikre építő operatőri munkájával mintha eleve anti-szappanoperának készült volna ez a film; a második rész akkurátusan elő is veszi az első összes szereplőjét, mindnek csinál egy-egy történetet, sőt, a karakterbiblia bővítését is előkészíti. A TV2, amely már eddig is szponzorálta a filmet, bármikor sikeres sorozatot csináltathat belőle, és akkor az Üvegtigrist mint egyfajta mobil, nőhiányos vadembert tényleg könyörtelenül végigtolják majd az országon. A nem túl szép emberekből álló kanklub megfelelő egyensúlyt teremthet a jelenleg futó, női közönségnek szánt, plasztikai sebészetekről és (ügyesen magyarítva az eredeti címben szereplő „desperated” kifejezést) született feleségekről szóló sorozatoknak, és a férfiközönség örök kamasz, eddig kellemetlenül sorozatfüggetlen részét is a célkeresztbe terelheti. Már ha jól értem a filmet, és az alkotók egymással is, a tévével is meg tudnak egyezni.
(2006-01-26)
