Galantai László A Balatony-ház
Pálfi György: Taxidermia

55 KByte

visszaadni egy család egyéni, minden más családtól különböző levegőjét, azt a csaknem megközelíthetetlen misztériumot, ami a család”

(Szerb Antal: A világirodalom története)

Elbeszélhető-e egy család története, egy magyar családé, a XX. század után, a történetek sokat emlegetett válságának idején? Láttunk már egy nagyszabású, a kanonikus filmnyelv szabályait követő mozit ebben a témában, A napfény ízét, amely ilyen kérdéseket azonban nem tett fel. Ez a tétje viszont Pálfi György új filmjének, amely a Balatony-család története – a múlt századi magyar történelem keretében. Ez a rövid XX. század, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásától kezdve (egészen pontosan a Horthy-korszak végétől, amelyet azonban elfogadhatunk olyan korszaknak, amely magában hordta a végét) a Szovjetunió és a Kádár-rendszer bukásáig, illetve egészen a jelenkorig. Három rész adja ki ezt az egészet, az egy ember által belátható egyéni és közösségi emlékezet idejét, a nagyapától az unokáig. A dédapa csak halálával jelenik meg, akit Parti Nagy Lajos játszik a film talán egyik legbravúrosabb jelenetében, a teknő-jelenetben. A kameramozgás és a látvány együttesen fejezi ki azt a teljességet, amit ez a tárgy jelentett egy család életében. A legenda szerint jó irodalmi műből ritkán készül jó adaptáció, különösen olyan, ami több, mint képeskönyv. Ezért emeltem ki ezt a jelenetet, ami – másokkal, például a valóban élőképes mesekönyvvel együtt – igazán filmes, ez így csak képen valósítható meg. A Hukkle rendezője második filmjével ismét igazi mozit rendezett – Parti Nagy Lajos novellái (elsősorban A hullámzó Balaton és A fagyott kutya lába) alapján. Első filmje után ez sem egy „így jöttem”-film lett, amit a Simó-osztály tagjaként vártak volna tőle: meg- és kifordította a kérdést: ez egy így mentem el-film.

A család levegője

Ennek a családnak nemhogy levegője, de szaga van. A Taxidermiában központi kérdés a test, mindenféle testi folyamat, vágy és szenvedély. Egyszóval az egyetlen bizonyosság, amiről tudjuk, hogy létezik, ami még biztosan mi magunk vagyunk, maga a múlandóság, a Test, amivel kezdeni kell valamit, és ez nem is olyan könnyű. Az ősnemző, akiről nem is tudjuk pontosan, hogy kicsoda, testi fogyatékosságával viaskodva találja meg a II. világháború idején a számára egyetlen lehetséges szabadságot: a saját képzeletét. A biztos eredet mítosza felfeslik a múltban, sem az apa (hadnagy–Gyuricza István/tisztiszolga–Czene Csaba), sem az anya nem biztos, az anyát ugyanis két színésznő (Molnár Piroska és Bene Katalin) alakítja. Egy szerep – két színésznő, mint A vágy titokzatos tárgyában. Egy másik filmre azonban sokkal határozottabban utal belsőségekről készült szuperközelijeivel, méghozzá a Szindbádra, amelyben egészen másképpen fontos az evés és a test. Ezek az „interimaginárius” utalások teszik a Taxidermia világát igazán groteszkké vagy egyenesen bizarrá, hiszen a befogadói élményben ellentétes érzéseket kiváltó képek montírozódnak egymásra. A család középső tagja, az építő a testéből él, válogatott sportevő. Az ő alakja az egyik összefutó pontja az egész filmet meghatározó kettősségnek, illetve a folyamatosan együtt létező esztétikai minőségeknek, a groteszknek. Balatony Kálmán (Trócsányi Gergő) egyszerre nevetséges és nagyszerű, küzdelmében ugyanis ott a mámor, és ha akarjuk, a törekvés a szabadság kis köreinek befelé tágítására a kommunizmus évtizedeiben. „Akkor kapott el először az a mámor. Egy remegős érzés, hogy nagyobb az űrtartalmad, mint amekkora vagy, hogy egyre tágulsz belülről, egyre csak növekszel, ismeretlen, mély kamrák nyílnak, és kitolod a halált.” (Parti Nagy, 1999) Fia, Lajos (Marc Bischoff) a család utolsó, a hagyományos, Thomas Mann-i családtörténeti narratívát követve művésszé lett tagja teljesíti és fejezi be a család sorsát: saját és apja testének kipreparálása által. Mindez nem szűkölködik a nézőt legalábbis megdöbbentő, de sokszor sokkoló jelenetekben, amelyek a végletekig feszítik a befogadó tűrőképességét, olykor éppen úgy tűnik, mintha annak határait keresnék. Nem keresi a nézők kegyeit ez a mozi, megmutat mindent, „egyenes szóval, magyarul”, hogy egy igazi képzavarral éljünk egy idézet kedvéért. Ugyanakkor a film igényt tart valamiféle klasszicitásra, struktúrájában ugyanis következetesen alkalmazza a hármas szerkesztés elvét: a generációk, zenék és testnedvek hármassága szervezi a filmet. Pontosan harmadolt a film csak a fizikai idejét tekintve is, mindhárom történet fél órát kap. Ez a szimmetrikus képlet a jelen idejű résznél bomlik fel, ahol már lehetetlennek bizonyult megtalálni Balatony Lajos (hattyú)dalát. Mi teremt mégis egészet a három részből? Sokat bíz a film a befogadó kognitív munkájára, hogy egységként értékelje a részek összességét, amelyek így kiadják az 1+1 (+1)=3-at. Egységes a nézőpont, illetve inkább a keret, amelyet a múzeumi megnyitó ad. Ha mégis nézőpont, akkor ez egy torzó köldöke, amelyen át egykor anyja, a bajnoknő táplálta Lajoskát, s amely most vakon és feketén áll a világgal szemben, de belül, a sötétségben, a gyomorban egy történetet rejt. De elbeszélhető-e, ki is az a Balatony Lajos, mi az ő története, hol gyökerezik családjának múltja, megérthető-e és közösségivé tehető-e mindez? Létezik-e akkor is, ha nem ismeri meg a közösség, ha nem tud róla senki, ha nem állítják ki, vagy nem teszik közszemlére? Ezt a munkát Regőczy Andor (Hegedűs D. Géza) végzi el, egy ügyfél, aki különleges megbízatással látta el Balatony Lajost, akinek így utolsó előtti munkája egy embrió kipreparálása lett. Regőczy talál rá a munkáját bevégző emberre, ő állítja ki, ő mondja a gyászbeszédet a modern múzeum vakító fehér közösségi terében, ahol összegyűlnek a fiatalok és szépek, tisztán és hófehérben, hogy meghallgassanak egy történetet ondóról, nyálról, vérről és egy emberről, akit Balatony Lajosnak hívtak, aki egy különleges anyagból, önnön testéből alkotott szobrot, hogy művész és műve egyszerre váljék halhatatlanná. Halhatatlanságát egy torzó hordozza, amelyről a fej és a jobb kéz hiányzik, mert ebben az öröklétben nincs szellem, nincs tett, csak test van.

Az idézet Parti Nagy Lajos A hullámzó Balaton című novellájából származik. (Jelenkor, Pécs, 1999)


Galántai László írása

 

Aczél Gizi és Trócsányi Gergely
Aczél Gizi és Trócsányi Gergely
72 KByte
Balkay Géza
Balkay Géza
139 KByte
Marc Bischoff
Marc Bischoff
40 KByte
Máté Gábor
Máté Gábor
88 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső