Jason Reitman mérsékelten vicces oktatófilmjében nagy ambíciókkal felépített világ jelzi a népbutítók és kontranépbutítók birodalmát. A főcím szivar- és cigarettacímkéken sorolja a szereplőket, később óriás cégtábla hirdeti a dohányiparosok társadalomellenes felségterületét, a Big Tobacco Intézetet. Az összeesküvők monumentális tárgyalóterme, óriás-kivetítője is precízen kiépített rendszert jelez.
Nick Naylor (a jól kiválasztott, mázosképű, de esendő Aaron Eckhart) sikeres PR szakember, a dohányipar elkötelezettje. Persze csak annyira, amennyire egy dörzsölt kereskedő elköteleződik valamely termék irányába – amely körül épp legnagyobb a pénzforgalom. A Thank you for smoking a lobbista Nick munkáját követi nyomon, emellett – emberi tényező – megismerhetjük Nick csonka családi életét: a sikeres beszélőember elvált, és kisfia, Joey az egyetlen, akivel emberi kapcsolatban látszik lenni.
Amíg Nick a cigarettát népszerűsíti hazájában, a farizeusok sajtkereskedelem mögé bújva űzik az ipart, ami a lobbizás nagy leleplezője szerint legalább akkora ellensége a társadalomnak, mint a dohány, sőt – mint az egészséglobbi szerves része – annál alattomosabb. Kereskedelmi morál szempontjából legalábbis éppúgy kétséges, hiszen – mint bármely kereskedő cég – szintén a vásárlók megtévesztéséből és kondicionálásából hízlalja magát. Különben is: Amerika legnagyobb ellensége a koleszterin, csak a Nagy Összefüggések felismerése várat még magára.
A Big Tobacco feladata, hogy a tüdőrákos Marlboro Man száját befogja, nehogy az felfedje betegségét a nyilvánosság előtt, és romlásba döntse az egész iparágat. Erkölcsi fölénye nyilvánvaló, de csak amíg el nem fogadja a Nick által felajánlott összeget, amelynek szükségességéről a jól felszerelkezett rétor gátlástalan szónoklattal győzi meg.
A Marlboro Mant megvesztegető Nickben nem a céljához hideg módszerességgel közelítő, morált nem ismerő, dörzsölt üzletembert látjuk, csak a családjáért dolgozó apát. A jelenetet Joey szemével nézzük végig, aki miután hosszas kérlelésre elkísérhette Nicket, a kocsiból utána óvakodik, és az ajtóból figyeli a munkamenetet. Egy naiv tekintet a romlott világban, hadd nézzem, apa hogy dolgozik.
A gyerekszemszög bevezetésével teremti meg a film az erkölcsi viszonylagosság érzetét, szembesít az élet szerepek szülte megkettőződésével – a lobbista is ember –, és vezet át óhatatlanul a giccs apáktól és fiúktól benépesített, ismerős birodalmába.
A kisfiú jelenléte, a hangsúlyozott apaszerep biztonságos erkölcsi fedezetet nyújt a gyilkos szenvedélyt propagáló pénzember figurájához, másrészt apropót ad Jason Reitmannak a nép szelíd tanítására.
Fia osztályában tett látogatásakor Nick komoly dolgokat mond a nebulóknak a rendelkezésére bocsátott öt percben: gyerekek, egész életetekben mindig lesz, aki megmondja nektek, hogy mit tegyetek, mit szeressetek, de nektek mernetek kell dönteni! Csokoládéról magyaráz, majd később, a vidámparkban – hol máshol? – fantasztikusan érett vanília-csokoládé példázattal modellálja fiának a felelős döntés, az autonóm gondolkozás fontosságát. Nem arról akarja meggyőzni, hogy egyen vanília fagylaltot, amikor csokoládét akar, hanem hogy legyen tudatában: a csokoládé valóban az ő döntése volt-e.
A gyerek azért jó, mert nevelhető, ha még időben felhívják a figyelmét a manipuláció leselkedő veszélyeire. És még azért is jó, mert a rendező-apa szócsöve lehet: a néző – mint helyes, jó képességű tízéves – értőn bólogat a tanításra, és értelmes, kék szemeit híven emeli Jason Reitman-ra.
A manipuláció-jelenség kifordítása ebben a lebutított, fogyasztóbarát formában, alkalmazkodik a kinevelt kiskorúsághoz, és a nézővel ugyanazon a nyelven beszél, amin ellenségei, a néven nevezett népbutítók.
A Thank you for smoking érdeme ugyanakkor, hogy hajlandó egy radikális szemléletváltással a „bűnös oldal” megközelítésére, és a társadalmi léptéket félretéve annak magánéletéről, esendőségéről sem rest tudomást venni. Egyrészt a társadalmi lépték viszonylagosságára figyelmeztet, másrészt – visszakanyarodva ahhoz – a mindenkori gazdasági érdekek bármely eszmét és minden jóérzést háttérbe szorító rémuralmára. Mindezt egy társadalmi aktivitás illúziójával elkábított országban, a szabadság földjén, ahol az egyén mindent megtehet egyfelől, másfelől gondolkozása és cselekvőképessége kezdettől láthatatlan, fogyasztói gondolat-keretek közé van szorítva, ezek közül beszél, ezek között szerveződik érdekeit és gondolati szabadságát védő civil szervezetekbe. Ahol az állampolgárok kiskorúságban tartása és látszólagos nagykorúsítása különös elegyet alkot, egy reflektálatlan, nemzettudatos nevelés keretei között. A dohányipar üldözése, az egészséglobbi éppúgy része ennek a rendszernek, mint ezt megelőzően a dohányipar térnyerése és gátlástalan haszonszerzése a társadalom egészsége árán.
A társadalomtól megvetett, nyíltan haszonleső dohánygyáros – a film látszatellenes, leleplező logikája szerint – valójában térítőmunkát végez, küldetése a társadalom felszabadítása a hazugság alól. A purifikátorok a filmek hatására hivatkoznak: amit a közönség a vásznon lát, mintaként működik számára, meg kell tehát tiltani a filmben a dohányzást! A sajtiparban érdekelt szenátor ezután gazdasági-politikai és kényelmi okokból történelmet hamisít: kiretusálja a század legnagyobb filmsztárjainak kezéből a cigarettát, és kandiscukrot, sárga bögrét illeszt a helyükre.
A viszonylagosság felfedezése mellett a retorika nagyívű leleplezése a cél: a mindenkori lobbi, a manipuláció grandiózus lejáratása. Gyengébbek kedvéért Nick ki is mondja: nincs ő birtokában semmiféle tudásnak, semmilyen különös képességnek, amely gazdaggá teszi és erkölcstelenné, pusztán beszélni tud – ez minden. Nincs igazság, minden csak megfogalmazás és meggyőzőképesség kérdése. Bár úgy tudjuk: Nick pengeéles logikával, ellenállhatatlan személyiségével és előadói tehetségével rendre viszi véghez a népszerűtlen dohányipar leghatásosabb mentőakcióit, fékezhetetlen lavinaként söpörve el minden racionális érvet, tulajdonképpen csak vérszegény próbálkozások zajlanak a szemünk előtt. Nick leszállóágban, Nick apaként, Nick kiégve, Nick fáradtan. De Nick sohasem lehengerlő. Az ambícióhiány persze hozzátartozik a figurához, elvégre számára a meggyőzés csak munka, nem szerelem. De egyszer már szeretnénk hallani a híres szónoklatot. Egyedül a Marlboro Man-akcióban mutat némi tehetséget, de ott is inkább a groteszk tény hiteti el velünk Nick sikerét, mint a figyelemmel kísért meggyőzés. Némi forgatókönyvírói renyheséget lehet tetten érni az állandóan hivatkozott, de soha meg nem testesülő tehetségben, legyen elég annyi, hogy nagy dumás.
A Thank you for smoking folytatja Michael Moore Kóla, puska sültkrumplijával, Farenheit 911-ével és Morgan Spurlock Super size me-jével megkezdett Amerika-gyalázást – jóval szelídebben, de általában nem sokkal humorosabban.
Nick kisfia fogalmazást ír másnapra: „Miért Amerika kormánya a legjobb kormány?”. Nick megkérdőjelezi a téma evidenciáját: rövid igazságtartalom-analízist tart a cím elemzésével, mindannyiunk okulására. 1. Vajon valóban az Egyesült Államok kormánya-e a legjobb? 2. Vajon milyen a jó kormány?
Később a Nick ellen elkövetett nikotin túladagoló merénylet képsorait a gyerekek felolvasásaival összemontírozva láthatjuk. Egy kislány Amerika szabad kormányát méltatja fogalmazásában, mikor Nicket hátulról elkapják. Saját fia épp dolgozata felolvasására készül az iskolában, amikor apját betuszkolják egy autóba. Ez a montázs azonban kínosan erőltetett, Michael Moore-módra direkt és szellemesnek szánva szellemtelen.
Egy másik alkalommal almás pitét szolgálnak fel Nick szakmai egylete, a MoD-osztag számára, jó szokás szerint amerikai zászlócskával díszítve. „Ez gusztustalan”, tesz egy kétértelmű megjegyzést Nick a pite felé bökve, míg lobbista társai boldogan tömik magukba az öntudatos amerikai süteményt. A MoD-osztag (Merchants of Death) a cigaretta-, alkohol- és fegyverlobbi (Harcosok klubjára emlékeztető, önszerveződő) szentháromsága, mely rendszeresen tart találkozót egy alulvilágított étteremben. Tagjai: a dohányiparos Nick, az alkohollobbista Polly (Maria Bello) és a fegyverben utazó Bobby Jay (David Koechner) minden alkalommal elszámolnak egymásnak. Ülnek törzshelyükön, az elsötétített terem egyik szegletében, mint a rajzfilmekben az intrikus rókák vagy a gonosz farkasok, de semmivel sem tűnnek veszélyesebbnek, mint az odakinn legelésző birkanyáj.
A társadalomkritika Reitman filmjében mindenre kiterjed: finom médiagyalázás is megbújik a Thank you for smoking képsorai között. A Washington Post egy fiatal és csinos riporternője, Heather Halloway (Katie Holmes) interjút kíván készíteni Nick-kel. Nyakig gombolt blúzban, oktondi babaarccal néz a világba, de egy vérbeli riporternek semmi se drága. Nick eleinte nyeregben érzi magát a könnyen csábuló újságírónővel szemben, aki később – komoly szakmai tapasztalatról téve tanúbizonyságot – az ágyban csalja ki belőle a szükséges információkat.
A lazaerkölcsű, kapitalista szabadságharcos figurája ugyan sematikusra sikerült, de a felvetett probléma összetett és figyelemre méltó. A film társadalomkritikus szurkálódása viszont még mindig nem ér fel egy huszonöt perces South Park vagy Beavis és Butthead-epizód tömény gátlástalanságával. Egy vígjáték messzebbre is kirándulhat, mint egy műfajkényszerben senyvedő tandráma, de a Thank you for smoking – bár humorát feketének szólították – nem merészkedett ki a klisék biztonságából. És persze tételfilmre jellemző módon – legyen bár vígjáték – nem sikerült átlépnie a műfaj vizuális korlátait, és egy-két szerencsésebben fényképezett nagyipari látványtól eltekintve, a film csak beszédek és beszélgetések könnyed sorozata maradt.
(2006. 8. 18.)
