Incze Ágnes első nagyjátékfilmje, az I Love Budapest a 2001-es év egyik legnagyobb meglepetése volt. A 32. Magyar Filmszemlén bemutatott alkotás rögtön elnyerte A legjobb elsőfilm díját, A legígéretesebb fiatal tehetség díját (Hámori Gabriellának), valamint A legjobb operatőr díját (Pohárnok Gergelynek). Az elismerések áradatának itt azonban még nem volt vége: A Vox Mozimagazin az Év legjobb magyar filmje-díjjal tüntette ki, 2002-ben megkapta a Magyar filmkritikusok díját, Forgatókönyvírói és Operatőri díjat kapott, a Budapest Film kimutatása szerint pedig — egyetlen magyarként — a legnézettebb művészfilm volt 2001-ben. Számos nemzetközi fesztiválon is szerepelt, Párizstól Berlinen át Tel Avivig. Az Alexandria Nemzetközi Filmfesztiválon megkapta a Legjobb Első Film Díját, A Variety kritikusai pedig beválogatták a 2001-es év tíz legjobb európai filmje közé. Incze Ágnest a berlini székhelyű Európai Filmakadémia a tagjává választotta.

A rendezőnő azonban nem kapta hirtelen a sikert: 1987-ben végzett vágóként a Filmművészeti Főiskolán, de csak 1992-ben kezdett el maga is rendezni, akkor is egy dokumentumfilmmel (Valahonnan valahová) indított. Ezt azután még számos dokumentumfilm követte, majd Robot (1999) című filmje már nemzetközi sikert aratott. A film azt mutatta be, milyen monoton munkát végeznek a munkásnők a gyárakban, s azt is érzékeltette, hogy ebből a monotonságból nincs menekülés. Valószínűleg ez a mű hozta meg számára a lehetőséget, hogy végre nagyjátékfilmet rendezhessen. Vágóként természetesen ezt a „műfajt” is jól ismerte, hiszen olyan művek vágója volt, mint a kultikussá vált Meteo (1989), de ő vágta férje, Salamon András filmjeit is: Zsötem (1991), Közel a szerelemhez (1999), Getno (2004). Incze Ágnest az egyik legjobb vágóként tartja számon a magyar filmes szakma, s a 35. Magyar Filmszemlén meg is kapta az Aranyolló díjat.

Tulajdonképpen öt év telt el Incze Ágnes első játékfilmje és legújabb műve, a Randevú között. Ilyen sikeres debütálás után nagy nyomás nehezedik egy alkotóra, hiszen mindenki elvárja, hogy második alkalommal is olyan magas színvonalon teljesítsen, mint első alkotásával. Ugyanakkor mindenki óhatatlanul összehasonlítja az első és a második filmet, tehát önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy az I Love Budapesthez képest milyen is a Randevú.

A rendezőnő ezúttal is maga írta és vágta a filmjét. A sikeres elsőfilmnek köszönhetően úgy tűnik a Randevú összes alkotója komoly bizalmat szavazott meg Inczének. Elvégre az I Love Budapest pályákat indított el: az akkor még egészen fiatal Csányi Sándor és Hámori Gabriella azóta számos film főszerepét játszotta el, Yonderboi kísérőzenéje még ma is az előadó élő koncertjeinek „húzószáma”, arról nem is beszélve, hogy a film sikeresen ötvözött olyan műfajokat, mint a romantikus vígjáték és az akciófilm, továbbá nagyon hitelesen szólt arról az ellentétről, ami a vidékről Budapestre felköltözött munkáslányok mindennapi valósága és a mai, divatos nagyváros között feszült. Egy ponton volt csak elégedetlen a filmmel a korabeli kritika: a legtöbben rossz és megoldatlan ötletnek tartották a film utolsó jelenetét, amelyben Miki és Anikó úgy menekülnek meg üldözőik elől, hogy az autó felszáll velük a levegőbe. A film „realista” világába ugyanis szerintük nem illett bele egy ilyen „csodának” minősíthető esemény. Ez a befejezés azonban egyáltalán nem volt zavaró, sőt, a „mágikus realizmus” mint műfaji meghatározás, valószínűleg nem ismeretlen a nézők nagy része előtt, és ez a befejezés itt nagyon jól működött.

A Randevú kezdő képei is nagyon ihletettek és sokat ígérnek: fiatal nő ül egy kórházi ágyon, mellette a földön egy négyéves forma kislány játszik. Megtudjuk, hogy a nő tüdőbeteg és nemsokára meg fog halni. Utolsó kérése, hogy az édesanyja nevelje fel a kislányt. Az anya ezt megígéri, azonban a kórházból kilépve elhagyja az unokáját, aki ezúttal az út kövein játszik tovább a játékával. Itt véget is ér az 50-es években kezdődő történet, a főcím alatt már csodás, Dél-Amerikára emlékeztető? tájat látunk – száguldozó csillaggal. Ezután a film története a mai Budapesten folytatódik.

Rózsika (Pap Vera) az ötvenes éveiben járó hajléktalan asszony. A napjait azzal tölti, hogy járja az utcákat és a kukákban turkál. Legkedvesebb szerzeményeit aztán magánál is tartja, a kabátja alatt CD-kollekciótól egyéb kacatokig minden megtalálható. Ugyanakkor megismerkedünk Norbival is (Zrinyi Gál Vince), aki fiatal kora ellenére elég jól el van eresztve anyagilag. Egy átivott éjszaka után Norbi részt vesz egy motorversenyen, aminek a következtében elesik és épp annál a kukánál landol, amelyben Rózsika ügyködik. Az ájult fiatalembertől a hajléktalan nő mindent elvesz, ami megtetszik neki, például a srác útlevelét, valamint egy kék dobozt, majd útnak indul. Amikor Norbi felébred, csak az foglalkoztatja, hogyan szerezze vissza a holmiját, hiszen épp külföldre készül a haverjaival, tehát a tolvaj keresésére indul. Rózsika útja a hajléktalanszállóhoz vezet, ahol az egyik nővér, Ildi (Danis Lídia) különös figyelmet szentel neki. Igaz, Ildinek ezúttal más „páciense” is akad: a szálló mosodájába ugyanis „becsapódik” egy különös nő, Irén (Szamosi Zsófia), a főcím alatt már bemutatott/megmutatott fényes csillag. Ha ez így egy kissé furcsán hangzik, ne lepődjön meg senki: Incze forgatókönyve szerint ennek a négy embernek, Rózsikának, Ildinek, Norbinak és Irénnek köze van egymáshoz, dolga van egymással és noha a történet igen misztikusnak tűnik, a film végére kibogozódnak a szálak. Főleg az a néző lesz elégedetlen, aki már az I Love Budapest zárójelenetét sem tudta elfogadni, holott a dokumentumfilmesként indult Incze Ágnesnek jogában áll, hogy játékfilmjeiben ne csak dokumentarista eszközökkel éljen (és úgy tűnik, él is a fikció adta lehetőségekkel).

Az I Love Budapesthez hasonlóan a Randevú is négy főszereplőt mozgat, de amíg ott tökéletesen működött ez a felállás, az újabb filmről ugyanez már nem igazán mondható el, ugyanis eléggé lassan bontakozik ki a történet, és derül ki, hogy ennek a négy embernek mi is a dolga egymással. Norbinak például azt kell megtanulnia, hogy ne viseltessen előítélettel a hajléktalanok iránt. Erre ad neki alkalmat a történet, ugyanis miután megtalálja Rózsikát és kiderül, hogy már nincs nála az útlevele (mivel közben őt is megtámadta egy másik hajléktalan, aki elvette tőle az okmányt), kénytelen Rózsika mellett maradni, ha célba akar jutni. Az is kiderül, hogy a keleties blúzt viselő és egy szót sem szóló Irén valójában Rózsika halott édesanyja, aki a film elején megígérte a kislányának, hogy ha valaha visszajön, fel fogja ismerni a gyermekét és mellette lesz. A két nő csak szaglással tud kommunikálni egymással, akárcsak az állatok, így érzi meg Irén, hogy Rózsika a lánya, Rózsika azonban mit sem sejt, hiszen már amúgy is szellemileg igen leépült ember. Sokáig nem érthető, hogy mit is keres az anya a Földön, de kiderül, hogy Rózsika is tüdőbajos, és az édesanyja azért jött érte, hogy „átkísérje a másvilágra”. A legerőltetettebb figurának Ildi nővér bizonyul, noha sok a dolga: a hajléktalanok gondozása közben Norbit is állandóan leckézteti, és a film végére szerelem is szövődik közöttük.

A Randevú tehát különböző világokat próbál ütköztetni: hajléktalan nő - fiatal, gazdag srác; „földi” ember - „túlvilágról” visszajött nő stb., de a film ennyi mindent nem bír el. Annak, hogy mégsem áll össze egy egységes kép, talán az az oka, hogy a film túlságosan vagy éppen rosszul keveri a reális és a mesei elemeket. Nem eléggé szociografikus ugyanis ahhoz, hogy komolyan vegyük a hajléktalan-témát, de nem is elég mesei, hogy Rózsikának és halott édesanyjának újbóli találkozására helyezze a fő hangsúlyt. Míg az I Love Budapest esetében a Robot című dokumentumfilm szolgálhatott amolyan előtanulmányként a munkáslányok életéhez (noha a film nem egyszerűen erről akart szólni), a Randevúban csak annyit mutat meg a rendezőnő a hajléktalanokról, amennyit mi is naponta láthatunk: rongyokba öltözött, piszkos emberek hevernek az utcán, a város különböző lepusztult helyein. Nem igazán tudunk meg ennél többet róluk, és noha a film egyik főszereplője egy hajléktalan asszony, az ő lelki világába és motivációiba sem igazán nyerünk bepillantást, de Ildiről, a szálló nővéréről sem tudunk meg sokat. Amit tehát kapunk, az végül is egy kicsit didaktikus (Norbi szabaduljon meg a „másokkal’ szembeni előítéleteitől) és egy kicsit unalmas (a „négyes” különböző kalandjai nem eléggé érdekesek, viccesek, vagy izgalmasak, és még „csodák” sem igazán történnek).

A Randevú bizonyos erősségei azonban arról árulkodnak, hogy Incze Ágnes szívügyének tekintette ezt a filmet. A harsány színeknek köszönhetően, az I Love Budapesthez hasonlóan erős a film képi világa (az operatőr Herbai Máté volt). Igaz, épp ennek tulajdonítható, hogy még a leglepusztultabb hely sem tud igazán lehangolóan hatni, ami ezúttal nem tesz igazán jót a filmnek és a történetnek. Ettől ugyan meseszerűbb lett, de épp ezért nem tudunk igazán együtt menni a történet „reális” szálával. Ötletesek a „kellékek”, mint Rózsika piros sapkája, amihez hasonlót, vagy talán épp ezt? kislányként is hordott, és amelyről rögtön felismerhető, hogy ő az elhagyott kislány, vagy a padlómosó fonalakból rögtönzött „műhaj”, amely viszont a haldokló anya fakó hajára emlékeztet, s utal a két nő közötti szoros kapcsolatra. Irén frizurája, sminkje és ruházata egyaránt utalhat „űrlényre”, vagy valami New Age-es figurára. Egy kis „keleti” filozófiát visz a filmbe a halott anya „reinkarnációja”, ugyanakkor meglepő például, amikor kiderül, hogy Rózsika egy állatkerti elefántot tekint a fiának. Jó az alapötlet, hogy olyan emberek találkozzanak össze (erre utal a cím is), akik „normális” körülmények között soha nem is állhatnának szóba egymással, hiszen nem valószínű, hogy sok sikeres, gazdag fiatalember járkál össze-vissza a városban egy hajléktalan asszonnyal, vagy hogy ez a sikeres fiatalember találkozhat egy hajléktalanszálló ápolónőjével, akibe bele is szeret, vagy hogy egy halott anya újból együtt lehet halálosan beteg lányával. Incze Ágnes tehát jó felé kutakodott, cask hát az eredmény, maga a film felemásra sikeredett.

Legnagyobb hibája egyértelműen a forgatókönyv, a színészek azonban mégis jól eljátsszák a rájuk osztott szerepeket. Különösen nagyot alakít Pap Vera Rózsika szerepében: ahogyan a kalapját hordja vagy éppen a kabátja alatt felhalmozott kacatokat rendezgeti, alapos, míves színészi munkára vall. Noha már régen láttuk őt filmben, ez az alakítása is bizonyítja, hogy remek színésznő. Fiatal kora ellenére Szamosi Zsófia jóval nehezebb szerepet kapott, hiszen szinte egyáltalán nem szólal meg a filmben. Néma szerepet nem könnyű eljátszani, ám szerencsére a színésznő vonásai nagyon karakteresek, „segítenek neki” figyelmesen hallgatni. Végül éppen Rózsika és Irén eltérő karaktere, a szöszmötölő, döcögő, egyfolytában monologizáló Rózsika mellett eltökélten masírozó, bakancsos Irén (akinek „másvilági” ereje csak pillanatokra mutatkozik meg) meglepő párosa válik a történet legfontosabb humorforrásává. Zrinyi Gál Vince, aki még csak egyetemi hallgató, hihetően alakítja a nagyvárosi srác figuráját, Danis Lídiát pedig jól megtalálta a nővérke szerepe, aki maga is egy kicsit „más”.

A színészek remeklése azonban kevés. Az a legnagyobb baj, hogy ezúttal Incze Ágnes története „nem mutat jól” a filmvásznon. Talán jobb lett volna színdarabot írnia belőle, kortárs magyar drámaként nagyobb esélye lett volna, mondjuk a Kamrában, Gothár Péter rendezésében.

Mindenesetre bízzunk benne, hogy a remek első filmmel indító Incze Ágnes, most, hogy már ?letudta” a szinte mindig gyengébb második filmet, elkészíti a harmadikat, és megint közönségbarát művészfilmet fog rendezni.

(2006. 9. 1.)