Amerikai testvérbátyjaik pukkadásig jóltáplált, joviális jóemberek, bíborpalástban, ondolált hófútta szőrzet-girlanddal arcukon s hatalmas lappföldi manótársadalmi infrastruktúrával a hátuk mögött. Mitologikus másvilágiságuk felhőmagasából azért ereszkednek alá, hogy a gyermeki hitüket elkótyavetyélt, melldöngetően racionális, felvilágosult, a házi oltárnál leginkább saját magához fohászkodó felnőtt világot móresre tanítsák. Az ölükbe pottyant, valódi Santa Claust a megneveletlen hősök kezdetben amnéziás földönfutónak, esetleg maskarás illuzionista pojácának nézik, ám előkerül egy csillogó szemű palánta, kinek hatására - és a cselekményszövevény hathatós meggyőzőereje révén - azon kapják magukat, hogy a földreszállt szakralitás tevékeny, megigazult hitvallói, (gyerek)emberségükhöz megtért elveszett bárányok. Ezen mese-variánsok alakjai javarészt a fogyasztói társadalom jólszituált jóllakottjai, esetleg enyhe, könnyen kikezelhető kiskori traumával a háttérben, akik abban a pillanatban elnyerik méltó jutalmukat, amint képessé válnak rá, hogy megértsék, sajátjukká tegyék, önmagukon átszűrjék a Mikulás-mentalitás lényegiségét.
Magyarhonban Gárdos Péter Az igazi Mikulás című filmjének mind leckéztetője, mind nevelésre szoruló megleckéztetettje egészen más matériából gyúródott. A hamisítatlan Szent Miklós örökös vékonydongájú, ágrólszakadt, barna öltözete civil ruhás ferences szerzeteshez teszi hasonlatossá, afféle elfuserált Godot, míg a Télapó szerelést pusztán csak jelmezként viselő szomorú bohóc egykor jobb napokra virradó bárzongorista, most alkalmi munkából tengődő sehonnai bitang. A feladat azonban azonos, bár kissé komplexebb. Misu nevű hősünk hitehagyását ugyanis nem pusztán a gyermeki illúziókból való felcseperedés, az önmaga felé forduló túldimenzionált nagyképű bizakodás magyarázza, hanem testi épségének balszerencsés sérülése (fél lába megrövidül egy rablótámadásban) s a csökkentképességű mivoltából fakadó anyagi s lelki hátrányos helyzet. Ebből az ön-, és közveszélyes, a „mindenmindegy” filozófia mentén tengődő életvitelből kellene kiemelni, kiváltani célszemélyünket, akihez hasonlóan megátalkodott, rosszéletű Mikulással a Tapló Télapó gúnyájában már találkozhattunk.
Az a Santa Claus bőrbe bújt kasszafúró szembeköpi a kiglancolt, túldizájnolt amerikanizált mítosz variánsait, azért ölt jelmezt, hogy miszlikbe szaggassa az Államok áruházaiban Karácsony tájt székelő kívánságteljesítő apó maskaráját, diszkreditálja az „It’s a most wonderful time of the year/Ez az év legcsodálatosabb napja” képzetét. Saját bevallása s ténykedései szerint „ő is csak ember, eszik, iszik, szarik és kefél, mint bárki más”. Gyermekkori traumái következtében érzelemlúgozta, emberségében gyönge agresszor, s amikor épp nem üt vagy rúg, gyomorforgató, alkoholmámoros önérzéstelenítést folytat. Herendi Mihály szintén „csak ember”, nem oly drasztikus-vulgárisan ugyan, mint kollégája, s ha érzéketlenre kívánja érzésteleníteni magát, krémessel és szaloncukorral teszi. Ezeknek a profán Szent Miklós utódoknak nagyobb szükségük van az adakozó, filantróp püspök test s lélek közeli legendájának kézzelfogható bizonyságára, mint a kisdedeknek. Akad is mellettük egy-egy szöszke, angyalhajú aprócska, bajtárs-sorstárs, aki törődni tanítja őket, kikényszeríti odafigyelésüket, megakadályozza, hogy priuszos moráljuk folytonos visszaesővé váljék, még hogyha ennek mindkét esetben tényleges börtön is az ára. Nevelődési történetük finisében az elfuserált Télapó-megcsúfolás megtestesítői mégiscsak hitet tesznek Mikulás-mivoltuk mellett.
Gárdos Péter filmes elbeszélésének antréjában megadja hőse históriájának alaphangját: egy rosszkor leütött billentyű, s a békebeli árnyalatúra fényképezett párizsi kávéházban meglövik elhivatott muzsikusunkat. „Egy zongorista itt maradt, félig lent a pult alatt, keresett addig valamit, s most kérdőleg rád tekint…” –énekelte egykoron a duettet mai Mikulásunk, Cserhalmi György. A rablótámadás következtében az ember, akinek a szíve-lelke dalból volt, aki ebből a puttonyból önzetlenül osztott, s bátorította hallgatóságát, hogy ne legyen rest remélni rendületlen a Jót, most ténylegesen padlóra/pult alá került, térdenlőtt idealizmusával sebzetten. A balesetre következő tíz évet nem tárgyalja a film, csak az aljzaton tenyésző, Budapestre hazaszakadt végeredmény-létezést, amely Misu osztályrésze lett. Nem tudhatjuk pontosan – mindenre csak következtetni lehet –, deklasszálódásában mennyire bűnös a környezete, és mennyire ő maga. Kapunk egy játszmavégi állapotot, amelyben pillanatnyilag, a látszat tanúsága szerint, leginkább önsorsrontásának köszönhet mindent. Gárdos nem firtatja az oksági láncolat szemeit, a következménnyel foglalatoskodik, illetőleg azzal, hogy valamiféle sete-suta megváltástörténetet meséljen, december hatodika közeledtének tiszteletére.
Ahhoz, hogy néhai elhivatott emberünk visszataláljon a helyes útra, s méltán viselhesse a bíborpalástot, kettős motivációs szálszövevény szükségeltetik. Az alkalmi pláza Télapó puttonyra cseréli a krumpliszsákot, s ekkor szegődik nyomába egy kislány, aki mindenáron hinni akar a mitikus figurában. Foggal-körömmel ragaszkodik gyermekkora utolsó ígéretéhez, az elhalálozott édesanyja által szavatolt biciklihez s egy önzetlen csodatevő képzetéhez. Misuban emberére is akad, meg nem is. Mind a ketten keményfából faragatlanok, folyton felhorzsolják egymást: a férfi el akarja kobozni a kicsitől az illúzióit, megmutatja, hogy a rögvalóság Mikulása nemhogy nem környezete jótevője, inkább kizsigerelő megrövidítője. Liza cseppet sem empatikus, követelőző, mosolytalan akarnok, aki gátlástalanul szembeköpi társát, ha szükségét érzi. Kapcsolatukat Gárdos túlságosan szűkszavúra szereli, bár a hallgatagságból is kinyílhatna az egymás elleni, majd egymásért való küzdelem gyümölcseként a szétszakíthatatlan összetartozás, csakhogy a szüntelen követelőzés: „Vegyünk egy biciklit!” – még ha a kétkerekű, mint kiderül, „ravaszul” gördülő szimbólum -, ügyetlenül leegyszerűsíti a kislány érzelmeit s kettőjük kapcsolatát. Agresszív, modortalan, bárdolatlan követelőzésével Liza minden jócselekedete kizárólag önös érdekeit szolgálja. Ez az önző „bizalom”, a Misuba vetett hit, vajon ez vezet el az üdvösséghez? Mondhatjuk persze, hogy görcsösen akart, érdekelvű bizalmával ez a teremtés mégis meghitelezi a férfinak azt a jelentőséget, amit régóta már egyetlen körülötte levő lélek sem tulajdonít neki. A színészek megtesznek minden instrukció szabta tőlük telhetőt, ám - a forgatókönyv hiányosságai miatt – mégsem sikerül ábrázolniuk azt a kézfogást, amellyel áthidalhatnák a távolságot, s összekapaszkodnának, ahogyan Pilinszky írja: „Egy nyolcvan éves kéz és egy hároméves / Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást”. Liza pedig nemcsak korban, de tapasztalatokban is sokkal közelebb van szintén meggyötört „öreg” partneréhez.
A Szilasi Blanka alakította szigorú varkocsos szőkeség rutinos színészként áll helyt ellenszenves, karcos ridegszívűként. Cserhalmi György, a „hivatalos honi hámba nem hajtható magyar lélek” példaszerűen, bár kissé széles gesztusokkal handabandázva rugdalja-tépi le magáról a Mikulás-gúnyát, ahogyan egy sebzett, utálatos, igazi renitenstől elvárható. Visszataszító krémeszabáló, egyik napról a másikra élő cudar. Vademberborostája alatt is ott lapul férfisármja, kölyökké varázsolódik a sok éve nem látott barátnő együttérző ölén.
A narratív szövet másik fontos motivációs szála a film legszebben kidolgozott része, értelmezhető a racionális és irracionális logika nyomvonalán egyaránt. Főszereplőnk ténykedéseivel párhuzamosan lépdel végig a történeten az igazi kolléga, a hófödte magaslatokból alászálló Havasi Mikulás. Javarészt csak a nyomai látszódnak a hóban, aztán nagytotálba bújtatott sziluettje tűnik fel épphogy észlelhetően. Misuval mindössze egyetlen közös jelenetben találkoznak, ám ez a viseltes öltözékű, égőszemű, elhivatott vándor olyan, mintha Misu régmúltban levált jobbik része lenne. Ugyanakkor pedig a férfi Istenképével azonos figura. Nem véletlen, hogy amikor egymásba botlanak, Misu megszédül, s feltörekednek benne évtizeddel korábbi élete eseményei. Elfeledett jómagát pillantja meg, akiben akkor még megvolt az emberboldogító Mikulás-tudat, ennek kulcsfontosságú bizonyítéka a mindkettőjük által jól ismert dal, amelynek foszlányát – „Várni kell a jóra” – Misu épp a tragédia bekövetkeztekor dúdolta. Az ő várakozását akkor így „jutalmazták”, szárnyát szegték jóravalóságának, úgy áll hát bosszút a világon, hogy veszni hagyja, elbocsátja örömemberségét. Lelép a muzsikus pályáról és kilép önmagából.
A film hibájául kell felrónunk, hogy hősünk hitefogyatkozásából fakadó, tízévnyi eltékozolt életéről szinte semmilyen információt nem kapunk. Nem tudjuk meg, az őt körülvevő rokonok, ismerősök milyen mértékben járultak hozzá végromlásához. A hajdani emberbarátnak nyilván próbáltak segédkezet nyújtani, miért nem kapaszkodott beléjük, s ők miért engedték el- és lecsúszni. Mennyire köszönheti dacos természetének jelen helyzetét? Annyi kiderül róla, valaha családfő volt, talán szerető apuka, s hogy büszkesége nem kuncsorog szívességért. De hogy vajon lába elvesztése elegendő volt-e ahhoz, hogy hátat fordítson mindennek, vagy számos más faktor is közrejátszott benne, nem sejthető. Éppen ezért megkérdezhetjük, miért pont egy követelőző, kemény kisgyerek unszolására lesz a léha, semmivel sem törődőből újból gondoskodó jótét lélek. A találkozás a Havasi Mikulással már sokkal inkább megfelelő motiváció. Misu talán pirul, hogy régenvolt önmaga előtt így kell állnia, hogy selejtes, hamis jelmezesként bitorolja annak helyét, aki közlekedési akadályok miatt lekéste a szerepét, amelyre egész életét tette fel. A szembesülés, hogy most övé a figura és a felelősség, felrázza a férfit rosszéletű tetszhalott állapotából és rögvest szedelőzködik, hogy az utolsó pillanatban mégis megmentse a Mikulás-mítoszt, s egyben rehabilitálja a megtagadott bárzongorista hivatást is.
A megigazulás nagyjelenete az áruházi finálé, melyet Gárdos Péter úgy szcenírozott, mintha az amerikai pláza-kulturálatlanság Santa Claus hagyományainak paródiáját kívánta volna adni. Hősünk immár vezérfonalra lelve újra zongorához ül, elzengi a bicaj-dalt és kinyilatkoztatja, miképp is érdemes e világon élni. Magával sodorja a rosszkedvű, elfásult magyar népet, amely zombi álmából riadva egy ütemre zengi a régen elfeledett „próféciát”: „Az élet egy bicaj… szégyent ne vallj, taposs bele és kész… drága légy merész, told csak el és…”. Ezután pedig a magát nyeregben érző tömeg – élén a kislánnyal – kitolja az összes kerékpárt a bevásárlóközpontból. Vagyis ha felfejtjük a fortélyosan kerekező szimbolikát, a megvezetettek, a vak erélytelenek, a lezser, dacos, semmivel sem törődő sodortatottak most kezükbe kapják sorsukat és öntudatosan taposnak előre, Misunak hála, aki szintén tapodja a zongorapedált. Így mutat utat egy igazi pásztor – magát is terelgetve egyidejűleg – s így menti meg egy gyereklány hitét épp az utolsó pillanatban.
Kínosan kivitelezett ez az extatikus örömünnep, hirtelenjött hurráoptimizmus, ráadásul olyan, mint egy kompletten kimetszhető trailer-betét, hiszen mindabból vagdosták össze-vissza, ami idáig lepergett a szemünk előtt. Herendi Mihály megannyi naplopó éve magyarázható a fizikai sérülésből fakadó keserű, szégyenkező daccal, az embertársi nexusok ezzel paralel romlandóságából fakadó csalódással, vagy akár azzal a paktummal, amit a dramaturgia – hibásan – annyira hangsúlyoz. Hősünk állítása szerint közte és a Jóisten között köttetett a paktum: a baleset alkalmával megmentett életéért a muzsikuséletet adta cserébe, s ezzel egyben mindenét. Ám ha az egyezség mentén próbáljuk felfejteni a történetet, tévútra juthatunk és értetlenül állhatunk az önpusztító döntés előtt. Herendi Mihály annyi idő múltán régi önmagához tér, de ezért az illegális, tömeges köz-parádéért rabomobil jár, a kislány viszont „jutalmul” először elmosolyodik, és teker a férfi nyomában.
Gárdos Péter szokása szerint mesével (t)oldja hétköznapi evilágunk eseményeit, de míg a Havasokból lezarándokló, Baloghnak (…) nevezett titokzatos, ki tudja, miféle szerzet narratív fonala finoman illeszkedni igyekszik, a főszereplő elbeszélési köteléke egy rugóra járó epizódok egymásutánja. Misu rokonaiból, ismerőseiből felrajzolódik a hazai társadalmi paletta körpanorámája, a pénzarisztokrácia magasrangúitól az értelmiségi könyvkereskedő-kispolgár testvéren át a talajvesztett ágyrajárókig. Remek tablót alkot egy-egy jól elkapott gyorsfénykép a multi-direktorról (Bertók Lajos), a felkapaszkodott nagymellényű vállalkozóról (Rudolf Péter), Herendi antikváriumba cövekelt, folyvást pumpolható testvéréről (Gazsó György), a lakótelepi magányban gyermekét nevelő ex-barátnőről (Györgyi Anna), csak éppen Misu portréján nem mélyülnek el a vonások e pillanatfotók révén. Nem áshatunk le a gyökerekig, fogalmunk sincs, miért hagyta el a családját, vagy történt épp fordítva, miért nincsenek segítőkész jóbarátok, csak alamizsnát hajító ismerősök, hívta-e vissza valaha is valaki zongorázni, s ha nem ment, vajon könnyelmű büszkeségből-e, s miért fontosabb neki egy zordon kiskölök, mint a saját lányával való törődés.
Mindezek a kérdések persze nem tűnnek fontosnak, hogyha a rendező szimpla megigazulás meséről igyekszik számot adni – a mese műfaján nevetséges lenne számon kérni a hősközpontú, racionális ok-okozatiságot –, de Gárdos Péter célkitűzései szerint kortárs, testközeli itt és mostunkba plántálja a fabuláját, így mégiscsak figyelembe kellene vennie egyik-másik kérdést ahhoz, hogy filmje ne két szeretetre méltatlan, egymáshoz csapódott lény puszta ide-oda csapódó kóricálása legyen - egy rendkívül disszonáns örömódával a finisben -, hanem reális, egész alakos képe egy fájdalmasan kisiklott földinkről, egy hajdanvolt igazi Mikulásról, aki megtanul újra hinni a csodákban, hogy minket is taníthasson bízva bízni e rosszkedvű, jegeces, téli Budapesten, így Karácsony közeledtekor.
(2006-02-09)
