Besze Flóra Szétrugdalt homokvár
Lars von Trier: Manderlay

43 KByte

Lassan kiteljesedik a rendező USA – A lehetőségek országa című trilógiájaitt a következő állomás. Újra csupaszon, minimalistán, leplezetlenül, ismét a leszaggatott függönyök emlékével, de kevesebb, tompább fénnyel: Manderlayben bizony nagy a szegénység. Nem kell a fényűzés, látunk így is, bár kissé unottan nézünk a félhomályba, nem félünk semmitől: csak azt kapjuk, amit Dogville után akár vakon tapogatózva is felismernénk. Megint a gengszterek, megint a fekete autók, megint Vivaldi, megint a kietlen színpadtér, megint a demokrácia, megint Grace, az idegen, de utóbbinak leginkább az a néző tekinti majd magát, aki nem látta az előző részt.

Dogville-t elhagyva az Alabama állambeli Manderlaybe érkezett Grace (Bryce Dallas Howard) és apja (Willem Dafoe), valamint az utóbbi gengszterköre. Rövid pihenőt tartanak, indulnának is tovább, amikor a kocsi ajtaján egy fekete asszony kopog, arra kérve Grace-t, hogy segítsen megakadályozni Timothy (Isaach De Bankolé) megkorbácsolását. Grace döbbenten veszi észre, hogy ebben a városban – hetven évvel a rabszolgaság felszámolása után – még mindig a fehér ember és csakis ő az úr. Amikor Grace felvilágosítja őket az időközben történt változásokról, a ház ura, Mam (Lauren Bacall) fegyverrel próbálja visszatartani, de az idős asszony túl gyenge a harchoz, ágyában haldokolva megsúgja Grace-nek, hogy a matrac alatt tartja saját törvénykönyvét, s megkéri Grace-t, hogy égesse el… Grace a városban marad, és mivel úgy érzi, hogy a Manderlay-ben sajátos törvény szerint fennálló állapotok a fehér emberek számlájára írhatók – „mi hoztuk ide őket, mi éltünk vissza velük, mi tettük őket azokká, amik” –, oldalán néhány gengszterrel, valamint apja kiváló jogászával, elhatározza, hogy megismerteti az elnyomottakat a számukra ismeretlen szabadsággal. Grace ez alkalommal tehát nem az egyetlen egérút miatt, hanem szándékosan fordul egy város felé, rendszerváltó szándékai nyilvánvalóak. Azonban csalódik, és része lesz abban, hogy a szabadság eszméből az erőszak eszközévé silányul – annyira, hogy kényszeresen fenntartott látszata mögött ismét a kiszolgáltatottság irányít.

Manderlayben mint a megélt Dogville és a majdani harmadik rész, a Wasington (sic!) közötti állomáson körbenézve a korábbiakhoz képest nem látunk szinte semmi újat. Pedig az előző részben látottaktól való visszalépés helyett valóban továbbgondolásra méltó lett volna a Dogville-i tér vagy éppen Grace karaktere. Újra velünk a szereplők kétarcúsága, a tanórák-leckék, a másik, az idegen mint szexuális vonzás, megmaradt Vivalditól a Nisi Dominus egyik tétele, hozta hangjegyeit a több Trier-film zenéjét adó Joachim Holbeck, újra a színen, bár javarészt más szerepben a Dogville-ból ismert színészek zöme, Jeremy Davies, Lauren Bacall, Chloë Sevigny, Jean-Marc Barr, Udo Kier. Ugyanaz a probléma: a legjobbnak hitt demokrácia felfüggesztette az eleven lényeget, mert semmit sem tudott kezdeni az emberi természettel, azokkal az elfojtott vágyakkal és érzelmekkel, amelyek rendre felrúgják a békés együttélés formális szabályait.

Két tény legalább egészen új színt hoz, igaz, egyik sem önmagában, inkább csak a Dogville-lal való kapcsolatában megfigyelve jelentős. Az egyik, hogy Grace szerepében ezúttal Bryce Dallas Howardot láthatjuk. A másik „technikai jellegű”: Lars von Trier életművében nem számít ugyan újdonságnak a trilógia-építés, de az egyes részei között látható kontinuitást felmutató trilógia-felfogás már annál inkább…

Ami a színésznőt illeti: von Trier megoldása többnyire az amerikai sémák ironikus alkalmazása. Akár az amerikai szappanoperák néha kimaradni kénytelen kulcsfiguráit egy-egy csak hasonlósága révén leváltó színész, úgy cserélte Bryce Dallas Howard a Dogville Nicole Kidmanjét. Bántó nyomott hagyott a filmen: a csere nem a volt a terv része, ez a váltás nem a nő hasadásának, nem személyiségének másik oldalát bemutató döntésből fakadt. Egyszerű imitációval állunk szemben – még akkor is, ha Howard maga semmiben sem próbálta utánozni Kidmant. Történtek persze más cserék is: a legendás James Caan alakította szerepet, Grace apját a szintén kiváló Willem Dafoe vette át, de Grace-ről egyszerűen azért érdemes többet szólni, mert ő az abszolút főszereplő. Ezúttal nincs Tom, aki annak idején elénk sietett, és Dogville lakosaként bemutatta nekünk a közösség tagjait. A narrátor később kifejtendő címkézésein kívül mindent Grace szemével látunk. A középkorú dívát felváltó pályakezdő Howardban csak az a zavaró, hogy teljesen átjárja a szerep, ráadásul – vagy éppen, mert – Grace-t a szerep szerinti lány viselkedéséhez mérten megfelelő korú színésznő játssza. Howard tökéletes választás volt. E tény elvileg pozitívum, gyakorlatilag azonban úgy fest, hogy Grace-t ettől szeretjük kevésbé. Kissé érdektelen: nincs meg benne az a távolság, amit Kidman „apuci kicsi lánya” és a voltaképpeni nő közé feszített; hiányzik belőle az a tudatos kétarcúság, ami a Dogville Grace-ét kívülállóból a város többi lakóihoz hasonlóvá avatta, és kegyetlensége ellenére is szimpatikus hőssé tette. A Dogville Grace-e titokzatos volt – háttere miatt is: menekült, de honnan jött, nem tudtuk –, míg a Manderlay Grace-e soha nem több vagy más annál, mint aminek látszik. Nehéz kedvelni, a szánakozás találóbb – mint a Trier-hősök esetében általában, de ezúttal nem szakad meg a szívünk. Fárasztó a naivitása, az érzelemvezérelt élete, ezért is: kimerülünk a máskülönben könnyen bejárható, csupasz városban.

Számunkra ugyan ismerősként érkezik az idegen városba, de nem igaz, hogy ismerjük: ez a Grace nem az a Grace, a két rész közötti folytonosságért éppen ezért csak névleg felelős. Ugyanakkor mégsem marad ismeretlen és titokzatos, mert sajnos alaposan kiismerjük a Manderlay során, szinte előre tudjuk, miként fogják felülírni politikai elveit vágyai, dühe, „családi öröksége”. Mondhatnánk, az a tény, hogy Howard alakítja Grace-t, a karakter fejlődésére utal, ő már a sokat tanult, a Dogville-t túlélt, gyorsan alkalmazkodni képes nem-naiva. De nem mondhatjuk, mert a Manderlay Grace-e türelmetlen fiatal lány, aki saját elképzeléseiben csalódik: reméli, csak idő kérdése, és miközben kiismeri, felszabadíthatja a közösséget – majd a film elején a korbács elől megmenekített Timothyt végül saját kezével korbácsolja meg. Jósága hálálkodó visszajelzés nélkül maradt, tehetetlenségében kegyetlenkedik. A Manderlay példázat, a fejlődésében még inkább a Dogville előtt járó Grace-t mutató tanulmány az előítéletekről, a zsarnok demokrata álarcáról. Howard arca kevés a filmhez, a többi színész arca ellenben alig jut szerephez, vagy ha igen, mind csak arra jó, hogy Grace helyzeteit jelöljék ki és vegyék körbe. Von Trier tehát szelektál: Grace személyiségének egyes jegyeit Manderlay nem fedi fel – inkább elfedi –, mert azok Dogville-ben már megmutatkoztak. Grace titokzatossága oda, motivációit az előző rész ismeretében immáron készen kapjuk. Manderlayben nem egy a sok képmutató közül, inkább csak naiv, nincs tudatában annak, hogy amit tesz, az nem a demokratikus felszabadítás. Nem is biztos, hogy értjük a lányt a Dogville-i előzmények nélkül. A film hibája éppen Grace abszolút főszerepe: titok nélküli személyisége kiüresíti a filmet, hiányzik az az üres teret kitöltő jellembeli összetettség, ami a Dogville Grace-ét jellemezte. Igaz, némi – róla ránk ragadt – jó szándékkal nyugtázhatjuk, hogy elszigetelt jelenléte erény is, amely kiemeli a történetet az ültetvény mindennapjainak unalmából, és mivel szubjektív nézőpontból tekinthetünk a szereplőkre, érzelmileg férkőzünk közel Grace-hez.

A Dogville-ből ismerős, és Alabama államból majdan „Wasingtonba” tartó főszereplő alakja nem a korábbi trilógia szenvedéstörténeteinek önfeláldozó hősnője. A Dogville során, mielőtt Grace végleg az önmaga gerjesztette altruizmus áldozatává lenne, a karakter addig ismeretlen oldalát villantja fel: a nő könnyezve, de határozottan fordul szembe elnyomóival, a gengszterek senkit sem hagynak életben. A Manderlay Grace-e az általa felszabadítani kívánt elnyomottakkal inkább hisztis dühvel, sírva hadakozik. Bezárul a kör: Grace-nek pontosan azzal kell szembe néznie, amit a legjobban gyűlölt; nem szavakkal, hanem iszkoló léptekkel kell kiszabadítania magát a rá váró fogságból.

Ami a trilógiát mint olyat illeti, von Triertől meglepő eredmény, hogy nem csak tematikai egységbe tömörítette a két filmet, azaz bár túllépett eddigi filmjeinek sajátosságain: a dogma keretein és a különböző műfajok egymáshoz rendelésén, újabb szabályokat állított maga elé azzal, hogy az Aranyszív-trilógiától (Hullámtörés, Idióták, Táncos a sötétben) eltérően itt a trilógiától talán joggal elvárható kontinuitásra törekedett. A koherenciát több elemnek köszönheti; ezek között formai és tematikai-tartalmi vonatkozásúak egyaránt előfordulnak, s ezek aláhúzása nem csak a formai követelmények teljesítésének – önmagában akár kéretlennek-szükségtelennek tekinthető – felülvizsgálata miatt fontos, hanem azért, mert ezekből az összetevőkből épül fel mindkét város.

Nem csupán arról van szó, hogy Manderlayben járva is betartja a Dogville-ben megérzett stilizált színpadteret eredményező formatisztítás radikális mértékét; Dogville-hez képest különösképpen nem variálta át a dramaturgia ívét sem: Grace megérkezik, idegen, de idővel befogadottá, végül kitaszítottá lesz. Von Trier annyiban korábbi önmagát sem tagadja meg, hogy mindkét filmben az eszköztelenség, a formanyelv gazdagságának öntörvényű (ön)megfosztottsága csak irányaiban különbözik a dogma-filmekből ismert puritán képalkotástól, azaz nem csak a két – illetve három – rész kapcsolódik össze: a két film éppen sajátos elemei miatt nem tér el az életmű eddigi darabjaitól látványosan, vagy pontosabban: igazán csak látványában tér el. Mind a Dogville, mind a Manderlay őrzi előző filmjei társadalmi jelenségeket tematizáló szándékait: az első ránézésre önként vállaltnak tűnő, de nem csak az önfeláldozás hajtotta, hanem a társadalmi berendezkedés hiányosságaira is visszavezethető kiszolgáltatottságot, amelyet – korábban például az Idióták önként látszat-őrültté lett fiataljai, a Táncos a sötétben vak Selmája – itt a Dogville Grace-e, de a Manderlay Grace-e is, valamint a szolgasorsból kitörni nem akaró feketék hordoznak. A folytonosság megteremtésében segédkezik Grace is, hiszen a két epizódot ez az önfejű és makacs nő (még ha két színésznő alakítja is) köti össze.

Az az elem azonban, amely a leginkább felel a trilógia rendszerének koherenciájáért, a puszta tény, hogy a Manderlay önmagában véve csöppet veszteséges. A történet ugyan érthető, de az első rész a másodikat erősíti, ugyanakkor a Manderlaynek is megvan a maga erőssége, amely az általa felvetett kérdésekben rejlik, továbbá, hogy a kérdés- és problémagyártás közben nem foszt meg a történet élményétől. Mégis: a róla való beszéd a Dogville által meghatározott.

A Dogville-ben szükségszerű volt a magánterület, a saját lakás határainak jelzése, a tér felosztása a felfestett fehér vonalakkal – mintha von Trier csak az amerikai szappanoperákból ismert kulisszatitkot emelte volna át: a „segédvonalakkal” minden lépésfolyamat-határnak jelzett helye volt. Eddig jöhetsz, innentől ajtó, ha ott befordulsz, az a templom. Tartsd tiszteletben! Manderlay városa látványában Dogville-t idézi, így a formán már nem lepődünk meg, de itt már fehér határvonalak sincsenek: a feketék között nem ez a szeparáció, hanem a köztudott, de ágymatracban rejtegetett, évtizedek óta hatályos saját törvény számít. Az úr házát részlegesen kiépített faépület jelzi – igazi ajtóval. Máskülönben a falak, az ajtók, megannyi tárgy látványát ismét nélkülöznünk kell. A hiányzó tárgy azonban érzékelhetővé válik csupán jól ismert hangja használatával: elég csak hallanunk az ajtó nyikorgását. A Dogville-ben a krétavonalszerű fehér jelek mint megbújó segédletek, a próbafolyamatok és az előkészítő munkálatok szakaszát is idézték –ezt azonban nem csak ezek a jelek érték el. Már a Dogville megteremtette az érzést: mintha egy werkfilmet látnánk. Manderlayben is minden zsizseg: lakói mind szinte rákészülnek a játékra. Ám a feszültség sokkal nagyobb, mert kidolgozottabb annál, mint hogy azt mondhassuk, csak egy dokumentarista szemlélet eredményét látjuk. Más ez, mint a bekapcsolva hagyott kamerának köszönhető, álca nélküli, de kicsit zavarba jött, ki-tudja-mi-következik természetesség. Mivel mindkét film a társadalmi kötelességek mögé bújt, rejtőzködő emberi természet filmje, a másság oka éppen az, hogy a kétarcúság természetes feszülés a színészek arcán. A dramaturgiának is köszönhető az esélyük a visszafogott játékra, a rejtőzködés folyamatosan számolja fel önmagát, a „fordulat” nem egyik pillanatról a másikra áll elő; nem téveszthetjük szem elől, mert nem a pillanat műve, ahogyan lehull az álarc. Mi tudjuk, mert láthatjuk, ahogyan a színészek – és ez sajnos csak a Dogville-re igaz – tartogatják a vállalt karakter bemutatását, félrerakják magukban azt, akit játszanak. Grace elől elhallgatott, majdan feltáruló titkuk miatt mindig egy lépéssel előbbre járnak, saját karaktereik megjelenítésében azonban lemaradnak – ezért érezhetjük, hogy mindegyik lesben áll. Sokáig csak típusokat látunk: Grace, a naiva, Tom, az álmodozó (csak két példa a Dogville-ből), de a Manderlay már szándékosan játszik a címkékkel, már a prológusban megismerjük a szereplők típusait. Megmaradt a narrátor, de ő volt korábban is, tőle tudjuk meg, hogy Timothy a büszke; Elizabeth a kaméleon; Flora a síró néger és így tovább. A Manderlay ettől más, mint a Dogville: a megannyi tulajdonságcímkéhez illő jelenlétből igazolásképpen csak villanásnyit kapunk; nem tudunk többet, mint Grace, elhisszük a narrátor szavait, és elhisszük, amit Grace szemével látunk, vele együtt fejtjük fel, hogy Manderlay közösségének tagjai korántsem csak sajnálnivaló elnyomottak, rabszolgák, uruknak kiszolgáltatottak: emberek – és éppen bűneik által azok. Ugyanazok a gyarló emberi tulajdonságok jellemzik őket, mint a fehér embereket. A szerencsejáték megszállottjai (Timothy), lopnak (az idős Wilma), elhallgatnak dolgokat (Wilhelm). S persze ezzel Grace-ről is lehull a lepel, vegyük észre, hogy a lány az előítéletesség maga, amiért képes volt csupán a címkék alapján elhinni az egyes négerek alapvető jellemvonásait. Sőt: Timothy besorolását félre is olvasta, „erényesebbnek” látta a férfit annál, ami.

A forma megint közbeszól, vagy inkább gyanúsan néma: a hiány funkciója miatt a színpad-tér egyszerűsége Manderlayben is megtévesztő. A csupán a térelválasztó pantomim nyomán megmutatkozó szeparáció absztrakt burok is egyben: a lakók mindegyikét láthatatlan fal veszi körül, így Grace senkihez sem tud igazán közel férkőzni. Ha Grace-szel nem is, de a többi szereplővel von Trier ügyesen ellensúlyozza a kiüresített teret: lecsupaszított, könnyen áttekinthető kisváros tárul elénk, lakói azonban megint csak szinte kiismerhetetlen, összetett személyiségű, bár rendre kis igényű, dolgos emberek. Manderlay üres tereit sűrű párbeszéd, és a narrátor szavai töltik ki: jó színészeket kapunk, míves mondatokkal bőbeszédű mesélőt – mind a gazdag díszletek hatásával vetekedve mélyítik el a filmet. Azonban kár, hogy ezúttal nem erős karakterek párbeszédeit halljuk, ugyanis a szereplők kiismerhetetlensége csak részben köszönhető Grace kizárólagos-beszűkült szemszögének: nem egy a személyiségeket elrejteni kívánó koncepció, hanem a kidolgozatlanság eredménye.

Az operatőri munka (Anthony Dod Mantle) a fényekkel mesterien bánó (Ĺsa Frankenberg) térszervező bravúr: mindkét film esetében az egyszerű, üres teret bonyolulttá, de áttekinthetővé fűzte. Azaz a kezdeti hiányérzetet felváltja az absztrakció valóságtól eltávolító, de valóságot konstruáló ereje: kicsit elveszettebbek vagyunk, mint Dogville-ben, de itt is többnyire tudjuk, hol járunk. A „beosonó” effektek (Peter Hjort vezetésével), például a homokvihar a városra borított homállyal-sötétséggel különös atmoszférát teremt. Joachim Holbeck zenéje pedig Vivaldival karöltve nemességgel ruházza fel a letarolt tájat.

Von Trier Manderlayje a Hitchcock rendezte és a Joan Fontaine játszotta „második Mrs. De Winter” története kifordítva (Hitchcock: Rebecca; 1940), és míg a trilógia eddig elkészült két darabja európai forrásokból éppúgy táplálkozik, mint amerikaiból – ha nagyon keressük, a Dogville-en Brecht hatását érezzük, a Manderlay felkínálta háremhölgy-lét miatt Sade márki írásai vagy Pauline Réage O története c. műve juthat eszünkbe – kétségtelen viszont, hogy von Trier az Amerika-trilógia eddig látott részeihez eredeti amerikai kesztyűt húzott, és ezzel érinti Amerika problémáit. A téma deformálta eszköz ellenére állításai univerzális dilemmákat rögzítenek, elmélyedni bennük azért is könnyű, mert ott van kéznél a főhős által lehetővé tett közvetlenség és személyesség. A harmincas évek polgára hetven évvel korábbi állapotok közé kerül, mégis, a napjainktól való kettős időbeni eltávolítás ellenére a Manderlay nagyon is aktuális. A rabszolgaság megidézése a feketékkel való bánásmód jelenlegi állapotára, a minden egyenjogúság ellenére meglévő különbségekre utal. Von Trier ezzel nem is csak a liberalizmust, hanem a fejlődés egy sajátos kritériumát, a haladás zálogát gúnyolja, azt a jelenséget, ami ott bujkál a multikulturalizmusban: a valamiféle kifordított rasszizmust. Attól, hogy a feketékkel való törődés nem szimplán a másik emberrel való törődés, hanem különösen hangsúlyos odafigyelés, az antirasszizmust torz divattá tette. Trendi liberálisnak lenni (itt) annyi, mint törődni a feketékkel, felszabadítani őket, bármi áron – Grace éppen az árat felejti el, és a kéretlen-ingyenes felszabadítás közben éppen a szabadságukról feledkezik meg: egyenjogúságuk mellett kardoskodva idegenségüket húzza alá. Lars von Trier homokvihar-börtönében a szolga magának köszönheti sorsát, a fehér ember legalább annyira ostoba, mint az önmagát kiszolgáltató fekete.

Vigaszt keresünk így a közepén: nem is trilógia ez. Ketté, s majdan háromfelé vágott nagy egész. Mert annyira bíztunk a cinikus mesterben, hogy semmi kedvünk belátni: egy trilógia esetében talán nagy baj, ha eszünkbe jut, a második rész mindig magában hordozza a megelőző rész emlékét (a Dogville egyszerűen jobb volt) és a következő epizódba fektetett reménykedő bizalmat (elvégre lehet, hogy majd a Wasington jobb lesz).

(2006-01-11)

 


200 KByte

40 KByte

48 KByte
Bryce Dallas Howard
Bryce Dallas Howard
103 KByte

119 KByte

40 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső