Kolozsi László Oly szépen játszotta a Liszt rapszódiát...
Jacques Audiard: Halálos szívdobbanás

73 KByte

Jacques Audiard filmjének hőse, Thomas egy ingatlan maffiának dolgozik, lelkesen páholja el az önkényes lakásfoglalókat, a bért nem fizetőket, az ellenérdekelt feleket, ugyanakkor szunnyad benne egy kevés tehetség, anyja nyomdokába is akar lépni, vagyis neves koncerttermekben akar zongorázni, művész akar lenni. Anyja jeles zongoraművésznő volt, egy bejátszásban hallani, hogy valóban képzetten, szépen játszott Lisztet.

Négy-öt évvel ezelőtt magam is az ingatlanpiacon kerestem a pénzem jelentős részét, és mivel később inkább különböző irodalmi műveimből, forgatókönyvírásból éltem, éldegéltem, nyugodtan mondhatom: van ilyen.

Van ilyen ember, mint Audiard hőse, és nem kell feltétlenül magamra mutatnom ahhoz, hogy - azért korántsem meglepő - állításomat bizonyítsam. Ott van például a hazai ingatlanszakma egyik nagy alakja, egykor barátom, S., aki balett-táncos volt, vagy a kiválóan éneklő Gy., aki mindig is énekes akart maradni; de nem feltétlenül csak az ingatlanszakmában tevékenykedő ismerőseimet kell elővennem, ha az életét másban megvalósítani szándékozó, érzéseik szerint tévutakon járó figurákat kell felsorolnom: hazánk egyik legkiválóbb értékpapír jogásza számtalanszor elmondta nekem, hogy ő tulajdonképpen tejszállítón szeretne sofőr lenni, és lyukacsos pólóban dolgozni, és valóban, a viselkedése alapján inkább vélném tejszállítónak, mint hatalommal rendelkező, vagyonos embernek. Sorolhatnám tovább. A Halálos szívdobbanás – mint minden francia krimi – csak látszólag krimi, csak a történet, amire az egzisztenciákat felfűzték a film írói, krimi, valójában egzisztencialista dráma, sorsdráma, marakodással, önmardosással, ön és egyéb csalásokkal: vagyis tipikus polar (a policier-ből rövidítve így szokás nevezni a francia krimiket).

Audiard forgatókönyvíró tehetséget örökölt az apjáról, Micheltől, aki nem akármekkora forgatókönyvíró volt, ő jegyzi a legnevesebb Belmondo krimik forgatókönyvét, például a Zsaru vagy csirkefogóét, vagy a Profit, de ő adaptálta barátja Jean Gabin számára a Nyomorultakat is. (Ennél a Gabin-féle nyomorultaknál még nem született jobb, és éppen Michel Audiard forgatókönyve miatt, ami egyszerre takarékos - nagyon jól húzza meg Victor Hugo szövegét - és egyszerre izgalmas - végig szurkol az ember Jean Valjean-ért - és megejtő.) Az Audiard apa fiú páros, engem a cseh Sverák párosra emlékeztet, ott is az apa nem nevelt ki a fiából Jan-ból, remek forgatókönyvírót. Jacques vágóként kezdte pályáját, Polanskival dolgozott együtt, majd csinált két jelentős polart - mindkettőt, játszották hazánkban, az egyiket Férfiak mélyrepülésben, a másikat A számat figyeld címmel. (Audiard filmjeit rosszul tették át magyarra, a Halálos szívdobbanásnak valami olyasmi az eredeti címe, hogy a Szívem olykor meg-megáll. Thomas-nak nem az orosz, hanem a belorusz maffiával gyűlik meg a baja: őket valószínűleg bátrabban lehet bántani, nincs belőle politikai félreértés. A maffiafőnöknek nem a neve Minszkov, a Minszkovval arra utaltak, hogy Minszkből származik.) Az említett két filmet, akárcsak a Halálos szívdobbanást - ami most le is szögezhetjük, nem több a szokásos remek francia kriminél, ugyanakkor nem is kevesebb, tehát olyan film, amit én speciel keresni és szeretni szoktam - elhalmozták díjakkal: ami persze leleplezi a mai francia film állapotát is: hiába készül száznál is több film évente Franciaországban, igazán kiemelkedő és merész filmet legfeljebb csak Francois Ozon vagy az egyébként osztrák Haneke csinál. Audiard-ral mindenki szeret együtt dolgozni, színészvezetői stílusát, határozottságát kedvelik a színészek, elég elolvasni Vincent Cassel ömlengését, vagy a kegyetlenül jó Niels Arestrup nyilatkozatát.

És kétségtelen: Audiard jó színészvezető. A Halálos szívdobbanás története – az imént elmondottak ellenére – alig lenne hihető, ha nem azok játszanák a főbb szerepeket, akik. Romain Duris valóban a huszonegyedik századi francia krimi Belmondójának tűnik, hiszen benne is van valami tenyérbemászó, ugyanakkor benne is van valami undok nyárspolgári, és van benne persze nagy adag vagány is, nagy adag szélhámos, léhűtő, jóravaló csirkefogó, és mindez úgy elkeverve, hogy alapvetően egy szimpatikus ember sül ki belőle. A durva ingatlanbetyár és a korántsem széplélek művész – Audiard arra azért vigyáz, hogy ne legyen teljesen más az a Thomas, aki zongorista kíván lenni: elég kegyetlenül vegzálja kínai tanárnőjét – nem férne el másban, még Vincent Casselben sem olyan jól, mint a Lakótársat keresünk sorozat sztárjában, Duris-ban. A Halálos szívdobbanást nehéz szétszálazni, a magánéleti szálakat ügyesen tekergeti rá Audiard a krimire. Van egyrészt Thomas magánélete, van a barátja, és a barátja felesége, akivel kölcsönösen vonzónak találják egymást, van az apja, és a menyasszonya másrészt. Minden mellékszereplőre megfelelő embert talált Audiard, de a legmeggyőzőbb az apa szerepében, a Sophie Marceau férjét pár éve játszó Niels Arestrup, és a lepattant, kicsit durcás nőt alakító, nagyszerű Emannuelle Devos. Ez a két, sok francia filmben megfordult, kiváló színész, alig játszik: Audiard színészvezetésének a lényege, hogy a lehető legtermészetesebb viselkedésre kényszeríti a színészeit. Devos egészen döbbenetes, mint körömrágó, egyszerű, jószívű, de azért elsősorban az apát a pénze miatt szerető nőcske. Úgy tud enervált lenni, mint egy sokat próbált háziasszony, aki dacból, szinte végső elkeseredésében kerül ki az utcára. Niels Arestrup-nak Audiard nem írt olyan érdekes karaktert, mint Durisnak, de az apa sem sablonos, közhelyekből felépített alvilági figura. Az sem egyértelmű, hogy hogyan kerül a fehér oroszokkal összetűzésbe, ahogy az sem, hogy miért mond le magáról, és miért akarja, hogy szanálják, mint egy használton kívüli szobát.

Romain Duris nem bohóckodik, mint Belmondo, nem megy le kutyába, nem ölti fel a jópofa kemény legény maszkját. Thomas szó szerint menekül a zenébe. Nem akar feltétlenül nagy zongorista lenni, nála nagyobb a tétje a zongorásának; a fehér billentyűkre, nem olyan sorstalanul és könnyelműen helyezi a kezét, mint kvalitásosabb konzis társai. Ebben is különbözik az eredeti film – Audiard filmje James Toback Fingers (a film főhősét hívták Fingersnek) című filmjének remake-je – Audiard-étól. Harvey Keitel (Fingers) szépreményű zongoristának hiszi magát, azt gondolja, helye van a Carnegie Hall pódiumán, Thomas egyetlen kiutat lel alvilági életéből, és ennek a kiútnak a végén, nem csupán az ábrándjaiban, ott van egy zongora.

Nem mellesleg, sosem hallottam még ilyen jól rosszul játszani valakit: általában a szerepük szerint pocsékul zongorázó színészek alá is remek felvételeket kevernek (a Hannibalban, amikor Anthony Hopkins klampírozik Glenn Gould játéka hallható), kevés esetben használják úgy a zenét a rendezők, hogy az valóban a játszó tehetségét vagy tehetségtelenségét ábrázolja (a Zongoratanárnőhöz jól illeszti Haneke Schubertet, ahogy a Coen tesvérek is az Ember, aki ott se volthoz Beethovent, de – például - felháborító, hogy milyen felvételeket használt a dán Boe az Allegro-hoz). A kínai lány instrukciói is megfelelőek, és érthetőek, ugyanakkor a koncerten Thomashoz hasonlóan, igen gyengén muzsikál.

A film Thomas egyik ingatlanos akciójával kezdődik, az akció nincs teljesen kibontva, egy nem szakavatott – mint említettem én sajnos az vagyok – nem is érti szerintem, mi történik: Thomas egy lépcsőházban patkányokat helyez el. Ezt a módszert a magyar ingatlanosok is alkalmazzák, a célja, hogy letörjék egy adott ingatlan vételárát. Van, aki hajléktalanokra esküszik, van, aki – nem viccelek – a vizeletre (minden reggel visz egy kis pisist a megvenni kívánt lakás ajtaja elé, majd azt mondja: nem ér ennyit, meg ennyit az ingatlan, hisz állandó a vizeletszag). Thomas tulajdonképpen morál nélküli, alapvetően csak az ösztöneire hallgató figura, aki inkább kisebb, mint nagyobb összegekért belemegy minden akcióba. Audiard sem megsajnáltatni, sem megszerettetni nem akarja Thomast, a néző, ha együtt érez vele, legfeljebb csak azért, mert ő film központi figurája, vele lehet azonosulni.

Samuel Beckett mondta a Halálos szívdobbanáshoz hasonló krimiket (regényeket) író Patricia Highsmithről: úgy ír az emberekről, ahogy egy pók írni a legyekről. Audiard filmjének nincs szimpatikus alakja - még a kis kínai lány is inkább csak furcsa, vagy elesett, mint szimpatikus - ahogy a Highsmith regényeknek sincs. Highsmith olvasója, akarva-akaratlan, a Thomashoz hasonló pitiáner csalóknak, a szerencsés gyilkosoknak szurkol, a bűnnel azonosul, vagyis, Highsmith-hez hasonlóan, Audiard is megcsalja és bemocskolja a nézőt. Azonosulni Thomasszal: nem tréfadolog, nem kellemes érzés. Audiard szinte mindegyik filmjével eléri azt, hogy kellemetlenül érezzük magunkat, mert egy kisstílű alakért izgulunk. Ezért – és nem azért, mert hihetően ábrázol összefirkált, összekaristolt, megcsúfított életeket - írtam, hogy Audiard filmje egzisztencialista dráma.

Jól eltervezett akció – akárcsak egy ingatlanfoglalás – a szeretetreméltóságunkba vetett hitünk, és a világ harmonikus voltába vetett hitünk ellen. És bár helyenként közhelyes, mint egy Koós János-dal, és helyenként a kelleténél lassúbb, ha súlyos erkölcsi válságot nem okoz is, másképpen nézzük majd ezután az ingatlanunkat elorozni kívánó suttyó jogászok szemébe is.

De lehet, hogy tévedek…

(2006-06-16)

 


42 KByte
Romain Duris
Romain Duris
42 KByte
Romain Duris
Romain Duris
40 KByte

46 KByte
Niels Arestrup és Romain Duris
Niels Arestrup és Romain Duris
44 KByte
Aure Atika és Romain Duris
Aure Atika és Romain Duris
35 KByte
Emmanuelle Devos
Emmanuelle Devos
26 KByte
Romain Duris
Romain Duris
36 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső