A gésa szó a tokiói dialektus két szavának összetételéből származik: művészet és személy. Egy gésa járatos a tradicionális japán művészetekben, a kalligráfiában, az ikebanában, a hangszerek – a hayashi-fuvola és a shamiszen – megszólaltásában, a táncban és az énekben, ezenkívül elsőrangú társalgó, vendéglátó és magabiztosan irányítja a teaszertartást is. Ha szerencséje van, akkor alkalmi ügyfelein kívül pártfogóra is szert tesz, aki nem ritkán élethossziglan támogatja. A gésa tulajdonképpen mozgó műalkotás.

Egy szerep autentikus alakítása természetesen nem függhet a színész származásától. Kimagyarázni mégsem lehet azt az otrombaságot, amellyel a Gésa emlékiratai szereposztásában találkozhatunk, nevezetesen, hogy a legnagyobb szerepeket, így a főszerepet is kínai színészek alakítják (Zhang Ziyi, Gong Li, Michelle Yeoh). Azzal hogy a kínai színészek, a tradicionális „ősellenség„ képviselői mellett döntöttek az alkotók, büszkén demonstrálják politikai alapelvüket, amely végső soron nem más, mint egy gyermeteg és történetietlen, tehát ideológikus és erőszakos egyenlőségeszme, amely nem akar tudomást venni holmi buta, maradi nemzeti villongásokról. (Mindenesetre a kínai cenzúra betiltatta a film forgalmazását, a kínai lapok egy része pedig egyszerűen árulónak nevezte Zhang Ziyit [lásd például http://www.nol.hu/cikk/393276/]). A Gésa emlékiratai tehát Hollywood a javából. Még inkább az akkor, ha a szereposztásra vonatkozóan a valóságos helyzethez feltehetően közelebb álló magyarázatot részesítjük előnyben. Eszerint ha Ázsiáról van szó, akkor anything goes, csak vágott legyen a szem és sárga a bőr. Minden ázsiai ugyanúgy néz ki és Hollywood tudja a legjobban, hogyan. A szereposztás antinacionalista eszméi, amelyek jószándékában csak a balga kételkedne, így szép csendesen cinikus rasszizmusként leplezik le magukat.

Ez a kulturális vakság, a homogén és történetietlen szemléletmód az egész filmre rányomja bélyegét. A japán gésák világából a néző így nem kap sokkal többet annál a vulgáris Ázsia-mítosznál, amely megegyezik egy amerikai videokölcsönző középiskolás vendégének Japánra vonatkozó tudásával. Sejtelmes világot, pazar kimonókba öltözött ázsiai nőkkel, körülményes teaszertartásokkal, egyszóval melodramatikus pszeudorealizmust, féltékenység és az örök szerelem európai kultuszának gésaklisékkel variált tákolmányát.

A történet alapszerkezete afféle Twist Olivér-sztori női szereplőre és távol-keleti környezetbe adaptálva. Arthur Golden, az amerikai japánológus azonos című, példányszámai és fordításai alapján világsikernek nevezhető regényéből kölcsönzött a karrierjét a Brodwayon musicalrendezőként kezdő Rob Marshall, akinek Chicago című első filmjét mindjárt hat oszkárral jutalmazták. Valamikor a 20-as években, a nyomorgó halászfaluba lovaskocsin sötét alak érkezik az éj leple alatt. Az egyik viskóban feszült hangulatú tárgyalás kezdődik, melynek végeztével az idegen egy pénzeszacskót csúsztat a könnyező házigazda kezébe, s gyermekei közül két lányt mindjárt magával is ragad és egészen Oszakáig hurcol. A nagycsalád már csak e barbár üzletből remélheti kilábalását kilátástalanul nyomorult helyzetéből. Chiyot és nővérét szolgálólánynak vásárolta meg két okiya. Soha többé nem látják viszont családjukat. Az okiya azt a kizárólag nők alkotta „nagycsaládot„ jelenti, amelyben jövendő, aktív és kiöregedett gésák élnek együtt, s amelyek a nagyvárosok hanamacsijaiban (kb. „virág-negyed„) telepedtek meg. A kis Chiyot itt is sanyarú élet várja azonban, különösen eredménytelen szökési kísérletei után. Mostohaanyja és mostohanővére – egyszersmind egyik későbbi riválisa – belső és külső intrikáinak gyakori bűnbakja, amelyet az okiya tagjai gyakori korbácsolással nyomatékosítanak. Egyetlen boldog pillanat azonban bizonyosan akad Chiyo szenvedései közepette, amely azután egy életre meghatározó marad. Aktuális korbácsolása után éppen Oszaka egyik hídján mereng, amikor egy lenyűgőzően kedves férfi, a munkahelyére igyekvő „direktor„ (Ken Watanabe) megszólítja, s miután bizalmába férkőzőtt egy epres fagyival, néhány jennel, sőt a nevének kezdőbetűivel ellátott kendővel is megajándékozza. Chiyo életének egyetlen célja marad: újra látni a direktort, amire, ha eleinte nem is a lány számára kívánatos körülmények között, de néhány év múlva ténylegesen sor kerül. Chiyo karrierje 15 éves kora után bámulatos sebeséggel kezd felívelni. Egy irányába rendkívül jóakaratú, korosabb gésa pártfogásába veszi, s intenzív kiképzésnek veti alá a kiemelkedően tehetséges lányt, aki nem sokkal később, sikeres táncos produkcióinak, megnyerő fellépésének, bámulatos szépségének és nem utolsósorban a lábai előtt heverő, a legfelsőbb rétegekből származó pártfogóinak köszönhetően Sayuro Nitta néven, legendaként vonul be a gésák történetébe. Sayuro azonban boldogtalan, hiszen a direktor helyett annak egyik visszataszító jóbarátjával és üzlettársával kell beérnie. A világháború természetesen a gésák életét is megváltoztatja. A gazdag patrónusok kegyeit bírók, így Sayuro is, elbújhatnak, a többiek pedig jobbára kimonóba bújtatott közönséges prostituáltként igyekeznek átvészelni a vészterhes időket. Sayuróra azonban a háború végén kétféle nemzetmentő feladat is vár. Egy amerikai főtiszt kegyeinek megnyerése által első számú pártfogójának kell visszaszereznie vagyonát, egyszersmind azonban a gésák becsületét is, amennyiben egykori társnői kurválkodásával szemben is példát kell mutatnia legfőképpen azzal, hogy nem hajlandó az első, hanem legfeljebb csak a második szóra az amerikai tábornok ágyába bújni, amivel viszont pártfogója és imádott direktora közötti háromszög még kilátástalanabb helyzetbe kerül. Ám a vég mégis boldog: Sayuro és a direktor ugyan könnyezve és a hosszú évek szenvedésétől meggyötörten, de annál boldogabban borulhatnak egymás karjaiba egy festői kis liget festői kis pavilonjában.

Egyvalami talán a javára írható Marshall filmjének, éspedig éppen az, hogy nem engedett azon előítélet bizonyára üzletileg is jól kiaknázható csábításának, amely Nyugaton nyilvánvalóan nagyon sok fejben makacsul lehorgonyzott, miszerint a gésák afféle exkluzív prostituáltak, akikért legfeljebb valamivel többet kell fizetni. A filmben meglepően, s egyben dícséretesen csekély számban találhatóak erotikus jelenetek – ezek is a legkönnyebb fajtából. Viszont annál több a „szép„ kép – a japán cseresznyevirágzás közhelyén persze jobbára ezek sem tudnak túllépni, hiszen amerikaiak akarják megmutatni nekünk Japánt, s éppen ezért lehetett volna jótékony némi (ön)ironikus stilizáció.

Zhang Ziyi alakítása nem hagy katartikus nyomokat. Gong Li, Sayuro mostohanővérének és riválisának szerepében viszont annál emlékezetesebb. Nyers szépsége és karaktere telitalálat a lecsúszás ellen kétségbeesetten küzdő nő szerepéhez. Üdítő jelenség még Kaori Momoi, a mostohaanya, aki meggyőző természeteséggel egyensúlyozik a jéghideg üzletasszony, a kegyetlen és az édes mostoha szerepei között.

John Williams filmzenéje remekül karakterizálja a film egészét, hiszen nagyjából úgy viszonyul Japánhoz, mint a nyugati turistának a magyar étteremben a cigányzenekar által játszott operettsláger a magyar népzenéhez.

(2006-03-24)