Deák-Sárosi László Nemzeti kalandfilm-sorozatunk
A Tenkes kapitánya DVD-n

39 KByte

Megjelent A Tenkes kapitánya DVD-n. Két lemezen fért el, hiszen a sorozat összesen 13 részt számlál, és hossza 327 perc. „Filmsorozat” olvashatjuk a főcímben, tehát az alkotók és a terjesztők a hatvanas évek elején még úgy fogták fel a produkciót, hogy filmet és egyben sorozatot forgatnak, amelyet a televízió fog sugározni. A Tenkes kapitányát 1963-ban gyártották, és 1964-ben mutatták be a televízióban, január 11-el kezdődően, szombatonként (Harmat, 2006). Az egyes részeket rögtön a következő nap(okban) megismételték, s az egész sorozatot 1964 második felében még egyszer leadták. A Tenkes kapitánya népszerűségére vall a tucatnál is több ismétlés, amelyek közül a legfontosabbak évszámok szerint: 1966, 1970, 1973, 1976, 1980, 1984, 1987, 1999, 2002, 2004 (Harmat, 2006). A 25 perces epizódok anyagából 1965-ben egy kétrészes, 197 perces mozifilm is készült, amelyet 1965. június 10-én kezdtek vetíteni a filmszínházak (Harmat, 2006). Minta, előkép természetesen létezett, hiszen a hatvanas években, A Tenkes kapitánya előtt is műsorba vett a televízió külföldi kaland-tévéfilmsorozatokat, például a Tell Vilmost és a Robin Hoodot. Örsi Ferenc, a forgatókönyvíró visszaemlékezéseiben leírta, hogy a gyerekei inspirálták a történet kieszelésében, hiszen szinte vádlón kérdezték tőle 1962-ben, hogy „Mit nézünk ezután, ha a Robin Hoodnak vége…” (Örsi, 1988-1997, 125) Úgy emlékszik, még a címet is a gyerekekkel közösen ötlötték ki. (Örsi, 127)

A televíziós produkciók általában kevesebb pénzből gazdálkodhattak, mint a mozifimek. A szerény költségvetésről, a limitált díszlet- és szereplőlétszámról Örsi is ír az említett cikkben (Örsi, 127-128). A Tenkes kapitányán meglátszik néhol a pénzszűke, egyes epizódokon erősebben, másokon kevésbé. A díszlet a „rendelkezésre álló” siklósi vár kivételével meglehetősen egyszerű; a cselekményvezetés kissé ráérős; a dramaturgiai eszközök helyenként túlságosan átlátszóak; és a színészeknek néha inkább csak bohóckodniuk vagy statisztálniuk kell, nem játszaniuk, alakítaniuk. Azért el kell ismerni, ahol a forgatókönyv lehetőséget ad rá, beleadták a tehetségüket a neves színészek; mind a címszereplő Zenthe Ferenc (akit pár éve, talán részben a sorozattal szerzett népszerűségének köszönhetően is a Nemzet Színészei közé választottak), mind Ungvári László, Szabó Gyula, vagy a kisebb szerepekben feltűnők. Van viszont a sorozatban néhány tömeg- és csatajelenet, amelyek illeszkednek szervesen a cselekményhez, és egyetlen látványelemük a tömeg(mozgás), nem pedig a harc meggyőző vagy esztétizált megjelenítése.

Miért volt olyan vonzó, és miért őrzi máig népszerűségét mégis A Tenkes kapitánya? Az a feltételezésem, és ezt előre bocsátom, hogy azért, mert szerencsés módon találkozott benne a nemzeti hagyomány (emlékezet), a műfajiság, a médium, és az aktuális (politikai) ideológiai szándék. Ritka „alkalmas” pillanatban készült tehát az első magyar televíziós filmsorozat, és abból a korból is átmentett pozitív elemeket, amelyik létrehozta és először „fogyasztotta”. Szerencsés már a kiindulópont, hiszen sikerült olyan fejezetet találni a magyar történelemből, amelyik nem túl régi, nem túl közeli időben, és amelyik ezzel együtt vagy emellett teljes körű társadalmi egyetértés fényében él a szóbeli és az írott kulturális hagyományban egyaránt. A kuruc-labanc jó-rossz megfeleltetése nem osztotta meg és osztja meg a magyarokat. Van, persze néhány hangosan gondolkodó közéleti személyiség, mint Esterházy Péter, aki ellabancosodott ősei ürügyén nekiszalad ennek a sztereotípiának (Esterházy, 1991, 20.). Kérdés azonban, hogy ez lehet-e több, mint némi (egyébként vétlen és érthető) önigazolás, hiszen a kuruc-labanc fogalompár már az 1670-es, 1680-as évekre kialakult (Magyar, 2000., 13.). A nemzeti romantikával s a Rákóczi-szabadságharc előtti meg utáni népi emlékezettel pedig nem érdemes vitatkozni, vagy legalábbis értelmetlenül nehéz. A népi emlékezet épp olyan leegyszerűsítésekkel él, mint a műfaji könyv, film, stb. Ezekben egyértelmű a szituáció: tudjuk, kik a jók, kik a rosszak. A rosszak nagyon gonoszak és/vagy nagyon buták, a hősök végtelenül igazságosak és ügyesek; és a végén a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig a büntetését.

A Tenkes kapitánya kalandfilm a szó legnemesebb értelmében. Nem több és nem is kevesebb annál. Minden erényével és apróbb hibájával együtt megvalósítja az átélhető kaland-sémákat. Példaként említeném, hogy a harcok, verekedések, párbajok nem realisztikusak és nem is hatásvadászón túlzóak, hanem csak hol jobban, hol kevésbé ügyesebben koreografáltak. Nem folyik vér, nincs kegyetlenkedés, nincs elborzasztás; a félelem helyett inkább az izgalmat élheti át a néző, ahogyan a legjobb klasszikus kalandfilmek megtekintésekor. Halál is alig esik benne. Egy-két labancot lepuffantanak; meghal egy áruló paraszt, és a végén a fő ellenség, Eberstein ezredes is elnyeri méltó büntetését – még a koreográfia szerint is elsősorban saját magának köszönhetően. Ha a Tenkes kapitánya húsz labanccal vív, akkor se sérül meg, és ha felrobban egy puskaporos hordó (az utolsó jelenetet nem számítva), az ellenfelek csupán kormosan megszégyenülnek.

Talán épp e koreografáltság és a sokkoló kegyetlenség hiánya miatt emlegették sokan mint ifjúsági kalandfilm-sorozatot. Ebben annyi igazság van, hogy a kalandos könyveket s filmeket elsősorban az ifjúság fogyasztja – Dumas, Rejtő regényeit vagy a westernfilmeket például –, ám azok javát a felnőttek is elsőrangú szórakozásnak tartják. Sőt mi több, a kalandos filmekért, sorozatokért nem egy első vonalbeli író, képzőművész stb. rajongott a film kezdeteitől egészen napjainkig. Már az 1910-es években dicsérték a francia írók a Fantomas-filmsorozatot; nálunk Móricz és Karinthy figyelt fel korán a filmre (ők még inkább mint a médiumra, és kevésbé a műfajokra, de már filmre írókként); és Veres Péter is azt írta 1964-ban Örsi Ferencnek épp az első (kaland-) tévéfilmsorozatot, A Tenkes kapitányát dicsérve: "…nemcsak az enyéimnek, gyerekeimnek és unokáimnak tetszik a Tenkes kapitánya, hanem nekem is. Fenébe a dramaturgiát, és mulatok a nem is kissé primitív történeteken is. Az se baj, ha Robin Hood és Tell Vilmos hatásai érződnek. Ha már szórakoztatni kell az embereket, akkor inkább ilyen legyen, mint fülledt, morbid és üzleti szándékoktól bűzlő perverzitás..." (Idézi: Örsi, 131). A történet regény formában is megjelent 1967-ben (és utána még jó néhányszor – csak a Kádár korszakban hatszor), és sokan olvasták rongyosra kamaszkorukban.

A műfaj 1963-ban tehát már rég bejáratott volt. Az alkotók és a közönség is ismerte a francia kosztümös kalandfilmeket, például Christian-Jacque Királylány a feleségem (1951) című vígjátékát; vagy épp a Douglas Fairbanks meg az őt követők Zorro-filmjeit. A Zorro-történetek gazdagították is jónéhány motívummal a mi nemzeti kalandfilm-sorozatunkat. A mitikus, álarcos, igazságtevő hős harcol a gonosz idegenek ellen; a lovas üldözések, a párbajjelenetek helyszínei, koreográfiái már ismerősek voltak, de inkább a variációk ismerős-újdonság hatását keltették, mint az utánérzéséét. A kalandfilm műfaját jól vette át, vagy inkább alkalmazta a magyar közeg – alkotók, befogadók egyaránt. A Tenkes kapitányában mindenképp; később a western átmentése eastern-be már kevésbé sikerült (Szomjas György: Talpuk alatt fütyül a szél, Rosszemberek). A kalandos műfajok tehát A Tenkes kapitánya elkészülése előtt népszerűek és színvonalasok voltak. Az 1950-es és 1960-as években élte utolsó nagy korszakait a western: Fred Zinnemann: Délidő (1950); Howard Hawks: Rio Bravo (1959), John Sturges: A hét mesterlövész (1960); a nagyvilágban ekkor készítettek újult erővel látványos, történelmi filmeket: Ernest Marischka: Sissi (1955), Jean Delannoy: A párizsi Notre Dame (1956), William Wyler: Ben Hur (1959), és kifejezetten történelmi kalandfilmeket: Elia Kazan: Viva Zapata (1952), Kuroszawa Akira: A hét szamuráj (1953), Lima Barretto: A bandita (1953), Philippe de Broca: Cartouche (1962) (Ezek persze megszűrve és jóval elkészülésük után jutottak el a magyar közönséghez.)

A kalandregény és a kalandfilm mely főbb kellékei, toposzai illeszkedtek olyan jól a Rákóczi-szabadságharc idején játszódó történethez? Először is a korszak. A szabadságharcot nagy várakozás előzte meg, és a fegyverletétel ellenére az utóhatása is erős volt. A reformkor és az 1848-1849-es szabadságharc részben ennek lendületéből táplálkozott; és az emlékezet mind a populáris, mitizált regiszterben, mind az irodalomban megőrizte az eseményeket s az eszményeit. Voltak határozott célok, megnevezhető ellenség(ek) és támogatók, önkéntesek, valamint hősök a jobbágytól a hadvezéreken át egy választott fejedelemig. A kalandfilmben természetesen (általában) nem a király, a fejedelem, a vezér a főszereplő, hanem az oldalán harcoló legény, aki a semmiből küzdi fel magát tehetségével odáig, hogy a döntő eseményeket befolyásolhassa. Erre azért van szükség, hogy nagy legyen a mozgástere, tehát az erejét ne hatalmi pozícióból nyerje (mint részben egy király), hanem saját tehetségéből, és legfönnebb bajtársai segítségével jusson előre, s így azonosulási lehetőséget kínáljon a nézők sokaságának, akiknek többsége nem születik magas pozícióba, de még fejedelemnek vagy a hatalom valamelyik mai gyakorlójának sem választható meg. Az alulról érkező hősre a referencialitás szempontjából is szükség van, hiszen a kisebb alakok tetteit kevésbé vagy kevésbé pontosan jegyzi meg az emlékezet; nem kérhető számon annyira a történeti hűség, mintha a fejedelem életének egyes epizódjait rendeznék egy narratívába.

A Tenkes kapitánya mindennek megfelel, hiszen a háttérben ott vannak a történetileg objektívnak ítélt események és személyek; ezekhez kapcsolódnak a szájhagyomány útján megőrzöttek, amelyek tetszőleges, kerek dramaturgiával bonthatók ki. A történetben közvetve (tehát nem magában a filmben!) megjelenik a fejedelem: a 7. részben a vándordiák Rákóczi levelét hozza a Dél-Dunántúlon harcoló Béri Balogh Ádám csapatának, és a hozzá csatlakozott önkénteseknek. És még csak nem is egy fővezér vagy tábornok a főszereplő, hiszen a történet épp azzal kezdődik, hogy Béri Balogh Ádám, a brigadéros megsérül, és a „névtelen” kapitányt, Eke Mátét kéri meg, hogy amíg felépül, a nevében, az ő ruhájába öltözve szervezzen önkéntes csapatot. Eke Máté abban az értelemben valóban névtelen, hogy, nem is emlékszem, teljes nevén szólították-e volna egyszer is a filmben; „igazi” nevét magam csak a stáblistáról és a regényből ismerem. Ez nyilván a mozgókép sajátosságaiból is következhet, mert a filmben nem kell a szereplőt nevén emlegetni, mint a mesélőnek a regényben; elég, ha őt az objektív(nak tűnő) kép mutatja.

A névtelenség tematikusan is kibontódik, hiszen Eke Máté a Tenkes kapitánya álnéven, rejtőzködik és váltogatott identitással lép fel. Ez a név erősíti meg az ellenféllel szemben mitikus voltát, amelyet a népi szóbeszéd készséggel megerősít. De még jobb példa a névtelen névre az öreg paraszt, az egyik legfontosabb mellékszereplő, a kapitány legfőbb segítője. Őt ugyan kétszer a nevén szólítják, de ez helyi dramaturgiai szükségszerűség vagy kényszer lehet csupán, hiszen valakinek épp fel kell ismernie őt. Ám mi is a „neve”? „Siklósi bátyám” – ez beszélő és egyben általánosító név, inkább csak valakire utal, aki az egyik helybéli lakos, szóval ’siklósi’. Névtelen a hírvivő vándordiák, és a nőket is csak a keresztnevükön emlegetik (Veronika, Rózsika). Több epizódban fontos szerepet játszik Buga Jakab. Neki van teljes neve, ő azonban mitikus figura; róla ma csak annyit tudunk – azon túl, hogy feltehetőleg létező személy volt –, amennyit a nóta és általában a szájhagyomány megőrzött: például, hogy két labanc lefejezésével megmutatta az ellenfélnek, milyen a huszárvágás, majd utána megszökött a fogságból (Magyar, 2000., 238.). A történetben utalnak még Vak Bottyánra, de ahogyan Rákóczi fejedelem, leghíresebb tábornoka sem jelenik meg a színen.

A szabadságharc jórészt az ország északi és keleti részein folyt, de voltak sikeres csaták délen is. Dél Dunántúlon, a mai Tolna megye területén Béri Balogh Ádám brigadéros csapatai sikerrel és több győzelemmel harcoltak a császári csapatok ellen. Béri Balogh Ádámnak van emlékezete, de nincs mondaköre (Magyar, 2000., 233.), bár a nevéhez jelentős győzelmek fűződnek. Csapata mozgásainak intermezzóját használja ki a történet írója, Örsi Ferenc. A film a brigadéros megsebesülésével, vesztett csatával kezdődik: itt nyílik tér a névtelen hős(ök) kiemelkedésére. A tét a szabadságharc sikere mellett a siklósi vár visszafoglalása, és ez meg is történik a film végére. Érdekes, hogy az író nem északkeletre helyezte a történetet, ahonnan pedig több történelmi eseményt emelhetett volna be, de talán épp azért döntött a dél mellett, hogy kevesebb tényhez kelljen igazodnia. És bizonyára az sem volt utolsó szempont, hogy a siklósi vár az egyik legépebben fennmaradt erőd, forgatásra is alkalmas volt.

A meglévő és a néhány jól megépített díszletet remekül használja fel a film. Amit csak lehetett, kihozták belőlük. Látunk várfalmászást kötélen; vívást a fák közt, a csigalépcsőn és a padláson; kútba mászást, alagút járást; tűzet a fogadóban stb. Nagyon sok jelenet játszódik a szabadban, a Tenkes oldalában. Ez a viszonylag alacsony költségvetés következménye is lehet, azonban az alkotók a film javára fordították. A mozgókép nagyon eleven vizuális élmény, ha a kamera kivisz a szabadba, egészen más a tér-érzetünk, mint például egy belsőkben játszódó kamaradrámánál – s ez a később készült tévéfilmek egyik ismertetőjegye lett. A természetben minden valóságosként hat: a fák, a dombok, a tó, az erdei utak. Ezek nem lehetnek gyenge, olcsó, amatőr díszletek, hiszen a valóságban léteznek. Az egyik, szerintem legsikerültebb epizód szinte teljesen a szabadban játszódik. Ez a 8. rész, a Veronika című. Bemutat egy üldözést meg Veronika és néhány labanc harcát. Később csatlakozik hozzá a Tenkes kapitánya is. Egyes mozzanatok ambiciózusabb (kaland)filmekben is megállnák a helyüket. A plánozás, a tér-felépítés, a mozgalmasság, a dramaturgia ma is élvezhetővé teszi a képsorokat. A 8. rész színvonalán sokat emel az állatok remek irányítása, különösen a kutyáé; és ez kárpótol a a lovak és lovasok kissé esetlen, funkciótlan mozgásáért.

És ha már a lovakról esett szó, érdemes rátekinteni a főcímre. A kezdő képsor két lovast mutat, amint átvág egy sík terepen. Nem látni, nem tudni, honnan hová tartanak, csak a mozgás, a szabadság élményét érezzük, miután a közben szűkebb plánokban is megmutatott Tenkes kapitánya (Zenthe Ferenc) diadalmasan átugrat egy gémes kút vályúján. Amikor újranéztem a sorozatot a DVD-n, kíváncsian vártam, mikor következik az a jelenet, amelyikből ezt a vágtát kiragadták. A 11. epizódban jelenik meg, de ott is minden előzmény és következmény nélkül. A Tenkes kapitánya itt is csak fél percig vágtat „valahonnan valahová”. Ez a funkciótlanság rávilágít arra, hogy a képsor beiktatása tisztán hangulati elem, és feltehetőleg a szabadság szimbóluma a maga zártságában. (K. Horváth Zsolt, szóbeli közlése) És ez vezet át ahhoz a kérdéshez, hogy a szocialista-kommunista Kádár-rezsimnek miért volt szüksége egy ilyen szimbólumra, és ezen túlmenően egyáltalán ilyen tévéfilmsorozatra.

A hatvanas évek eleje a nyitás, az oldódás, a reformok ideje volt mind Magyarországon mind a Szovjetunióban, mind a többi kelet-európai országban. A jelenség egyaránt magyarázható belső és nemzetközi eseményekkel s törekvésekkel. Idehaza az 1956-os forradalom utáni megtorlásokat általános amnesztia követte 1962-ben, a gazdaságban és a (tömeg)kommunikációs politikában pedig reformok. A Szovjetunióban is több hullámban engedni kellett a sztálini diktatúra gyakorlatából. Ezen kívül a kommunizmus lefutotta az első köreit, s ideológusainak azt kellett tapasztalniuk, hogy nem minden megy úgy és olyan gyorsan, mint ahogyan híres terveikben lefektették. Újítani kellett, együttműködő jobbot nyújtani azoknak, akik „nincsenek ellenünk”. A másik és harmadik fél elfogadása (részben és átmenetileg) azonban közvetve kérdésessé tette az eszmei alapokat is. Minderről részletesen olvasni lehet a szakirodalomban, például Kalmár Melinda Ennivaló és hozomány. A kora kádárizmus ideológiája című könyvében.

Míg korábban az uniformizáló marxista-leninista ideológusok minden egyedi, helyi különbséget megpróbáltak elhallgatni, sőt eltüntetni, ekkor a párt tagjai és szimpatizánsai megtartása érdekében egy kis nemzeti színezetet is beemeltek a kommunikációs rétegekbe. Korábban „nem fért volna bele”, hogy engedélyezzenek, sőt támogassanak olyan népszerű filmet, amelyik ennyire nyíltan eszményíti a szabadságot és a magyar nemzeti virtust, ráadásul széles közönséghez szóló, szórakoztató műfajban. Lehetett már hazafiasságra való nevelésről beszélni, írni (pl. Filmvilág, 1964). A Rákosi-korszakban is készültek kosztümös történelmi filmek, ezek azonban leginkább a reformkort idézték meg (pl. Bán Frigyes: Semmelweis 1952; Keleti Márton: Erkel, 1952; Feltámadott a tenger, 1953) és baloldali előképeket akartak gyártani hősökből és eszmékből egyaránt. Ugyancsak 1953-ban jelent megaz 1945 utáni első, és sokáig egyetlen, Rákóczi-kori s tematikájú film (Bán Frigyes: Rákóczi hadnagya, 1953), amelyben már nem érezni, hogy például a(z egyébként igényes) naturalisztikus stílusra a rejtett baloldali osztálytudat lebegtetése miatt lenne szükség. A Kádár-korszakban a hatalom és a nép kölcsönösen féltek egymástól, engedményeket tettek egymásnak. Kádár tudatosan nyitott a tömegkultúra, a népszerűbb műfajok és médiumok felé, szemben kultúrideológia-gyártó elődjével, Rákosi kultuszminiszterével, Révaival, aki az elit-irodalmat akarta megnyerni a pártállam ügyeinek. (Kalmár, 1998., 81.)

A Tenkes kapitánya volt az egyik első nyitás és engedmény a szórakoztató műfajok területén, amelynek azonban épp tömeges fogyaszthatósága miatt, rejtve vagy nyíltabban, hordoznia kellett a kádárizmus egyes ideológia-elemeit is. A különböző hagyománybéli, műfaji, a médium mibenlétét érintő és kultúrpolitikai törekvések szerencsés találkozása folytán ezek ezúttal nem váltak a tematikától idegenné. A Rákóczi-szabadságharc megidézése kevésbé volt kockázatos, mint az 1848-as szabadságharcé, mert az előbbi nem társult forradalommal. Bár a kommunista ideológiában fontos a forradalmiság, az egyes konkrét előképek hangsúlyozása óvatosságra és aggodalomra adhatott okot, különösen 1956 után. A Rákóczi-szabadságharcnak a pártvezetés szempontjából szerencsére nem volt (vagyis nincs) olyan kitüntetett ünnepe, évfordulója, mint 1848-nak a március 15-e, tehát nem adott okot tömeggyülekezésre, amelytől félhettek volna a hatalom gyakorlói.

A Tenkes kapitányában az ellenségkép egyszerű, az elégedetlenség okai érhetőek. A nép azért állt a szabadságharc mellé, mert a császáriak sanyargatták őket, elvették azt is, ami kevesük volt. És itt tehető fel jogosan a kérdés, miről is szól a történet? Nem a teljes szabadságharcról, annak végkimeneteléről, hanem egy olyan szegmenséről, amikor nehéz helyzetben, vesztett csata után, a helybéli szegényparasztok összefogása helyi sikert ért el, s ez akár az egész szabadságharc végkimenetelét befolyásolhatta volna. Ez a lényeg, ezt emelték ki 1963-ban. Mondhatni, nem is kellett eljutni a szabadságharc végéig, mert ki akart volna 1963-ban, 1964-ben fegyverletétellel végződő történetet látni? Ez azonban csak részben magyarázat, mert vesztett ügyből is ki lehet kerülni erkölcsileg győztesen, és lehet ez is a mondanivaló központi eleme, mint Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának.

A nép összefogása kerül tehát előtérbe: a szegény parasztok, az egyszerű emberek szembeszállnak elnyomóikkal. A történet katonai vonalon, (vesztett) csatával indul, néhány rész azonban meglehetősen messze visz ettől. A tőzsér és A fürdőmester című epizódok „üzenetei” kifejezetten az anyagi kizsákmányolás ellen érvelnek. Gyengébbek is, mint a többi, ezeket később íratták meg Örsivel. E két epizódban azzal akarja megtörni az ezredes és emberei a népet, hogy elhajtják s kótyavetyén akarják értékesíteni jószágait. Mindenki tudja, hogy helyben (a romlatlan magyarok közt) nincsenek olyan gazdagok, akik felvásárolhatnák a csordát, ezért az ezredes Délvidékről vár módos, szerb tőzséreket. A helyiek azonban, élükön a Tenkes kapitányával, furfanggal, csellel visszaszerzik az állatokat. Ennél is egyértelműbb példázat A fürdőmester epizódja. Dudva úr, a beszélő nevű kocsmáros, a kizsákmányoló kapitalisták elődje, abból akar meggazdagodni (bár a kocsmája is jól menő üzlet), hogy megkaparintja a közeli gyógyvíz forgalmazási jogát. Dudvának nincs elegendő pénze, hogy előre megvásárolja, alkut köt tehát az ezredessel. Mintha azt (is) mondaná az epizód, hogy tőkét felhalmozni nem lehetséges tisztességes módon. És a példa azért is plasztikus, mert Dudva úr olyat akar eladni, ami közkincs, közvagyon, ami nem eleve áru (mint például egy marha), viszont a hatalom segítségével, korlátozással áruvá tehető!

A nevelő szándék azonban nem marad meg ezen a szinten. Az összefogás szükséges volta, ami ugyan közhely, de alap-igazság, minden epizódban ott lappang, és külön kifejtést is nyer A puskapor című részben. A bognár nem kíván együttműködni a kurucokkal s a felkelőkkel, elvan a megélhetését biztosító munkájával, de miután a labancok erőszakkal megvendégeltetik magukat vele, jobb belátásra tér, tehát nem kell erőszakkal rávenni őt az együttműködésre. A bognár mint elvben szabad mesterember nem tartozik közvetlenül sem a kizsákmányolók sem a kizsákmányoltak közé, ám hiába tisztességes adófizető, ahol háború és elnyomás van, ott mindenki érdeke sérül előbb-utóbb.

Egyszerűsítettek, idealizáltak a karakterek, de ennek ellenére, vagy épp ezzel együtt nincs szó arról, hogy a jóravaló szegény nép fia nem tévelyedhetne el. A parasztok között is akad egy áruló (anyagi haszon reményében, természetesen), de ő el is nyeri a méltó büntetését: maga esik bele egy késbe olyan helyzetben, amibe a kapzsisága vitte. A sorozatban alkalmazott karakterológia is megfelel a kalandfilm műfajának. A színészek nem lehetnek túl komolyak, túl drámaiak, a játékukban mindig van egy kis vígjátéki, bohózati jelleg, ami arányosan elidegenítő effektus, és lehetővé teszi, hogy a néző a játékot, a játék-filmet érzékelje, ugyanakkor egyéb, korábban már említett okok miatt a beleélést, a pozitív szereplőkkel való azonosulás lehetőségét is meghagyja.

A mozgás erősen koreografált, különösen a párbajok stilizáltak, de ezzel együtt nézhető, élvezhető mint látvány. A korabeli kritika felrója a filmnek a technikai gyengeségeket és a színészek ügyetlenségét a vívásban és a lovaglásban; de elismeri, hogy jó azért ez, csak lehetne még jobb is (Népszava, 1965.). A magyar virtust a legstilizáltabb jelenetek közvetítik. A fürdőmester című részben gyógyiszap-, vagyis sárdobálással szégyeníti meg Eberstein ezredest a magát fürdőmesternek kiadó Tenkes kapitánya; ugyancsak ő A haditervben ostorral ugratja meg a tábornokot és az ezredest; A puskaporban pedig a labancok (az ezredessel együtt) a puskaporos hordó felrobbanása következtében („csak”, de jól) bekormolódnak; és A vásárban a kurucoknak állt parasztok nem tesznek mást, mint táncolnak egy fergetegeset a foglyul ejtett labancoknak.

Fontos, mondhatnám alapvető hangulati elem a zene. A főcímben dinamikus, indulószerű muzsika szólal meg. Ez nem a Rákóczi-induló, de nem kevésbé lendületes, kurucos. Az induló motívumaiból építkezik, de nem az. Ezzel is jelezték a történet helyét a szabadságharchoz képest. Van benne a szabadságharcból, de nem teljesen azonos vele. A szólóhangszerek közül kiemelkedik a korszakban elterjedt, a tábori élethez ténylegesen meg szimbolikusan is kapcsolható cimbalom, és ha nem is a tárogató, de annak közeli rokona, a klarinét. Nem tartozik szorosan egy ilyen elemzés tárgyához, de érdekes, és az össznemzeti egyetértést erősíti az is, hogy ezt az ízig-vérig magyar zenét Vujicsics Tihamér szerezte, aki jó pomázi szerb magyar létére az egykori rácok rokona, akik esetenként épp a kurucok ellen harcoltak. De hát Vujicsics magyar, és nagyon sikeres zeneszerző volt, s kitűnő rendezők, Banovich Tamás, Jancsó Miklós, Szabó István, Fejér Tamás filmjeihez komponált zenét. Vujicsiról még olvashatnak az érdeklődők egy róla szóló rövid, tömör portréban a Filmkultúra 1998-as évfolyamában. (Fazekas, 1998)

A zenei anyag jól szerkesztett, a történethez, a korhoz általában találó. Megfigyelhetők azonban a Rákóczi-szabadságharchoz képest korábbi vagy későbbi motívikus és stílusbeli elemek is; a reneszánsz-kori dallamoktól kezdve a 19. századi mulatós cigánymuzsikáig. Ez magyarázható azzal, hogy a régebbi korok dallamai továbbélhettek a 18. század elején is, és a későbbi stílusok egyes elemei is megvoltak már abban az időben. A történet épp e stíluselemeknek köszönhetően metaforikusan egy nagyobb korszakot idéz meg, mint a Rákóczi-szabadságharc egyik epizódját, vagy annak 11 évét. Ugyanez mondható el a jelmezekről és egyes eszközökről. A labanc katonák és a császári tisztek egyenruhái korhűek, azonban a vándordiák (aki valójában követ) mintha egy-kétszáz évvel korábbról érkezett volna, a parasztok pedig mintha egy 19. század közepi-végi, népszínműveket jásztó színház raktárából kölcsönözték volna a jelmezeiket. Ám ez az eklektika vagy inkább sűrítés tökéletesen megfelel egy ilyen műfaji film sajátosságainak: jól felismerhető és értelmezhető ikonográfiát alkalmaz és tesz befogadhatóvá. Megjelenik Buga Jakab és a Tenkes kapitánya kezében a karikás is, ami inkább a későbbi, 19. századi betyárokhoz kapcsolható. De a társítás nem önkényes, mert a népemlékezet is helyenként úgy tudja, hogy az ostort pattogtató, másfél évszázaddal később élt Rózsa Sándor (!) harcolt Rákóczi oldalán (Magyar, 2000., 292). És még egy ilyen általánosító anakronizmus: a császár tábornoka elmondja néhányszor a „Minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.” szólást, amit pedig Ferenc Józsefnek tulajdonít az emlékezet.

Visszatérve még a zenéhez: azt kissé sajnáltam, hogy a tárogatót kihagyták - mind a hangszínét mind a vizuális megjelenítését. A vándordiák (a hírvivő) inkább

trombitát fúj. Mi lehet ennek az oka? A tárogató azóta is létezik, egyes népi zenekarok máig használják, a filmben talán nem véletlenül cserélték részben trombitára, részben klarinétra. A tárogató mint képi ikon és mint hangszín túlságosan kötődik a Rákóczi-korszakhoz, és talán épp ezt az kapcsolatot nem akarták túlságosan hangsúlyozni a sorozat készítői. Több jel szerint a történet hosszabb időszak népi ellenállásának metaforája kíván lenni. Ezenkívül a tárogató édes-bús hangja talán túl lágy és melankolikus, nem illik épp ehhez a diadalmas történethez. Itt a lendület, a virtus kap hangot, nem a régi nagy dicsőség siratása. Még dramaturgiailag is indokolható, hogy nem tárogatót fúj a vándordiák, hiszen akkor elárulta volna, hogy a kurucokhoz tartozik, hiszen a tárogató jellegzetesen kuruc tábori hangszer volt akkoriban. A trombita semlegesebb, és egyben harsányabb, „optimistább” is.

Miért tartottam fontosnak, hogy alaposabban, a motívumok szintjén is átgondoljam A Tenkes kapitányát? A sorozat 1963-ban, tehát 43 (negyvenhárom) évvel ezelőtt készült, azóta mindenki életkorának és egyéni érdeklődésének megfelelően látta már egyszer-kétszer-ötször-tízszer a tévé- vagy a mozifilmet, és/vagy rongyosra olvasta a belőle készült regényt. A nosztalgiázó (de nem csak ő!) most megvásárolhatja a 13 részes filmsorozatot DVD-n. Mit kínál ez a kiadvány? Többet-e, mint azt, hogy „jó minőségben otthon, és megvan”, bármikor újranézhető? A borítón feltüntették, hogy „A sorozat kép és hanganyaga teljes egészében digitálisan fel lett újítva”. Ezzel most nem vitatkoznék, számomra elfogadható minőségben jelenik meg a hang és a kép is a DVD-n – de lehet, hogy az én technikai felszereltségem nem elég korszerű az újdonságok élvezetéhez. Inkább azt hiányolom, hogy az egyes epizódok és a jelenetek kiválasztásán kívül (ami inkább csak alap-követelmény), miért nem kínál a DVD némi valódi „extrát” is? Nem készült werkfilm a forgatásról, amiből idézhetnének? Fotók azért biztosan készültek. Elfért volna a lemezen egy-két interjú is; és ha nem találtak archív anyagot, a DVD készítésekor éltek néhányan a stáblistán feltüntetettek közül, a címszereplő Zenthe Ferenc is. Róla 2005-ben legalább könyv (monográfia) jelent meg Molnár Gál Pétertől.

E hiányérzet miatt is tartottam fontosnak újra átgondolni A Tenkes kapitánya kapcsán felvetődő főbb kérdéseket. Ha a kiadvány (a DVD) nem használ háttéranyagot és nem reflektál magára a sorozatra, nem segít például jobban megismerni az alkotókat és a kort, amelynek terméke ez a mi nemzeti kalandfilm-sorozatunk, akkor pótoljuk, amivel tudjuk: elemzéssel, visszaemlékezésekkel, beszélgetésekkel, cikkek, monográfiák újraolvasásával.

Bibliográfia:
ESTERHÁZY Péter: Az elefántcsonttoronyból, Bp., 1991.
FAZEKAS Eszter: Vujicsics Tihamér, Filmkultúra, 1998
(http://www.filmkultura.hu/regi/articles/profiles/vujics.hu.html)
GERŐ Dorka: Tutyi, a mosolygós hős, 36. Filmszemle: Zenthe Ferenc életműdíjat kap Filmkultúra, 2005 – (http://www.filmkultura.hu/regi/2005/articles/profiles/zenthe.hu.html#top)
HARMAT György (MTV) szíves közlése, 2006.
KALMÁR Melinda: Ennivaló és hozomány. A kora kádárizmus ideológiája, Bp., 1998.
K. HORVÁTH Zsolt szóbeli közlései.
MAGYAR Zoltán: Rákóczi a néphagyományban, Bp., 2000.
MOLNÁR GÁL Péter: Zenthe Ferenc, Bp., é.n. (2005.)
ÖRSI Ferenc: A Tenkes kapitánya, Bp., 1967.
ÖRSI Ferenc: Lovat lopni – ollóval = MRT * MTV * MTV Rt  1957 – 1997, szerk. SCHMITT Péter, felelős kiadó: MTV Rt., Sajtó és PR Főosztály, Bp., 1997, 125-131.
UNGÁR Tamás: A Tenkes kapitánya és a panoptikum, Népszabadság, 2002. VII. 8.
V. V. cikke, Népszava, 1965. VI. 10.
ZAY László cikke, Filmvilág, 1964. VI. 15.

A Tenkes kapitánya - http://mek.oszk.hu/00900/00904/00904.htm

Kapcsolódó anyag:

Képtár: Zenthe Ferenc

(2006-08-27)

 


31 KByte

37 KByte

35 KByte

22 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső