118 KByte
|
A „szlovén tavasz” filmjei
Az idei filmhét újra alkalmat ad arra, hogy beszéljünk a szlovén filmről. A 2002-es hasonló rendezvény Janez Burger 1999-es Üresben (V leru) című munkájával indult. Az a „szlovén tavasz” összefoglaló volt, ugyanis képet kaphattunk a Velencei Filmfesztiválon a legjobb első filmes díját nyerő Burger részvételével és bizonyos mértékben vezetésével elinduló hullámról. A „szlovén tavasz” tulajdonképpen válasz volt az állam által irányítani próbált filmipar válságára: szociális érzékenységgel előadott, visszafogott mozgóképes eszközrendszert használó filmek készültek minimál költségvetéssel. Az alkotógárda tagjai közül jó néhányan nem szakmabeliek voltak, a filmek közül pedig több a kívülállás, vagy éppen a programos amatőrizmus szellemét hordozta – az Üresben társ-forgatókönyvírója és a Tej és kenyér (Kruh in mleko) rendezője Jan Cvitkovič nem végzett főiskolát, Az utolsó vacsora (Zadnja večerja), A francba! (Jebiga), a Porno film és még néhány további társuk valamilyen módon mind változatok voltak a partizán filmcsinálásra. A szlovén film e korszaka egy sor szempontból különleges a kelet-közép-európai országok filmgyártásának rendszerváltás utáni történetében. Az akár függetlennek is mondható filmesek csapata rákényszerítette a központot a finanszírozás és az állami szerepvállalás újragondolására; megélénkült a nemzeti film fogalma körüli vita; szűkülni látszott a filmes alkotók közti nemzedéki szakadék, amely a régió összes országának filmgyártását jellemzi; a „szlovén tavasz” darabjai úgy hoztak fesztiválsikereket, hogy hazájukban sem maradtak meg a művészfilmes gettóban.
A 2006-os budapesti szlovén filmhét azt is megmutatta, hogy miként alakult az ezredforduló filmes élete egy olyan országban, amely még mindig felülteljesít az egész estés játékfilmek számát tekintve: ha az európai gyakorlat szerint egy millió lakosra nagyjából egy nagyjátékfilm leforgatását illik támogatni költségvetési forrásból, akkor Szlovéniában két filmnek kellene készülnie évente. A rendszerváltások után valamennyi környékbeli országban törvényszerűen bekövetkezett mélypont után Szlovéniában bizonyos években öt vagy hat film is a közönség elé került. Ebben persze nagy szerepük van az ugyancsak sok vitát kiváltó koprodukciós projekteknek, de róluk majd később.
Az ezredforduló új újhulláma ugyanakkor abban is nagy szerepet játszott, hogy megkezdődhetett a fiatal független állam mozgóképes önképének kimunkálása. A 90-es évek végén fellépő fiatalok dühösnek egyáltalán nem voltak mondhatók –ehhez egyrészt hiányoztak a megfelelő társadalmi okok, másrészt az esetleges lázadó szellemet legalábbis időlegesen éppen az új identitás keresésének igénye korlátozta. „Visszafogott himnusz a hazához” – egy 1998-as rövidfilm címét kölcsönözve valahogy így lehetne összefoglalni az akkori új munkákban tárgyiasuló nemzeti önportrét. Ennek az időszaknak a legnagyobb kérdése ugyanakkor az volt, hogy az alkotók milyen irányban lépnek túl a filmek derékhadát jellemző tematikai önkorlátozáson, a hősök tudatának következetes szűkítésén, és vannak-e lehetőségei annak a termékeny indulatnak, amely a gúnyos, szemtelen és csupán a szubkulturális létre szorítkozó fiatalok kisközösségi bulijából valódi társadalmi eseménnyé teszi a filmet.
Tulajdonképpen annak a folyamatos küzdelemnek vagyunk a tanúi a szlovén filmek esetében, amely az érvényes történetekért zajlik. Úgy tűnik, a kortárs irodalom egyelőre kevés szerepet kap a megfelelő alapanyag előállításában, hiszen mindössze két szépirodalmi mű feldolgozásáról tudunk megemlékezni. Andrej Koąak Zajgás a fejben (Zvenenje v glavi) című filmje Drago Jančar magyarul is olvasható kiváló regényéből készült, Vinko Möderndorfer pedig saját regényéből forgatott filmet (Külváros /Predmestje/, 2004). Ez utóbbi pontos példája mindazoknak a helykeresési törekvéseknek, amelyekről a fentiekben beszéltünk: a film hétköznapi idegenellenességről szóló vonulatát mintha elfedné a fő szólam fölé kényszeresen épített általánosítás a peremlétben szunnyadó örök és időtlen erőszakról. Mintha bizony az itt és most súlyát a szlovén alkotók kevésnek és kicsinyesnek éreznék. Ugyanezt látjuk Maja Weiss Határvadász (Varuh meje) című filmjében is, amelyben a helyi önkormányzat kis Haiderje kétkezi, kisvárosi erkölcscsőszként, a zöldhatáron keresztül folyó embercsempészet pedig szabadidős egyetemista lányok korlátozott (mert naiv és tájékozatlan) tudatán keresztül mutatkozik meg.
A tulajdonképpen poétikai természetű, de a felszínen minduntalan a téma keresésében megnyilvánuló bizonytalanság Martin Srebotnjak Óda Preąerenhez (Oda Preąernu, 2004) című filmjében válik nyilvánvalóvá. A nagy költőt és irodalomalapítót, a nemzeti himnusz szerzőjét ünnepelni készülő kései utódok eszébe veretes költemények helyett csak reklámrigmusok ötlenek, és a nemes ünneplés a kormányzati pénzek utáni hajszává válik a kezeik között. A nemzet sem veszélyben nincs – éppen ellenkezőleg: történelme folyamán most először nyerte el önállóságát –, sem ébresztésre nem szorul, dicsőségét zengeni ugyancsak nem helyénvaló, az emelkedett érzemények és ódák ideje ugyanis lejárt. Mintha a szlovén film egészének metaforájával állnánk szemben: társadalmi megrendelésről ugyan idejétmúlt és túlzó lenne beszélni, de bizonyos közeg mégis körülveszi az alkotókat; az úgynevezett valóság bizonyos tartalmakkal ugyan szolgál, de ezek megszólaltatására a régi eszközök alkalmatlanok, az újak pedig kevéssé állnak kézre; a valaha volt hősök iskolai tananyaggá merevedtek, az újak viszont nélkülözik amazok határozott arcélét és nem kevésbé eltökélt mondanivalóját.
A „szlovén tavasz” filmjei dramaturgiájának jellegadó sajátosságává a nem-cselekvés, a cselekmény nulla foka vált. Ez az ironikusan kitartott üresjárat uralja tulajdonképpen valamennyi történetet (Porno film, Az utolsó vacsora, A francba!, Üresben). Ilyen továbbá Igor ©terk eddig nem említett Ljubljana című filmje, amely a főváros partikultúrájának körképe, elvileg (és néhány jelenetében) tehát azért mégis hoz bizonyos felpörgetett állapotokat. Az már a filmen kívüli, de beszédes körülményekhez tartozik, hogy az alkotók megítélése szerint a ljubljanai utcai bulik nem voltak elég látványosak, így ezeket a felvételeket a hasonló berlini felvonulásokon készítették. Nem akarjuk túlhangsúlyozni a hely szellemét, ahogy azt valamennyi idézett film megjeleníti, de a Ljubljana tanúsága szerint a szlovén főváros sem nyújt megfelelően sűrű közeget egy hasonló közérzet-filmhez. (Maribornak, a második számú városnak, „stájer metropolisznak” – ahogy lakói szívesen nevezik – még mostohább sors jutott a Gazfickók /Barabe/ című filmben: mindössze néhány valaha volt szocialista nagyüzem képei.) Talán ezzel a lefojtott ritmussal van összefüggésben a hősök lélektani és földrajzi játékterének rendkívüli szűkössége. A Porno film főszereplője nemi fixációkkal küzd, Az utolsó vacsora főhőse valamiféle intézetben él, hiszen alig képes gondoskodni magáról. A francba! helyszíne ugyan a főváros, de annak kietlen, nyári változata, az Üresben örök diákjai alig látnak túl a csocsó, a kártya és a távirányító szentháromságán.
Kevés kritikus vitatná azonban, hogy a fenti darabok az elmúlt évek legerősebb filmjei. A mezőnyből az Üresben című filmen kívül a Tej és kenyér (2001) emelkedik ki – éppen azzal, amivel mindkettő túllépett a többi történet szubkulturális jellegén és ebből adódó infantilizmusán. Az Üresben és a Tej és kenyér ugyanakkor egyként utasít el mindenféle metafizikát, hőseik világmagyarázata nem terjed túl néhány egyszerű élettény földhözragadt értelmezgetésén. Jellemző, hogy amint Cvitkovič titokzatos véletlenekkel próbálja motiválni története néhány fordulatát, megbillenti az amúgy zárt filmi világ egyensúlyát (a film végén a család három tagja, anélkül, hogy tudna egymásról, ugyanabba a pincehelyiségbe jut – majd mindhárman különös balesetek áldozatai lesznek).
A 2006-os filmhét ürügyén érdemes szemügyre venni a szlovén film magyarországi jelenlétét. Meglehetősen szilárdan tartja magát ugyanis az a közvélekedés, hogy a kis szomszéd ország kultúrájáról keveset tudunk, és ez érvényes volna a mozira is. Kétségtelen, hogy az elmúlt években alig néhány film volt képes bejutni a moziforgalmazásba, az alkotások nagy többsége csupán alkalmi vetítéseken volt látható. A kisebb-nagyobb szemlék és fesztiválok ugyanakkor meglehetős következetességgel hozzák a szlovén újdonságokat. Néhány számszerű példa: a 2005-ös termésből öt film közül három máris látható volt nálunk, közülük egy (a Vörös színű szürke kamion) eljutott a művészmozikba; Igor ©terk három egész estés munkája közül kettő (az Ekspres, ekpres és a Ljubljana) eljutott Magyarországra, Cvitkovič Sírugrókja (Odgrobadogroba) szintén moziforgalmazásba került, miután szép sikert aratott a pécsi Filmünnepen. Itt vannak tehát egyszeri vetítéseken, illetve szerény nézettségű mozibemutatókként – a nyilvánosság korlátai szemmel láthatóak, a rétegnéző (főleg ha budapesti) azonban, ha egy szomszédos, ráadásul kicsi ország filmterméséről van szó, éppenséggel tájékozódhat. Egyébként pedig a kortárs irodalom fordítása is meg-meglendül: Kajetan Kovič, Deago Jančar, Aleą Debeljak, Tomaľ ©alamun és mások írásai igenis olvashatók magyarul. És ne felejtsük el, hogy az olimpiai aranyérmek mennyiségét is a megfelelő ország lakosságának számához szokták arányítani.
A szlovén film 2006 őszén
A friss budapesti bemutatók kapcsán érdemes elősorolni néhány olyan szempontot, amelyek részben kiegészítik a fentieket, azaz továbbviszik a filmgyártás sajátos szlovén modelljének értelmezését, részben pedig kijelölhetik a szlovén film útját a „szlovén tavasz” után.
Máris látható, hogy egyre erősödik a koprodukciók szerepe. A szlovén részvételt tartalmazó eddigi legnagyobb siker Danis Tanović Senkiföldje (itt stílszerűen szerepeltessük a cím szlovén változatát: Nikogarąnja zemlja) című munkája volt. A Senkiföldje ugyanakkor azt is megmutatta, hogy a nemzetközi projekt mint koncepcionális keret és gyártási-finanszírozási forma egy ilyen kis filmgyártásnak segíthet a tapasztalatok és nem utolsósorban a megbízások begyűjtésében. A bosnyák rendező egyébként éppen ennek a projektnek köszönhetően lépett ki a nemzetközi színtérre. Ha azokat a több lábon álló, azaz több nemzeti alapból gazdálkodó filmeket nem említjük, amelyek egyébként szlovén szereplőkkel, stábbal és helyszíneken készültek, még mindig felsorolhatjuk az elmúlt néhány év termésének egy bizonyos részét (Sírugrók, Janja Glogovac: Sz… mint szerelem /L… kot ljubezen/, Metod Pevec: Estrelita). Ebből a szempontból azok a darabok izgalmasak igazán, amelyek a régió szellemi és földrajzi közegében mozognak, így szinte újjáélesztik a valahai jugoszláv filmgyártás időszakában meghonosodott együttműködési formáit – a legjobb példa erre a nálunk is látható filmek közül a Vörös színű szürke kamion és a Jókedélyű hullák (a szlovén változatban Dobro urejeni mrtveci, Benjamin Filipović filmje).
A szlovén film egyre nyilvánvalóbb kétnyelvűsége csak részben a koprodukciók terméke. A szerb (horvát) nyelv a mindennapi élet zökkenőmentes tartozéka Szlovéniában, amit a filmek egyfelől természetes hangkulisszaként használnak, másfelől viszont szociális jellemzőkkel ruháznak fel, s ez nem feltétlenül hízelgő a nem szlovén nyelvű beszélőkre nézve. Arról van szó, hogy a szerb/horvát nyelven megszólaló szereplők jellemzően gengszterek (Porno film), kocsmatöltelékek (Tej és kenyér, Damjan Kozole 2005-ös Munka egyenlő szabadság című filmje), takarítónők (Üresben) vagy egyszerűen ingyenélők – Branko Đurić Lekvár és majonéz (Kajmak in marmelada) című filmjéről még lesz szó az alábbiakban. Azt már csak a kép színesítésére tesszük hozzá, hogy a Porno filmben megjelenő madám magyarul beszél. A szlovén filmek jó része tehát a közeg lefelé stilizálásához használja a szomszédos nemzetek nyelveit. A ritka kivételek közé tartozik a Munka egyenlő szabadság, amelyben egy jelenet erejéig a többnyelvűség valaha volt jugoszláv jellege villan fel, igaz, ironikus jelleggel: Peter: – „Csak hát én afféle műszaki ember vagyok. A nyelvek közül meg csak a horvátot beszélem.” Szociális munkás: – „Hát még?” Peter: – „Ja, a szerbet… Nem is, a szerbhorvátot.” Belgrád válasza a szlovén filmek szerbképére a Vörös színű szürke kamion utolsó néhány jelenete, amelyek Szlovéniát a már-már unalmasan tiszta vasúti peronok és az osztrákosan tüchtig atyafiak hazájának mutatják. Az idei filmek egyikében a két rokon délszláv nyelv egyrészt teljes egészében a film nyelve (Jókedélyű hullák), részben pedig a történet nemzetközi szereplőgárdájának sajátja (Janez Burger: Romok – Ruąevine). A Romok egyébként valamennyi filmnél pontosabban mutatja azt a kétnyelvűséget, amely a szlovén élet sajátja: a film hősei (szerepük szerint szinte kivétel nélkül színházi emberek) gond nélkül váltanak át az anyanyelvükről szerbre, a szlovén szavak közé szerbeket kevernek, az idegen nyelven elhangzott betéteknek sajátos stilisztikai értéket tulajdonítanak.
Az ország politikusai által rendszerint letagadott nemzeti sokszínűségét jeleníti meg Branko Đurić sarajevói születésű, Szlovéniába szakadt színész, aki rendezői munkái előtt a szlovén filmek ügyeletes rosszfiúja volt. Lekvár és majonéz című komédiája a mindenkori szlovén filmgyártás egyik legnagyobb nézettségű darabja. A film egy szlovén lány és – Szlovéniában így mondják – déli származású szerelmének története, sok öniróniával és fricskával a rendezőt befogadó ország irányába. Đurić következő rendezése annak a Feri Lainąčeknek a regényéből készül, amelynek számos magyar vonatkozása van, hiszen a szerző muravidéki író, a muravidéki minirégió kultúrája pedig számos hatást őriz az egykori magyar-szlovén közös ország emlékeiből és a mai együttélésből. A regény címe Vankoątanc (sic!), a film pedig minden bizonnyal gazdagítja majd a szlovén film muravidéki motívumait – ilyenekkel szolgált néhány évvel ezelőtt két, Magyarországon szinte ismeretlen film is, a Halgato és a Mokuą(sic!). A muravidéki szálat egyébként idén is képviselte egy film, mégpedig Mitja Novljan A golyó kikerüli a bolondot (Norega se metek ogne) című munkája. A Mura és a Rába közötti, részben kétnyelvű térség irodalmával és filmes életével érdemes lenne külön beszámolóban foglalkozni.
Az elmúlt néhány év történeteinek egyre erősebb szólamát képezik azok a jelenségek, amelyek a régió összes országára jellemzőek: a munkanélküliség, az alkoholizmus, a kábítószerezés, a hétköznapi erőszak. Érdemes megemlíteni, hogy a munkanélküliség témája a régió országai közül Jugoszláviában vált először hangsúlyossá még akkor, amikor például nálunk maga a fogalom is ismeretlen vagy tiltott dolog volt (Amikor fehér és halott leszek, A strand téli őre). A rendszerint Peter Musevski főszereplésével elkészült filmek (Tej és kenyér, Külváros, Munka egyenlő szabadság) alkotóinak elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen, de visszatérő érzésünk, hogy hiányzik a történetek igazi beágyazottsága, ami a probléma újszerűségére, a feldolgozás begyakorlottságának hiányára vezethető vissza. Hogy a munkanélküliség nem megélt probléma, azt a történetek kidolgozatlan pontjai mutatják: a Sírugrókban látható erőszak eltúlzottnak és ilyenként motiválatlannak tűnik, a Tej és kenyér feszes cselekményvezetése véletlenek sorozatába torkollik, a Külváros és a Munka egyenlő szabadság szociális környezete bizonytalanul körvonalazható. Főleg ez utóbbi filmmel kapcsolatban lehet elmondani, hogy a munkanélküliség ábrázolása mintha egészen egyszerűen nem menne a szlovén filmeseknek, a szegénység pedig mintha végleg kívül maradna az alkotók horizontján. A Munka egyenlő szabadság házaspárjának társadalmi hovatartozása külön-külön és főleg együtt alig azonosítható: a férj iskolázatlansága és legtöbb megnyilvánulása alig fér össze a feleség megjelenésével, de munkahelyével és tárgyi környezetével is. A lecsúszók ábrázolása attól kap itt léket, hogy a hosszadalmas munkanélküliséggel és más gondokkal sújtott főszereplő váratlanul kiváló állásba kerül, sőt mintha élete párját is megtalálná.
Az idei kínálat talán legérdekesebb és mindenképpen összefoglaló jellegű darabja az a Sírugrók, amely a portoroľi szlovén filmszemlén kívül San Sebastianban, Torinóban és más fesztiválokon is sikereket ért el. Megtaláljuk a filmben szinte valamennyi törekvést, amely délnyugati szomszédaink filmművészetét ma jellemzi: a nyugat-szlovéniai kisváros ábrázolása egyszerre bensőséges és kegyetlenül őszinte, a sok szempontból zárt közösség által kitermelt csodabogarak körképe (az öngyilkosjelölt nagypapa, a temetési beszédek írásából élő főhős) ugyan tartalmaz némi kusturicás felhangokat, de mintha egyúttal kelet-közép-európai társadalomképet is nyújtana.
A Romoktól a Külvárosig
Az önálló szlovén filmgyártás elmúlt másfél évtizede kialakította azt a sajátos nemzeti modellt, amelynek életképessége egyre meggyőzőbben rajzolódik ki. A Szlovén Köztársaság Filmalapja a finanszírozás elsődleges, de távolról sem egyetlen intézménye; az alkotók eredményesen fordulnak a nemzetközi alapokhoz és a szomszédos országokban fellelhető forrásokhoz. A gyártás és az utómunkálatok szűkös keresztmetszete – az országban bizonyos időszakokban egyetlen képzett vágó dolgozik; a színházi, filmes, televíziós és rádiós szakembereket képző akadémia, AGFRT képzési rendje nehezen igazodik a megváltozott igényekhez –okoz ugyan egyeztetési és szakmai problémákat, de az ország önállósodása utáni időszakban tapasztalható válságjelenségekről kevesebbet hallani. A filmes infrastruktúra képes évente néhány vendégprojekt befogadására; megtörténtek az első kísérletek a műfaji kínálat kiegyensúlyozására – elkészült az első egész estés, felnőtteknek szóló rajzfilm, születnek ifjúsági filmek, a közszolgálati televízió közreműködésével dokumentumfilmek készülnek, továbbra is népszerűek a műfaji jellegű produkciók (készült hazai road movie, komédia stb.). Úgy tűnik tehát, hogy sikerül a piac szűkösségéhez igazítani a nemzeti filmgyártás egészét. A továbblépés iránya gyaníthatóan az lehet, hogy a szlovén film egyszerre találja meg a társadalom friss folyamatait és a közönséget.
http://www.filmkultura.hu/regi/articles/essays/sterk.hu.html
http://www.filmkultura.hu/regi/articles/essays/szlov1.hu.html
A szerző korábbi cikke a Fimkultúrában:
Szíjártó Imre: Szlovén tavasz , 2002
http://www.filmkultura.hu/regi/2002/articles/reviews/szloventav.hu.html
http://www.filmkultura.hu/regi/2002/articles/reviews/szijartoi.hu.html
A Filmkultúra korábbi cikkei a szlovén filmről
Simon Popek:Szeretem a párbeszéd nélküli filmeket
Forgács Iván: A Medúza tutaja - Szlovén Filmnapok
Korábbi szlovén hírek:
http://www.filmkultura.hu/regi/2001/news/archive/szloven.hu.html
http://www.filmkultura.hu/regi:8080/2002/news/archive/szloven.hu.html
http://www.filmkultura.hu/regi/2003/news/archive/szloven.hu.html
|
