Dragon Zoltán Freud filmen
házi mozitól a mozivászonig
Sigmund Freud
Sigmund Freud
214 KByte

Amikor 2003-ban Londonban jártam, zarándoklatként beterveztem egy látogatást Freud egykori otthonába, a mostani Freud Múzeumba, a kis szobrocskák, a híres-hírhedt dívány, a pipa és egyéb fétisek tárhelyére. Furcsa volt a különböző relikviák közt sétálni, tudva, hogy egykor maga Freud is ugyanott járkált, de a legsokkolóbb élmény mégis az első emeleti, egykori hátsó hálóból kialakított videószoba volt, ahol éppen beléptemkor egy kimerevített képet láttam az idős Freudról, amint akuzmatikus1 hangja betölti a teret, úgy hogy még a legmerészebb múzeumlátogató is lúdbőrözni kezd tőle: „Sigmund Freud vagyok. Én fedeztem fel a pszichoanalízist…” – kezdte angolul. Kísérőm, ismert pszichoanalitikus, még a szoba előtt szabályosan elmenekült az épületből, mondván, ő ezt már nem bírja, menjek csak tovább egyedül, majd kint találkozunk – ő már tudta azt, amit a szobában elszórtan helyet foglaló látogatókkal együtt csak akkor tapasztalhattam meg: ezt az egyenes, nyílt, ám szúrós tekintetű arcot, és a belénk ívódó hangot már soha nem felejthetjük el.

Freud a film erejével tartja életben a hely szellemét Londonban, és születésének évfordulója ürügyén egyre több helyen – mostanság éppen Budapesten is, az Örökmozgóban. Pedig soha nem kedvelte a filmet, ostoba, gyerekes időpocsékolásnak tartotta (ellentétben tanítványával-kollégájával, Ferenczi Sándorral, aki rajongott a moziért). Londonban egy filmmontázst lehet látni, amelyet Freud lánya, Anna Freud kommentál (részletek: http://video.google.com/videoplay?docid=1790072718824083699&q=freud&hl=en; http://video.google.com/videoplay?docid=-655885223414026980&q=freud&hl=en; http://video.google.com/videoplay?docid=-2864790032812133506&q=freud&hl=en) – amolyan családi film, a családnak és a barátoknak készült, de Alain de Mijolla szerint azoknak is szól, akik valamilyen érzelmi vagy szakmai viszonyban vannak a pszichoanalízissel, illetve annak alapítójával (de Mijolla, 190). Ezek többnyire Philip Lehrman felvételei, amelyek 1928 és 1947 között születtek, vagyis már csak az idős Freudot láthatjuk rajtuk (62 és 82 éves kora között).

Érdekes azonban megfigyelni, hogy míg az eredeti – bár de Mijolla szerint többnyire megrendezett és bizonyos mértékig manipulált – felvételek a fanatikus érdeklődőkön kívül nem sokakat érdekelnek, a játékfilmes Freud-karakter a nyolcvanas évek közepétől reneszánszát éli: olyannyira, hogy még egy Sherlock Holmes történetbe is bekerült. Persze a pszichoanalízis alapító atyja korábban is megjelent már a vásznon, de a köztudatban csupán néhány film maradt meg igazán „Freud-filmként”. De Mijolla szerint leginkább három film kiemelkedő: az 1962-es Freud: a titkos szenvedély, amely eredetileg Jean-Paul Sartre forgatókönyvéből készült John Huston rendezésében, az 1976-os Der junge Freud, Axel Corti televízióra készült osztrák doku-drámája (mindkettő megtalálható az Örökmozgó műsorán), és az 1983-ban, Hugh Brody irányításával készült 1919.

De Mijolla kicsit furcsának találja, hogy bár Freud majd’ minden filmes megjelenése a pszichoanalízisre irányítja a figyelmet, magát a valós analitikus szituációt képtelenek bemutatni a filmek (ami megjelenik, az többnyire pszichiátria), és Freud életének is redukált, a tudomány történetének nézőpontjából talán jelentéktelen epizódjait ismételgetik, holott a pszichoanalízis története is bővelkedik fordulatokban (miért nem készítenek filmet például Freud és Jung kapcsolatáról illetve a nagy elfordulásról, vagy más eseményről?) (193). Némileg egyetértve de Mijollával megjegyezném, hogy egy játékfilm keretei között talán mégiscsak indokoltabb egy eleve érdekes és ellentmondásos figura életének turbulensebb szakaszát feldolgozni (azt most hagyjuk, milyen történeti hűséggel – ez egy játékfilmen aligha kérhető számon, hiába a sok kritikusi erőlködés ez ügyben), mint egy statikusságon, elnyúló analízisen alapuló történetet megjeleníteni. Tény azonban, hogy Freud híres diktuma, miszerint élete nem érdekes, csupán annyiban, amennyiben megegyezik a pszichoanalízis kezdeteivel talán felvetésül szolgálhatna a filmkészítők számára.

Hugh Brody filmje, az 1919, két egykori Freud-páciens (a Farkasember és a A női homoszexualitás egy esetének pszichogeneziséről című tanulmányban megjelenő hölgy) elképzelt találkozója 1970-ben, melynek során felelevenítik az 1919-es évet, amikor mindketten kezelés alatt álltak. Megosztják egymással élettörténetüket, terápiájuk történetét, melyben a közös pont az orvosi értelemben vett sikertelen befejezés, valamint feltárják egymásnak személyes érzéseiket a Freuddal való találkozókról (196). A flashback szekvenciák felidézik és mintegy rekonstruálják (Edmund Engelman híres képei alapján) Freud rendelőjét, ahol láthatjuk a két visszaemlékezőt fiatalon, analízis közben, amint kezelőorvosukhoz beszélnek, aki – a beszélőkúra módszerének megfelelően – a hátuk mögött foglal helyet, válaszolgat néha, de a képen soha nem jelenik meg. Az akuzmatikus hang (csakúgy mint a kimerevített fotó alatt hallható hang a londoni múzeumban) még erőteljesebbé teszi Freud jelenlétét, hiszen az ő személye képezi a film strukturális középpontjában megbúvó hiányt: ő a reprezentálhatatlan, elérhetetlen és megfejthetetlen Dolog, aki a Szimbolikus dimenzió szerveződését lehetővé teszi. De Mijolla szerint ez a film az egyetlen, amely autentikusan mutatja be az analitikus szituációt, mégpedig úgy, hogy az mégsem válik a történetvezetés kárára (197).

A fiatal Freud (Der junge Freud) Freud emigrációjával kezdődik, majd visszaemlékezések elevenítik fel a bécsi éveket és eseményeket. Freud „bölcs hallgatóként” jelenik meg (195), akinek karaktere nélkülözi a Huston-filmben, Montgomery Clift interpretációjában megjelenő ifjú Freud zavarodottságát. A film érdekes interjú-technikával mutatja be Freud karrierjének kezdetét, hosszasan elidőzve a kokain-kísérletek és a Breuer-kapcsolat bemutatásával. Ahogyan a film egy pályaudvari jelenettel kezdődik, úgy is ér véget: a Tanulmányok a hisztériáról című, mérföldkő jelentőségű könyv publikációját követően Freud vonatra száll, hogy Fliess-el találkozzon később. A fiatal Freud inkább dokumentarista, mint játékfilmes alkotás, így ennek megfelelően nélkülözi a Huston-filmre jellemző túlzást, elnagyoltságot és sallangokat is (196).

John Huston Freud-jának eredeti forgatókönyvét a pszichoanalízissel szemben minimum kritikus francia filozófus Jean-Paul Sartre írta, bár maga a film a hétórás játékidőre saccolt irományból hollywoodi szakemberek által leredukált forgatókönyvből készült. Ennek eredményeképpen úgy mutatja be Freudot, ahogyan az amerikai közönség látni akarta őt és „teremtményét” (193). A film inspiráló forrásai közé tartozik Ernest Jones Freud-életrajzának megjelenése, és a Freud-Fliess levelezés kiadása, keveredik benne Sartre elfogultsága a hollywoodi szakmai rutinnal és előítélettel, aminek eredményeképpen a filmbéli Freud Montgomery Clift alakításában erősen hiszterizált, zavart tekintetű, a humorérzéknek a csíráját is nélkülöző, saját neurózisával bajlódó karakterré vált. Eltűnt belőle továbbá Sartre eredeti kérdésfeltevése: „milyen irányultságú volt Freud szexualitása?” (194). Ezt a kritikus vonalat az apa-fiú párharcra cserélték (nem mintha ennek nem lennének szexuális vonatkozásai – éppen a pszichoanalízis veti fel ezt vizsgálódási orientációként), amelyben a fiatal Freudnak elege lesz szenilis apjából és a túlságosan „puha” munkatársból, Josef Breuer-ből, és néhány meglátására alapozva elkezdi felépíteni a pszichoanalízis elméletét, megmentve ezzel (egyfajta Sartre-i fordulatként a tudat térnyerésével illetve előtérbe helyezésével) az elnyomott és szimulálással vádolt, hisztérikusként diagnosztizált betegeket.

A film forgatókönyve meglehetősen nehezen öltött formát. 1957-ben Huston kérte fel Sartre-t, hogy 25.000 dollárért írja meg a forgatókönyvet, mégpedig Freud „hősi” korszakáról, amikor a legfontosabb dolgokat fedezte fel (Fisher, 129). Sartre felesége, Simone de Beauvoir szerint Sartre csakis a pénzért vállalta a munkát, és az eredmény ennek megfelelően jelentéktelen is lett. Ennek ellenére, David James Fisher szerint Freud fiktív életrajzának írásával a francia filozófus valójában saját önéletrajzának egy részét készítette el, sőt, még elméleti meglátásai is változtak a kutatások során (129). Mielőtt behatóan tanulmányozni kezdte Freud munkásságát, Sartre meglehetősen kritikusan, néha visszautasítóan nyilatkozott Freud ama feltevéséről, miszerint az emberi tudat nem egységes, hanem – az elfojtásoknak és a pszichés cenzúrának köszönhetően – alapvetően hasadt. Ha ezt visszautasítja, szkeptikusan kell fogadnunk azon állításait, amelyek arra engednek következtetni, hogy a pszichoanalízis mégiscsak működő és hatékony elmélet, hiszen éppen az alapvető tételt, a tudattalan létét vonja kétségbe. Ennek következtében már előre lehetett látni a film projekt fölött gyűlő felhőket: amint egy 1975-ös interjújában Sartre elmondja, „eleve volt valami komikus az egészben, abban, hogy miután az egész életemet azzal töltöttem, hogy azt mondtam, a tudattalan nem létezik, engem kérnek föl, írjak egy forgatókönyvet Freudról, a tudattalan nagy mesteréről” (130).

És valóban, a forgatókönyvhöz kötődő munkája eredményeképp Sartre sok mindent másképpen látott Freuddal kapcsolatban, és belátta, hogy addigi ellenségessége tulajdonképpen felületes olvasmányain alapult. Ennek ismeretében talán már nem hat annyira paradoxnak az a mondat, amiben Sartre (az addig anti-freudiánus filozófus) megmagyarázza, miért kellett kilépnie a filmtervből: „mert Huston nem értette, mi az a tudattalan” (129). A forgatókönyvből három verzió is elkészült, az első kettő írása között Sartre Huston írországi otthonába költözött tíz napra, hogy egyeztessék elképzeléseiket. A két alkotónak néhány nap alatt sikerült kölcsönösen meggyűlölnie egymást. Amint arról Fisher beszámol, Sartre szerint Huston egy dirigáló hollywoodi rendező, gazdag, nárcisztikus, sekélyes, önámító és anti-intellektuális; Huston szerint pedig a francia filozófus egy bohém párizsi gondolkodó, aki ráadásul megalomán, egy író- és beszélőgép, látszólag vak minden szépre, és halvány fogalma sincs a filmkészítés gyakorlatáról, a film szerkesztési szabályainak szükségszerűségeiről (131).

Az együttműködés tehát szépen kezdődött, és nagyon csúnyán végződött – a film pedig a legtöbb kritikus szerint nem az lett, aminek eredetileg szánták: Huston szavaival élve, Freudot, a kalandort kellene látnunk a vásznon, akinek alászállása a tudattalanba hasonlatos Dante pokolbéli kiruccanásához (Wollen, 156). Amint egy francia kritikusnak, Robert Benayoun-nak Huston bizalmasan elárulta, az ő ötlete volt a karakter, Freud, a kalandor, saját tudattalanjának felfedezője, akit a detektív történetek vonalvezetésével és cselekményesítésével kívánt életre kelteni (de Mijolla, 194). Hogy kinek a tudattalan alászállása lett a film körüli történetből a vásznon megjelenő fikció, és hová is vezet a tudattalanba szánt alászállás, az persze a nézőre van bízva. Vajon tudatosan?

Felhasznált források

- Bergstrom, Janet (szerk.) Endless Night: Cinema and Psychoanalysis, Parallel Histories. Berkeley és Los Angeles: University of California Press, 1999.
- De Mijolla, Alain. „Freud and the Psychoanalytic Situation on the Screen,” in Bergstrom, 187-199.
- Fisher, David James. „Sarte’s Freud,” in Bergstrom, 126-152.
- Wollen, Peter. „Freud as Adventurer,” in Bergstrom, 153-170.
- ®iľek, Slavoj. Looking Awry: An Introduction to Jacques Lacan Through Popular Culture. Cambridge, MA: The MIT Press, 1992.

(2006-09-01)

1 Akuzmatikus: Michel Chion terminusa, amely olyan helyzetet ír le, amelyben a hang forrása nem lokalizálható a szemlélődő vizuális terében. Lásd: ®iľek, 126-128.

 

Elisabeth Marton: Sabina Spielrein, 2002
Elisabeth Marton: Sabina Spielrein, 2002
253 KByte
Axel Corti: A fiatal Freud, 1976
Axel Corti: A fiatal Freud, 1976
243 KByte
Sebastian Brameshuber: Freud fürdeni megy, 2006
Sebastian Brameshuber: Freud fürdeni megy, 2006
302 KByte
Georg Wilhelm Pabst: Egy lélek titkai, 1926
Georg Wilhelm Pabst: Egy lélek titkai, 1926
261 KByte
Alfred Hitchcock: Elbűvölve, 1945
Alfred Hitchcock: Elbűvölve, 1945
271 KByte
Forgács Péter: Beszélgetések a pszichoanalízisről 1-5., 1993
Forgács Péter: Beszélgetések a pszichoanalízisről 1-5., 1993
266 KByte
Alfred Hitchcock: Szédülés, 1958
Alfred Hitchcock: Szédülés, 1958
610 KByte
Alfred Hitchcock: Szédülés, 1958
Alfred Hitchcock: Szédülés, 1958
462 KByte
Freud: A titkos szenvedély, 1962
Freud: A titkos szenvedély, 1962
592 KByte
Freud: A titkos szenvedély, 1962
Freud: A titkos szenvedély, 1962
350 KByte
Otto Brusatti: Siugmund Freud – Utak és felismerések, 2006
Otto Brusatti: Siugmund Freud – Utak és felismerések, 2006
219 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső