Balassa Péter Egy komisz öregember igaz pillantása
Luis Buñuelről
Luis Buñuel
Luis Buñuel
45 KByte

„Szeretném, ha volna Isten, hogy szemenköphessem"... - mondja Sade márkival Buñuel ,,...az állatok meg a gyerekek: ezt sose lehetne megbocsátani Istennek, ha létezne. Egyszer csak megjelenik egy ember, az ágyon ülve újságot olvas. Leereszti az újságot. Belenéz a kamerába és megszólal: »Tudománygyűlöletem és technika undorom talán eljuttatnak az abszurd istenhithez.« Aztán folytatódik a film. Ez az én igazi álláspontom. Még mindig teljesen szürrealista álláspont. Az istenhit képtelenség, de még annál is jobban gyűlölöm a technikát és a tudományt. Kezd idegesíteni az ateizmus szó... Nem tagadom, hogy ateista vagyok. Sőt, ma még inkább, mint valaha, de maga a szó idegesít."

Buñuel önéletrajzában megírja, hogy apja temetése után harmadnap(!) befekszik apja halotti ágyába, a párna alá dugja szép, gyöngyház pisztolyát, hogy lelője a kísértetet, ha véletlenül megjelenik. „De soha többé nem jött vissza." Dehogynem. Egész munkásságában a mácho-történelem, a férficentrikus katolicizmus spanyol változata kísért (maga is eretnekség egy valódi, kiegyensúlyozottabb, ősi kétnemű eredetihez képest!). Tudatos szentséggyalázás formai és eszmei keretei között bontakozik ki Buñuel következetes, hűséges szürrealista és abszurd egzisztencialista művészete. „Minden idegen számomra, ami nem keresztény! Szép mondat, nem?" Egy helyen pedig, Szűz Mária-látomása közben felkiált: „én szerencsétlen hitetlen". Egész önéletrajza, az Utolsó leheletem, hősies lelket és szellemet mutat be (ez a heroizmus is letagadhatatlanul spanyol és férfias): egy tiszta szívű, eszeveszett anarchistát, a szent baloldal katonáját, aki mindent, ami az apauralom, a tekintélyelvűség, a ráció, az esetleges konvenciók, a szabadság nélküliség jegyében áll, földig rombol, anélkül, hogy egy pillanatra, egyetlen filmkocka tartamára el tudna szakadni rombolása figuráitól, tárgyaitól, tematikájától, formáitól, beleértve a bűn hangsúlyosságát, amelynek leküzdési kísérletei maguk is barokk-katolikus keretek között folynak. Buñuel szent anarchiája, amelynek a nevében föllép, végletesen oda van láncolva az arché világához. Legszívesebben a hitetlenség misztikusának nevezném, s mint ilyen, ugyanúgy hős, sőt lovag - spanyol értelemben -, mint Don Quijote meg a többiek. Van valami eszeveszett elszántság, szilárdság és abszurd szembeszegülés a világgal, ami hitelessé, naggyá teszi ezt az embert. „A lényeg a többiek bosszantása, nem kell tudniuk, miért." Nagyság azért születik ebből, mert közben autentikus társadalom- és emberkritika bontakozik ki előttünk, olyan filmtükör, amelybe belenézni is erőfeszítéssel jár. Buñuel társadalomkritikája a spanyol anarchizmus hagyományán nyugszik, Goya kritikai festészetéből és grafikájából ered (nem véletlen a forradalmárok kivégzésének Goya-idézete A szabadság fantomja elején, ahol magát a rendezőt ismerjük fel az egyik kivégzendő szerzetes alakjában). Társadalomkritikája a sajátos déli liberalizmustól is igen sokat kapott (a mindenkori, kétértelmű nagybácsi alakjában kísérhető végig ez, akit Fernando Rey alakít), amelynek nagy szerepe volt a spanyol katolicizmus elleni harcban, és elvezette Spanyolországot a baloldaliság népfrontos verziójáig a 30-as évek elején, közepén. Buñuel - e hagyományok szellemében - a szakrális kereteket, toposzokat a mindenkori elnyomás eszközeiként mutatja be politikai és lelki értelemben egyaránt. Ezért kritikájának nemcsak anarchisztikus oldala van, hanem rendkívül erős pszichoanalitikus iskolázottsága is. Önéletrajza, interjúi is arról tanúskodnak, hogy a szürrealizmus szelleméhez híven, sokat foglalkozott saját álmaival. Filmjeiben különös, kollektív tudattalan tartalmak közösségét teremti meg, amikor helyenként a szereplők egymás álmaiba lépnek, folytatják egymás álmait, s így létrejön egy különös, hallucinatorikus, vizionárius beszélgetés. A kitörésre képtelen mindenkori közösség. Ennek felel meg az a közismert vonása, hogy hosszú pályáján voltaképpen kis számú alaphelyzetet, visszatérő motívumokat filmez, amelyeket ugyanazok a színészek tesznek hangsúlyossá. Ezek a visszatérő elemek önmagukban tökéletesen logikusak, zártak, csak a másikkal - s így az egésszel - való összefüggésük el van vágva, motivikus racionalitásuk csak megerősíti az egésznek az összefüggéstelenségét és értelmetlenségét. Ebben a fogásban is van valami a hűségre, a rendíthetetlenségre - és a hitetlenség misztikájára, a semmire függesztett tekintetre - emlékeztető. Az értelmetlen kontextus ugyanakkor szürreális természetességgel jelenik meg előttünk, szimulál egy nem létező organikusságot, és ezáltal válik rendkívül őszintévé, radikálissá. A társadalom, az emberi társaság szerinte reménytelenül foglya önmagának, hiedelmeinek és a hol egyházi, hol szentségi, hol rendőri értelemben vett tekintélynek, amelyet az álmok sematikussága: közössége, folytathatósága, egyénietlensége mint mélyebb rabság fejez ki. Polgári sémák és szentséggyalázások (a déli katolicizmus kollektív vágyfantáziája!) összefüggenek. Buñuel anarchista és ateista szelleme azért válhatott naggyá, mert megfogalmazása szigorú, bár tejesen értelme vesztett rendben történik. A jellegzetesen, sematikusan polgári képzelgések és a kerek, tökéletesen esetleges epizódok, melyek unalomig és komikumig ismételgetve egy kényelmes reménytelenségről adnak hírt, éppenséggel a káoszt, az üzemzavart, a ,,semmi sincs rendben" világát szabadítják fel; a rend véletlenszerűséggel átszőtt, az elnyomás káosszal. A forma szekvenciális ismétlése (pl. az eltűnések szerepe utolsó filmjeiben) véletlenszerűséget és fantomszerűséget áraszt magából, miközben a felületen nagyon is rendben folyik egy (üres) processzió. Az a szándékoltan és mélyen megélt röhögés, ami Buñuel művészetének apaellenes és tekintélyellenes alapja, nagyon is komolyan és akkurátusan van előadva. Filmjeiben sehol sincs komédia, csak az egész az. A bomlasztás és a hiány ennek a művésznek a teológiája, de kétségtelenül teológia ez: a negatív istenismeret mint istentagadás tudománya. Különösen öregkori alkotásaiban látszik, némi rezignációval fűszerezve, hogy tényleg egydimenziós számára a világ, tényleg be vagyunk zárva egy transzcendencia nélküli egyetemességbe, melyet untig reprodukálunk, és hiedelmek, szakrilégiumok idézgetésével-gyalázgatásával próbálunk elevenné tenni. Itt sehol nincs ellenfény, marad a klasszikus baloldali anarchista ellenállás: semmi hatalmat senkinek. Ebben a szilárd, következetes negativitásban és kívülállásban ugyanolyan heroizmus, tartás és formátum van, miként egy hívőében lehet. Hozzátéve, hogy a forma merev és ostoba rendje (amely szinte a misztika nyelvének ismétléseit és szegényességét idézi), szembeállítva az anarchia szellemével, a polgári „szabadság és rend" (idetartozik Buñuel technikaundora, tudományellenessége) rendkívüli törékenységére és felrobbanthatóságára mutat: épp ezért nevezhető klasszikus baloldali lázadónak. Érzékelhette ő ezt, hiszen 1968-at, utolsó filmjeinek tanúsága szerint, e baloldal pillanatnyi feltámadásaként és kihunyásaként élte át, amelynek kifejlete ama diszkrét báj, a burzsoázia börtönébe történő reménytelen visszahullás. 68 fénye még egyszer bevilágítja a polgárháborút (több filmjében mintegy értelmezőként, illogikus utalásként jelenik meg a polgárháború, a totális lázadás, a kaotikus terror), egyúttal azt a belátást is jelenti, hogy az a világszerkezet, amely polgári rend és anarchia, tekintély és szentséggyalázás ellentétében artikulálta a maga szabadság- és rabságeszméit, múlttá válik, filmjeiben klasszikus „nagy történetként" destruálódik, búcsúzik. Buñuel az 1989 előtti, késő modern világ komisz, tiszta lelkű, hitetlen misztikusa, aki nem lépett, nem léphetett át a 89-cel tudatosodott, modernség utáni, más - világba. Műve azért is nagyszabású, mert tudja, üzeni, hogy mindaz, amit szembeszegez a tekintély, a paternalizmus, az elnyomás világával, maga i; foglya marad annak. Nem esett saját csapdájába, átlátott saját szitáján: nem transzcendálta saját transzcendencia nélküliségét valamiféle negatív hitté (hazugsággá). Ami 1989-cel mint számmal körülírható, amely egy kétszáz éves trend vége (a francia forradalom bicentenáriuma!), igen sokat tanulhat ettől a hazugság nélküliségtől és rendíthetetlenségtől, mely még azt sem engedte meg magának, hogy szabadnak higgye, tekintse magát attól a világtól, társadalomtól, egyháztól, álmoktól, emberi társaságtól, amelynek következetes ellenfele volt. A konvenciók elleni szabadság reménytelensége és általánossága - tiszteletet érdemlő, mely a nagyon is helyénvaló röhögést mintegy szakralizálja. Buñuel esetleges rendjében van valami titánian destruktív, az Atyát megköpködő halálmegvető bátorság, mely nem sandít saját üdvösségére.

Az ez év októberi Filmvilágban látható egy remek fotó az öreg, vak, süket, kiszáradt mesterről, amint kaján mosollyal ránk pillant, szájában léha cigarettacsonkkal egy másik Mester mozdulatát idézi-destruálja; jobb vállán fakeresztet cipel, nyakáról valami látcsőféle lóg le, lábán nehéz csizma. Komisz, igaz (megrendítő?) kép.


Megjelent a Filmkultúra 1990/ 6-os számában.

 

Luis Buñuel
Luis Buñuel
59 KByte
A szabadság fantomja, 1974 - Buñuelt lövik agyon
A szabadság fantomja, 1974 - Buñuelt lövik agyon
70 KByte
A burzsoázia diszkrét bája, 1972
A burzsoázia diszkrét bája, 1972
52 KByte
A szabadság fantomja, 1974
A szabadság fantomja, 1974
55 KByte
A szabadság fantomja, 1974
A szabadság fantomja, 1974
110 KByte
A vágy titokzatos tárgya, 1977 Carole Bouquet és Fernando Ray
A vágy titokzatos tárgya, 1977 Carole Bouquet és Fernando Ray
60 KByte
Egy szobalány naplója, 1964, Jeanne Moreau
Egy szobalány naplója, 1964, Jeanne Moreau
66 KByte
Oszlopos Simeon, 1965, Silvia Pinal és Claudio Brook
Oszlopos Simeon, 1965, Silvia Pinal és Claudio Brook
60 KByte
Buñuel instruálja Deneuve-éket A nap szépében, 1967
Buñuel instruálja Deneuve-éket A nap szépében, 1967
61 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső