Váró Kata Szikrázó napsütés, karneváli hangulat
Erősen közepes filmfelhozatal a 2005-ös Sundance filmfesztiválon
 Steve Buscemi: Magányos Jim
Steve Buscemi: Magányos Jim
37 KByte

Erősen közepes filmfelhozatal a 2005-ös Sundance filmfesztiválon

Igazi ünnepélyes hangulatban és csodálatos napsütötte havas tájon zajlott január végén Amerika egyik legnagyobb filmes ünnepe. Míg New Yorkban hóvihar és ítéletidő tombolt, Kaliforniában pedig szakadt az eső, a Utah állambeli Park City hóborította hegyei közt gyönyörű napsütés és enyhe időjárás fogadta a fesztivál résztvevőit. Bár a Sundance már rég nem az a meghitt filmes esemény, amely a „kívülállókat” vonzza, ezt ma már szinte senki sem rója fel neki, főként amikor a főutcán lépten-nyomon hírességekbe botlunk, akik nem csak a filmjeiket jönnek népszerűsíteni, hanem a környező hegyek pályáin hódolnak a téli sportok örömeinek, éjszaka pedig partiról partira járva emelik az est fényét. A városkában egymást érik a fesztivál-rendezvények, koncertek, utcabálok, és az ember leginkább azt kívánja, bárcsak egyszerre tíz felé tudna szakadni, hogy ne maradjon le semmiről. Park Cityben ugyanis tíz napig minden a fesztiválról szól, mindenki arról beszél, hogy ki mit és legfőképp kit látott. Bár az idei program hagy némi kívánnivalót maga után, a sztárok jelenléte sokakkal feledtette a meglehetősen közepes kínálatot. Kinek is jutna eszébe a filmekre panaszkodni, amikor együtt bulizhat Daniel Day-Lewissal, Adrien Brodyval, Steve Buscemivel, Hank Azariaval, Aidan Quinnel vagy a tavaly Oscarral jutalmazott John C. Reilyval, Kiera Knightlyval, Catherine Keenerrel stb., a világ legrangosabb DJ-inek és rock-bandáinak a zenéjére, akik közül az idén Snoop Doggy Dog sem hiányozhatott.

Ami a filmeket illeti, ígéretes és hangzatos címeket olvashattunk a programfüzetben, és számos Sundance-felfedezett visszatérésétől volt hangos a helyi sajtó. Bár a fesztivál művészeti igazgatója, Geoffrey Gillmore többször hangsúlyozta, mennyire nehéz volt a program összeállítása, hiszen nagyon erős mezőnyből kellett válogatniuk, mégis az volt az érzésem, hogy hangzatos, de kevésbé tartalmas programot kapott a közönség. Csupán egy maréknyi film emelkedett ki, ráadásul éppen ezeknek jutott a legkevesebb hírverés. A legnagyobb várakozás talán Steve Buscemi filmjét, a Magányos Jimet (Lonesome Jim) előzte meg. Buscemi, akit a független film színészkirályának tartanak, immáron harmadik alkalommal rendezett játékfilmet, a színészi alakítást pedig ezúttal Casey Affleckre és Liv Tylerre bízta. Mindketten igyekeznek, és néhol még meggyőzőnek is tűnnek, néhány derűs pillanatnál mégsem nyújt többet ez az amerikai kisvárosi történet, amely, gyanítom, éppen olyan unalmas, mint maga a kisvárosi élet. A hitelesség garantált, viszont valószínűleg nem jut kiemelt helyhez a film, ha nem Buscemi ül a rendezői székben. Sem képileg, sem a történetmesélésben, de talán még magában a történetben sincs semmi egyedi, semmi eredeti, s főleg semmi kiemelkedő. Maradt tehát a jól ismert kisvárosi lúzer története, aki valamilyen csoda folytán mégis elnyeri a városka legszebb lányának, ez esetben a gyermekét egyedül nevelő fiatal anyának a szerelmét. Kedves, ám lassú és sablonos mese a kisvárosi életről, a családok és az emberi kapcsolatok működésképtelenségéről.

Az amerikai független film emblematikus rendezőjének számító Hal Hartley több éves hallgatás után tőle meglehetősen szokatlan, tudományos-fantasztikus filmmel tért vissza a Sundance-re, amelynek címe A lány a Hétfő nevű csillagról (The Girl from Monday). A Monday nevű csillagról csöppen egy lány a bolygónkra, ahol a jövő New Yorkjában a Tripla M nevű multimédiamonopólium az úr. A rendszer a „fogyasztás diktatúrájára épül”, biztosítva a polgároknak a nagyobb választékot, az ingyenes hozzáférést, „a személyes függetlenséget és a technikai fejlődést”, ahol az üzlet mindenek előtt és fölött áll, ahol a szexet is kizárólag azért gyakorolják, hogy az egyén piaci értékét növeljék a tőzsdén. H. D. Thoreau műve, a Walden pedig tiltott műnek számít, mivel az itteni normák szerint ő lenne a legrosszabb fogyasztó. „Aki önellátó és teljesen önálló akar lenni egy tökéletes fogyasztói társadalomban, az maga az Anti-Krisztus” - jegyzi meg Hartley. Nemcsak a műfaj, a szexualitás témája is meglehetősen szokatlan Hartleytól, aki az alapötletet egy meg nem valósított szexfilm forgatókönyvéből mentette át. A sci-fi műfaja viszont kézenfekvőbbnek tűnt, mert „mi is lehetne alkalmasabb rá, hogy kicsit eltávolítva elmerengjünk ezeken a problémákon, ugyanakkor sok mindent érintsünk, de csak felületesen, könnyedén, amolyan gyorsírásként. A jelenben elmerülve spekulálsz a jövőn, amely egyáltalán nincs olyan messze, talán csak egy évtizedre vagy egy évre.” A történetet már milliószor láthattuk, újdonság viszont, hogy szuperalacsony költségvetésű, digitális, tudományos fantasztikus filmet láthatunk, amelyben nem is igazán az a lényeg, hogy a jövőben játszódik - szinte egyáltalán nincsenek speciális effektusok -, hanem sokkal inkább a mondanivaló. Hartley maga „ál sci-fi”-nek nevezte, amely „arról szól, ahogyan élünk. Lényegében játékos eszmefuttatás korunk trendjeiről, arról, hogy hogyan változunk a technika, a fogyasztói kultúra és a politika hatására.”

Bár összességében kedves darab, hagy némi kívánnivalót maga után a nyitófilm, a rendező-forgatókönyvíró Don Roos műve, a Minden jó, ha jó a vége (Happy Endings), amely a címhez illően valóban jól végződik, a baj csak az, hogy elég későn. Ha a 128 perc helyett csak 90 perces lenne, az sokat növelne az élvezhetőségi mutatóján, s nem sok veszne el a történetből. Eredeti ötlet, egyedi képi megvalósítás, fantáziadúsan megszerkesztett, egymáshoz lazán kapcsolódó cselekményszálak, amelyek egymással így vagy úgy kapcsolatban álló szereplők sorsán keresztül mutatják be az élet sokszínűségét és összetettségét, kiszámíthatatlanságát és végzetszerűségét. Még véletlenül sem fekete-fehér, és végképp nem fenékig tejfel egyik szereplő számára sem, de a sors végül a legváratlanabb és legelképesztőbb módon mindenki számára happy endet tartogat. Roos filmje a remek színészeknek köszönhetően a vérbeli amerikai független film illusztris példája. Esendő hősei mindent megtesznek azért, hogy gyengeségüket leplezzék társaik előtt. Roos viszont brutális őszinteséggel pillant be a homlokzat mögött rejlő világukba, ami ez esetben a humor legfőbb forrása, és olyan problémákat érint, mint a homoszexualitás, az abortusz, az adoptálás, az illegális bevándorlás, az érdekkapcsolatok és mindaz, ami a mai amerikai élet szerves része. „Abban a világban, amelyet hőseim számára kreáltam, még akik igazán rossz dolgokat tettek, mint például a zsarolás, az ígéretek és vallomások kikényszerítése, a hazugság, a beugratás, valamiképpen azok is boldogan végzik. Szeretem, ha valami jó véget ér. Manapság nehéz elhitetni a közönséggel, hogy valami végződhet igazán és őszintén jól, így ez kihívás volt számomra, főleg, mert a történet során nem sok mutat ebbe az irányba” - vallja Roos. Valóban ötletes, intelligens, szórakoztató, kegyetlenül őszinte humorú és ironikus a történet, amely végre tanult Mike Figgis osztott képernyős kísérletezéseiből, megtalálta a helyes arányt, anélkül, hogy öncélúvá válna és megtörné az elbeszélést vagy háttérbe szorítaná a színészeket, akik közül Maggie Gyllenhall csak úgy lubickol a feltörekvő énekesnő szerepében - búgó hangja, amelyen az egykori Barry White-slágert énekli, még sokáig ott marad az ember fülében.

Aki idén sem okozott csalódást, az a koreai Kim Ki-duk, az ő filmje idén is a legköltőibb és legszebben megkomponált alkotás a mezőnyben. A tavalyi Tavasz, nyár, ősz, tél ...és tavasz természeti környezete után legújabb filmjét egy nagyvárosba helyezi, ahol a szereplői megint zárt világban élnek, mintegy szellemként; létezésük szinte alig észrevehető a külvilág számára. A 3-Iron egy különös szerelmi történet, amelyben egy besurranó tolvaj és a férje brutalitásától rettegő egykori modell a világtól elzárva talál egymásra és kezd különös játékba. Házakba lopóznak be a tulajdonosok távollétében és élvezik a meghittséget, az otthon melegét, hiszen jómódjuk ellenére ez valahogy egyiküknek sem adatott meg. Főznek, átrendezik a bútorokat, kimossák a ruhákat és lefényképezik magukat, hogy megörökítsék ott jártukat. Nem tesznek tehát semmi rosszat, de a törvény és a tulajdonosok szemében mégis bűnözők, akik nem folytathatják tovább ezt az életet. Ők azonban, a maguk különös módján, megtalálják a megoldást, hogy mégse kelljen soha többé elválniuk egymástól. Együtt élnek, mint a kísértetek, még súlyuk sincs - arról a feleség, Su-hwa gondoskodik: átállítja a mérleget, hogy amikor mindketten ráállnak, a mutató mégse lendüljön ki a nulláról. Rendkívül szépen fényképezett, lírai film, szinte nincs benne párbeszéd, s csupán a képek segítségével bomlik ki ez a megrendítő szerelmi háromszög, amelynek melankolikus happy endje egyáltalán nem mondható szokványosnak, hiszen egyszerre teszi boldoggá mindhárom szereplőt.

Mint már említettem, az idén is volt néhány film, amelyeket nem kísért különösebben nagy felhajtás, mégis messze kiemelkedtek a mezőnyből. Ilyen volt Sebastián Cordero Crónicas című filmje, amely nem csak brutális nyitójelenetével, de lebilincselően izgalmas történetével is görcsbe rántja az ember gyomrát, ráadásul döbbenetes őszinteséggel leplezi le a média manipulációját, amely hőst farag abból a feltörekvő, kisszerű riporterből, aki a sztori érdekében képes emberéleteket is feláldozni. A fordulatokban és izgalomban bővelkedő történet messze túlmutat a riporter tényfeltáró sikersztoriján azzal, hogy a néző elé tárja a háttérben zajló valós eseményeket, amelyek a történet szereplői előtt mindvégig rejtve maradnak. Egyszerre thriller és erkölcsi tanmese, két igazi szörnyeteggel a főszerepben, akiknek valódi arca még közvetlen környezetük előtt is sokáig rejtve marad, és akik a leleplezést elkerülve büntetlenül folytatják tovább ténykedésüket.

A film noir és a tinifilmek elemeit ötvöző Brick Rian Johnson rendezésében a fesztivál egyik legkellemesebb meglepetése volt. Éppoly rejtélyes, mint a Hosszú álom, mégis ízig vérig modern, mai amerikai középiskolában játszódó történet, amelyben a főszereplő eltűnt barátnője után nyomozva sötét titkokba botlik, ráadásul sokan egyáltalán nem nézik jó szemmel a nyomozását. Johnson saját bevallása szerint Dashiell Hammet regényei inspirálták filmjét, amelynek karaktertípusai ismerősek a hard-boiled detektívregényekből. Itt azonban letisztult formában, mégis ismeretlen szerepekben látjuk őket. A detektívregények világából oly ismerős szociopata cicamica itt nem más, mint az iskolai színjátszó kör csillaga, a rendőrfőnök szerepét az iskola igazgatója tölti be, a főhős segítője egy szódásüveg-vastag szemüveges könyvmoly, a bandavezér egy 26 éves drogdíler, aki még mindig édesanyjával lakik, a végzet asszonya pedig az iskola cheerleadere, akinek ideig-óráig sikerül szépségével és erotikus kisugárzásával elvakítania hősünket. A főhőst egyébként az a Joseph Gordon-Levit alakítja, aki két filmmel is jelen volt a Sundance-en. Gregg Araki Rejtélyes bőr (Mysterious Skin) című filmjében homoszexuális prostit játszott, egyszerre volt laza, üres és ellenállhatatlan, aki joggal pályázhat Amerika ügyeletes tinibálványának címére.

A Kemény cukor (Hard Candy) alacsony költségvetésű, kétszemélyes kamaradráma, sok feszültséggel, meglepetéssel és kiemelkedő színészi teljesítménnyel David Slade első nagyjátékfilmje modern Piroska és a farkas- történet, a tizennégy éves „Piroska” Interneten keresztül ismerkedik meg a harminckét éves, jólszituált fényképész „farkassal”, a klasszikus történet azonban gyökerestől felfordul, amikor kiderül, az ártatlan kislány korántsem olyan ártatlan, sőt, eltökélt szándéka, hogy megbünteti a férfit, bosszút állva neme nevében barátnője eltűnéséért, amivel a fotóst vádolja. Hidegvérrel, hihetetlen érettséget mutató logikával és kegyetlenséggel hajtja végre tettét. A cukorka tehát alaposan a torkán akad a cukrosbácsinak, aki pillanatok alatt szánalomra méltó áldozattá válik. A film külön érdekessége, hogy nagyon nehéz szimpatizálni a szereplőkkel, mivel egyikőjük sem az, aminek látszik, és egyikőjük cselekedeteinek megítélése sem egyértelmű. Nehéz ugyanis eldönteni, együttérezhetünk-e egy pedofillal, aki a munkája kapcsán ráadásul tálcán kapja a kislányokat, és aki hazaviszi magához ezt a kiskorú „ártatlanságot”. A kislány megítélése sem könnyű, hiszen amit tesz, az messze nem önvédelem, sokkal inkább egy kiskorú pszichopata jól megtervezett kegyetlenkedése.

Craig Lucas A haldokló Gall (The Dying Gaul) című műve, a fesztivál egyik legelegánsabban fényképezett, legfordulatosabb és legmegrázóbb filmje Robert Altman Játékosára hasonlít. Itt is a filmvilág áll a középpontban, jobban mondva a forgatókönyvíró Robert (Peter Sarsgaard), aki éppen AIDS-ben elhunyt szerelmét gyászolja, és akinek a forgatókönyvét szívesen megfilmesítenék, csak egy apró változtatást kellene eszközölnie rajta, nevezetesen a főhős szerelmét nőre kéne cserélnie, mert ugyan hogyan is lehetne a nagyközönségnek eladni egy megható szerelmi történetet két férfi kapcsolatáról. A sors iróniája, hogy épp a forgatókönyv átírásához foggal-körömmel ragaszkodó, mintaházasságban élő mintaproducer kezd titkos viszonyba az íróval, miközben felesége, a szintén író Elaine (Patricia Clarckson) a dologról mit sem sejtve, egészen más területen kerül egyre közelebb Roberthez. Nem csak a képmutatásról, a kapcsolatok és az érdekek összemosódásáról, de a kommunikáció lehetetlenségéről is szól a film, amelyben a szereplők csak álnevek mögé rejtőzve, internetes chatszobákban képesek őszintén vallani igaz érzelmeikről. Ezzel azonban nem közelebb kerülnek egymáshoz, hanem beláthatatlan és tragikus felfedezések egész sorához jutnak - ennek megfelelően a film bővelkedik a meglepő és váratlan fordulatokban. „Azt hiszem, a legtöbb embernek nagyon is kétdimenziós képe van a filmiparban dolgozókról, úgy vélik, hogy mind kapzsi, önző és szívtelen ember. Ez néha igaz, de azért Hollywoodban sem mindenki ilyen... Éppen ezért szerettem volna e sztereotípiák ellen dolgozni. ...” - jegyzi meg Lucas.

Szintén izgalmas és fordulatos John Maybury A zubbony (The Jacket) című káprázatos és nyomasztó képi világú filmje, amelyet szinte képtelenség műfaji szempontból besorolni. Maybury, aki ismert festő, író és számos díjnyertes videoklip alkotója, sokat átvesz zenei videóinak látványvilágából, hogy még bizarrabbá és szürreálisabbá tegye az egyébként is rendkívül nyomasztó hangulatú történetet, amely a háborús veterán Jack (Adrien Brody) kálváriáját követi nyomon egy elmegyógyintézetben. Jack egy különösen kegyetlen „terápia” során megtudja, hogy valójában mi is történt a számára teljesen kiesett idő alatt. Már amennyire valóságosnak vehető az, amit a drogok hatására, kényszerzubbonyba gyömöszölve, egy hullaház tepsijének a sötétjében idéz fel elméje. Hősünk hamarosan rájön, hogy nem csak a múlt eseményei jelennek meg előtte, hanem a jövő képei is, és ezek aggodalommal töltik el. Mivel egyre tudatosabban képes irányítani, hogy mit is szeretne látni, elhatározza, hogy megkeresi a választ, amely sorsfordító lehet számára. A zubbony egyszerre thriller, feszültségekkel teli dráma és egy nem szokványos szerelmi történet, amit Maybury a forgatókönyv legnagyobb erényének tart. „A történet műfajnélkülisége érdekelt leginkább ... éppen ezért remélem, hogy senki nem fog valamilyen címkével előállni, mert éppen az teszi érdekes élménnyé az egészet, ahogy a történet az egyik műfajon ütött repedéseken átcsúszik a másikba.”

Az idén is volt tehát olyan film - bár meglehetősen kevés -, amely felejthetetlen élményt vagy éppen kellemes meglepetést nyújtott. A fesztivál hangulata pedig kárpótolta a közönséget a többiért. Az ügyes pr-osok meg egy-egy jól elhelyezett parti meghívóval és különféle promóciós ajándékokkal próbálták a kritikusokat megpuhítani.

 

Hal Hartley: A lány a Hétfő nevű csillagról
Hal Hartley: A lány a Hétfő nevű csillagról
29 KByte
Don Roos: Minden jó, ha jó a vége
Don Roos: Minden jó, ha jó a vége
48 KByte
Kim Ki-duk: 3-Iron
Kim Ki-duk: 3-Iron
38 KByte
Sebastián Cordero: Crónicas
Sebastián Cordero: Crónicas
33 KByte
Rian Johnson: Brick
Rian Johnson: Brick
36 KByte
David Slade: Kemény cukor
David Slade: Kemény cukor
27 KByte
Craig Lucas: A haldokló Gall
Craig Lucas: A haldokló Gall
31 KByte
 John Maybury: A zubbony
John Maybury: A zubbony
27 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső