Németországban két premierje is volt a Kertész Imre forgatókönyve alapján, Koltai Lajos rendezésében készült Sorstalanságnak. Először az idei berlini filmfesztiválon, ahova a filmnek meglehetősen visszatetsző módon, egy – a Sorstalanság számára legalábbis – szerencsés véletlen folytán sikerült csak bekerülnie. A második, a voltaképpeni bemutató pedig június elején volt. Az alábbiakban a film igen ellentmondásos kritikai visszhangjából olvasható válogatás.

„Glenn Close röviddel a Berlienálé kezdete előtt lemondta részvételét, így a filmet, amelyben játszik, törölték a programból. Ez meglehetősen udvariatlan lépés volt, s nem arról árulkodik, hogy a helyette meghívott filmet nagyra értékelték volna; botrányról mindenesetre nem beszélhetünk. Ha nem maga Kertész Imre írta volna a Sorstalanság forgatókönyvét, akkor a film kiváló alkalom lett volna a botrányra, vagy legalábbis egy óriási felháborodásra. Így azonban az első előadás egy végtelenül szomorú esemény volt – amely azonban, horribile dictu, nem az ifjú Köves Gyurka buchenwaldi és auschwitzi sorsával kapcsolatos, hanem azzal, hogy a film képtelen legalább minimális empátiát ébreszteni a bosszúság helyett.

Auschwitz nem alkalmas arra, hogy játékfilm témája legyen, s erre a Sorstalanság újabb példával szolgál. Meztelen hullák a taligán, beesett arcok, sötétre sminkelt szemgödrök, mohón szürcsölt sovány leves, kimerült rabok, akik mind jobban meggörnyednek a vállaikra dobott zsákok súlya alatt, szakadt ingek, elpusztult barátok, füstölgő kémények — ezek a képek szégyenletesen banálisak, gyatrák: a rengeteg statisztán, a sminken túl nem mutatnak meg semmit. [...]

A legsúlyosabb szemrehányás, amely a Sorstalanságot érheti az, hogy a regényelőzmény ellenére szemernyi részvétet sem tud kelteni. Ülünk a moziban, a vásznon a hideg szélben ingadozó rabok, újra és újra összeesik egyikük, újra és újra az elgyötört arcokat látjuk és nem érzünk semmit.”

(Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2005. 02.16, Verena Lueken)

„Az embernek nincsen sorsa. Saját sorsa legalábbis nincsen. Másfelől a sorsát nem tudja elkerülni. A világirodalom nagy regényeinek például az a sorsa, hogy megfilmesítik őket. A filmipar a Sorstalanság esetében sem tesz kivételt. És mivel a magyar, irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre a kikerülhetetlen dolgában igen jól kiismeri magát, néhány évvel ezelőtt maga írt forgatókönyvet regényéhez. »Hogy ez jó döntés volt-e« – olvashatjuk a forgatókönyv előszavában –, »egyáltalán nem biztos.«

Ma már teljes bizonyossággal tudjuk, hogy ez csupán a második legjobb döntés volt. Koltai Lajos alkotása ugyanis, amely teljes hűséggel követi ezt a teljesen kielégítő forgatókönyvet, kínosan érzelmes KZ-film lett, amely ellentmond a regénynek, noha annak történetét a lehető legpontosabban adja vissza. Mivel magyarázható ez az ellentmondás?

Egyfelől egyszerűen azzal, hogy egy film nem forgatható a tiszta én-perspektívából. Kertész Imre joggal büszke arra, hogy regényének szöveguniverzumában egyetlen kép, egyetlen szó sem származik kívülről. A holokauszt nem ábrázolható, »hatmillió ember iparszerű megsemmisítése«, így a forgatókönyv, »nem képzelhető el, és tilos elképzelhetővé tenni«. A regény valóban nem tesz semmit elképzelhetővé vagy szemléletessé, inkább olyan, mint egy barlanghasonlat: az olvasónak be kell érnie a holokauszt olyan ábrázolásával, amely a tizenöt éves budapesti fiú tudatának mélyén válik láthatóvá. S ez torokszorító és nagyszerű.

A kamera azonban elhagyja ezt a mélységet, hiszen nem elég érdekes számára, és a filmvalóság felszínén állapodik meg, ahol pánsípok, esőgépek és reflektorok várják. Kiszolgáltatja magát a dekorációnak. Szép képeket állít elő. Ami persze nem szokatlan jelenség egy olyan film esetében, amelynek 10 millió eurót kellene termelnie. Mivel azonban ez a film lényegében Auschwitz, Buchenwald és Zeitz koncentrációs táboraiban játszódik, a borzalmakból előállított esztétizáló szórakoztatás ezúttal nem intézhető el a kultúrkommersz által kiváltott szokásos, rezignált kézlegyintéssel. [...]

Kertész a maga részéről a képi ábrázolás tilalma elleni »vétségét« azzal magyarázta, hogy ő nem a holokausztot, hanem egy embernek a lágeren keresztül vezető útját akarta megmutatni, s hogy számára egyáltalán nem »a hitelesség illúziója« volt lényeges, hanem kizárólag »a hűség, egyszerűség és a dísztelenség komor pompája«, amely »méltó a milliók gyászához«.

Komor pompa, igen, akár így is lehet nevezni azt, amit az ábrázolás kikerülhetetlennek bizonyult pátosza és az öltöztetők igen költségesnek mutatkozó tevékenysége eredményezett. Először a búcsú az apától a budapesti, kispolgári zsidó miliőben, a várakozás, a levesestányérok zörgése, a visszatartott könnyek, a különc, régivágású zsidók a szomszédból, a fölényeskedő „meglátjátok, úgyis mindjárt vége az egésznek” — hangulat. Azután a munkába tartó főhős letartóztatása, majd újra a várakozás, a bombatámadások, az önjelölt szakértők fontoskodása, a fecsegő kisemberek értetlensége, az öregek melankolikus merengése, a túlterhelt helyi hatóságok, az izgő-mozgó zsidók. És megint csak a várakozás, a kínzó eseménytelenség a tragédia közepette. Mindez rövid, feszes és nagyon sikerült.

A giccs a koncentrációs táborban kezdődik. Itt a film távol kerül mindattól, amit elbeszélni akar, a főhőstől és érzelmeitől, a körülötte felbukkanó emberektől, s panorámabeállítások, fényinstallációk, zsánerképek és koreográfiák sorozatává változik. [...]

Az ifjú amatőrszínész, Nagy Marcell a főhős kálváriáját a maszkmesterre és a fodrászra kénytelen bízni, ábrázolni ugyanis nem képes azt. [...]

A díszítetlenség pompáját a díszítés eszközeivel elérni, anélkül, hogy ez díszítésnek hasson — ebbe a paradoxonba még sokáig bele fog törni a holokauszt-mozi foga. Ezzel azonban nem kell törődnünk. Addig is olvassunk. Jean Améry, Tadeusz Borowski, Ruth Klüger, Primo Levi, Radnóti Miklós és a mi mindenekfelett tisztelt Kertész Imrénk könyveit.”

(Die Zeit, 2005.06.02., Iris Radisch)

„A legvégén, a film utolsó képsorában elhangzik a mondat, a hihetetlen kijelentés: voltak szép idők is. Nem minden volt rossz a koncentrációs táborban. Sőt, ott a kémények tövében, a kínok közötti szünetekben is volt valami, ami a boldogsághoz hasonlatos. Ezért a merész kijelentésért kapta Kertész Imre három évvel ezelőtt a Nobel-díjat. A Sorstalanságban egy serdülő ifjút bocsátott a koncentrácós táborba, az ő naiv szemein keresztül ábrázolta a borzalmat, amelyet ez az ifjú nem is volt képes felfogni. Ehelyett gyermeki bizalommal, a »koncentrációs tábor szépségéről« beszélt, ahol a nap is süt, virágok is nyílnak. A tábor csaknem olyan, mint egy kalandokkal teli játszótér, egy hely, ahol a gyermek felnőtté válhat, ahol az élet kitanulható. Sőt, mintha a koncentrációs tábor maga lenne a felnőttek világa, amihez egy gyermeknek még valóban fel kell nőni.

Mindezt megfilmesíteni, illetve még meg is filmesíteni, óriási feladat lett volna. Még Steven Spielberg sem merte a Schindler listáját színes képekben bemutatni. Talán ez a legutolsó tabuk egyike: vidám, sőt boldog pillanatokat mutatni a pokolban, amelyek igenis voltak, s csakis ezek tették lehetővé a túlélést.

Koltai Lajos nem volt elég bátor. Kertész Imre szintén nem. Kertész sokáig habozott, hogy hozzájáruljon-e ahhoz, hogy film készüljön a regényből, végül ő maga írta a forgatókönyvet, hogy, így »megakadályozza a legrosszabbat«. A legrosszabb mégis bekövetkezett. A Sorstalanság, az eddigi legdrágább magyar film, nem több, mint egy újabb KZ-film. Végső soron azt demonstrálja, hogy immár ez a film is műfajjá lett, mint például a western, a rá jellemző sztereotípiákkal és klisékkel. [...]

Nem vitás ugyanakkor, hogy mindehhez Koltai Lajos, ha egyáltalán szabad így fogalmazni, leírhatatlanul szép képeket talál. Ami persze nem véletlen, hiszen Koltai eredetileg operatőr, Szabó István és Klaus Maria Brandauer gyakori munkatársa. Első rendezésében metaforikus képek egész sorát alkotta meg. Például amikor a tábor foglyai órákon keresztül a tábor udvarán állnak – és persze nem pusztán állnak, hanem dülöngélnek, a pusztulás felé tántorognak: szél ringatta csontvázak. Olyan kép ez, melyet többé nem lehet feledni.

Ezeket a benyomásokat azonban tönkreteszi a sűrű cukormáz, amelyet Ennio Morricone zúdít rá. Egy óriászenekar hangkavalkádja, amely ellentmond a képek szikárságának és így meg is fojtja azokat. Persze ez ismét egy műfaj-klisé, akárcsak a westernben: játszd el nekem Auschwitz dalát. [...]

A nagy esély, a lélegzetelállító merészség, hogy végre a másik koncentrációs tábort mutassuk meg, a napfényest, amelyben nevetés is felcsendül ­— ezt az utolsó tabut most sem sikerült megtörni.”

(Berliner Morgenpost, 2005. 06.02., Peter Zander)

„Közömbösség. Ennél rosszabbat aligha eredményezhetett volna Kertész Imre regényének filmes adaptációja. Roberto Benigni és Steven Spielberg holokauszt-filmjei legalább arra kényszerítettek, hogy uralkodjunk az érzelmeinken – végtére is Az élet szép és a Schindler listája olyan fájdalmasan giccsesre sikeredtek, hogy a kritikus néző inkább letagadja, hogy ezek a filmek bármilyen érzelmi hatást gyakoroltak volna rá.  A Sorstalanság esetében nem kell ilyen gyötrelmekkel számolnunk, ehhez ugyanis túlságosan is banálisan sorakoztatja egymás után a képeket az 1944/45-ös év Budapestjéről, valamint a koncentrációs táborokról.  Mindennek Ennio Morricone patetikus zenéje lenne az oka, aki nyilvánvalóan képtelennek bizonyult az 1984-es Volt egyszer egy vadnyugat hangulatát meghaladni? Vagy inkább a patetikus vizuális eszközök, amelyek eredményeképpen csaknem egyszínű, szürkésbarnára tompított képek kerülnek a vászonra? [...]

Kertész Imre saját regénye alapján maga írta a forgatókönyvet, s úgy tűnik, mintha ezáltal az egész vállalkozásra áldását adta volna. A forgatókönyv az anekdotikus és személyes elemeket emelte ki ­– a regény visszafogott nyelvének és iróniájának kárára. Csakhogy nem abszurd-e egy filozofikus regényt filozófia nélkül elmesélni?

Ha egy forgatókönyv ilyen sok mindenről lemond, úgy a rendezésének kétszer annyit kell teljesítenie. Koltai egy kézműves gondosságával sorakoztatja egymás után a hatásosnak vélt képeket, egyébként pedig szolgaian igazodik a szöveghez. A távolságtartó elbeszélőmódnak még a kísérlete sem fedezhető fel – noha a regény hangütését pontosan ez határozza meg. Koltai ehelyett a láthatatlan elbeszélő elkoptatott eszközéhez menekül.

Distancia persze így is létrejön, csakhogy ez a néző distanciája, aki pusztán színjátékot kap, jól sminkelt előadókkal. A koncentrációs tábor mindössze dekoráció, színpadkép. Gyurka története klisékké alakul, agyonédesítve Morricone zenéjével.” [...]

(Der Tagesspiegel, 2005. 06. 02., Anna Roth)

„Kertész Imre forgatókönyvében megváltoztatta a hangsúlyokat, de éppen ezért sikerülhetett a filmnek a regény filozófiai magvát az adaptációban is megtartania. Köves György egyfajta naivitással szembesül a körülötte zajló eseményekkel, amelyek lassan, fokozatosan érik el végkifejletüket – ezért is adta Kertész a forgatókönyvnek (amely már 2001-ben megjelent) a Lépésről lépésre címet. Ezt a nézőpontot a regényben egy bonyolult elbeszélőforma közvetíti, amely a múltat következetesen jelenként beszéli el, miközben az események sorrendjét szigorúan betartja. Még ha a film csak részben képes is megmutatni az ifjúnak ezt a »naiv pillantását« – noha a kamera igen gyakran veszi fel az ő nézőpontját –, mindazonáltal éppen a sajátos »deperszonalizációnak« a fokozatos kifejlődését sikeresen fordították filmnyelvre. Köves György szerepét a forgatás idején 12 éves Nagy Marcell kivételes súllyal tölti meg. A legkisebb részletekben is képes a jogfosztott és megkínzott gyermek testi és szellemi hanyatlását visszaadni.

Ezt a filmkritikusok is dicsérték az idei berlini fesztiválon – ahol a Sorstalanságot először mutatták meg a közönségnek –, noha a film általában ellentmondásos és negatív bírálatokat kapott. Különösen Ennio Morricone zenéjét kárhoztatták mint a film egészétől teljesen idegen hangulatút. De talán itt sem ismerték fel, hogy egy másfajta, atonális zene nem csak zavaró lett volna, hanem szét is szaggatta volna a filmet. Morricone zenéje illik a lépésről-lépésre-elvhez és csaknem patetikus korálként ellentételezi a KZ-jelenetek képsorait. Csak így jöhetett létre az ambivalens szépség, a boldogság filmes kifejezése, amelyről Kertész regénye is beszél.”

(www.critic.de)

Részlet egy Kertész Imrével készült interjúból

„A berlini ősbemutató után a kritikusok felrótták Koltai Lajosnak, hogy a szép képekkel esztétizálta a koncentrációs tábort. Koltai erre azt válaszolta, hogy egy koncentrációs tábor felett is süt a nap.

Kertész: Igen, Koltai szép filmet készített. Megmutatja a láger borzalmait, de ugyanakkor a szépségnek is helyet biztosít. Megrázó, hogy milyen események zajlanak a táborban, miközben ezeket elragadó szépség veszi körbe. Aranyszínű porfelhő száll a kényszermunkából a lágerbe visszatérő foglyok körül. Ezt kell megmutatni, és nem azt, hogy a kápó arcul csapja a fiút, vagy még egyszer belerúg a deportáltakba. A tábor udvarán látható összeomlást egy koreográfus alkotta meg: a táncos fantasztikus mozgása, ez a körkörös mozgás a halál felé, az embernek ez a kificamodottsága számomra a koncentrációs tábor borzalmainak lényegét ragadja meg.

Látta A bukást?

Az első nap elmentem a moziba és meg kell mondanom, ez a »Hitler Papa« nekem egyáltalán nem tetszett. Bruno Ganz teljesítménye ellenére sem – aki ugyan Hitlert játssza, de éppúgy lehetne Napóleon is. A németeknek nem ez a film az első kísérletük arra, hogy leszámoljanak a múltjukkal. Most talán sikerült. Az első generáció elfojtotta a holokausztról való tudását, a második megkérdezte az apákat, a harmadik azonosult a nagyapákkal és a negyedik fogja eldönteni, hogy a felejtést választja, vagy mindent elölről kezd.”

(http://filmdienst.kim-info.de)

Válogatta és fordította: Török Tamás, Erlangen/Nürnberg, 2005-06-28

Kapcsolódó cikkeink:
Györffy Miklós: Sorstalanság
Molnár Szilvia: Hitelesség – Sorstalanság. Beszélgetés Szakács Györgyivel, a Sorstalanság jelmeztervezőjével