Szeptember 15-24. között zajlott az immáron 53. alkalommal megrendezett Donostia San Sebastian Nemzetközi Filmfesztivál. A rendezvény nemcsak Spanyolország elsőszámú filmes eseménye, de előkelő helyet foglal el a nemzetközi fesztiválok rangsorában is, hiszen a legtöbb film frissen érkezik ide rögtön a velencei, vagy a néhány nappal korábban záródó torontói premier után. A Hivatalos Versenyprogram mellett, amely zsűrijének idén a neves amerikai színésznő, Anjelica Huston volt az elnöke, több szekcióban és több rangos díjért versenyeztek a filmek. A fesztivál vonzerejét fokozza a gyönyörű tengerparti környezet és a szeptemberi utószezon kellemes időjárása, nem is beszélve a nyüzsgő éjszakai életről. Egyedül a sajtósokat viseli meg, hogy még éjfélkor is kezdődik vetítés és kora reggel már megint a mozi várja őket, sziesztaidőben pedig sajtótájékoztatók és interjúk sora következik, nehogy egy perc is kihasználatlanul maradjon. Rendkívül intenzív másfél hét várt ránk, de szerencsére a programra nem lehetett panasz, így aztán, ha az ember jó filmeket néz, a fáradtságot is kevésbé érzi.

Idén mind a Hivatalos Versenyprogramban, mind a Zabaltegi szekcióban feltűnően sok film foglalkozott a bűn, bűntudat és bűnhődés témakörével. Ezek közé tartozott a dán Drabet (Manslaughter / Emberölés) Per Fly rendezésében. A film Fly trilógiájának harmadik része, amely a dán társadalom különböző osztályainak működését vizsgálja az egyén és a család sorsának tükrében. Míg A pad (2000) a lecsúszott munkásosztályról szól, az Örökség (2003) a gazdagok életét mutatja be, a trilógia utolsó darabja pedig az értelmiségi középosztály mindennapjaiba nyújt betekintést. Hősnője az extrém baloldali aktivista Pil (Beate Bille) egyik akciója során hidegvérrel elgázol egy rendőrt, szeretője, egykori tanára, Carsten (Jesper Christensen) siet a segítségére, hogy megmentse a lányt tettének egyébként jogos következményétől. A férfi nem csak a börtön poklától menti meg Pilt, de szépen lassan magát a bűnhődést is felvállalja. „A Drabet a politikai idealizmus következményeiről szól, valójában viszont a következményeket egy tágabb értelemben is vizsgálja. Egy középosztályról készült portré köntösébe bújtatott történet az önámításról és a felelősségvállalás alóli kibújásról.” Mindemellett kibontakozik egy kapuzárás előtti pánikban lévő férfi sorsa, aki az évek során fokozatosan belefárad a középosztály mindennapjaiba, amelyből egyik diákjával való viharos szerelmi kapcsolata mozdítja ki. A lány ráadásul visszaviszi azokba az időkbe, amikor még ő is hitt ugyanazokban az elvekben, és amikor még ő is tenni akart valamit azért, hogy megváltoztassa a társadalom rendjét, amelybe az évek során szépen lassan betagozódott. Megrendítő témája és történetvezetése miatt tényleg kiemelkedő filmről van szó, amelynek értékéből azonban sokat levon, hogy gyakran sokkal inkább a Pilt alakító színésznő szépségéről szól, mint magáról a történetről. A lány még a börtönben töltött időszak alatt sem mutatja a megviseltség legkisebb külső jelét sem és a gázolás drámai pillanatában is leginkább egy szempillafesték-reklám modelljéhez hasonlít, hangos nevetésre késztetve ezzel a közönséget. Így a film igazán megrendítő pillanatai azokra a jelenetekre korlátozódnak, amely Carsten és az elgázolt rendőr özvegye (Charlotte Finch) között zajlanak. Ez utóbbi ugyanis megszállott módon keresi az igazságot és fokozatosan szinte eszét veszti a fájdalmas tehetetlenségtől, és attól, hogy aki hidegvérrel halálra gázolta a férjét, büntetlenül éli tovább az életét.

Az elsőfilmes Fien Troch alkotása, az Een Ander Zijn Geluk (Someone Else’s Happiness / Valaki más boldogsága), szintén egy gázolást és annak következményeit mutatja be, ám még összetettebb formában, mint az előbb említett Drabet. Az áldozat itt egy kisfiú, akinek haláláért valamilyen módon az egész közösség felelős. A gyerek megmenthető lett volna, ha nem hagyja cserben a gázolója, ha az apja, aki aznap éjjel ügyeletes rendőrként arra járt, hisz az őt odahívó nőnek, ha a nő jobban ragaszkodik az igazához, és még sorolhatnám. De mindenki mulasztott és így a bűntudat közös, mindenki osztozik benne, csakúgy, mint az igazság és az igazságtétel utáni vágyban. Nem is kell sokáig várni rá, hogy bűnbakot találjanak a városka bolondja képében, aki pedig a légynek se tudna ártani, de különc viselkedésével igencsak szúrja a szomszédok szemét. Sokban emlékeztet a városka közössége Twin Peaks lakóira, ahol a gonosz közöttük lakozik, csak a Een Ander Zijn Geluk-ben sokkal realisztikusabban vannak megformálva a figurák. Ahogy azonban fokozatosan kibontakoznak az események, kiderül, hogy a gyilkos ugyanúgy áldozat is, akire, ha lehet, még nagyobb szenvedés vár. Troch filmje rendkívül sokoldalúan járja körbe a témát, és gondoskodik arról, hogy hősei felett ne lehessen egykönnyen ítélkezni, hiszen az igazságnak itt is, mint mindig, több oldala van. A bűnös ugyanúgy áldozat, és az áldozat hozzátartozói ugyanúgy bűnösök, legfőképpen az apa, aki tehetetlen és gyötrő bűntudatában önbíráskodásra adja a fejét, hogy könnyítsen a terhen, ami a lelkét nyomja, hiszen ha aznap este alaposabban utánanéz a dolognak, megmenthette volna saját fia életét.

A Batalla En El Cielo (Battle in Heaven / Mennyei ütközet) a mexikói Carlos Reygadas rendezésében Cannes-ban már nagy port kavart, és itt is a fesztivál egyik legfelkavaróbb és legsokkolóbb filmjének számított. Pedig akik látták a rendező előző filmjét a Japón-t (Japán) már tudhatták, hogy nem akármilyen élményre számíthatnak. A Batalla En El Cielo főhőse, Marcos (Marcos Hernández) váltságdíj reményében elrabol egy kisbabát. A gyermek véletlenül meghal, amit ő képtelen feldolgozni, és bűnét csak további bűn követi, míg Marcos egyre jobban összezavarodik, és lassacskán teljesen kicsúszik a lába alól a talaj. „Nem érez bűntudatot, ahogy azt a józan ész diktálná, de a gyomra felfordul saját tettétől: mintha a teste fellázadna a bűne ellen.” – magyarázza a rendező. Vezeklésképpen különös és fájdalmas zarándokútra indul a guadalupe-i bazilikába, hogy megtisztulva a mennybe jusson, ahol újra találkozhat szerelmével a fiatal Anával főnökének a lányával, aki mellesleg egy bordélyház alkalmi prostituáltja. Ez persze különösen hangozhat, de a nyitó képsor nyers valósága után már semmin sem csodálkozik az ember. Ráadásul Reygadas gondoskodik arról, hogy a filmtörténet talán legmegdöbbentőbb nyitójelenete után se lélegezhessen fel a néző egy pillanatra sem. „Lehet, hogy a látvány, amint egy gazdag, fiatal lány egy idősebb, szegény ember nemi szervét tartja a szájában felkavaróan hathat néhány néző számára. A felszínen úgy tűnik, a sokkhatás esztétikai eredetű, magából a látványból fakad, de valójában a tabu sokkal mélyebbre nyúlik. Ha a férfi egy gazdag drogbáró lenne, azt hinnék a lány csak egy szegény prostituált, és senki nem találna semmi kivetnivalót a jelenetben.” – kommentálta a nyitójelenetet a rendező. Nem csak a társadalmi különbségekről, a bűnről és a feloldozás kereséséről szól a film, de az emberi test tünékeny szépségéről és sebezhetőségéről is. Míg a film plakátján egy szép fiatal lány meztelen teste látható, a film újra meg újra az emberi test esendőségével, a szépség, egészség, fiatalság múlandóságával szembesít bennünket. Bár szeretni nehéz a filmet, sokkal inkább elborzaszt és döbbenetet vált ki az emberből, a Batalla En El Cielo mégis az év egyik legkiemelkedőbb alkotása, amely ezúttal végre nem csak üres polgárpukkasztás, hanem tartalommal megtöltött provokáció, olyan, amilyet utoljára Gaspar Noénál láthattunk. „Én nem indokolatlanul vagyok provokatív, csupán szeretnék erős érzelmeket kiváltani a nézőkből.” – nyilatkozta Reygadas.

Jóval finomabb a látványvilága, ám a témája szintén mellbevágó Laurent Cantet filmjének, a Vers Le Sud (Heading South / Irány Dél!)-nak. A szexturizmus nem ismeretlen fogalom senki előtt, de ritkán hallani nőkről, elsősorban jólszituált korosodó nőkről, akik Haitira járnak, hogy kihasználva az ottlakókkal szembeni anyagi előnyüket, (testi) szerelmet vegyenek maguknak. Nem is ezzel van a baj, sokkal inkább azzal, amit a Charlotte Rampling által alakított karakter megfogalmaz a film során: ha egy nő elmúlt ötven, akkor ez az egyetlen esélye a szexre, mert a velük egykorú férfiak mind a huszonéves lányokat hajkurásszák. Kegyetlen igazságtalansága ez a sorsnak, amely a fiatalságkultusznak hódoló jelenben, amikor egymást váltják a tinisztárok és a huszonöt éves modelleket már nyugdíjazzák, talán még aktuálisabb, mint valaha. Cantet filmje pontos tükre a világnak, amiben élünk, ahol a reklámok lépten-nyomon azt sugallják, hogy ha szép vagy és fiatal, tiéd a világ. Kár, hogy a rendező nem elégszik meg ennyivel és időnként kiskanállal próbálja még jobban belénk táplálni az egyébként is nyilvánvaló üzenetét. Gondolok itt elsősorban azokra a jelenetekre, amikor a három főszereplőnő egyenesen a kamerába nézve mondja el önvallomását. A társadalomkritika mellett a Vers Le Sud rávilágít a férfi és a női lélek közötti örök különbségre, miszerint a nők sokkal kevésbé tudják kettéválasztani a szexualitást és a szerelmet. A történet hősei is leginkább egy kis gyengédségre és odafigyelésre vágynak, amely sajnos legtöbbször csupán múló illúziónak bizonyul. Bár a film a fiatalság elmúlására és annak szomorú velejáróira figyelmeztet, paradox módon éppen korosodó színésznőit (Charlotte Rampling, Karen Young) dicsőíti, akiket bár Hollywood lehet, hogy már leírt, az európai mozi még mindig izgalmas szerepekkel kényeztet.

A földi poklot járják a L’enfer (A pokol) hősnői is, a három nővér és anyjuk (Emmanuel Béart, Karin Viard, Marie Gillain és Carol Bouquet), akik mind egy-egy férfi miatt szenvednek. A férfiak nyomorítják meg az életüket lelkileg, sőt egyiküket testileg is. Akár érdekes tanulmány is lehetne a párkapcsolatokról és a női sorsokról, ha a szerzője nem akarna egyetlen családon belül minden divatos problémát felsorakoztatni. Az apa bűne, hogy pedofil - egy kisfiúval érik tetten, amiért felesége soha nem képes megbocsátani neki. A lányok egyike egy fotós felesége, akinek a modellel van viszonya, a másikat egy jólszituált középkorú egyetemi tanár ejti teherbe, akinek persze esze ágában sincs otthagynia a családját, a harmadik pedig az egyedülálló nők mindennapjait éli és próbál anyjáról gondoskodni, akit saját apja tett nyomorékká. Kicsit túl sok ez egy családon belül és egy filmbe sűrítve, ráadásul hősnőink szenvedéséhez olyan giccses beállítások társulnak, hogy az leginkább már a nézőnek fáj. Az egész mise-en-scene a pokol érzetét kívánja kelteni meleg színeivel, sejtelmes megvilágításaival, a vörös fényben úszó szállodai folyosóval, a szobrokkal és a hírtelen lezúduló esővel, amely persze mindig a legdrámaibb pillanatban érkezik. A hatást fokozza a kamera obscura motívuma, amely keretbe foglalja a filmet. Egymásba mosódó képein fészkükből kihulló madárfiókák láthatók, mintegy a történet allegóriájaként szolgálva, hiszen itt is a meleg családi fészek nyugalmát dúlják fel a váratlan események. Mind a történetre, mind a látványra igaz, hogy a kevesebb több lett volna. Sajnos azonban Danis Tanovic immár nem az első rendező, akire rossz hatással van a nagy költségvetés nyomán hirtelen rászakadó alkotói szabadság. Pedig a Senkiföldje rendezőjétől joggal várhattunk volna többet, miután előző alkotása 2001-ben nem csak az Oscar-díjat kapta meg, de itt San Sebastianban is elnyerte a közönségdíjat.

Kamaszok a hősei a fesztivál egyik legnagyobb sikerfilmjének, a 7 Vírgenes (7 szűz)-nek, akik a maguk módján próbálják élvezni az életet egészen addig, míg az tragédiába nem torkollik. A spanyol Alberto Rodríguez filmjének fiataljai, mint minden fiatal ebben a korban, még hisznek abban, hogy egy jobb jövő vár rájuk, és el nem tudják képzelni, hogy úgy végezzék, mint a szüleik. A kitörésre azonban nekik sincs több esélyük, mert bár az alkalmi lopásokból és garázdálkodásból pillanatnyilag jól élnek, rájuk is a panelvalóság vár. Rodríguez nemcsak a fiatalok kilátástalan életét mutatja be, de erős kritikával illeti a szülőket is, akik szinte egyáltalán nincsenek jelen, hogy gyermekeik sorsát egyengessék - kivéve a kissé szenilis nagymamát, aki még mutat némi törődést. A fiataloknál pedig csak idő kérdése, hogy mikor kerülnek nevelőintézetbe vagy börtönbe, de a legjobb esetben is olyan sors vár rájuk, mint Tano (Juan José Ballesta) testvérére, aki a házasságkötésétől boldogtalanabb már nem is lehetne. A kemény kritika ellenére a film igazán szórakoztató lendületes alkotás. Nem ítélkezik hősei felett, és nem akar mindenféle erőltetett morális üzenetet belesulykolni a nézőbe, de mégis elgondolkodtató történetet mesél el a nagyvárosi fiatalokról, akiknek a legnagyobb bűne, hogy jól szeretnének élni, ami az adott helyzetben csak törvénybeütköző módon lehetséges, és végül elkerülhetetlenül tragédiába fullad. Külön említést érdemelnek a film remek fiatal szereplői, a hazájában tini bálványként ismert Juan José Ballesta, aki ezért az alakításáért elnyerte a fesztivál legjobb színészének járó Ezüst Kagylót és Jesús Carroza, aki, bár ez az első szerepe, otthonosan mozog a kamera előtt a számára teljesen testre szabott szerepben.

Az argentin Fabián Bielinsky, miután első filmjével, a Nueve reinas-szal (Kilenc királynő) már számos nemzetközi díjat besöpört, most újabb nagyjátékfilmmel rukkolt elő, amelyben tovább feszegeti, hogy létezik-e „tökéletes bűntény”. Az El Aura (Az aura) hőse egy kissé kényszeres és magába forduló férfi, aki állatok kitömésével foglalkozik, és akinek epilepsziás rohamai miatt eléggé beszűkült az élettere. Még jogosítványt se kaphat, ami jelzi, hogy nem sok esélye van, hogy valaha is megvalósítsa a „tökéletes bűntényt”, amely pedig már-már a megszállottságává vált. Az újra meg újra rátörő rohamok miatt annak kivitelezése teljesen reménytelennek látszik. Ráadásul rá kell jönnie, hogy a bűntény nem csak tervezés, időzítés és gyorsaság kérdése, de emberéleteket is követel - muszáj gyilkolnia, ha életben akar maradni. Bielinsky azonban, úgy tűnik, szimpatizál ezzel a tipikus anti-hőssel, akinek esendőségét briliáns emlékezőképességgel párosítja, és úgy rendezi, hogy főhőse egy furcsa véletlennek köszönhetően esélyt kapjon arra, hogy mégis véghezvigye a ’tökéletes bűntettet’. Akár izgalmas thriller is lehetne a film, amely egyben mélyreható jellemtanulmány egy önmagába forduló, alapvetően becsületes emberről, aki ugyanakkor a bűn megszállottja. Tanulmány egy csodálatos elméről, amelyet súlyos betegség nyomorít. Kétségtelenül jól van megírva a forgatókönyv, ám a film 134 perces játékideje jócskán próbára teszi a nézőt. Feszesebb tempóban és rövidebben elmesélve igazán lebilincselő alkotás válhatott volna belőle, főleg a főszerepet játszó Ricardo Darínnak köszönhetően, aki remekül hozza ezt a bonyolult karaktert.

Magának a fesztiválnak a Films in Progress (Készülő filmek) elnevezésű díja segítette az argentin Tristán Bauer filmjének, az Iluminados Por El Fuego -nak (Enlightened by Fire / Tűz általi megvilágosodás) a megvalósulását. Nem csoda hát, hogy szinte saját gyermekeként kezelte a fesztivál a filmet, ami persze korántsem korszakalkotó, sőt még jónak sem igazán mondható. A nagy támogatás gyaníthatóan leginkább annak szólt, hogy a Falkland-szigetekért a britek és argentinok közt folytatott kétségbeesett küzdelmet még nem dolgozta fel ilyen részletességgel egyetlen játékfilm sem, valamint annak, hogy a film felhívja a világ figyelmét a háború értelmetlenségére és arra, hogy miként képes emberek tömegeit megnyomorítani. Az Iluminados Por El Fuego-nak tehát éppen kapóra jött, hogy a filmművészet pótolni akarja elmaradását, és figyelmeztetni kíván arra, hogy a napjaink zajló iraki háború sem jár kevesebb szenvedéssel. Bauer filmje nemcsak a kilátástalan, és eleve kudarcra ítélt háború poklát mutatja be, hanem annak keserű utóéletét is. Azok a katonák, akik túlélték az embertelen körülményeket és az ellenséges brit csapatok támadását, szinte semmilyen elismerésben nem részesültek, így kálváriájuk teljesen értelmetlennek tűnik, és a mai napig elismeretlen maradt. Mivel a társadalom szinte egyáltalán nem vett róluk tudomást, a veteránok többsége alkoholizmusba és öngyilkosságba menekült.

A fesztivál említésre méltó alkotásai közé tartozott még Kim Ki-Duk Hwal-ja (The Bow / Az íj), aki egyébként, egy másik filmjéért, a Lopakodó lelkekért San Sebastian-ban vehette át az év legjobb filmjének járó FIPRESCI-díjat. Nem okozott csalódást Michael Winterbottom Tristram Shandy: A Cock and Bull Story-ja (Tristram Shandy: tündérmese) sem, csakúgy, mint a Je Ne Suis Pa Lá Pour Étre Aimé (Not Here To Be Loved / Nem vagy itt, hogy szeresselek) Stéphane Brizé rendezésében, Manuel Martín Cuenca Malas Temporadas (Hard Times / Nehéz idők) című filmje, Jan Cvitkovic Odgrobadogroba-ja (Gavehopping), Andreas Dresen Sommer Vorm Balkon-ja (Nyár a teraszról). Terry Gilliam Tideland (Ártér) című filmjét szinte teljes mértékben a kilenc és fél éves hősnőjére, Jodelle Ferlandra bízta, aki egyedül viszi el a hátán a kétórás alkotást. De itt volt még Zhang Yang családtörténete a Xiang Ri Kui (Sunflower / Napraforgó), Abel Ferrara Mary-je, Woody Allen Match Point-ja, vagy a fesztivál Arany Kagyló-díját elnyerő Stesti (Something Like Hapiness / Közel a boldogsághoz) Bohdan Sláma rendezésében. Nemcsak bűnben és bűnhődésben, jó filmekben sem volt hiány a spanyolországi fesztiválon.

(2005-10-19)