Váró Kata Anna Provokációk sora - meglepetés nélkül
Beszámoló a 2005-ös Rotterdami Filmfesztiválról
Whang Cheol-Mean: <i>Kémkedő kamera</i>
Whang Cheol-Mean: Kémkedő kamera
19 KByte

A Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál soha nem a vörös szőnyegen pózoló sztárok fesztiválja volt, sokkal inkább a független filmek legnagyobb európai fóruma. A 34. alkalommal megtartott, rendkívül gazdag programkínálatú esemény nem csupán nagyjátékfilmeket, dokumentum- és rövidfilmeket illetve kísérleti filmeket mutatott be, számos élő koncert is színesítette a kínálatot. Bár neves alkotók rendkívül változatos témájú munkái szerepeltek a műsorban, az igazán említésre méltó filmek már korábban, más fesztiválokon is láthatóak voltak. Viszonylag kevés meglepetést tartogatott tehát az összeállítás, az viszont a fesztivál javára írandó, hogy sikerült az elmúlt év filmtermésének a legjavát összegyűjtenie.

A fesztivál nem csak bemutatni szeretné a filmeket, különböző projektjei, mint a CineMart vagy a Hubert Bals Fund, azzal a szándékkal működnek, hogy segítsék a filmeseket ötleteik megvalósításában vagy kész alkotásaik forgalmazásában. A CineMart évről évre rendezőket és producereket hív meg és ismertet össze koproducerekkel, forgalmazókkal, bankokkal, alapítványokkal, tévétársaságokkal, a későbbi lehetséges együttműködés érdekében. A filmesek itt elmondhatják ötleteiket és meggyőzhetik támogatóikat, hogyan segíthetik a megvalósulásukat. (A korábbi CineMart találkozók eredményességét bizonyítja az idei programban szerepelő tizenkilenc film.) A másik hasonló kezdeményezés a Hubert Bals Fund, amely a fejlődő országok tehetséges és innovatív filmrendezőit segíti nagyjátékfilmjük vagy egészestés dokumentumfilmjük befejezésében. A fesztivál minden évben műsorra tűzi az alapítvány által támogatott filmeket, az idén szám szerint huszonhárom új alkotást.

A fesztivál egyik legjobb, Európában azelőtt még nem látott filmje a Kémkedő kamera (Frakchi/ Spying Cam) volt. Whang Cheol-Mean izgalmas kamaradrámája egy hotelszobába zárt két férfiról szól, akikben első pillantásra ennél több közös dolog nincs is. Hőség, izzadság, egy pisztoly, egy mobil, egy videokamera és Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése alkotja a szoba berendezését, a néző a takarítónőkkel és a szomszéd szoba lakóival együtt csak találgathat, mit is keres itt a két férfi. A legkézenfekvőbb magyarázat szerint homoszexuálisok, de ennek ellenkezőjéről a rendező hamar meggyőz bennünket. Valójában egy rendőr és egy diák rejtőzik a szobában, az őrző, és az őrzött. A magyarázat csak a film legvégén érkezik: mi történt azelőtt, hogy a diák a rendőr védelmére szorult. A bonyolult politikai ok tükrében világossá válik, miért is kap olyan kiemelkedő szerepet Dosztojevszkij regénye, amelyből hőseink szerepjátékot rendeznek, hogy elüssék az időt. Anélkül, hogy a történet végkifejletéből bármit is elárulnék, megemlítem, hogy a címszereplő kamera több okból is külön jelentőséget kap. Mintha az egész filmet egy szobában elrejtett kamerával vették volna fel, egy kukucskáló szemszögéből, és ez a technikai megoldás még inkább hagyja kibontakozni a főszereplőket, akik az unalom, a bezártság okozta frusztráció, a düh, a tehetetlenség, a kimerültség és a hőség fokozta indulatok széles érzelmi skáláját zongorázzák végig elképesztő intenzitással.

Tipikus tinifilmként indul a 69 Sixty Nine, a japán Lee Sang-il rendezésében. A hatvanas évek zenéjére komponált animációs kezdés lendületes indításnak bizonyul, ami megidézi a kor szellemét, a fiatalok lázadását. A filmet, a rendező saját bevallása szerint, Bob Dylan, Godard és Che Guevara szellemisége inspirálta. Középiskolás hősei tipikus tinik, akik nem is annyira a hatalom vagy a politikai rendszer ellen lázadnak, hanem sokkal inkább csak magáért a balhé kedvéért. A művészeti fesztivál, amelyet Woodstock mintájára akarnak szervezni, nem annyira a film, a zene és a színház iránti elkötelezettségüket mutatja, mint inkább naivitásukat, hogy majd a felszabadult hangulatban a lányok az ő fesztiváljukon is ledobják ruháikat. Az iskolai barikádállításnak pedig az a legfontosabb célja, hogy az iskola legszebb lányának imponáljanak. A lendületes kezdés ellenére a film hamar elfárad, a poénok között egyre több az üresjárat és az elcsépelt hatáskeltés, mint például ürítés az igazgató asztalára, vagy a hatalmat képviselő szigorú tornatanár alakja, amin először még jót nevetünk, de később már csak fáradtan legyintünk. A film, amilyen ígéretesen kezdődik, olyan csúfosan merül ki a végére: ugyanolyan lapossá és hiábavalóvá válik, mint a fiatalok lázadása.

Korántsem ilyen lendületes, sőt meglehetősen lassú, mégis az utolsó percig elképesztő feszültséget áraszt Lisandro Alonsó argentin rendező alkotása, a Los Muertos. A film minimalista eszközökkel dolgozik, aprólékos, minden drámaiságot nélkülöző cselekvésekre koncentrál, mégis egyre gyűlik a nézőben a sok kérdés és a türelmetlenség, hogy vajon választ kap-e rájuk. A film a dzsungel mélyén kezdődik két kisfiú és a gyilkosuk képével. Majd éveket ugrunk előre és egy idős ember utolsó börtönnapját látjuk: kiszabadulása után a borbélynál és a prostinál tesz látogatást, majd csónakba száll, hogy meglátogassa a dzsungel mélyén egy szigeten lakó lányát. Ahogy egyre közelebb jut céljához, egyre közelebb kerül a múlthoz is. Itt már nincsenek szavak, csak nyomasztó szótlanság, a csónak lassan viszi az öreget előre a múlt titkait rejtő dzsungel felé. Alonsónak sikerül megvalósítania, amit Bressonnak az Egy halálraítélt megszökött című filmjében: apró, hétköznapi cselekvések végtelennek tűnő bemutatásával építi fel a feszültséget és mond el megannyi fontos információt egy ember jelleméről és a bensőjében lezajlódó vívódásról. Itt azonban nehezebb dolga van a nézőnek, nincs ugyanis egyes szám első személyű narráció, amibe kapaszkodhatna, csupán a csend, amely ugyanolyan nyomasztó és fenyegető, mint a dzsungel, amely nemcsak a titkot és a múltat, de a magyarázatot is rejti.

Nem annyira a miért, mint inkább a hogyan a legfontosabb kérdése a Senki sem tudja (Daremo shiranai/Nobody Knows) című filmnek, amely négy elhagyott gyermek boldogulásáról szól. Rendezője, Kore-Eda Hirokazu 1988 óta készült megfilmesíteni a történetet, amelyre egy újságban bukkant rá. „Gyakran dolgozom valós eseményekkel, néha dokumentumfilmekhez, néha játékfilmekhez veszem őket alapul. A Senki sem tudjához nem akartam újságírói stílust használni, mert azt szerettem volna megmutatni, hogyan nőnek fel a gyerekek, mi mindent kell maguk mögött hagyni ahhoz, hogy felnőtté váljanak. Úgy éreztem a játékfilm alkalmasabb erre” - magyarázza választását a rendező. Mint a cím is mutatja, sokáig senki sem tudja, hogy a kis lakásban valójában négy gyerek van, mint ahogy azt sem, hogy anyjuk, aki egyre hosszabb időkre marad távol, miért is mond le végül teljesen róluk. Új családot alapított vagy egyszerűen csak felelőtlenségből hagyja végleg magukra a kicsiket, akikre a család legidősebb tagja, a tizenkét éves Akira vigyáz? A kisfiú gondoskodik élelemről, a számlák fizetéséről, az ünnepekről és arról, hogy mindenféle hazugsággal tartsa a lelket a testvéreiben. Egy idő után azonban elfogy a pénz, kikapcsolják az áramot, a vizet, a lakásban nő a szemét, a gyerekek pedig már csak a boltos fiú jóindulatára számíthatnak. A torokszorító történet egyik legemlékezetesebb pillanata, amikor Akira, miután rájön, hogy végleg elfogyott a pénzük, még egy utolsó „nagybevásárlásra” viszi testvéreit, ahol maradék kis pénzüket is elköltik. Egy felnőtt szemével csupa haszontalannak tűnő dolgot vesznek, a gyerekek viszont felhőtlen örömmel tobzódnak a kínálatban. Nyalókákkal, apró játékokkal és képregényekkel tömik tele a bevásárló kosarat, miközben a nézőt a sírás fojtogatja. Pedig a film híján van minden hatásvadász elemnek, csupán valósághűen ábrázolja egy tizenkét éves gyermek kétségbeesett próbálkozását arra, hogy betöltse a családfő szerepét, amely - tekintettel korára és a körülményekre - eleve bukásra van ítélve. Yagiara Yuya egyébként, Akira megformálásáért megkapta az Arany Pálma-díjat.

Fernando Eimbcke Vadászidény kacsákra (Temporada de patos/ Duck Season) című filmje is magukra hagyott gyerekekről szól, de itt a kiskamaszok alig várják, hogy anyjuk végre elmenjen otthonról, és ők szabadon garázdálkodhassanak a lakásban. Van minden, ami a kellemes időtöltéshez kell: videojáték, pornólap, útban a pizza, csak éppen a szomszéd kislány látogatására nem számítanak... Alacsony költségvetésű fekete-fehér vígjáték, amely a maga látszólag könnyed módján súlyos témákat érint. A szülők válnak, a szomszéd kislány valójában azért akarja itt megsütni süteményét, mert otthon elfelejtették születésnapját, a pizzafutár pedig egy szerencsétlen alak, aki teljesen másfajta életről álmodik. Az, hogy mindez Mexikó City külvárosának monoton betondzsungelében zajlik, már önmagában is kilátástalanságot sugall. „A mindennapi tárgyak mögött, mint például a családi fényképalbum, egy elrontott sütemény, és egy ronda, vadkacsákat ábrázoló kép, rejlenek a film valódi témái: a szülők válása, a bimbózó szexualitás, a magány, a gazdasági elégedetlenség és a csupán frusztrációt hozó elvárások” - írja a fesztiválkatalógus. A Vadászidény igazi játék a „holt idővel”, amely a korai Jarmusch-filmek oly emblematikus vonása. Tehetséges gyermekszereplői pedig a maguk csiszolatlan színészi eszközeivel teszik teljesen hétköznapivá és éppen ezért teljesen hitelessé a történetet.

Látszólag nem sok minden történik abban az ízig-vérig japán filmben, amely a Tokióban élő fiatalok mindennapjait ábrázolja. Japán volta már csak azért is érdekes, mert rendezője a kínai származású, Tajvanban élő Hou Hsiao-hsien, aki egy szót sem beszél japánul. A Café Lumiére (Kohi jikou) a japán rendezőóriás Yasujiro Ozu születésének századik évfordulójára készült. A fiatalok magányáról, a lazuló családi kötelékekről, a nagyvárosról és a vonatok iránti rajongásról szól a film - az egyik szereplő vonathangokat gyűjt, amely Ozunak is a megszállottsága volt. A film erősségei a mestert idéző fényképezés valamint a nagyvárosi élet és az ott élő fiatalok hiteles ábrázolása, anélkül, hogy bármilyen feszültséget keltő esemény vagy drámai konfliktus lenne benne. „Majdnem húsz éve járok-kelek Tajvan és Japán között. Arra koncentrálok, ahogy egy kívülálló látja a japán embereket. Yasujiro Ozu nagyon markáns stílusjegyekkel rendelkező és fegyelmezett rendező volt… Egy Ozu-film a triviális részletekre koncentrál, feljavítja és megmutatja nekünk őket, majd a legapróbb részletekbe menően megörökíti a nézőpont változásából adódó finom, árnyalatnyi eltéréseket” - fűzte hozzá filmjéhez Hou Hsiao-hsien.

A nagyváros peremén élő fiatalokról szól Edgard Cozarinsky Éjjeli őrjárat (Ronda nocturna/Night Watch) című, dokumentarista stílusban forgatott játékfilmje. A kamera egy éjszakán keresztül kíséri végig Viktort, a fiatal prostit, aki igény szerint hol a kábítószert, hol saját testét árulja. Feltárul előttünk a Buenos Aires-i éjszaka rejtett világa, ahol minden megeshet. Jól szituált, befolyásos rendőr vár Viktortól szexuális szolgáltatást, és védelmet kínál cserébe. A fiút drogosok zaklatják potya adagért.  Elegáns fitnessklub szaunájában remél gazdag kuncsaftot; eljut egy szállodába, ahol a világ talán legkülönösebb diplomáciai találkozója zajlik. Mindig azt hisszük, hogy amit látunk, az csak fikció, vagy ha valóság is, akkor sem a mi valóságunk, hanem egy tőlünk távol eső világé. Hősünk irigylésre méltó nyugodtsággal mozog ebben a világban, abban bízva, hogy befolyásos rendőrtiszt-szeretője mindentől meg tudja óvni. Hogy ez valóban így van-e, azt csak az idő dönti el. Mindenesetre aggodalommal tölti el, amikor egy buszból kinézve azt látja, hogy egy nő a veszekedés hevében egy teherautó alá löki szeretőjét. Ez a baljós közjáték előrevetíti egy régen elfelejtett barátnő feltűnését.

Ha lehet, még rejtettebb világ bontakozik ki az Éjszakai jelenet (Ye jing/Night Scene) című filmben, amelynek fiatal hőse hirtelen ráeszmél, hogy apja homoszexuális. Nekilát, hogy kiderítse a teljes igazságot apjáról. A választ kérdéseire annak szeretőjétől kapja meg. Mindeközben „lányos zavarában” ő maga is beleszeret egy fiúba. Apja titkának felfedezése azonban még mindig semmi ahhoz a döbbenethez képest, ami akkor éri, amikor ráébred, hogy kedvese az utcán keresi a kenyerét. Első pillantásra a film helyzetkomikumokra épülő vígjáték, de valójában korántsem erről van szó. Rendezője, Cui Zi’en a melegek jogainak élharcosa hazájában, Kínában, ahol a témát még mindig rengeteg tabu övezi, a férfiprostitúció pedig a legkényesebb és leginkább titkolandó kérdések egyike. Az éjszaka leple alatt titokban működő világ bemutatása merész vállalkozás tehát, több színész is visszautasította a homoszexuális szerepet, és több prosti tiltakozott az ellen, hogy lefilmezzék őket. Zi’en filmje átmenet a dokumentumfilm és a játékfilm között, részben színészekkel, részben az utcán dolgozó férfiprostituáltakkal és futtatóikkal. Cui Zi’en tárgyilagosságra törekszik a valós és fikciós világ keverésével: nem feltétlenül a megbotránkoztatás a célja, sokkal inkább az, hogy felnyissa az emberek szemét. Ezzel a film remekül illeszkedik a fesztivál azon törekvéseihez, hogy olyan alkotások szerepeljenek a kínálatban, amik témájuknál vagy ábrázolásmódjuknál fogva vitathatóak és provokatívak. Amikben az alkotók szembe mernek szállni a társadalmi konvenciókkal, és közönség elé merik vinni a hazájukban tabuként szőnyeg alá söpört témákat. „Tehetségek után kutatva a fesztivál olyan személyes gondolatvilágoknak, különös látásmódú, bátor filmrendezőknek kínál teret, akiknek van mondanivalójuk, és akik vállalják az ezzel járó kockázatot. Olyan filmeknek, amelyek kifejezésmódjuknál fogva hatással vannak a közönségre, és nem hiányzik belőlük a merészség... A szólásszabadság a filmesek számára azt jelenti, hogy szabadon elkészíthetik és bemutathatják filmjeiket. A hetvenes években indult fesztivál kezdettől fogva mindig egyedülálló mennyország volt a heves vitákat kiváltó filmek számára, nem egyszer olyanoknak, amelyeket nem lehetett saját hazájukban bemutatni...” - írja Sandra den Hamer a fesztivál művészeti igazgatója. Éppen ezért válogatták be a programba a nemrég brutálisan meggyilkolt Theo van Gogh 06/05 című filmjét, Gregg Arakinak Scott Heim híres könyvéből készült Mysterious Skin című alkotását, amely egyszerre foglalkozik a homoszexualitással, a prostitúcióval, a nemi erőszakkal és a pedofíliával. Nem hiányozhatott a sorból Sebastien Lifshitz A másik oldala (Wild Side), Michael Winterbottom erotikus filmje a 9 dal (9 Songs), Oxide Pang Abnormális szépsége (Ab-Normal Beauty), Sebastián Cordero Crónicas című felkavaró erkölcsi tanmeséje, Lukas Moodysson Lyuk a szívemen (Ett hal i mitt hjarta/A Hole in My Heart) című filmje, amely az extrém cinema definíciója lehetne.

A programban szerepelt számtalan rövidfilm, Benoit Jacquot és Jevgenyij Jufit retrospektív sorozata, a Sea Eyes szekciót pedig külön a délkelet-ázsiai filmművészet kiemelkedő alkotásainak szentelték. Így aztán, még ha a nagy meglepetések el is maradtak, kínálatban és változatosságban semmiképpen nem volt hiány.

(A fotókat a Rotterdami Filmfesztivál bocsátotta rendelkezésünkre.)

 

Lee Sang-il: <i>69 Sixty Nine</i>
Lee Sang-il: 69 Sixty Nine
20 KByte
Lisandro Alonsó: <i>Los Muertos</i>
Lisandro Alonsó: Los Muertos
19 KByte
Kore-Eda Hirokazu: <i>Senki sem tudja</i>
Kore-Eda Hirokazu: Senki sem tudja
37 KByte
Fernando Eimbcke: <i>Vadászidény kacsákra</i>
Fernando Eimbcke: Vadászidény kacsákra
22 KByte
Hou Hsiao-hsien: <i>Café Lumiére</i>
Hou Hsiao-hsien: Café Lumiére
30 KByte
Hou Hsiao-hsien: <i>Café Lumiére</i>
Hou Hsiao-hsien: Café Lumiére
26 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső