Autóbuszon érkezünk a tanyára, nem lóháton vagy az obligát hivatali fekete autón, mint a filmben. A kunszentmiklósi emberek nem gyanakodva, szótlanul fogadnak, hanem kenyérlángossal és pálinkával, ami megoldja a nyelveket. Az „elöljáró”, a lokálpatrióta Bődi Szabolcs, egyben a falu polgármestere arról szól köszöntőjében, hogy milyen filmes hagyományai vannak a helynek. Majd a történelmi múltról mesél: itt volt az avar fejedelem szálláshelye, a helységnevek a kunok bejövetelét őrzik, aztán szól az itt született Petőfi-versekről: hol ment a juhász a szamáron, hol történt a szép csaplárosné szerelmi drámája. A közelmúltból sötétebb emlékeket idéz fel: családja is érintve volt a filmben látott retorziókban, apját 56 után a tanyákon bujtatták.

A film producere, Szekeres Dénes ezután arról számol be, hogy milyen fesztiválokon szerepelt sikerrel a film a hazai filmszemle óta: a moszkvai lapok szerint ez érdemelte volna az ottani fesztivál fődíját és nem a hazai film. Szimbolikus jelentése lesz a háttérben rotyogó bográcsnak, „húsosfazéknak”, miközben a film alacsony, 70 milliós költségvetéséről esik szó.

Amíg az ebéd elkészül, kikocsizunk a pusztára, a Kiskunsági Nemzeti Parkba. Míg a gulyát keressük, kocsisunk, Páli Sándor elmeséli, hogy náluk szállt meg és kosztolt Jancsó Miklós és Hernádi Gyula, amikor a Szegénylegényeket itt forgatták, később pedig Gazdag Gyula és Ragályi Elemér. A mellette ülő Rabcsák Renátáról kiderül, hogy 7 évesen már játszott a Sztálin menyasszonyában, amit szintén a közelben, Kunpeszeren forgattak. Ebben a filmben előbb a szereplőválogatáshoz biztosított helyet, majd ő maga is kedvet kapott hozzá. Ő Katunci, aki a második epizódban kukoricát morzsol, amit – vidéki lány létére – a szerep eljátszása során tanult meg. A nagy tanulság azonban az volt számára, amit a film mond a múltról, mert erről így nem tanultak, a családokban sem volt téma, pedig egy-kettőben mély nyomot hagyott e kor.”Nem tudni, hogy igaziból ez jó volt-e vagy sem” – sommázza a benyomásait. Visszatérve a nagyállási tanyára a szereplőket keresem tekintetemmel. A fővárosiak kivételével mind itt vannak, mind idevalósiak, környékbeliek: Kunpeszerről, Ladánybenéről, Örkényből, Tatárszentgyörgyről, Táborfalváról és Újhartyánból, de még Dabasról is – ahova hajdanán még csónakkal is el lehetett jutni a vásárra. kit Legkönnyebben azt ismerem fel a tömegben a szereplők közül, akit az operatőr, Máthé Tibor kamerája is rendszeresen megtalált: azt a férfit, akinek a gyereke madárrá változik a második epizódban. (A szereplő igazi fia Csurmándi autója után fut, bár lehet, hogy ő is „ szárnyalni” fog, mivel megnyerte a „Ki mit tud?” tánc kategóriáját.) A 34 éves derűs, örkényi roma férfit, Czifra Elemért a tüdőszűrés alkalmával „szűrték ki. ”Azt hitte, tréfálnak vele, nem voltak ilyen ambíciói. A forgatás során azonban tapasztalta, hogy mennyire komolyan vették őt. Önbecsülését növelte, hogy neki volt a legtöbb forgatási napja, ő lett a „befutó” 13 nappal. Pedig nem volt könnyű 33 fokos melegben tízszer-húszszor elpróbálni egy jelenetet. De annak, aki egész életében fizikai munkát végez – kikapcsolódás volt. Nem a pénzért vállalta, a napi 5000 forint gázsit a szakmájában is megkeresi, bár a nyár a koszorúkészítőnek holtszezon, ilyenkor, ősszel keresi meg egész évi jövedelmét. A film óta több barátja lett, bár addig sem volt haragosa, de neki az a maradandó élménye, hogy egy rendezőnek azt mondhatja: „Szervusz!”. A többi ott van a filmen, s az fennmarad utána is.

Czifra Elemér szerencsés, mert van munkája, miközben a környék munkahelyhiányban szenved, ami főleg a romákat sújtja – a lappangó előítélet mellett. De nemcsak őket. Ebédnél asztaltársunk Dancsó Józsefné, aki több mint tíz éve özvegyen, majd munka nélkül maradt. Gerincbántalmai miatt sokáig volt betegállományban, de nem százalékolták le, mert túl fiatal. A film volt a szalmaszál, amibe megkapaszkodott: nemcsak a pénz - bár ötvenezer forint itt sokat ér - hanem a forgatás légköre, hangulata miatt, ami lelkileg sokat segített rajta: nem érezte magát feleslegesnek. Pedig csak egymondatos volt a szerepe: amikor a halott kislány fölé hajolva annyit mond: „Mintha álmodna”. Azóta már állásban van, csökkentett munkaidőben a minimálbér alatt keres. Lánya, Gabriella kitanulta a népi fazekasságot, de nem használja tudását, felszolgáló egy közeli csárdában, alig valamivel többért, mint amit az édesanyja kap. Lehet, hogy a valóságban is a társa lesz annak a férfinak, aki férje a filmben. Őt a Porcelánbabában Pintér Andrásnak, az életben Surmannak hívják. Amatőr színjátszó, versfaragó, nótafa, aki 20 éves koráig tanyán élt, s az ottani értékvilág alakította ki a mentalitását: „ott az emberek emberibbek voltak”. A filmben ugyanezt látni: ő egyengeti az idős sváb kitelepítettek útját, sorsát. Nemcsak szereplési ambíciói, szolidaritásérzéke, de származása is erre a szerepre predesztinálta. Nevük alapján ők is érintettek lehettek volna - a faluban voltak is, akiket kitelepítettek. Amikor kiderült, hogy a falujában forgatják a Porcelánbabát, kíváncsi lett Lázár Ervin novelláira, de sehol sem találta a könyvet. A forgatás „zavarosságából” pedig nem lehetett tisztán látni az összképet. A stáb sikere, hogy ki tudta hozni belőlük a maximumot. Ami nem volt könnyű a kánikulában. Ha a rendező azt mondta, hogy „remek,” az azt jelentette, hogy már csak tizenötször-húszszor kell megismételni a jelenetet, ha „nagyon jó” volt, akkor már csak ötször. Ő azonban így sem elégedett önmagával. Alakítása első látásra kényszeredettnek tűnt saját maga számára. Surman szemében Stolyka József a csúcs, aki Huszár Gyulát alakítja.

Akiket Pintér/Surman András próbál megmenteni, az idős Pámer házaspárt a 84 éves Gombár Lipót és a 78 éves Kleineizel Györgyné alakítja. Régóta ismerik egymást, tanyaszomszédok Újhartyánban. Ennek ellenére Mariska néni nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy egy ágyba feküdjön a szomszéddal. Felvetődött, hogy a férjével együtt filmezzék, de az meg a rendezőnek nem tetszett, ezért inkább „megkérte” tőle az asszony kezét – Lipót bácsinak. Az öreg férfinak nem okozott gondot a filmezés („Amit mondtak, azt csináltam”), ennél sokkal nehezebb megpróbáltatást is átélt, végigszolgálta az életét: hazát, földet, családot. Nem véletlen, hogy az utolsó képen szolgálatkészen vigyázzba vágja magát. A háborút a lovas tüzéreknél harcolta végig. 1943-ban megnősült, egy 17 éves lányt vett feleségül, de a boldogsága nem tartott sokáig: jött a behívó. A katonaságot négy év hadifogság követte a Kaukázusban. Felesége hosszú évekig várta - azóta is együtt élnek, mint a filmbeli másuk.

Az öreg pártól – mint Gárdos Péter rendező elmondta a kunszentmiklósi ősbemutató előtt – a montreáli fesztivál közönsége is el volt ragadtatva. Kleineizel néni azonban nem tetszett magának, mondván: „nem kellett volna ilyen csúnya öregeket mutogatni, amikor itt vannak a szép fiatalok”. Az életbeli esendőségüket látva igazán megdöbbentőek filmbéli alakításaik. Ezek a „földhöz ragadt” egyszerű emberek „megemelik” a filmet, megszépülnek, s általuk lesz szép a film is. Akik a filmben a csodára vártak, csodatévők lettek – a polgármester szavaival: „a romokból várat építettek, felépítik omladozó személyiségünket azzá, aminek lennünk kell: szelíd, türelmes, megértő, másért élő emberré.” Reméljük, így lesz. Az viszont máris biztos, hogy a Porcelánbaba – a Szegénylegények és a Petőfi-versek mellé kerülve – a helyi legendáriumot gazdagítja majd.

(2005-10-19)

Kapcsolódó cikkünk:

Kolozsi László: Vigyázat, tünékeny! – Gárdos Péter: Porcelánbaba