Igazi fesztiválvirtus nyitófilmről lemaradni. A Filmünnep nagyvonalú szolgáltatásával nem tudtam élni, így saját kontóra, a fesztiválvonat után egy napszakkal utaztam le Pécsre, a Fiatal Film Ünnepére. Az érkezést a nyitófilmhez igazítottam, a nyitófilm viszont nem igazította magát a késő vonathoz.

A cseh Zelary második világháborús meneküléstörténet, amelyben – a prágai ellenállás izgalmai mellett – Cserhalmi György vendégszereplése tett volna minket különösen érdekeltté. A vidéki lét szépsége, hogy mulasztásunkat bőven pótolhattuk: a következő napokban, ha akartuk, sem tudtuk volna elkerülni a művész urat, egyszer úgyis mindenki szembejött mindenkivel, de inkább többször. Ez családiassá tette a rendezvényt, mégsem dolgozott a meglepetések ellen. A fesztivál az utolsó pillanatig mozgalmas maradt, jött is, ment is a szakma, tette a dolgát, Jancsó Miklós szárnyai alatt fáradhatatlanul zsűrizett illetve evett és nyaralt.

Egy esős délután kivételével az utolsó kellemes napokat éltük, de a hidegebb éjszakák sem tették komoly próbára az embert: olyan csekély távolság választotta el a helyszíneket egymástól: a reneszánszát élő Uránia és Apolló mozit, a kerámiaszakkörök világát idéző, szívet melengető Művészetek Házát és az alternatívabbra vett Dante kávézót. Úgy tűnik, a Filmünnep még a nyári fesztiválhullámot lovagolta meg, mert mindenek közepén, a Széchenyi téren hatalmas sátrat húztak, minden este koncerttel meg sörrel volt tele. Éjszakai programokban egyébként sem kellett szűkölködni: további koncertek helyszínéül szolgált a valószínűtlenül szocreál Ifjúsági ház vagy alkalomadtán az Uránia mozi, és számtalan, néven nem nevezett kis kocsma.

A Filmünnep alapvetően mégiscsak filmekre rendezkedett be: a környező országok illetve az azokat környező közép-kelet-európai országok (Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Ausztria, Horvátország, Ukrajna, Románia, Bulgária, Szerbia, Szlovénia, Bosznia) legújabb alkotásaiból vonultatott fel, magyar részről a Fekete kefével, a Dallas Pashamendével, és a koprodukcióban készült, Mundruczó Kornél magyar epizódját tartalmazó Elveszett tárgyakkal. Dokumentumfilmes strangon egy Roma-Road-Movie-val (Aves, rend.: Baróti Éva) és Tolvaly Ferenc zarándokmozijával: az El Camino- Az út-tal.

Többségüket már bemutatták korábban, de az Elveszett tárgyakat még nem láthattuk. Lehet, hogy a szkeccsfilm természeténél fogva szerencsétlen műfaj, de az Elveszett tárgyak hiányérzetet hagy maga után. Az epizódok a generációk közti konfliktusokat járják körül. – olvassuk a műsorújságban. Ha nem szólnak, nem vesszük észre, az egyes részek között a kapcsolat olyan esetleges. Ami mégis megteremti, az az előítéleteket is igazoló, legrosszabb értelemben vett kelet-európaiság (mint az amatörizmus újkori szinonimája). A vizualitás igénytelensége (ez alól a Faur Anna által fényképezett magyar epizód a látványos kivétel), a bántó kisszerűség, a koncepciótlanság, ún. érzékenységgel kompenzálva, a fékezett humor és az összedolgozásra való képesség hiánya. Az átkötés egy hétrét szedett észt animációs film, sosem látjuk egyben. Miért pont azok a darabok és miért pont ott vannak? Mi volt ez? A szkeccsfilm valószínűleg demonstrációs céllal készült: a kelet-európai összefogás bizonyítékaként, felhívva egymás és a nyugati producerek figyelmét a további lehetőségekre. Milyen lehetőségekre?

A Fiatal Film Ünnepéből a „fiatal” az alkotók életkorára, és/vagy a vetített filmek frissességére vonatkozik. A „Fiatal filmesek megjelenési lehetőségei a mozikban” című beszélgetésen, amelyet Báron György filmesztéta és Petróczy Sándor szervező vezetett, nem volt fiatal filmes. A Népszabadság filmes rovatvezetője, a Filmunió képviselője, a nemzetközi kapcsolatokért felelős Kárpáti György, egy érdeklődő, külföldi rendező, akinek tolmácsától visszhangzott az üres terem – és a pódiumon beszélők keserűen állapították meg, hogy a fiatal filmesek ennyi érdeklődést mutatnak a téma iránt. Ezt a másodszorra megrendezett fesztivál csekély múltjával és meghirdetettlenségével magyarázták.

Az Uránia moziban mennek a versenyfilmek. Mire rájövök, addigra az összes versenyen kívülit láttam már az Apollóban, és lemaradtam kis híján az összes díjnyertesről. Amit mégis elcsípek, az a nyeretlen Szélzúgás, a Sebhelyek, és – mégis egy szerencsés – a Mirjana Karanovic női mellékszerepléséért díjazott Go West.

Az ukrán Szélzúgás (rend.: Sergey Masloboyshchykov) volt talán a fesztivál leglátványosabb filmje: tele bosszantó Tarkovszkij-idézetekkel, nagy szavakkal és szándékokkal, melyek a hosszú beállításokban, a valószínűtlen terű látványban, az arany képfürdőben – érzéki szinten – meg is valósultak.

A Sebhelyek egy fiatal lengyel rendezőnő, Magdalena Piekorz munkája. Teljesen érthetetlen, hogy lehet 2004-ben egy klasszikus freudista tanmesét ilyen simasággal leforgatni. A film revelatív állítása: „A gyermekkor meghatároz.” „Az apa-fiú kapcsolat életre szóló nyomokat hagy.” Ezért aztán van egy apa a filmben, aki meghatároz, meg egy fiú, akit meghatároznak. Az apa kegyetlen szigorral, következetlenül és szeretet nélkül neveli gyermekét, ettől az félelmében hülyeségeket csinál. Közben kockázatos módon reflektál a történtekre: egy magnószalagra rögzíti beszámolóit apja kegyetlenkedéseiről. Az apa, aki nem ismer sem istent, sem embert, erre szíjat hasít a gyerek hátából – ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A kisfiú félelmében bepisil, az apa vicsorog. Még az elronthatatlan „kinevetett kisfiú”-toposzt is sikerül lapossá és kínossá tennie a szerzőnek: a feladatot félreértő kisfiú az otthon készített papírmalommal nevetségessé válik az osztály előtt – mintha a „megalázott kisgyerek”-kurzuson tanulta volna Piekorz: hiteltelenebb jelenetet rég láttam. Aztán a kisfiú nagyfiú lesz és – csodák csodája – borzalmas, akár az apja. Érzelmileg visszamaradott, hisztériás kegyetlenkedő, aki véres csapdát állít a párkányára tévedő galamboknak és nem áll szóba a lányokkal. Aztán jön a Lány, aki szerelemmel, türelemmel és odaadással meggyógyítja. Egy-két szerencsés beállítás és a rácsodálkozás, hogy tényleg csak ennyi? végül is a film mellett tartja a nézőt, leköti, és már ez is valami. A Duna TV-nek legalábbis elég, hogy a film vetítési jogát megvásárolja.

A Go West szégyenletes – történelmi – hiányosságaimra hívja fel a figyelmemet. Megdöbbentő stílusegyveleg, zavarba ejtő film. Lehet, hogy csak annyira megdöbbentő, mint maga a téma, amit feldolgoz: a muszlim Kenan és a szerb Milan háborús kálváriája. Kenan és Milan meleg pár a háborús Boszniában, a két ellenséges oldalról, onnan, ahol a homoszexualitást nem csak nem fogadják el, de ténylegesen üldözik – ilyen adottságokkal puszta létük felér az öngyilkossággal. Abszurd a háború és abszurd benne a túlélésért folytatott harc: a feminin arcberendezésű, nőnek öltöztetett Kenan, Milan szerb családjánál menyasszonyként, később feleségként rejtőzködve próbálja átvészelni a háborút. Valóságos tűzfészekben, ahol még az őt jótékonyan körülölelő családban is meg kell őriznie inkognitóját. Milannak közben háborúba kell mennie, így a Milénává lett Kenan egyedül marad a titkával. A falu/ház/tanya – a Dallas Pashamende világához hasonlító, remény nélküli földdarab – vérmes asszonya, egy férfifaló boszorkány (ő Mirjana Karanovic) azonban leleplezi és zsarolja Kenant: ha nem tesz a kedvére, elárulja őt Milan apjának. Mire ez bekövetkezik, az életveszélyes szerb apa, fiai miatti gyászában már megenyhült, és nyugatra küldi a muszlim Kenant: go west. Abszurd és tragikus, bizarr és szívbemarkoló, ösztönös és finom film. A hatás alatt fél füllel hallom a zenét, helyenként sejtem, vaskosan szándékos, de nem zavar. Egyetlen hibája (van még biztos, a kicsinyesség önvádjával sorolható), hogy többször ér véget. A legutolsó kifejezetten kínos, népnevelő befejezés. A szerencsésen Nyugatra menekült Kenant a balkáni helyzetről mit sem sejtő, nyugat-európai riporternő (Jeanne Moreau) faggatja egy tévéstúdióban, ahol Kenan mások fülének hallhatatlan zenét hall, mert neki már csak az maradt. Mi ez? Thriller, vígjáték, dráma, akció – esetleg mese (gondolom a nyugati riporternő naivitásával).

Az Apolló mozi nem versenyző filmjei közül sikerült elcsípni a Szex, ivás, vérontást, ezt az ígéretes című horvát filmet, mely csak alulmúlni tudta várakozásaimat. Kár, mert feláldoztam érte az újhullámos utánérzésű (végül a diákzsűri által méltatott), szlovák Két szótaggal hátrébbet. Pedig a cím mellett a tartalomismertetés is jól hangzott: apa és fia más-más focicsapatnak szurkol – milyen világ, ahol ezért egy család tagjai esnek egymásnak? Kusturicát eszünkbe juttató ötlettel, és egy homevideó képi világával indul a film, majd a tizedik percnél egy verekedésnek szánt bomberdzsekis kalimpálás állít fel a sorokból.

A szlovén Tuning egy kapcsolat szétesésének és újraerősödésének felejthető története, egy házassági dráma lekottázása pusztán, egy séma filmes adaptációja, akár a freudiánus Sebhelyek. A negyvenes házaspár kapcsolata kihűlni látszik –

csendes, kulturált családi válság –, mindenki mással vigasztalja magát. Kamaszlányuk első szerelme és szüleitől való távolodása kétségbe ejti az anyát, a nagylánytól háttérbe szorult kislány csendesen mindennek megissza a levét. Inkább kisszerű, mint drámai a romlás. Egyszerű, hétköznapi, átélhető, korrektül elmesélt történet – akinek válságban a házassága, annak biztos katarzis (a Barátok közt is).

Több fesztiválon megfordult, sokszor látott kisfilmeket adnak a Dante kávézóban, de így is van mit pótolnom a Sapientia, a Kodolányi, a Képző, a Filmművészeti és a pécsi filmszak időről időre megújuló összeállításaiból és az intézményhez nem kötődő kisfilm-dömpingből. Kisfilmre mindig nehezebb beérni, mint nagyfilmre. Első alkalommal a szokatlanul sokhelyiségű Dante-kávézóban hiába keresem, vászonból csak Csontváryét találom az emeleten, pezsgővel. De a pécsi szellem bejárja a kiállítótermet is: nagyon engedékenyek, rosszabbul vagyok öltözve, mint ők, mit keresek ott, de ha feldönteném az asztalt, mosolyogva takarítanának utánam.

A kolozsvári Sapientia Egyetem vizsgafilmjeiről így le kellett tennem, de második alkalommal nem hagyom ennyiben: a képzősök kisfilmjeit a jobb oldali első ajtó mögött meg is találom, egész közel a bejárathoz, hogy elmentem mellette. Alig heten szóródunk szét a teremben, köztünk több alkotó, pedig jól esik ez a szikrázó kísérletiség, üdítő ötletesség és a ritka, fogyasztóbarát hossz. Van túljátszott ötlet, vagy kibontatlan, meg rossz is néha; ami nincs: a filmezés kényszeressége, a történetek erőltetése. Könnyű kézzel csinálják a filmeket. Vonalak, formák és/vagy végre gondolatok jelennek meg a vásznon – jó nézni. A programért felelős képzőművészetis Lendvai Ádám azért berzenkedik: ő nem ezt a válogatást adta le.

Ez nem egyedi eset, egy-két szervezési vagy technikai malőr nehezíti az alkotók dolgát. Baróti Éva Ifjúsági házban levetített Aves – Roma Roadmovie-ja például megfelelő berendezés híján nem mehet le beta kazettáról, csak dvd-ről, ez azonban egy fél órával hosszabb, félig nyers anyagot tartalmaz. Így a száztagú cigányzenekarról szóló, ígéretes és szórakoztató dokumentumfilm végére sokan türelmüket vesztették, a rendezőnő az utolsó fél órában a padsorok közt szűkölt, majd a film végén bocsánatot kért az ottmaradtaktól, és szólt, hogy most egy musztert láttunk.

A filmfesztivált több, kevéssé filmes vonatkozású programmal is sűrítették: valószínűtlenül anakronisztikus koncertekkel – az Ifjúsági házbeliek húsz-harminc, a fesztiválsátorbeliek tíz évvel repítettek vissza –, amelyekben mindenki végtelen természetességgel vett részt, a helyi gimnazisták pedig egyenesen erre vártak. A Rutkai Boritól ütős Specko Jedno fellépésein mindig kicsi, de telt ház, a haloványabb Pop Iván-koncerten ritkásabb, de annál bizakodóbb közönség fogad. A fesztiválsátor valóságos Sziget ’98, amikor még egész testes az alternatív szcéna, főműsoridőben, főútvonalon húsz éves zenekarok játszanak. Bár a fellépők fiatal formációk (Zagar, Neo, Belga), a hangulat és a lelkes gimnazistalányok, hátizsák, sör meg csíkos sál, még az ősködből ismerősek.

Ha estére időutazás, délelőttre is: halljuk a saját lépéseinket az utcán, még semmi nincs a 2010-es metropoliszból, csak egy élhető, emberbarát város. Filmes kötődésű, szerény szoba-kiállításokkal hangolhatjuk magunkat a kíméletből délutánra időzített vetítésekre. Az 1968-as Egri csillagok jelmezeit, a Siklósi Kerámia Szimpózium tárlatát és Makk Károly életmű-kiállítását láthatjuk a művházban (Művészetek Háza). Hogy a Makk Károly-filmek fotóit kik készítették, még megtudhatjuk az ajtófélfán lebegő A4-esről. Hogy melyik filmekből származnak a jelenetek, ügyesen a lap aljáról. Hogy melyik cím melyik képhez tartozik, és kiket ábrázol a fotó – előzetes ismeretekkel és némi játékos kedvvel nekiállhatunk az összepárosításnak. A kombinációk beláthatóak – segít, hogy kevés a kép. Csempepadlón lépdelünk, cigifüstben egyik este, és a csempefalról lelógó, neonnal világított bizarr Eizenstein-grafikákat nézzük Rutkai Boriék koncertje előtt. Az együttes többször áthalad a koszlott termen, olyan házias az egész.

A családiasság érzését erősíti a mindig elérhető közelségben, nép közé vegyülve fesztiválozó főszervező, Szekeres Dénes jelenléte, vagy az OTP székházban elhelyezett készséges fesztiválszemélyzet, és hogy estére úgyis valamelyik kocsmában látjuk viszont egymást. Ez a természetes lazaság rendeztetett be a Murphy’s Pub pincéreivel az emeleten egy rögtönzött mozit, hogy délelőtt háromfős pótvetítésen, asztalra fektetett fejjel nézhessük meg a legutóbb elmulasztott filmet. És ugyanez az ártatlan közvetlenség taszított más pincéreket a kétségbeesésbe, hogy a zsúfolt vendéglő közepén felzokogjanak: mennyi vendég, istenem, és mind vacsorázni akar. Máshol ugyanezzel a szeretetreméltó keresetlenséggel hoztak ki zöld tea gyanánt zöld csomagolású filtert, megint máshol sajnálták, de a hús, az elfogyott. Nem számítottak ekkora invázióra.

A Filmünnep, mint egy kifogyhatatlan bőségszaru, újabb és újabb programokat gördít elénk. Játszhatunk is: szavazhatunk közönségként – a többiek végül Az a csodálatos spliti éjszaka című filmet juttatják díjhoz. A szavazók még nyerhetnek is a tombolacédulájukon szereplő sorszámmal, ha nem dobják a szemétbe, mint én. A díjkiosztó gáláról lemaradva egy héttel később látom, hogy a Filmünnep keresi a sorsjegyem: „Kérjük a Filmünnep alábbi belépőjegyének: 00 47 73 tulajdonosát, jelentkezzen, hogy átadhassuk nyereményét, a Panasonic DVD lejátszót.”

(2005-10-26)