Az idei győri Mediawave, szám szerint a tizenötödik, újabb filmes csemegékkel szolgált a fényírás szerelmeseinek. Az animációs filmek különösen nagy teret hódítottak, és a zsűrinek igen nehéz dolga lehetett, mire kiválasztotta Jonas Geirnaert Lakásélet című opuszát. A film bájos, bár szerintem nem a fesztivál legkiválóbb alkotása, a szomszédok és a modern lakásviszonyok mindenkit érintő rettenetét dolgozza fel. Ki ne ismerné az érzést, amikor az ütvefúró a falakat megremegtetve a legszebb álmából riasztja fel hajnali hatkor, majd a munkásokat lekenyerező süteménysütés gondolatától eljut a hidrogénbomba-hajigáláshoz? Sok szomszédot az éjszakai zenehallgatás és dorbézolás juttat hasonlóképpen az idegklinikára, azonban az ő problémájukat képtelen vagyok átérezni.
Számomra talán a legszebb animáció Sally Ann Arthur Tökéletese volt: a történet ugyan lineáris, de nem didaktikus, és nem a mainstream rövidanimációk életkép-felvillanásait követi. Az esküvői tárgyakban, mintegy szinekdochéként jelenik meg a pár rövidéletű kapcsolata az összeköltözés eufóriájától a hétköznapok szürkeségén keresztül a teljes kiüresedésig. A tárgyak a használatban eltörnek a házasság elkopásának szimbólumaként. A pár különköltözik, és csak egy közösen fellőtt űrhajóban találnak megnyugvást. Igen, a film vége kissé pesszimista, túl az Óperencián boldogok leszünk…
Kényes témát feszeget David Devaux Végső vonyítása: a láger farkaskutyája egy farkashordában szeretne élni, de gazdái, a náci tisztek másra használják. Nem élelemszerzésből öl, csak kötelességből. Rabruhás zenekar játszik az élet utolsó menedékeként, de a karmestert, majd az első hegedűst tarkón lövik a kegyelmet nem ismerő keretlegények. A harci eszközként használt kutya a kiömlő vér felett vonyítja el élete kilátástalanságát.
Agathe Servouze Sós szél című lírai animációs filmje Abe Kobo A homok asszonyának feldolgozása: a síkságon egy magányos asszony gyűjti össze a láthatatlan tenger felől érkező sót. Amikor a távolban egy hegyet vesz észre, elhatározza, hogy értelmetlen munkáját hasznosra fordítja, és a sót többet nem gereblyézi el, hanem kupacba rakja, és a távoli hegyhez hasonló természeti formát hoz létre. A munka továbbra sem kevésbé értelmetlen, de célja van, és ez erőt ad az asszonynak. A hegy egyre növekszik, míg végül magassága eléri a másikét, ekkor a nő felmászik a csúcsra, és elégedetten tekint végig munkájának gyümölcsén.
Versenyen kívüli kategóriában az argentin Ignacio Ferreras Hogy kell túlélni a halált és Phil Mulloy Intolerancia, illetve Az invázió című alkotása fogott meg leginkább. A dél-amerikai rendező Az öregasszony és a halál meséjét oltotta modern környezetbe. Az idős hölgy itt már nem szurokkal és tyúktollal keni be magát, hogy elriassza a halált, hanem a lakberendezés össze kellékét latba veti a kígyósan mozgó csontváz ellen; a keleti harcművészeti technikák kiváló ismeretéről tesz tanúbizonyságot, miközben puszta ököllel és állólámpával agyonüti a halált. A lakásban semmi nem marad épen a tévé és a fotel kivételével. A néni, mint aki jól végezte dolgát, újra tévézni kezd, amiben korábban megzavarta őt az a fránya kaszás, de hiába, a távirányító kiesik kezéből, a halált mégsem lehet legyőzni. A mese magyar megfelelője mégiscsak vidámabb, ott a halál úgy megijed a harcias amazontól, hogy soha többet nem jön vissza érte.
Phil Mulloy két részes darabja a zogok és az emberek fordított világát ábrázolja. A zogok fején emberi nemi szervek pompáznak (jobb nem is belegondolni köszönésükbe), és nemi szervük helyén fejet hordanak. Náluk a nemi aktus a kézfogás, és ürítéskor egymás szájába köpködnek. Az intolerancia abból fakad, hogy egyik nép sem képes elviselni saját isteni hasonlatosságra teremtett képének profanizálását, ezért űrhajórajt küldenek egymás bolygójának végleges megsemmisítésére. Igen ám, de a zogokat egy világ választja el az emberektől, és a hosszú út során nagy dőzsölést csapnak, míg az ember-pilóta hiányzó barátnője fehérneműjével játszadozik – így a két osztag elkerüli egymást. A zogoknak végül mégis sikerül földet érniük (ez már csak a folytatásból derül ki), és egyszerű eszközökkel beépülnek az emberek közé, nemi szervet formáló fejükre valódi emberfejet húznak. Egy vakmerő földlakó titkos szervezetet létesít a zogok ellen, de hiába, hiszen azzal kell szembesülnie, hogy az űrlények behálózták az egész földet: a kémek zogok, az amerikai elnök szintén az, húsz év házasság után ugyanez derül ki feleségéről, végül önmagában is zogot fedez fel. A bizalmatlanság szörnyű bizonyosságba csap át: a földlakók istenigazából zogok. Nem fontos kielemezni, hogy Mulloy milyen lelki válságban készíthette filmjét, amikor a gyökércsakrát összekeverte a fej- és homlokcsakrával, a lényeg az, hogy nincs kiút, az ember most már végérvényesen a nemi szervével fog gondolkozni.
A citromdíjra Priit Pärn A répák éjszakája című animációs filmjét jelölném (már ha kiadnának ilyen díjat), ami LSD-mámorban talán élvezhető, de anélkül a teljes csüggedés, félpercenkénti óranézés és sikítási kényszer lesz úrrá a nézőn. Diego, a szomorú biciklista a gömbölyű formákat kedveli, mégis négyszögletes kerekű bringán pedálozik, mígnem találkozik a német tojáslánnyal, aki ugyan szép kerek, de megállás nélkül beszél. Eközben egy bevándorlási hivatalban kafkai furcsaságok történnek: ezeket nem tudnám megnevezni, mert az események láncolata összefolyt a szemem előtt, egyedül egy mászó radírra emlékszem, aki a biztosítékba tömködi magát, és eloltja a villanyt. A város másik végén a ketchup-gyárban vérnyulak csomagolják a divatos paradicsomszószt, a bevándorlási hivatal áramtalanítása után (a mászó radír összejátszott velük?) pedig felemelkednek az égbe, és répaként hullanak alá. Diego megunja a tojáslányt, összetöri, és visszatér a négyszögletű biciklihez. Konklúzió nincs.
A Kodak különdíját méltán érdemelte ki Fillenz Ádám, Gigor Attila Ember a tükörben című rövidfilmjének operatőrje. A sci-fiben egy fiatal férfi újfajta időgépet talál fel, ami nem a jövőbe, hanem a múltba küldi vissza. A srác egy ötven évvel ezelőtti, számára teljesen ismeretlen világban találja magát, de mivel az időgép a Léthe vizeként működik, ezért korábbi énjét is elveszti. Egyetlen fogódzója egy videóüzenet, amit még az időutazás előtt készített magának. Az idősíkok folyamatosan váltakoznak – amit a kamera kitűnően érzékeltet -, hiszen a gép segítségével a fiú könnyen csúszhat át egyik horizontból a másikba. Nem a szokványos sci-fi szemlélettel találkozunk, ahol a múlt vagy a jövő pusztán a megismerés egyfajta lehetőségét villantja fel itt az időrétegek egymásra rakódnak, a talaj cseppfolyóssá válik.
A dokumentumfilmes kategóriában a zsűri véleménye kivételesen találkozott az enyémmel, Boris Mitić Pretty Dyanája a belgrádi nyomortelepen élő cigány menekültek autóbuherálási kísérleteit mutatja be rendkívül szemléletes módon. A romák a Dyana típusú és a Citroёn Kacsa becenévre hallgató gépjárműveket kisteherautóvá alakítják, magyarán csettegővé. Az extrákkal felszerelt (tévé, rádió, cigarettagyújtó) csettegőket legfőképpen hulladékszállítónak használják, de elmennek tanulóautónak is, akkujuk időnként mobiltöltőként funkcionál, ha pedig a fadeszkákból összetákolt ház a lakók fejére dől, alvásra is alkalmasak. A szerb hatóságok nem rajonganak az azonosíthatatlan, szeméttelepre illő félroncsokért, ami után nem fizetnek súlyadót tulajdonosaik. A romáknak viszont az autó az életük, Dyanájukat talán még feleségüknél is jobban szeretik – ő legalább nem szól vissza, és többnyire megbízható. A börtönt is vállalják érte, és ha kiszabadulnak, elsőként a járgányukat üdvözlik. A pénz, amit vele keresnek, ugyan még a benzinre sem elég, de ez egyiküket sem zavarja, úgysem költenek másra, mint „hölgyük” csinosítására. Adem Smajli zeneszerző csodálatos válogatást ad a világ Diana-dalaiból, felcsendül Jacko, Paul Anka és a Bachelors slágere is: az amerikai rágógumi-életérzés ugyanolyan kontrasztot alkot a sajátos humorú belgrádi nyomorteleppel, mint az Istenek a fejükre estek kólát szürcsölgető sivatagi busmanjával.
A Galériával trilógiává egészült ki a tavaly még csak két részből álló - a fesztivál legerotikusabb filmjeiként beharangozott - Jos Stelling-sorozat. A Benzinkútban, amit érthetetlen módon Üzemanyagtöltő-állomásnak fordítottak (mintha Kazinczy elevenedne meg ebben a szép kifejezésben), Gene Bervoets belga színész az autópályán találkozik a Nagy Ő-vel. A lány kacérkodik vele, de később kiderül, hogy szekrény-típusú barátja is az autóban foglal helyet. A lányt felizgatja az idegen férfi sóvár pillantása, ezért egy benzinkútnál hevesen közösül kedvesével. A férfit felsülése sem zavarja abban, hogy beszálljon a lány autójába, a pár pedig csak indulás után veszi észre őt. A többit bízzuk a fantáziánkra.
A Váróteremben Gene szinte levetkőzteti tekintetével a körülötte üldögélő hölgyeket, mígnem egy kihívó lány bemászik az ölébe, és meglovagolja. A gyors aktus után a nő begombolkozik, és mint aki jól végezte dolgát, távozik. Épp jókor, hiszen megérkezik Gene felesége két kávéval.
A Galéria talán a legblődebb mindegyik közt. Gene egy fehérnemű-üzlet előtt álldogál feleségére várva, amikor megtetszik neki egy magas, modellalkatú lány. A szőke démon csábítgatja, majd elindul felé és menet közben szenvedélyesen ledobja magáról ruháit. Mire odaér a férfihoz, már meztelen, amit a várakozó férj hasonló gesztusokkal viszonoz. Ekkor jelenik meg a kamera, és Gene-nek lehull szeméről a hályog: egy kandi kamera áldozata lett. A fehérnemű-üzlet közönsége, feleségével az élen, elhűlten bámul kifelé.
Mindhárom film ugyanazt a témát járja körül, az ember elfojtott vágyainak hirtelen realizálódását. A holland rendező a szexuális frusztrációkkal küszködő, de civilizációs szeméremküszöbbel nem rendelkező ember ösztönkitörésein gúnyolódik. Vagy csak egyszerűen a férfiakon?
A fesztiváljárók a filmes sokk után bábjátékokkal, kiállításokkal, koncertekkel és a Széchenyi téri parkélettel üdíthették fel moziszékekben elcsigázott testüket. A Városi Képtár több kiállítást is szervezett a fesztivál idejére, ebből sajnos a Vasilescu-gyűjtemény Ország Lili válogatását nem sokan láthatták, mert 27-én már csak a pukkancsfólia-hegyek sejtették egy hajdani vernissage nyomait. Ennek a ténynek ugyan a múzeum egész gárdája ellentmondott, saját szememmel valahogy mégsem láttam a kiállítást.
Mindenért kárpótolt azonban a Szívből jövő gyermeksírás – a gyermek a XX. századi magyar és osztrák képzőművészetben, ami a hagyományos gyermekportrékból és anya gyermekkel-tematikából kiindulva a világháborúk veszélyeztetettségén és a létbizonytalanságon keresztül vezet el a modern gyermekértelmezésekig: a gyermekek egyenrangúsításáig és biológiai fejlődésükig, valamint a mai kor általános problémái, a szexuális kiszolgáltatottság, az emigráció megjelenítéséig.
Iski Kocsis Tibor Identitás-sorozatában különböző népcsoportokhoz tartozó gyermekek portréját láthatjuk, amit a felfordult világrend veszélyeztet. Hajdú Kinga Csak néz, Csak lát, Csak tud, Csak érti, Csak alszik képegyüttese a csecsemők életfunkcióinak kínálja új értelmezését: a felnőttek hiába kezelik még tudatlan lényként, a kisgyerek felfogja az őt körülvevő környezetet és reflektál rá. Nagy Gábor György Mondiék/Mondis című installációja tizenkét baráti levelezőlapon ad hírt egy gyermek első tizenkét hónapjáról, világrajövetelétől egyéves koráig. A szülők legszemélyesebb titkaiba kaphatunk bepillantást, miközben nyomon követhetjük a csecsemő biológiai és szellemi fejlődését. Robert Svoboda A saját árnyékom vagyok című szitanyomata egy gyermek árnyékában láttatja önmagát már felnőtt férfiként, hangszerrel a kezében, arra utalva ezzel, hogy minden gyermekben a kezdetektől benne rejlik felnőtt énje, illetve a felnőttben is megtalálható a gyermeki én – ami tulajdonképpen Freud teóriájának vizuális leképezése. Kőnig Frigyes Momentumok a gyerekkorból című festménye leginkább az Alíz Tükörországban világát idézi: a festő koravén arcú, megfagyott mosolyú játszótársai nem a gyermeki aranykorba kalauzolnak, hanem egy titokzatos, félelmekkel és rettegésekkel teli világba, ahonnan csak egy kiút van, a felnőtté válás. A két legradikálisabb mű Adalbert Wazek Pietája és Oscar Kokoschka INRI-je. Wazek munkáján a platinanyúl Mária egy porcelánkisfiút tart karjaiban a hagyományos Pieta-ábrázolás stílusában. A nyúl alakja a szűzen foganás szentségét profanizálja, míg Jézus kisfiú volta még inkább kiemeli tisztaságát. A kisplasztika érdekes anyaghasználata a téma elcsépeltségét camppé avatja. Kokoschka INRI című litográfiája ’46-ban készült, a háború után, amikor spanyolnátha-járvány tizedelte a gyermekeket. Jézus itt nem a jóságos megváltó, hanem egy kegyetlen, a gyilkolásban örömét lelő zsarnok, aki a keresztről kinyújtja egyik lábát, és elgáncsol egy gyermeket, mintha azt mondaná: úgy látszik, a háború nem volt elég, tessék nektek egy kis halálos kór.
A fesztivál zavaros képet hagyott bennem, hiszen az élmények túl gyors egymásutánban peregtek, de most, három héttel később Pesten, ahogy rendezem soraimat, összegzésképpen Jean Paul szavai jutnak eszembe: „Olyan jó lenne Norvégiába menni, mert onnan jól lehet Olaszországba vágyakozni”.
