Surányi Vera „Az élet negyven után kezdődik”
A 40. filmfesztivál Karlovy Varyban
A fesztivál katalógusa
A fesztivál katalógusa
47 KByte

Karlovy Varyban szinte már csak a moziszékek és a hetvenes évek végén épült Thermal hotel szürke betontornya idézik a rendszerváltás előtti időket. Komor bájtalanságával mintha csak véletlenül került volna a betontorony a neobarokk és szecessziós stílusban épült csipkeszerű, kecses paloták közé, ahol a monarchiabeli hangulatban a promenádon filmsztárok vegyülnek a gyógyfürdőkbe beutalt reumás betegek közé. A fesztivál művészeti igazgatója, Eva Zaoralova is erre utalt, amikor megjegyezte: „a fesztivál fejlődése új mozitermek építését teszi szükségessé”. A jelenlegi helyszínt túlnőtték az események. Ha továbbra is évről évre egyre több lesz a résztvevő és a néző, akkor az igény még inkább növekedni fog. A vetítések túlnyomó része a Thermál hotelben zajlik, a konferenciaterem névre hallgató, több mint ezer nézőt befogadó óriási moziteremben, valamint az öt, emeleti, ötven-száz férőhelyes kisebb moziteremben, amelyek közül az egyik csak a sajtó képviselői számára áll rendelkezésre. Ezen az emeleten helyezték el a sajtószobát is, mintegy húsz számítógéppel, állandó internet-kapcsolattal. Egy-egy izgalmas sajtótájékoztató után az újságírók megrohamozzák a helyiséget, hogy elsőként adhassák le híreiket, s itt bizony nem ritka a sorban állás. Ami a szervezést illeti, most is kitűnő volt, a vetítések időben kezdődtek, és nem maradt el egyetlen film bemutatása sem. A videoszobában, mintegy tizenöt videolejátszón lehetett megtekinteni azokat a filmeket, amelyekről valaki esetleg lemaradt. Csak a nem ember számára kitalált, muzeális értékű, hurkás sky foteleket bírnám felejteni!

A mozitermek most is dugig megteltek a Csehország legkülönbözőbb városaiból érkezett diákokkal, akik ülve-fekve is végignézték a filmeket, ha máshol már nem volt hely. Ali MacGraw, a héttagú nemzetközi zsűri tagja (a Love Story női főszereplője) lelkesen nyilatkozott a közönségről: „ez a fesztivál azt az érzést kelti bennünk, filmesekben, hogy a mozi még mindig fontos az emberek számára!”. Valóban erről van szó, általában azért szeretik a Karlovy Vary fesztivált, mert itt beengedik az igazi közönséget. A nemzetközi kritikusi gárda, a külföldi rendezők, színészek és filmes szakemberek az „átlagnézőkkel”, a többségében húsz-huszonöt éves fiatalokkal nézhetik együtt a filmeket, közvetlenül találkoznak a film hatásával, érzékelik a reakciókat: mikor nevetnek, mikor sóhajtoznak vagy mikor hagyják el az emberek a nézőteret. Ebből a szempontból Karlovy Vary nem hasonlítható össze a cannes-i eleganciával és a berlini szakszerűséggel. Karlovy Vary előnyeihez tartozik a kelet-európai filmművészet legszélesebb spektrumának bemutatása mellett, hogy itt láthatóak a már Cannes-ban vagy Berlinben díjazott és/vagy sikert aratott filmek. Bemutatták többek között Wim Wenders, Kim ki-duk, Jim Jarmush, Frank Miller és Robert Rodrigues új filmjeit, amelyek többségükben vagy már láthatók (Sin City) vagy hamarosan láthatók lesznek Budapesten is.

Idén tizennégy film indult a versenyben. A kelet-európai filmművészetet egy-egy szlovén, magyar, orosz, lengyel és egy cseh-szlovák koprodukció képviselte. Ebben az évben versenyprogram is indult: a „Nyugat Keletje” (East of the West). Az újságírók közül néhányan csalódottságuknak adtak hangot, mert a lengyel versenyfilm, Az én Nikiforom (rendezte Krzysztof Krauze) a fesztivál három díját is elnyerte (a fődíjat – a Kristályglóbuszt – húszezer dollárral, a legjobb rendezés díját, a legjobb színész díját pedig Krystyna Feldman kapta, aki nyolcvanévesen férfi szerepet játszott). A közepes színvonalú versenymezőnyben szerintem akár Jan Nowicki is kaphatta volna a legjobb színésznek járó díjat Nagy Imre alakjának megformálásáért Mészáros Márta filmjében, A temetetlen halottban. Ezzel nincs szándékomban kicsinyíteni Az én Nikiforom érdemeit, hiszen a film témájának eredetisége, a két művész rendkívüli kapcsolata, s nem utolsósorban Nikifor életének hiteles ábrázolása kiemelte az alkotást a többi versenyfilm közül. „Boldoggá tesz a díj, mert visszaigazolta azt az öt éves kemény munkát és anyaggyűjtést, ami a forgatást megelőzte” – mondta a rendező a díj átvételekor.

A lengyel naiv festő, Nikifor Krynicki (1895–1968) életének utolsó két évtizedében vált híressé, amikor felfedezte őt egyik festőtársa. Nikifor életrajzának a mai napig számos homályos pontja van. Egy süketnéma asszony törvénytelen gyermeke volt, és maga is írástudatlan. Írásbeli emlékek, fotók vagy egyéb dokumentumok nem léteztek róla, élete nagyobbik felében az utcán élt, vagy valahol meghúzta magát, koldult és könyöradományokat kapott képeiért cserébe. Valószínűleg halála sem tűnt volna fel senkinek, ha nem találkozik Marian Wlosińskival, a fiatal festővel, aki beleszeretett Nikifor művészetébe. Az alkotói válságban szenvedő Marian Wlosiński hét évig gondoskodott a találkozásukkor negyvenéves Nikiforról, ápolta betegségében, segítette alkotói munkájában. Eközben családja is elhagyta, mert attól tartottak, hogy elkapják Nikifor ragályos betegségét, a tuberkulózist. Wlosiński kitartott Nikifor mellett – egészen addig, hogy ő rendezte meg Nikifor első kiállítását 1967-ben. Az ő segítségével vált Nikifor a háború utáni festőnemzedék jelentős tagjává, különösen Lengyelországban.

Karlovy Varyban újabb sikert aratott az izraeli filmművészet. A Milyen csodálatos hely! (What a Wonderful Place!) a zsűri különdíján kívül elnyerte a legjobb férfi szereplő díját a filmben korrupt rendőrt alakító Uri Gavriel játékáért. Uri Gavriel, az egyik legkedveltebb izraeli filmsztár legutóbb a Szíriai menyasszonyban (rendezte: Eran Riklis, 2004) aratott sikert. Mostanában sokat hallat magáról az izraeli filmművészet az utóbbi időben készült s kiemelkedően jól fogadott műveivel, amelyek nemcsak a fesztiváli köröket róják, de moziban is bemutatásra kerültek több országban. Ilyen A vízenjáró (rendező Eytan Fox), vagy a Világ végén fordulj balra (rendező Avi Nesher). Az izraeli filmrendezők egyre kritikusabban szemlélik az országban felmerülő társadalmi problémákat. Eyal Halfon filmjének szereplői is prostitúcióból élő ukrajnai bevándorlók. A film több szálon fut, a mozaikokat azonban összeköti a központi téma, a különböző országokból származó bevándorlók identitásproblémái és túlélési stratégiái.

Oroszországot a Vera sofőrje (2004) képviselte Karlovy Varyban. A hruscsovi időkben játszódó film főszereplője egy fiatal katona, aki egy tábornok testi-lelki problémái miatt súlyosan depressziós lányának, Verának a sofőrjeként áll a család alkalmazásában. A fiatal, ambiciózus sofőr a gyors karrier reményében igazi érzelmeket színlel Vera iránt, sőt még vállalná a lány születendő gyermekének apaságát is. A történet némileg emlékeztet Gábor Pál Angi Verájára. Ahogy Angi Vera elárulja szerelmét és barátait karrierje érdekében, a fiatal katona is jelentéseket ír a KGB ügynökének a tábornokról és Veráról. Hamarosan kiderül azonban, hogy mindannyian egy nagy politikai játszma szereplői. A drámai végkifejlet ráébreszti Viktort, hogy emberségének elvesztését semmilyen karrier nem ellensúlyozhatja. A film története izgalmas és magával ragadó; egy kis nosztalgiánk is támadhat a hatvanas évek nagy orosz filmjei iránt. A rendező, Pavel Csuhraj már sok nemzetközi díj birtokosa, A tolvaj című filmjét 1997-ben Oscar-díjra jelölték. Steven Spielberg „Holokauszt” című nemzetközi projektjében őt kérték fel az orosz rész megrendezésére (magyar részről Szász János készítette el a Holokauszt szemeit). Csuhraj a Gyerekek a völgyből című dokumentumfilmmel vett részt a nemzetközi vállalkozásban.

A Vera sofőrje idén Szocsiban minden fődíjat elnyert (Grand Prix, legjobb rendezés, legjobb forgatókönyv, legjobb producer) és óriási sikere van Moszkvában, ahol éppen most kezdték játszani a mozikban. Baloldali nyugati kritikusok felszínesnek és hazugnak vélték a filmet, mondván, ideje lenne őszintén szembenézni a hatvanas években történtekkel, ez csak porhintés a nép szemébe. A film valóban nem ás mélyre, nem mond sok újat a korszakról, de rendkívül szórakoztató és nagyszerűek a színészek. Különösen a sofőrt alakító Igor Petrenko, aki a szovjet film legjobb időszakaira emlékezteti a nézőt (például a Ballada a katonáról című filmre, amelyet Grigorij Csuhraj, a rendező apja rendezett 1959-ben). Nem kell többet várnunk tőle, mint egy jól megírt történet igényes filmrevitelétől, és ha így nézzük, akkor jól fogunk szórakozni. Remélhetőleg bárki meggyőződhet erről az Örökmozgóban a jövő januári orosz filmhéten.

Martin Sulik versenyfilmjét, A nap városát a külföldi sajtó a cseh-szlovák Alul semminek (Full Monty) nevezte. Itt nyoma sincs már A kertben (1995) érzékelhető nosztalgikus, költői, meditáló megközelítésnek. A nap városa kemény, könyörtelen kelet-európai látlelet néhány, egyik napról a másikra munkanélkülivé vált munkásról. Kemény fiúkról van szó, nem könnyen hagyják magukat a körülmények által leteperni. Jobb híján vállalkozásba kezdenek. Ám a közösen vásárolt teherautót, a vállalkozás tárgyát hamarosan elvesztik, és a súlyosbodó magánéleti problémáik kemény próbának vetik alá barátságukat. Allice Nellis, a legújabb cseh filmes generáció jól ismert, tehetséges tagja (Ecc, pecc kimehetsz, 2000; Családi titkok, 2002) részt vett a forgatókönyvírásban, és szerepet is vállalt a filmben. Nemrégiben azt nyilatkozta, a kortárs cseh filmre nem jellemző, hogy aktuális gazdasági-társadalmi témákról szólna. „Pedig ennek éppen most van itt az ideje, mert a munkanélküliség az egyik legkeményebb társadalmi probléma, ami bennünket is utolért.”

A legnagyobb élményt a Horizont szekcióban vetített új Kim ki-Duk-film, A nyíl jelentette. A rendező tizenkettedik játékfilmje a cannes-i bemutató után került Karlovy Varyba, ahol a rangos Certain Regards szekcióban tartották a premierjét. Kim ki-Duk filmjében a nyíl az erő, az ösztön és a szerelem jelképe. Konkrétan egy öreg halász fegyvere, aki egy valahonnan ellopott leánygyermekkel él együtt a nyílt tenger közepén egy ócska bárkában, ahol maga teremti a törvényt saját maga és az általa nevelt lányka számára. Elszigetelt életüket csak bérhalászok zavarják meg néha-néha. Egy alkalommal, közel ahhoz az időponthoz, amikor az öreg feleségül akarja venni a lányt, aki közben tizenhét éves gyönyörű nővé cseperedett, egy fiatalember érkezik a hajóra, hogy pénzért halat fogjon. Az öreg halász minden képességét, erejét, tudását latba veti, hogy ne szülessen köztük szerelem, még az öngyilkosságot is beveti, ami tétovázásra készteti ugyan „gyermekét”, de csak ideig-óráig. A lány örökre elmegy a semmiből felbukkant fiúval. A meseszerű történet képei felejthetetlenek. Noha beszéd alig hangzik el, az arcok közeli látványa, a szemek játéka pontosan közvetítik a szereplőkben lejátszódó folyamatokat, pontosan tudjuk, ki mit érez, ki mit gondol, milyen feszültség keletkezett közöttük. Nem tudom, látta-e Kim ki-Duk Roman Polanski Kés a vízben (1962) című felejthetetlen remekművét, bennem A nyíl felidézte ezt a filmet. Polanskinál persze realista drámáról van szó, Kim ki-Duknál pedig szimbolikus meséről, de az izolált lét a hajón, a víz mint háttér, a sok közeli felvétel és az arcok játéka a klasszikus lengyel és a mai dél-koreai alkotás filmnyelvi rokonságára utal. Kim ki-Duk filmjének nézése közben ismét ráérezhetünk a mozgókép kivételes lehetőségeire és semmihez sem fogható élményére.

Kapcsolódó cikkünk:

Barbara Kosecka: A lengyel film bizonyos irányultságáról

 

Krzysztof Krauze: Az én Nikiforom
Krzysztof Krauze: Az én Nikiforom
11 KByte
Krzysztof Krauze: Az én Nikiforom
Krzysztof Krauze: Az én Nikiforom
152 KByte
Eyal Halfon: Milyen csodálatos hely!
Eyal Halfon: Milyen csodálatos hely!
311 KByte
Pavel Csuhraj: Vera sofőrje
Pavel Csuhraj: Vera sofőrje
47 KByte
Martin Sulik: A nap városa
Martin Sulik: A nap városa
36 KByte
Kim ki-Duk: A nyíl
Kim ki-Duk: A nyíl
24 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső