Az Európa Kiadó olyan zenekar, ami nem mindig van – Para-Kovács Imre bonmot-ját igazolja a zenekar tavalyi, uniós csatlakozással egybekötött koncertsorozata, s az anyagból összevágott DVD. Most éppen vannak. Itt, a kezünkben.
Bognár Attila, az A38 egyik tulajdonosa kifejező képzavarával élve „az A38-on tartott EK-koncertek a hajó történetének legnagyobb tettei azon túl, hogy nem süllyedt el". A tagok is messze sodródtak egymástól: Menyhárt Jenő (ének, gitár) az Egyesült Államokból, Kiss Llászló (basszusgitáros, aki tényleg így írja a nevét!) egészen Ausztráliából jött vissza, a zenekar is többször megszűnt és újjáéledt már. A koncertsorozat után Jenő (engedtessék meg így említeni, mindenki így hívta) egy évre felfüggesztette tengerentúli életét, s kis stábbal, saját ritmusában addig dolgozott a DVD-n, ameddig kedve tartotta.
Sokadik búcsúkoncertre összeállt, legendásnak kikiáltott vagy tényleg legendás zenekarok, a show-business honi alapelemei, Gagyisztán szánalmas trükközései a lehangoló háttér – érthető hát a zavarunk. A koncert megmérettetés volt, kíváncsi-e a közönség az EK-ra 2004-ben. A DVD pedig a próba: át kell-e, át lehet-e menteni képben azt, amit hangban a Bahiának sikerült a CD-ken. A koncert éles helyzet. A kép meg veszélyes üzem, jóval árulkodóbb, mint a hang.
A személyes tapasztalat, valamint a DVD tanúsága szerint az EK úgymond nem változott semmit. Az öltözet farmer, póló vagy fehér ing, a viselkedés visszafogott, ironikus, némi bennfentesség, amely akkor egy szűkebb, mára a 80-as évek fiataljainak gyerekeivel szélessé tágult kör összetartozását jelentette. A koncerten akkor is, most is mindenki kívülről fújta a szövegeket. A korong borítóján sincs olyasmi, ami elütne az általunk ismerttől: az első borító negyedét egyszerű zenekarfotó alkotja fekete háttér előtt, öt alulról jövő fénypászma, négy lámpa az öt ember fölött, alig kivehető zeneeszközök, felül Európa Kiadó, alul az Így vonulunk be elcsúszott szellemképpel. Az árnyék és az eredeti szöveg a mondatot lebegve hagyó három pontban ér össze. Szikár, írógép-karaktereket utánzó betűtípussal szedve a hátsó borítón a számok címei, a tagok nevei, támogatók pici logói, semmi más.
A nyolcvanas években recsegő kazettákon, ikszedik másolatban vittük haza az EK hangját, azaz azt, amit akként kaptunk. Jobb híján az lett az együttes hangja. Amit akkor lehetett. Az előadásokon a zenét a rossz felszerelés, a mikrofonokra alapból, az erősítőkre meglehetős gyakorisággal kiterjedő gerjedés tette alig hallhatóvá. A szöveg a rossz technika, no meg az énekes és a közönség alkoholszintje miatt termékeny félreértések sorozatát produkálta. A Bahia-kiadású CD-k, tisztábban és jobban keverve ugyan, de egészében a valaha volt állapotot tükrözték, esetlegességeivel, bénázásaival, erős indulataival, beszólásaival. Az eredeti hiteles másolatai voltak ezek a CD-k, a feszültség csak úgy sütött a számokból. A DVD-n pedig... új hangszerelés, tiszta hallhatóság, érthető szövegek. A külső is, a számok is ugyanazok, mégis új világot kapunk. A (csaknem) tökéletes képek és hangok technikai sokszorosíthatóságának korában „valami végleg megváltozik”. És, igen, „összeomlik hangtalanul”. Akkor is, ha senki nem akarja. Akkor is, ha éppen hogy mindenki az ellenkezőjére törekszik képben is, hangban is.
A DVD összeállítása során Jenő energiái saját bevallása szerint ahhoz kellettek, hogy a felmerülő vizuális és akusztikus ötleteket visszaverje. Gyerekesztétikának tartja a manapság menőnek tartott gyors vágást, szemfényvesztésnek mindennemű csicsát. Tiltakozása a show-business látványosságai ellen nem mai keletű, a zenekar soha nem „műsorozott”. A minimalizmusnak egyáltalán nem a fantáziátlanság volt anno sem az oka. Állásfoglalás inkább, amely a zenekar ellenállását jelentette a kimódoltsággal, a kiszámított hatással szemben. A nyolcvanas években technikai lehetőségeik szűkössége, nem profi voltuk fontos részét alkotta a vonzerejüknek, mai szóval image-üknek. Az előadó akkor is hatásra, sikerre törekszik, ha elutasít minden hatásmechanizmust. „Mást” akarni úgyszólván lehetetlen – a punk-zene szalonképessé válása ennek a generációnak az alapélménye. Nem lehet tönkretenni azt, ami tönkretesz, mert „a nyár meleg, a tél hideg, nem éri meg, nem éri meg”. A művészek oldaláról Müller Péter (jó ideje Sziámi) Szigete üzletileg is sikeres már, őt magát nemrég nevezték ki az Operaház stratégiai tanácsadójává. Bognár Attila Bahiája, aztán az A38, azzal együtt, hogy olyasmivel foglalkozik, amit szeret, üzletileg is megállja a helyét. „És ez így, ez így van jól."
A rendszernek kezdetben is része a rendszerellenes, egymás nélkül nem is léteznének. A civilizáció bölcsességét és életképességét bizonyítja, hogy önkritikáját is magába építi: legálisan is az a közvélekedés, hogy a fiatalok annak rendje-módja szerint lázadnak. Aztán úgymond megjön az eszük, és betagozódnak. A vörös ’68-as forradalmár az Európai Parlamentben. Szörényi és Bródy a Sziget nulladik napján, sokadik búcsúkoncertjükön. Jacques Brel egyik dalában a haverjával azt énekli a sörözőbe döcögő pocakosoknak: „A polgár olyan, mint a disznó, minél öregebb, annál ostobább”. Aztán pedig nekik éneklik a fiatalok ugyanazt a dalt. És minden fiatal generáció azt hiszi, hogy vele nem így történik majd, számára nem csupán ezek lesznek az alternatívák. Hogy milyen civilizáció az, amit élből elutasít a gondolkodni kezdő, azon az ember vagy húszévesen, vagy életvitelszerűen töprenghet, a rend, a civilizáció meg se rezzen bele. Ez nem jó és nem rossz.
Generációjuk emblematikus, szabad és őrült alakja, sokuk jó barátja, az önpusztító Dixi már nem él. Pajor, Dönci átigazoltak a hívő zenészek táborába. Jenő és a többiek „így vonultak be”, a lehető legtágabb értelméig nyitva a dal jelentéstartományát. Ma, az ütőképes formák, a receptek alapján összeállított produktumok, a reklámesztétika divatjának idején ők azt választották, hogy csupán a zenére és a szövegre bíztak mindent. Számukra az volt az egyedül járható út, hogy nem nyomulnak a tülekedés idején. A visszafogottság nagyobb hatást ér el, noha eleve azokra épít, akik egyáltalán észreveszik. Nem jó és nem rossz, hanem rezervált opció. Nekünk, a közönségüknek is fontos, hogy az eszköztelenséget választották, akkor is, ha tudjuk, hogy az eszköztelenség is eszköz. Nem mindegy nekünk, Gagyisztánba vonul-e az EK. Húsz meg huszonöt év távlatából ugyanazokat a dalokat énekelni hatásmechanizmusok nélkül is nosztalgikus tett. Ezen a közreműködők szándéka nem képes változtatni, bármennyire szeretne is. Logikailag is lehetetlen – minden kornak a maga zenéje –, meg a gyakorlatban is kivihetetlen. A közönség ugyanis, hiába szemérmes és ironikus, meg értelmiségi, akkor is nosztalgiázik, ha úgy tesz, mintha nem. A nosztalgia csak szó, önmagában nem tartalmaz értékítéletet. Mi akadálya lehetne, hogy például az EK visszavegye a nosztalgiát Gagyisztántól? Például iróniával. A zenekar 20 éve is ironizált, akkor jobbára az előadóművészet eszköztárán poénkodtak (az a felejthetetlen „Hölgyeim és uraim!” a koszlott művházban, az elég szakadt és kevéssé választékos közönségnek...). Így volt jó nekünk, és most is jó így. Mert ebben a körben önmaguk idézeteként zenéltek.
Az ember akár elégedett is lehetne. Igen, ilyen a felnőtt független zene, és így kell eladni. A koncerten a zene jó, megfelelő az előadásmód, a hangulat nem csap ugyan a plafonig, de azért teljességgel élvezhető, akkor is, ha gyakorlatilag a közönség fele tizen-huszonéves. A DVD szándékoltan nem profi, ez volt a vállalás. A számok szinte mind elhangzanak (nekem hiányzott a „Nem a mi államunk...”, másnak nyilván más), egy szám kivételével csupa régi dal, több mint két óra tiszta zene. Nincsenek extrák. Rövid szöveg ismerteti angolul a zenekar vázlatos történetét, a magyartól eltekint, mondván, mi úgyis tudjuk. A bonus a Bárdos Deák Ágnes készítette közönséginterjúk sora. Rosszul keverve, rossz hanggal, bántó riporteri alkalmatlanságokkal és modorossággal – ez is kordokumentum, a nyolcvanas és a „nullás” éveké egymásra vetülve. Az angol fordító neve lemaradt, ez az egyetlen szerencséje, bár meglehet, a függetlenségét bizonyította azzal, hogy a DVD címét (Így vonulunk be) Untranslatable-ként segítette át az öröklétbe.
Akkor mégis mi az, ami összeomlik? Amikor vége a DVD-bemutató koncertnek, lemegy a zenekar, a kivetítőn levezetésképpen megjelenik a konzervkép. Ugyanaz a dal, kép dobozolva, zenegép-üzemmódban, amit egy perce még élőben kaptunk. Az egykorvolt sutaságok, a rímkényszerek, a kénytelen laposságok ugyanúgy véglegessé váltak, mint a jól sikerült vagy telitalálat sorok és zenei megoldások. Az Európa Kiadó nem ír és nem játszik új dalokat. Exegi monumentum. Áll, ércnél maradandóbb… Elmentek a fiúk.
Az Európa Kiadó filmzenéi:
A pronuma bolyok története (Szirtes András, 1982)
Városbújócska (Sós Mária, 1985)
Éhes ingovány (Ács Miklós, 1988)
(2005. szeptember 12)
