A takarékosság elérte a filmfesztiválokat is: most már jó néhány esztendeje csak részidőre hívják a kritikusokat, újságírókat, tudósítókat a nagy versenyekre (így Berlinbe is). Régebben 12 napig tartott a mustra s ugyanennyi időre szólt az akkreditáció. Manapság más a gyakorlat: öt tetszés szerint kiválasztott nap jut a meghívottaknak (egyébként a szemle időtartamát is megkurtították 24 órával). Természetesen lehet az első pillanattól az utolsóig a helyszínen tartózkodni - saját költségre vagy a kiküldő intézmény számlájára, ezt azonban csak a nagy országok és a gazdag cégek vállalják. Így aztán a magunkfajták választhatnak a program előzetes ismeretében, s ha szerencséjük van, elcsíphetik a kiemelkedő alkotásokat. Amennyiben nincs, foghíjas tudósításokat tesznek közzé. Tulajdonképpen megértem a szervezőket, noha szenvedő alanya vagyok a gyakorlatnak, annyit azonban megkockáztatok bírálatképpen, hogy változtatni kellene ezen az áldatlan állapoton. Mondjuk további „zsugorítással” (elég lenne 8 versenynap is) vagy a protokoll-lista szigorításával (a több száz tollforgató közül nem kevés az üdülő vendég, akik hébe-hóba látogatják a vetítéseket s később egyetlen sort sem vetnek papírra az eseményekről). De hát végül is mindegy, törődjünk bele a jelenlegi helyzetbe s nézzük: mit mért ránk a sors 2005 februárjában, a berlini fesztivál első félidejében?

Mielőtt benyomásaimról számot adnék, hadd kommentáljam a számunkra egyszerre örvendetes és kínos Sorstalanság-ügyet. Koltai Lajos művét eredetileg „fő-táblára”, az Arany Medvéért versengő filmek mezőnyébe szántuk, s bizonyosak voltunk a válogatók lelkes helyeslésében (azaz jóváhagyó döntésében). Várakozásunk nem igazolódott be, furcsa döntésről érkezett hír, miszerint a hivatalos megmérettetés helyett díszelőadás lehetőségét kínálják fel a Nobel-díjas Kertész Imre-regény moziváltozata számára. Koltaiék tisztelettel elhárították az ajánlatot, a tüske azonban nyilván bennük maradt, annál is inkább, hiszen a magyarázattal aligha lehettek elégedettek. Így aztán már beletörődtünk abba, hogy - mint esztendők óta oly gyakran - megint kimaradunk a legrangosabb kínálatból, amikor robbant a bomba: mégis csak szorítottak helyet a Sorstalanságnak. Másfél nappal a megnyitó előtt közölték a korrekciót, amire legjobb tudomásom szerint nincs példa a nemzetközi fesztiválhistóriában. Mi történt? A magam részéről kételkedem a hivatalos indokolásban, miszerint - diplomatikus a megfogalmazás! - mégis lehetőség nyílt a darab bemutatására (egy amerikai film helyén). A feltételezett kombinációk és terjengő pletykák egyike-másika valószínűbb. Eszerint valaki „beszólt”, netán tiltakozott, erélyesen interveniált. Glenn Close nevét hallottam, meg tekintélyes politikusokét (utóbbit kötve hiszem), de egyesek azt sem tartják elképzelhetetlennek, hogy Kosslick direktor vagy emberei szánták el magukat a korrekcióra. Végül is mindegy, a lényeg az: a Sorstalanság premier plánba került. Krónikásként további egyetlen (isten bizony, nem pikírt) mondatot írok a margóra: a szigorú előzsűri valószínűleg behunyta a szemét néhány alkalommal, mert legalább négy-öt olyan produktumot láttam, amely utcahosszal elmarad a mi filmünk kvalitásaitól. Értsd: az alkotásnak nem vigasz-ágon kellett volna bekerülnie a berlini kiválasztottak közé.

Röviden a versenyfilmekről és a díjakról. Régi tapasztalat s egyben megdönthetetlen igazság: objektív mérce művészi opusok összemérésekor nem létezik, a döntést különféle személyes indulatok, protokoll-szempontok, rejtélyes érdekeltségek stb. befolyásolják. Tessék szemügyre venni az Oscar-dicsőséglistát a sok melléfogással és méltánytalansággal! Ugyanígy a cannes-i kitüntetéseket a durva kontraszelekciók sorozatával! Ezzel nem azt akarom állítani, hogy az ordókat érdemtelenül osztogatják, de azt igen: kár abszolutizálni a címeket és rangokat, mivel a jogos elismerések mellett érdemteleneknek is jut olykor a dicsőség fényéből. Voltam már néhány berlini füttykoncert szem- és fültanúja, most csak közvetve értesültem a visszhangról (a ceremónián nem vettem részt, ám magát a nagydíjas filmet láttam). Nos, a dél-afrikai Carmen meglehetősen hagyományos, kifejezetten tegnapi stílusú látványosság. Őszintén megvallom, csodálkozom a dalmű és a történet folytonos reneszánszán. Két tucatnál is többször ültették át vászonra a mesét, volt esztendő, amikor négyen rugaszkodtak neki a feladatnak, nem is akármilyen nagyságok. Ezúttal szegénynegyedben él a kissé molett szépség, ebben a miliőben kábítja a férfiakat. Mark Dornford-May rendező sztárja, Pauline Malefane ékes xhosa nyelven énekli a halhatatlan dallamokat. A nézők többségét nem érintette meg a látvány, rejtély, miért helyezte a vállalkozást a többi fölé a zsűri. Apropó, berlini profil és döntnökök, bizony itt sem stimmel valami. Idén a hollywoodi áruk száma megcsappant a kirakatban, alig jelent meg világsztár a vetítéseken, vagyis a gazdák fontosabbnak tartották Európa és a Kelet jelenlétét az amerikai stílusú külsőségeknél és a szuperproduktumoknál. Igen ám, de Roland Emmerichet bízták meg a zsűri irányításával, aki német létére tiszteletbeli USA-állampolgár s természetesen a tengeren túli filmízlés elkötelezettje. Megfejthetetlen ellentmondás! De nézzük tovább a díjlistát. Ezüst Medvét adományoztak a Sophie Scholl - az utolsó napok című német drámának. A dokumentáris hitelességű korrajz a Fehér Rózsa nevű ellenálló csoport vezetőjének mártíriumát ábrázolja, korrekt jelenetekben megidézve az eseményeket, szikár realizmussal, ám szintén tradicionális eszközökkel felépítve egy legendás személyiség portréját. A rendező Marc Rothemund és a címszerepet alakító Julia Jentsch egyaránt megkapta a díjat. A Sophie Scholl nem érdektelen film, de „semmi különös”, ebben a témakörben új összefüggésekkel nem szolgál, nézőpontja rokonszenvesen ódivatú. Nagyjából ugyanez áll az amerikai Ujjszopóra (eredeti címe: Thumbsucker, Loui Taylor Pucci a főszereplő: neki is jutott egy Ezüst Medve). A lélektani dráma családi zűröket elevenít meg, néhol hangulatosan és vérbő humorral, egészében véve mégis déja vu-hangulatokat gerjesztve, közhelyes terjengősséggel.

Egyebekről távirati stílusban. A skót-ír David MacKenzie Menedékhelye jól indul, hitchcocki rejtélyeket és csavarásokat sejtet, aztán giccses ingoványra téved. Egyik főszerepét Marton Csokas játssza iszonyú indulatokkal: alighanem magyar vér is csörgedezik a férfiú ereiben. Scherer Péter az Egy nap Európában című epizódfüzér egyik darabjában tűnik fel. Az alapötlet pompás, a futball-őrületet és a hátteret karikírozza (a cselekmény több országban játszódik). Kár, hogy jó kezdés után a szerző elbizonytalanodik s megelégszik a kriminalisztikai közhelyek felvonultatásával. A késői Mitterand - publicisztikus hommage (rendezője Robert Guédiguian) Michel Bouquet számára biztosított remek lehetőséget a néhai államférfi megformálására: ebben a filmben meg a verbalitás túltengése csökkentette a portré hitelességét. Citromdíjat André Téchiné Változó időkjének és a Provincia Meccanica (Stefano Mordini) című olasz filmnek adnék: mindkettőből csak úgy sütött a problematika és a megformálás érdektelensége. A francia melodrámát Catherine Denevue és Gérard Depardieu sem tudták megmenteni.

Innen szép nyerni - szokták mondani a sportban, amikor a csapat vesztésre áll és szinte reménytelenek az esélyei. A berlini filmfesztivál persze nincs katasztrofális helyzetben, mégis ideje volna összeszedniük a szervezőknek magukat. Mindent meg kellene változtatni ahhoz, hogy Berlin fényei újra ragyogjanak, s a fesztivál visszanyerje egykori rangját.