Szabó István, magyar rendező a XX. századot egy epikus filmmel zárta; A napfény íze egyben saját filmművészetének is összegzése. E filmben a rendező munkásságára jellemző összes eddigi motívum megjelent.
Nem hiányozhattak tehát az olyan témák, mint az egyén biztonságának kérdése az őt körülvevő valóságban, vagy az identitás-keresés problémája a villámgyorsan fejlődő világban. A filmben a rendező kedvenc témaköre, Közép-Európa és Magyarország történelme is helyet kapott. Egy budapesti zsidó család három generáción át követett sorsa csak ürügyül szolgál az asszimiláció, a gyökérvesztés, a totalitárius rendszerekben való élet és az ezzel együtt járó veszélyek bemutatásához. Először az Osztrák-Magyar Monarchia tárul elénk, majd a Horthy-rezsim, végül pedig a Rákosi – Sztálin legjelesebb diákja – nevével fémjelzett kommunizmus. Látszólag különböző korszakok, de mint az Szabó filmjéből is kitűnik, az emberi drámák lényegében változatlanok, a történelem önmagát ismétli a jelszavakkal, szlogenekkel, ígéretekkel. S mindeközben kirajzolódik a keserű felismerés, hogy az ember saját biztonsága érdekében képes lemondani szabadságáról, és képes elfogadni egy erőszakkal fenntartott politikai rendszert. A rendező egy mélyreható megfigyelő tudományos érdeklődésével tanulmányozza hőseinek gyengeségét, akik a sors által osztott kudarcok, csapások ellenére sem tudnak tapasztalataikból a jövőre vonatkozó tanulságokat levonni. A soron következő generációk megismétlik atyáik, nagyapáik hibáit. A Habsburg államapparátusban magas pozíciót betöltő tisztviselő, a két világháború közötti jobboldali diktatúrában élő kiváló sportember valamint az erősödő kommunista rezsimben tevékenykedő buzgó fasisztaüldöző ifjú ugyanazon rendszerek áldozataivá válnak, amelyekbe határtalan bizalmukat vetették. A vak lojalitás, az engedelmesség, a hatalom és a döntések tévedhetetlenségébe vetett hit semmit sem ér, a hősök gondosan felépített világa és társadalmi kapcsolataik, amelyek segítségével helyüket keresték az életben, az első adandó alkalommal kíméletlenül megsemmisülnek. A hiszékenység elbukik, nem jelenthet megoldást mássá válni, mint amit a származás mutat. Más módon kell szembeszegülni a XX. század olyan veszedelmeivel, mint amilyenek a rendező szemében a nacionalizmus, a más nemzetiségűekkel vagy más vallásúakkal szembeni gyűlölet. „Ismerd saját helyedet és cselekedj saját lelkiismereted szerint!” – közvetíti hőseinek a rendező. A napfény íze tragikussága mellett azért mégis megszólaltat egy optimista felhangot, sugároz egy csöppnyi reményt, hogy az egyén befolyással lehet önnön sorsára. Bizonyos elvek semmilyen körülmények között, semmilyen politikai rendszerben nem avulnak el, amennyiben az ember nem hagyja, hogy mások döntsenek élete felett. Szabó a tudatos döntéshozatalt, a tettekért vállalt felelősséget, a totalitárius rendszer struktúráival való szemtől szemben fellépést méltatja.
Ezért tán, hogy következő érdekes filmje, a Szembesítés témája épp a könyörtelen, gyilkos diktatúrában tevékenykedő művész alakja köré épül. A rendező érdeklődésének középpontjában a művészet és politika közötti kapcsolat áll. E kérdéskör már Szabó ’80-as években forgatott híres trilógiájában is megjelent, leglátványosabban az Oscar-díjas Mephistóban ragadható meg. Milyen mértékben tudja megőrizni függetlenségét a művész, és tevékenysége mennyiben hitelesíti, igazolja a hatalom politikáját?
A háború utáni Berlinben az ismert karmestert, Wilhelm Furtwänglert „náci-átvilágító” bizottság elé állítják a III. Birodalommal való együttműködés gyanújával. A Mephistóban a Brandauer által alakított figura lényegében nem volt kitéve környezete ítéletének (kivéve a konformizmusát és gyávaságát bíráló egyéni szemrehányásokat), e feladatot a rendező – aki csak az események egymásutániságát ábrázolta – úgymond a nézőre hárította. A Szembesítésben viszont a karmesternek egy, az új háború utáni rendet képviselő, agresszív vádlóval szemben kell álláspontját bizonygatnia. Épp az amerikai kihallgató tiszt vádjaiban találjuk a művész háborús karrierjére vonatkozó tények interpretációját vagy nem ritkán túlinterpretálását. A két, egymástól homlokegyenest eltérő világ, két diametrálisan különböző morális nézőpont összeütközése nem hagyja érintetlenül a párbaj egyik résztvevőjét sem. Az egyenes gondolkodású amerikainak nincsenek problémái a jónak a rossztól való elválasztásával, számára a fehér az fehér, a fekete az fekete, közte nem létezik semmi, nincs felmentés a kollaborálásra, vagy arra, ha valaki saját hasznára hódol be a gyilkosoknak, még ha nem is vesz részt közvetlenül a bűntényekben. Viszont azt, hogy a vallató nem marad közömbös Furtwängler érvelésére, mutatja, hogy szükségét érzi összegyűjteni erejét a soron következő kihallgatás előtt, így újra végignézi a náci haláltáborokat dokumentáló archív felvételeket, hogy a vádlott iránt érzett mindennemű részvéttől megszabadulhasson. A karmester a korábban, már a Mephistóból is jól ismert érvekre – a náci állam működésére vonatkozó tudatlanságára – hivatkozva állítja, hogy semmilyen módon nem támogatta a hatalmat, kapcsolatait annak képviselőivel pedig a minimumra korlátozta. Magyarázatul a zene szolgál, amely nélkül a művész életképtelen, ezért marad az országban, hogy mindennemű konzekvenciára való tekintet nélkül teljesíthesse misszióját.
Két okból is nehéz bármelyik hős mellett egyértelműen letenni a voksot, vagy elfogadni az egyik nézőpontot. Először is, egyik figura sem egyértelmű annyira, hogy feltétlenül megbízzunk benne. Az Amerikait nem vezérli teljes objektivizmus tetteiben, a karmester életrajza sem egészen tiszta, ezért egyikük sem maradéktalanul megbízható. Másfelől bűnténynek számít-e az ember eltökéltsége, hogy a körülmények ellenére a saját életét élje? Hiszen a szövetségesek egyszerű polgárokat, tanárokat, cipészeket, vasutasokat stb. nem állítottak ítélőszék elé kollaborálás vádjával, pedig közvetett módon az ő munkájukat is felhasználták a rendszert építő gyilkosok. Az ehhez kapcsolódó következő probléma az, hogy egyenlő mértékben kell-e meg/elítélni a totalitárius rendszerben karrierjét építő művészembert – és mondjuk egy péket. Igaz, mindketten valamilyen mértékben a rezsim szolgálói voltak, de össze lehet-e őket hasonlítani? A rendező hajlamos e máig aktuális kérdést a belső felelősségtudat aspektusából vizsgálni. A felelősséget saját tetteinkért és döntéseinkért, amelyeket később nem kellene szégyellnünk vagy megtagadnunk. E gondolatok pedig már A napfény ízét is felidézik! Fazekas Eszter észreveszi e kontextusban a rendező epizódszerepét a Mephistóban, aki Göring fogadásán az egyik vendégként így szól beszélgetőtársához: „Szörnyű, hogy részt kell vennem ebben.” E megjegyzést nem csupán Höfgen világára vonatkozóan kell érteni, hanem szélesebb kontextusban, a világon mindenütt, ahol a művészeket a hatalom saját propagandájának támogatására használja fel. Érdemes megjegyezni, hogy a Szembesítés egy színházi darab alapján készült, amelyet azonban olyannyira átfordítottak a film nyelvére, hogy nehéz benne felfedezni a forrásmű elemeit.
Szabó legújabb filmjében, a Csodálatos Júliában (2004) viszont a színház világa uralkodik osztatlanul, ezúttal teljes mértékben kiiktatva a politikát. A film William Somerset Maugham Színház című elbeszéléséből készült (a művet először 1962-ben filmesítették meg Alfred Weidenmann rendezésében), Ronald Harwood forgatókönyve alapján. Harwood készítette a Szembesítés forgatókönyvét is (saját művéből), valamint a Zongorista szövegkönyvét Władysław Szpilman emlékirataiból, és Charles Dickens Twist Olivérjét is Roman Polański filmjeihez.
Szabót a valós világ és a színpadi valóság közötti határ összemoshatósága érdekli, a kamerával nyomon követi a színész teljes ön-odaadását szerepének. A címszereplő (az Arany Glóbusszal díjazott és Oscarra jelölt Anette Bening) ismert színpadi színésznő, sztár, a közönség kedvence, akit férje, és egyben a színház igazgatója, Michael (Jeremy Irons) halmoz el szerepekkel. Időnként emlékeztet a svéd Karenre a Találkozás Vénusszal című filmből, szeszélyes, hangulataiban kiszámíthatatlan, ellentmondást nem tűrő és környezetét maga alá rendelő díva. Az ismétlődő szerepek, előadások, sikerek fárasztóvá kezdenek válni, ráadásul tudatosítják az idő elkerülhetetlen múlását; a színésznő 45 éves korában fáradtnak, öregnek érzi magát és pihenésre vágyik. Júlia a hétköznapokban is folyamatosan szerepel, ismerősökkel vagy ismeretlenekkel találkozva az utcán mindig a játszott színdarabok hősnője marad. Még férjével való kapcsolatában is több a színjáték, a számítás, mint az érzelem, házasságuk egyébiránt – ahogy a férj szavaiból is kitűnik – modern kapcsolat, mindkét fél rendelkezik egy privát szférával, amelybe a másik nem avatkozik be. Júlia gyakorlatilag mindent a színpadnak szentel, a hozzá közelállókat eszközként kezeli, kész akár „holttesteken keresztül” elérni művészi céljait. Egyszerűen így kell viselkednie, ha a csúcson akar maradni, tudja, hogy mögötte már számtalan fiatal, türelmetlen tehetség várakozik.
A látszólag eltérő tematika és az angol valóság behatóbb elemzés után sok hasonlóságot mutat a Mephistóval. A cselekmény ugyanabban a történelmi időszakban játszódik: Németországban hatalomra kerül Hitler, Angliában pedig egyre növekvő nyugtalansággal figyelik a Kontinensen zajló eseményeket, habár a Csodálatos Júliában nincs közelebbi politikai utalás a helyzetre. Visszatérő figura viszont a saját, elszigetelt világában élő színész, aki a színpadon, a nagyközönség előtt szeretné beteljesíteni álmait. Júlia – szerencséjére – más politikai rendszerben él, számára idegen mindenféle paktum, vagy a totalitárius rendszertől való bárminemű függés. Máshol élve minden bizonnyal alá kellett volna vetnie magát mindezeknek, ha sztár akar maradni.
A berlini színház számító színészével ellentétben Júlia mégis megmutatja valódi arcát. Akkor történik mindez, amikor egy – egyébként a fiával egykorú – fiatalember iránt érzett szenvedélyes fellángolás ráébreszti, hogy nem bír nélküle élni. Átváltozását – a maszk levetését – a környezetében lévők reakcióját figyelve követhetjük nyomon, akik igencsak meglepődnek az „új”, „más” Júlia viselkedésén. Nem emelkedett többé, nem heveskedő, arrogáns, hanem kedves, szimpatikus, természetes. Autentikus életörömét nem a színpadból meríti, hanem a való világból, amelyben valójában mindeddig csak várakozott két szerep között. Szerencsétlenségére, amilyen gyorsan beleszeretett ő Tomba, az ugyanolyan hirtelenséggel fordul el tőle; hiábavalóak a liaison megmentését célzó drámai próbálkozások, a kétségbeesett és szánalmas féltékenységi jelenetek, a régi szép pillanatok végérvényesen elmúltak. Nem marad más hátra, Júliának vissza kell térnie a kíméletlen színésznő szerepébe.
A Csodálatos Júliában már nem az erkölcshöz és politikához kapcsolódó fundamentális kérdéskörök kerülnek a középpontba, hanem inkább a szokásos, hétköznapi emberi kapcsolatok, a pillanat öröme, az élet értékeinek megbecsülése. Úgy tűnik, hogy éppen e „másság”, frissesség, „könnyedség” adja a film erejét, bizonyítva, hogy alkotója nagyszerű képességekkel rendelkezik egy teljességében szórakoztató film elkészítéséhez is.
(A cikk a Kino című lengyel lap 2005/5. számában jelent meg. Fordította: Pászt Patrícia)
Kapcsolódó cikkeink:
Dan Fainaru: Szabó a kilencvenes években
U. M.: Többdimenziós, mozgó térfestmény – Szabó István-életműkiállítás a Potsdami Filmmúzeumban, 2003. március 14 - június 15. (Fazekas Eszter – Khell Zsolt)
Kárpáti Ildikó: Édes-keserű. Szabó István: A napfény íze című filmjéről
Széphelyi Júlia: Hagyományos Júlia. Szabó István: Csodálatos Júlia című filmjéről
Fazekas Eszter: A magyar film fő tendenciái (1945-1979)
