Majdnem tíz éve találkoztunk először, a Széchenyi Szakkollégiumban, ahol egy filmes kurzust tartottam. a akkor filozófiát és filmelméletet hallgatott az egyetemen, s most is lelkesen idézi fel élményeit: Tarr Béla revelatív filmjét, a Családi tűzfészket. Mint mondja: ritka, hogy valakinek már az első filmjében benne van szinte mindaz, ami a későbbi munkáit naggyá teszi. A kurzus után megszakadt a kapcsolatunk, s most az Anifest után találkoztunk újra.

Mi történt veled azóta?

Azután egy ideig Norvégiában tanítottam, majd újra itthon folytattam a filozófiát Szegeden, de végül visszatértem Pestre. Ahhoz a baráti körhöz, akikkel még az egyetemen irodalmi lapot szerkesztettünk, Theleme címmel. Ugyanattól a bölcsészindulattól vezérelve irodalmi kávéházat akartunk „nyitni”, ahol a felolvasás mellett rendszeresen lennének filmvetítések, beszélgetések a filmesekkel. Ahol a filmvetítés emberek közötti kapcsolat lehetne, s nem gépi, automatikus rendszer, ahogy a filmkészítés sem az, hanem élő emberek személyes teljesítménye. Vissza kell térni a régi mozikhoz a multiplexek világából, hogy ismét emberi léptékű legyen a mozikultúra.

Amikor sorra szűntek meg a mozik, s ez kínálta a lehetőséget álmaitok megvalósítására.

Először a régi Filmmúzeumot, (később Broadway) próbáltuk kibérelni. Szerkezete megfelelt az elképzeléseinknek: hogy ne csak beszívja, majd kidobja a nézőt, hanem befogadja, legyen egy olyan köztere, ahol a film hangulata kiterjed a nézőre. Elképzelésünket támogatta az Örökségvédelmi Hivatal, mivel a mozit az eredeti építészeti koncepció szerint terveztük felújítani. A mozivédők is támogattak, bár fontos különbség, hogy mi nem feltétlenül a régi mozikat akartuk újraéleszteni, hanem a régi mozik hangulatát. A kerületi önkormányzat hajlott arra, hogy bérleti szerződést kössön velünk, amiről megjelent egy cikk a Népszabadságban. Erre megjelent egy vevő, aki szerencsére kulturális célra használja fel az épületet, színházzá alakítja át a mozit: más műfajt és más minőséget kínálva. A terveinket ugyan fel kellett adnunk, de végül is örülünk, hogy renoválták ezt a gyönyörű mozit. Utána az Átriummal próbálkoztunk, amely filmszínházi funkciójában védett épület. Tárgyaltunk a Budapest Filmmel, akik úgy ítélték meg, hogy az Átrium eredeti formájában már nem tudja a modern közönségigényt kiszolgálni. Szerintük a mozi jövője a térhangzásban, a légkondicionálásban, a kényelemben van – szerintünk viszont nem jó irány, ha ilyen szempontok alapján tartanak jónak vagy rossznak egy mozit. Nyilván nem azért beszéltek le az Átriumról, mert a Mammut mozi közönségét féltették tőlünk, hanem azért, mert a fővárosnak más tervei voltak az épülettel. Ezek persze azóta sem valósultak meg. Gondoltunk a volt Híradó mozira, de szóba sem jöhetett, mivel egyházi tulajdonban van; és úgy tudom, hogy ami a Bástya moziból megmaradt, az is elkelt nemrég.

Hozzátok képest Bertolucci álmodozói nem nevezhetők cinefileknek! Ami veletek történt, az olyan, mint egy rémmese. De kik is vagytok, kit takar a többes szám?

Kiss Attila, Bart Dani, Bertényi Gábor, Gauder Márk – a rajzfilmes Áron testvére -, Zsendovits Ábel, bölcsészek: van közöttük magyar és angol szakos, művészettörténész és filozófus.

Egyikünk sem rendelkezett olyan gyakorlati – gazdasági, művelődésszervezési – ismeretekkel, ami ilyen vállalkozáshoz szükséges. Ha lett volna ilyen tudásunk, talán bele sem kezdünk. De ha nem vágunk bele, nincs ez az egész. Nem jött volna létre az első Szimplakert sem, amelyet a Kazinczy utca másik végén nyitottunk meg. Oda egy parkolón át, egy rozsdás vasajtón lehetett bejutni, s aki belépett, mintha egy Kamondi filmben találta volna magát. Eleinte kevesen ismerték a járást, de amikor idén nyáron átköltöztünk ide, a Kazinczy 14. alá, a törzsközönség utánunk jött. Itt kialakítottuk a kerthelyiséget és a kertmozit. Korábban a Millenárison rendeztünk szabadtéri vetítéseket az eltűnt kertmozik pótlásaként. Ott állt mellette a Pagony nevű kávézónk, így a bevételből tudtuk fedezni a vetítéseket. 2004 elején belevágtunk a filmforgalmazásba is, megalakítottuk a Szimplafilmet.

A huszonévesek körében ismernek titeket, de a filmszakmában nem, ami hátrányt jelenthetett.

Nulláról indultunk, tapasztalatunk sem volt, naivan vágtunk bele, fejjel mentünk a falnak. Mi voltunk a legkisebbek a filmpiacon, s bizonyára sok baj volt velünk-miattunk, mert mindent máshogy, a saját elképzeléseink szerint akartunk csinálni.

A forgalmazók nem láttak bennetek vetélytársat?

Minden forgalmazó tudja, hogy mostanában túlkínálat van a filmpiacon, és kezdetekben valóban voltak olyan hangok, hogy semmi szükség újabb forgalmazókra, mert a meglevők is bőven el tudják látni filmmel a mozikat. De szinte ugyanezt hallottuk már egyszer a kis Szimpla kávézó nyitása előtt is: van már elég szórakozóhely, zöldfülűként teljesen esélytelenek vagyunk a nagyhalak között. Aztán kiderült, hogy – mondjuk véletlenül – pont olyan dolgot csinálunk, ami addig hiányzott. Ma már senki nem mondja, hogy a Szimplakert naiv kísérlet, hiszen gombamód szaporodnak a környéken a hasonló típusú helyek, egész ágazat nőtt ki belőle. Tehát amikor 2004 elején, a Szimplafilm indulásakor valaki azt mondta nekünk, hogy „Isten hozott a csődbizniszben”, akkor én azt kifejezetten jó előjelnek tartottam.

Hogyan született az animációs fesztivál gondolata?

A mozival együtt. Szerettük volna, ha a Broadway vagy az Átrium az animációs műfaj otthona lenne, és ehhez saját forgalmazásban animációs filmeket is be akartunk hozni. Mozink akkor még nem lett, viszont filmek közben is születtek, s a korábbiak is jók maradtak. Kapcsolatot kerestünk fesztiválokkal, forgalmazókkal, animációs főiskolákkal, azzal a szándékkal, hogy lássuk, és majd egyszer bemutassuk, hol és hova tart ma az európai animáció. Végül úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg a mozit, inkább fesztivál formájában mutatjuk be a válogatásunkat. Az első, 2003. augusztusi fesztiválra 60-70 vizsgafilm érkezett, s díszvendégként eljött egy bámulatosan szép filmeket készítő francia animátor, Alain Escalle is. Az AniFest1-en mintegy nyolcszázan jártak. Az idén már 160 filmből száznegyvenet tudtunk levetíteni csaknem 3700 néző előtt. Emellett négy új, egész estés filmet is bemutattunk premier előtt: Corto Maltese, Halhatatlanok, Nyócker, Özönvíz. Retrospektív vetítést tartottunk az angol Aardman Stúdió és az észt Priit Pärn filmjeiből, aki a fesztivál díszvendége, s a zsűri elnöke volt.

Ez a nézőszám a kétszerese a hasonló profilú Kiskakas fesztiválénak (2oo3. nov.), ahol 12 vetítést tartottak. Az Anifesten viszont 30 előadás volt - beleszámítva a versenyen kívülieket. Kevesebb rendezvény nem lenne több?

Olyan rangos fesztivál, mint a kecskeméti, csak háromévente van. Mi szeretnénk a köztes időben is ébren tartani az érdeklődést e filmek iránt, szeretnénk kooperálni más hazai és külföldi rendezvényekkel. A Kiskakas ugyan hasonló jellegű, de nincsenek olyan nagy ambíciói, mint az AniFestnek, hiszen a szervezői maguk is rajzfilmesek, így velünk szemben nincs idejük arra, hogy akár egész évben a fesztivál szervezésével foglalkozzanak. Az AniFest költségvetésének jelentős részét az Európai Unió Media Plus programjától kaptuk, és idén a házigazda Uránia mozi jóvoltából már pénzdíjat is ki tudtunk adni. A kétezer eurós díjat 2004-ben az angol Nicholas Losse, a National Film and Television School hallgatója kapta Lloyd in the Corner című filmjéért a szakzsűritől, amelynek Priit Pärn mellett Gauder Áron és Varga Balázs volt a tagja. Emellett volt közönségdíj, amelyet a cseh Martin Duda, a prágai FAMU hallgatója kapott a Kontaktért, az ökumenikus zsűri díját pedig a belga Remi Durin (La Cambre, Brüsszel) nyerte Midi et quelques… című rajzfilmjével.

Az Uránia alkalmas reprezentatív események rendezésére és nincs is messze a Kazinczy utcától, a Szimpla kerttől – térben, de külsőségekben mégis messze van a ti romvárosi érzést nyújtó mozitoktól.

Mi nem kozmetikázunk, úgy gondoljuk, hogy ez a lepusztult hely ugyanúgy Budapest szerves része, mint a Kazinczy utca vagy az egész zsidónegyed. Mi ezt így szeretnénk „belakni”, nem takarjuk el álfalakkal-homlokzattal, az nem lenne hiteles. Így van a helynek aurája, hangulata, ezért jött, jön ide a törzsközönségünk, s jórészük átjött az Urániába is, ahol több teremben többször vetíthettünk telt ház előtt, és így sem fért be mindenki. Nagy segítséget jelentett, hogy ott rendezhettük a fesztivált, amihez hozzájárult a Kulturális Minisztérium, az MMKA, a főváros, az Észt, a Francia, a Szlovák és a Goethe Intézet, a Gépbolt.hu – 14 számítógéppel – valamint a Titanic stábja: Seres Mariann, Mező Dorka, Kubiszyn Viktor, Köllő Killa, akik fesztiválszervezői tapasztalatukkal nagyon sokat tettek a zavartalan lebonyolításért.

Az eredeti célt hogy sikerült megvalósítani?

Idén már pályázni kellett a fesztiválra, amelynek az építészet volt a témája, ami az animációban is fontos – még ha 2 dimenziós is – nemcsak a natúrfilmben. Ez alapján 33 mű került a versenybe, s az építészet jegyében tartottak közös workshopot a magyar Építész Mesteriskola tagjai: Gaul Cicelle, Józsa Ágota, Kovács Zoltán, Mészáros Erzsébet és Szeift Zsuzsanna, és külföldi animációs diákok: Remi Durin és Jeremie Mazurek Belgiumból, Agnes Rama és Azad Luzbaronian Franciaországból, valamint Kaja Wright Polmar és Morten Nyutstumo Norvégiából.

Milyen képet alkothatott a néző az európai animációról?

Nem feltétlenül teljes képet, de mindenképpen sokszínűt. Az angolok, írek inkább filmben gondolkodnak, nem annyira vizualitásban. A franciák viszont vizuális poénokra, gegekre helyezik a hangsúlyt, ahol a látvány közvetlen jelentése adja a történet gerincét. A németeknél a technikai kunsztok dominálnak. A kelet-európai filmeknek – az első fesztiválhoz képest örvendetesen nőtt a számuk – a technikai (tehát pénzügyi) hiányosságait a gondolatgazdagság „pótolta”. Nemcsak a technikai, de a műfaji és stiláris változatosság is jellemezte a látottakat.

Mint a fesztivál művészeti vezetője, hogy látod, hol tart ma az animáció?

Ezek az ujjgyakorlatok, vizsgafilmek még kiforratlanok, ezért sem volt egyenletes a mezőny, volt 8-10 jó munka, de nem volt kiugró alkotás. Ezek alapján korai megítélni, hogy hol tartanak, mint inkább azt, hogy hova tartanak. Bátran nyúlnak a különböző eszközökhöz, vannak ötleteik – ami nem minden esetben elég egy filmhez, ha az kidolgozatlan, ha hiányzik az alaposság, a munkaigényesség. Lehet kifogásolni a történetmesélés hiányosságait, gyengeségét – ami más oldalról nézve a (régi) kötöttségektől: a dramaturgiától, műfajtól való szabadulást, az egyéni fantázia, látásmód szabadságát, a formai, grafikai játékosságot, a kísérletezést jelentheti. Az új és újabb technikák a kifejezési lehetőségek bővülését szolgálhatják – és a szűkülését is.

Elkorcsosulást vagy a műfaj demokratizálódását hozza-e a - forradalmi(?) - technika, ma még nyitott kérdés, de az animáció egyik fő kérdése, ami tisztázásra vár. Ezt tükrözték a szakmai viták is: az animáció helye a művészetben, valamint a 2D és 3D közötti különbségek vitája. Bár a versenyben csak egy magyar film szerepelt (Koós Árpád: Space ), de a vetítéseken, fórumokon már többen képviselték a szakmát. Igaz, volt, aki azért nem jött el, mert azt hitte, hogy ez a Manifeszt nevű érdekvédelmi csoport rendezvénye - ami jelzi, hogy milyen ellentétek vannak a szakmán belül. A „frontvonal” nemcsak a 2D vagy a 3D, a manuális és a digitális között húzódik. A negyvenéves középgeneráció képzőművészetben gondolkodik, ami belterjessé teszi az animációt, a fiatalok viszont sok esetben a Cartoon típusú filmeket preferálják. Leegyszerűsítve: a kommersz és a művészi áll egymással szemben, s nincs közöttük átmenet. A kérdés az, hogy lehet-e engedni a művészi értékekből a műfaj életben tartásáért, s ebben a sokat emlegetett negyvenes generáció nem ismer kompromisszumot. Igaz, hogy mindkét álláspont elég jól védhető, de az animációs szakma olyan kicsi, hogy a világban minden más helyen az összetartás erősebb, mint az esetleges ellentétek. Disszonancia van a filmkészítők és a forgalmazók között is. Utóbbiak nem nagyon lelkesednek a régi rajzfilmek újrajátszásáért. Kétségtelen, hogy az animációt és a rövidfilmet általában nehezebb eladni, mint a játékfilmet, ugyanakkor például 2004-ben a legnézettebb mozifilm történetesen animáció volt.

A nehézségek ellenére ti mégis belevágtatok. A Nyóckert külföldön akarjátok forgalmazni, beneveztétek a berlini filmfesztiválra.

Nemcsak a versenyben, de azon kívül a Panorámában és a Függetlenek Fórumán is próbálkozunk, így jobban felfigyelhetnek a filmre. Emellett mi vállaljuk a film külföldi reprezentációjának a költségeit, ami elég sok lesz, mert rengeteg fesztiválra el akarjuk vinni.

Nem lett volna egyszerűbb a Filmunióval társulni?

A Filmuniótól rengeteg segítséget kapunk, de a kísérlet elvileg arról szól, hogy a magyar filmek csak masszív állami szerepvállalással érhetnek-e el sikereket külföldön, vagy esetleg üzleti alapon is. Igaz, ezt is viszonylag kevés pénzzel, de sok lelkesedéssel és munkával csináljuk, mint a kertmozit. Eddig főleg kis költségvetésű filmeket forgalmaztunk, mint a chilei Sabadót, aminek egyébként már a gyártási költsége is 40 euró volt, számos fesztiváldíjat nyert, de Chilén kívül csak itt, a világ másik felén került a mozikba. A tunéziai Datolyát néhány vetítés kivételével csak a mi mozinkban lehetett látni. Az Ikrek, egy kísérleti „dogmatikus” dán film esetében nem számítottunk nagy sikerre, a Schultzét viszont eddig háromezer néző látta, ami művészfilm esetében nem is olyan rossz: ment a Művészben, a Toldiban, az Odeonban és az Urániában, s a televíziókat is érdekli. Az utóbbi két film forgalmazására az MMK-tól kaptunk támogatást, de ma több a művészfilm, mint amennyinek a vetítéséhez hozzájárulhatnak. Ebben is segíthet az EU, ha több tagországában összehangoltan forgalmaznak egy filmet, azt 30 %-kal támogatja, ami később elérheti az 50%-t is. Kérdés, hogy az EU gazdasági helyzete ezt meddig engedi meg. 2004-ben a magyarországi forgalmazást és a mozi üzemeltetést tanultuk ki, 2005-ben a nemzetközi filmkereskedelemre koncentrálunk.

Másik célunk nemcsak az, hogy az animációnak közönséget toborozzunk, hanem differenciáljunk a minőség és a műfajok alapján. Hogy a filmeknek legyen szerves kapcsolatuk, diskurzusuk a közönséggel, ne csak szakmai visszacsatolásuk. Ezt kezdtük el, amikor a Sabado kísérőfilmjeként vetítettük Pálfi Szabolcs Busz című diplomamunkáját, illetve Csáki Laci Napok, melyeknek értelmet adott a félelem című kréta-animációját, valamint amikor a kertmozinkba meghívtuk a vetített filmek alkotóit: Groó Dianát, Surányi Andrást, Papp Gábor Zsigmondot és Szabó Istvánt. Miután befejeztük a 35 férőhelyes kertmozi téliesítését, folytatjuk a rendszeres vetítéseket a Nyóckerrel, az Ügynök életével, a Schultzéval és sok más animációs, dokumentum- és művészfilmmel. 2007-es tervünk, hogy beszállunk a filmgyártásba: átlátni, végigkísérni és segíteni egy film születését, életútját, ahogy ezt a Nyócker esetében részben már most is csináljuk.

Miközben hallgatom a történeteteket, eszembe jut pár évvel korábbi beszélgetésem egy francia film-megszállottal, Christian Guinot-val, aki a 70-es években néhány lelkes egyetemista társával elhatározta, hogy a válságba jutott rövidfilmnek közönséget, fórumot teremt Clermont-Ferrand-ban, ami akkor ismeretlen hely volt. Azóta e „műfaj” zarándokhelye, a világ egyik legnagyobb kisfilmes fesztiválja lett, új székházba költöztek, de most is úgy élnek és dolgoznak, mint egy közösségben. Mi pedig most ülünk az irodátok egy helységében, ami a berendezésével egy kiköltözés előtti kommunára emlékeztet.

Nem akarunk mamutvállalkozás lenni. A Szimplafilm ugyan még nőhet, az Anifestet 2005-ben is megrendezzük, már megvan a témája: az animáció és a natúr film narratológiai viszonya, de ebből sem szeretnénk megafesztivált, a harmadik után irreális lenne a növekedés. Nem Magyarországon szeretnénk nagyok lenni – inkább Európában kicsik. Lehet, hogy tíz év múlva valóban üzleti vállalkozás leszünk, de ez ma még elképzelhetetlen. Én azt szeretném, ha lenne egy szabadtéri mozink valahol a tengerparton, ahol a sziklákra lehet vetíteni.

Az interjú 2004. decemberében készült.