2005. augusztusa óta – kisebb szünetekkel – Budapesten forgat Maja Komorowska, Andrzej Wajda és Krzysztof Zanussi fimjeinek Európa-szerte ismert alkotótársa. Elek Judit A hét nyolcadik napja című, készülő filmjében alakít főszerepet, egy idősödő táncművésznőt, akinek férje halála után teljes mértékben feje tetejére áll, ellehetetlenül az élete. Maja Komorowska elismert színpadi színésznő is, az egyik forgatási szünetnek éppen a belgrádi színházi fesztiválon való részvétel volt az oka, ahol két, Krystian Lupa rendezte darabban lépett fel, hatalmas sikerrel.
A filmnek még egy lengyel szereplője van, Franciszek Pieczka, akit Elek Judit egy korábbi filmjéből, a Tutajosokból, illetve Groó Diána nemrég bemutatott filmjéből, a Csoda Krakkóban címűből azok a magyar nézők is megismerhettek és megszerethettek, akik nem különösebben járatosak a lengyel filmművészetben.
Egy évvel ezelőtt látott napvilágot Varsóban, az Errata kiadónál a Pejzaż – Rozmowy u Maj± Komorowsk± (Tájkép – Beszélgetések Maja Komorowskával) című kötet. Az életinterjút Barbara Osterloff, a neves művészeti szakíró készítette. Az alábbi, a Jerzy Grotowskival való együttműködést, illetve a filmes pályakezdést taglaló részletet az érintett szíves hozzájárulásával közöljük.
Hogy kezdődött a munka Opolében?
Kezdetben még nem létezett a kötelező gyakorlás. Az első szerepem Aglája volt Dosztojevszkij Félkegyelműjében, amit Waldemar Krygier rendezett. Érdekelt a szerep, az előadásra jól sikerült vállalkozásként emlékszem vissza. Sokat játszottuk, jártunk vele Krakkóban is. Miskin herceget Zbyszek Cynkutis alakította. Az előadásnak létezett Nasztaszjás és Nasztaszja nélküli változata. Ezt a szerepet Ewa Lubowiecka alakította. Amikor Ewa nem játszott velünk, a székét fekete gyászfátyol fedte, ez azt volt hivatva jelezni, hogy Nasztaszja halála után vagyunk. A színtér közepén állt az asztal, körülötte székek, a nézők pedig a tér két oldalán ültek. Mi az asztal körül és az asztalnál játszottunk. A jelmezeket Waldek Kryger tervezte, fantasztikusan festői volt az egész. Az én jelmezem fekete, fehér és vörös tónusú volt, a fejemen a pravoszláv szerzetesnők fejfedőjére hasonlító valamit viseltem. (…)
És mikor kezdődtek a gyakorlatok?
Kicsit később. Rengeteget gyakoroltunk együtt, ezek a legkisebb mértékben sem emlékeztettek a színművészeti főiskoláról ismert gyakorlatokra. Össze sem lehet hasonlítani őket. (A főiskolán különböző etűdöket csináltunk, pl. „táviratot kaptál, hogy meghalt egy közeli rokonod.”, „nyertél a lottón”, „tűz van”.)
Ezeket az egész testet megmozgató gyakorlatokat Rena Mirecka vezette. Először a fejjel kezdtük, utána jött a váll, kar, tenyér, csípő, láb. Hogy festett ez az egész? A kéz, a tenyér megmozgatása például egyszerű volt, körkörös mozgást igényelt, úgy, hogy közben a kart maximálisan ív alakban tartottuk. Amikor a tenyér lefelé irányult, az ujjaknak visszahajolva el kellett érniük a csuklót. Meg kellett törni az izületek ellenállását, hogy a mozgás minél könnyedebb, minél folyamatosabb legyen, meg kellett szabadulni az erőlködéstől. Ebből a mozgásból kellett kialakítani aztán a jelenetet, amelynek volt eleje, közepe és vége, ám az alapját mindenképpen az asszociációk, az impulzusok jelentették.
Miképpen alakultak ki ezekből a mozgássorokból a színészi etűdök? A kéz munkája alapján próbálom megvilágítani, mi történt az egyes mozgássorokban. Amikor a kéz a magasba emelkedik, van egy pillanat, amikor az embernek magától adódóan a búcsúzkodás jut az eszébe. Az asszociáció attól függ, melyik pillanatban állítom meg a tenyeremet, mintegy „kikockázva”. Amennyiben éppen a tenyér oldalirányú mozgása során, akkor azt gondolhatjuk, hogy valakinek irányt mutatunk, és az etűdöt felépíthetjük erre a témára. És így csináltuk ezt az egész testtel: volt olyan etűd, ami a fej mozgásából indult ki, máskor a váll, csípő, láb jelentette az alapot. (…)
Aztán ebből az egészből valahogy ki is kellett jönni. Hogy zajlott ez? Mit érezhetett a test? Vajon tisztában volt-e vele, hogy egy pillanattal korábban valami fontosat csinált? Máris itt volt az új lehetőség: „fel kellett tekerni” a gyakorlat szőnyegét. Először mindig a lábat szabadítottuk fel, aztán fokozatosan az egész testet, amíg el nem jutottunk a magzati pozícióig. Ha a test ténylegesen részt vett a keresésben, maga diktálta a teendőket. Amennyiben az egész folyamat helyesen kerül végrehajtásra, a néző semmiféle fizikai (technikai) erőfeszítést nem észlel. Az etűd magával ragadja a képzeletét. (…)
Egyszer Jerzy Grotowski tematikus hang-etűdöket talált ki. Sehol másutt nem találkoztam ilyesmivel. Mindenkinek ki kellett választania egy dal pár sorát, és annak alapján kellett felépítenie az etűdöt. Én az alábbi részletet választottam: Az ablakban ott állt a lány, olyan szép volt, akár a virág. Ezekkel a szavakkal, a dallam folytonos változtatásával kellett bemutatni egy lány történetét, amit én találtam ki. Ekkor értettem meg, hogy nem elég, ha az ember kitalál valamit, annak a történetnek kommunikatívnak kell lennie. Ismét nyakon kellett ragadnom a képzeletemet, hogy ugyanazokat a szavakat úgy ejtsem ki, úgy támogassam meg a dallammal, hogy – mindennemű mozgás nélkül! – el tudjam mesélni az egész történetet.
A lány először fiatal volt, minden előtte állt, rá várt. A dallamnak ekkor csábítóan, figyelemfelkeltően kellett hangoznia. A lánynak később gyereke született, a dal szövegét és a dallamot ekkor altatódalként használta. Aztán valahogy elszomorodott. Ekkor ismét másképp kellett kiejteni ugyanazokat a szavakat – hanggal kellett visszaadni a szomorúságát és a „mozdulatlanságát”. (…)
Rengeteg ilyen etűdöt csináltunk, meg se tudnám mondani, hányat. Éjjel-nappal dolgoztunk. A legfontosabb a képzelet megtornáztatása volt. Megesett, hogy Grotowski adta meg a témát, máskor mi találtuk ki. Gyakran merítettünk ötletet az állatvilág megfigyeléséből. (…)
Aztán eljöttem Jerzy Grotowski színházából. Ma is gyakran kérdezik tőlem, miért. Úgy érzem, helyesen döntöttem. A döntés olyan értelemben közös volt, hogy mind a ketten megértettük, hogy a magam útját kell járnom. Ennyit szeretnék erről mondani. Mellesleg szerintem Jerzy Grotowski korábban megértette, mint én, hogy „le kell válnom” az együttesről, és egyedül kell folytatnom a keresést. Tudta, hogy nem vagyok képes teljes mértékben átadni magam a Laboratórium Színháznak. Akkoriban már megvolt a fiam, ez a tény mindenképpen befolyásolta a döntéseimet, az útkeresést. (…)
Viszonylag későn kerültél be a film világába, elmúltál 30, így bizonyos szerepeket már nem játszhattál el. Az első filmszereped azonban felkeltette a közönség érdeklődését. Ezt írták: „Olyan színésznővel van dolgunk, amilyet lengyel filmben még nem láthattunk”. A Családi életet [Krzysztof Zanussi filmje 1971-ből – a szerk.] követően azon is csodálkoztak, hogy íme, megjelent a vásznon egy ismeretlen színésznő, aki valami eredetit tudott mutatni. Ez meglehetősen furcsa paradoxon, hiszen akkor már magad mögött tudhattad a Grotowski-időszakot, és számos kiemelkedő szerepet játszottál el a wroclawi Wspólczesny és Polski Színházban.
Igen. De ennek ellenére a hetvenes évek elején fogalmam sem volt a kameráról. Az, ahogy a vásznon léteztem, ahogy mozogtam, szükségszerűen más volt, a legkevésbé sem filmszerű. Lehet, hogy ez gyakorolt akkora hatást a nézőkre. (…) Krzysztof Zanussi Családi élet című filmjében komoly, nagy szerepem volt. A rendező nagyon bölcsnek és türelmesnek bizonyult a velem folytatott munka során. Állandóan faggattam, hogy futhatok-e normálisan, járhatok-e normálisan, úgy, mint az életben. Isten igazából ekkor találkoztam először a kamerával.
És ez lett az első nagy filmes sikered. A Családi élet számos díjat nyert, ez az alkotás képviselte Lengyelországot a cannes-i filmfesztiválon. Hogy született meg az alakítás?
Bizonyos értelemben anyámnak köszönhetem, hogy játszottam a filmben. Azzal kezdődött, hogy Krzysztof Zanussi felajánlotta nekem Bella szerepét. Úgy éreztem, képes vagyok eljátszani. Aztán Krzysztof megjelent Komorówban (M. K. szülővárosa – a ford.), és azt mondta, próbafelvételt szeretne csinálni. Én ezt a rendező elbizonytalanodásaként éltem meg. Tulajdonképpen meg is értettem. Ismeretlen színésznő voltam, a filmben pedig számos nagy lengyel színész (Halina Mikolajska, Jan Kreczmar, Jan Nowicki, Daniel Olbrychski) kapott szerepet. Amíg Krzysztof hitt abban, hogy el tudom játszani Bella szerepét, én is hittem. Amikor azonban felmerült a próbafelvétel ötlete, és én megéreztem, hogy Krzysztof nem biztos a döntésében, elment a kedvem az egésztől. Nemet mondtam. És ekkor a mamám (mennyire emlékszik az ember az ilyesmire!) azt mondta, hogy az ember igyekezzen jól nevelt lenni. Ha valamit megígértünk, el kell menni és meg kell csinálni.
Így is történt. Adtak valami pongyolaféleséget, megfésültek, talán még műszempillát is kaptam. A lényeg az, hogy a tükörből egy ismeretlen arc nézett vissza rám. Nem is volt kellemetlen a látvány. Én azonban továbbra sem hittem a dologban. Elolvastam a szöveget, amit azonban nem tanultam meg korábban, nem „adtam bele” mindent, aminek megvolt a jó oldala, ugyanis teljesen el tudtam lazulni. Mondtam a szöveget, már ahogy emlékeztem rá, nem teljesen pontosan. Witold Sobociński, a fantasztikus operatőr különös pillantást vetett rám… Aztán rögtön a próbafelvételt követően Krzysztof Zanussi fölhívott, vagy fel is keresett, mindenesetre közölte, hogy pontosan ezt kereste, erről van szó. És már nem akart más színésznőt.
Fordította: Kálmán Judit
