Hogyan került Moszkvába?

Tán egész életem másképp alakul, ha más gyerekkor adatik nekem. Szeretném, ha végre megértenének. Ezért, ha nem teher, kezdjük az elején. Nagyon-nagyon szegény gyerek voltam. Apám menhelyi gyerek, anyám meg félárva. Úgy ismerkedtek össze, hogy apám fiatalon Adler Izidor zsidó cipészmesterhez került, és beleszeretett annak lányába. Édesapám… de biztos érdekel?

Minden élet logikája érdekel…

…édesapám tüneményes, drága ember volt, zseniális cipész. Ámulva néztem, hogy hogyan tud egy iskolázatlan ember mindenféle lábakra mértani pontossággal cipőket szerkeszteni. Díjat is nyert a cipőivel, és grófoknak dolgozott egy híres cipészcég kihasznált alkalmazottjaként. Édesanyám természetét tekintve végtelenül optimista volt. Csodálatosan barátságos otthont teremtett nekünk, pedig mindig azon a főzeléken éltünk, amit anyánk a kertben termelt meg. A lakás pedig először egy pici üzlethelység volt, majd később bankkölcsönből Pestszentimrén egy szoba-konyhás lakás. De anyám árasztotta a szépséget magából. És nemcsak a lakásban! Gyönyörű alt hangját imádták a muzsikus cigányok. Gyakran fellépett velük a kultúrházban, amely dugig volt nézőkkel. Ő volt nekik a Sára. Felöltözött cigánynak, és imádta a zenekar. Gyerekkorában egy kántor el is akarta vinni taníttatni, de nagyapa nem engedte.

Akkor innen van a művészi véna?

Igen, de ő nem nőhette túl apja társadalmi szintjét. A szüleim nem ismerték azt, hogy szabadság. Egész életük a munkáról szólt. Édesanyám időskorára megvakult, mert hímzőnő volt. Monogramokat hímzett az urak selyemingére. Még éjjel a lámpa mellett is.

Ahhoz mit szóltak a szülei, hogy filmrendezőnek szeretne tanulni? És hogy olyan távol tőlük?

Kisgyerekkorom óta hallották, hogy színésznő szerettem volna lenni. Az egyedüli rendszeres szórakozásunk a moziba járás volt. Meseautó, Jávor Pál, Kabos Gyula, Karádi Katalin… szerelmes voltam a filmbe. Szerepeket játszottam a tükör előtt. De fel sem merült bennem, hogy jelentkezzek a Filmművészetire. Nem hittem benne, hogy felvennének. Ezért tanítónak akartam menni, de oda – a származásom miatt – nem vettek fel. Ezért, amikor adódott a moszkvai lehetőség a szüleim támogattak, sőt nagyon büszkék voltak. Hogy hogyan kerültem pont Moszkvába? Ehhez még muszáj mesélnem kicsit az azt megelőző évekről. ’44-ben nagyon romantikus, naiv kislány voltam. Mélyen hívő – hetente áldozó - katolikus. Anyámnak reverzálist kellett adnia számomra. Tehát apám után csak katolikus lehettem. Titkárnőként dolgoztam, miután a polgári után elvégeztem a kereskedelmit. Egyik vasárnap megjelent a házunkban öt fegyveres nyilas. Én nyitottam kaput. Kérdezték, hogy itt lakik-e Katkics Károlyné. Igennel válaszoltam. Bejöttek és közölték anyámmal, hogy csomagoljon háromnapi hideg élelmet. Zokogni kezdtem, mire megkérdezték, hogy miért sírok. Mondtam, hogy anyámért sírok, mert a lánya vagyok. Erre kiadták a parancsot, hogy én is pakoljak. Hosszan mesélhetném az átélt borzalmakat, megaláztatásokat.

Megjárták Németországot is?

Mi a szerencsések közé tartoztunk, mert jólelkű árja emberek addig szervezkedtek kapcsolataik révén, míg végül kiszabadítottak bennünket. Bujkálva, de átvészeltük a háborút. Örök hála nekik. De sok emlék él bennem kitörölhetetlenül: a plébánosomnál lévő náci tisztvendégek és a rideg fogadtatás, amikor a templom előtt vonultattak el minket és én beszaladtam elköszönni tőle; a félmeztelen mosakodásaink rendőrök előtt vályúban; lóistállóból kialakított tömegszálláson éhező anyák pici gyerekkel; grízleves rozsdás csajkában; börtönben a rácsok mögül kinyúló karok élelemért. De a bujkálás alatt is reszkettem a látottaktól: teherautó, melyre 3-4 éves sikoltozó gyerekeket dobáltak fel az Október 6. utcában; a Körúton fiatal nőt üldöző nyilasok; Németországba önként vonuló árják menete… azóta ezekről már mindenki tud. De átélni egész más volt! A védett, falusi életem felborult, anyámmal lélekben a halálra készültünk.

Bár ma ezt a szót nem lehet Magyarországon kiejteni, de el tudom képzelni, hogy ezek után valóban felszabadulás volt önöknek az oroszok győzelme.

Igen, mindennek két oldala van. Jól látod. Nekem az is természetes volt, hogy örömmel vettem részt a pártmunkában Pestszentimrén. Érző lelkű, börtönjárt ember volt akkor a pártitkár. Egy célunk volt: újra felépíteni a mi kis falunkat! Visszaállítani a normális életet. De úgy látszik ezzel sem értett mindenki egyet. Egy alkalommal egy iskolát akartunk kitakarítani. A katonák emiatt érkezésünk előtti napon aknamentesítették. De egy „jóakarónk” éjjel betett egy aknát az egyik terembe. A legjobb barátnőmet a szemem láttára tépte darabokra … Szóval ennyi-ennyi élmény után a MADISZ titkára lettem, sőt Rákosi titkárságán dolgoztam egy ideig. A beszédeit gépeltem egy másik kolleganővel. 1948-ban központilag jött a felhívás, hogy akinek az érettségije megvan, jelentkezhet a Szovjetunióba továbbtanulni. Úgy döntöttem, hogy megyek. Bementem Rákosihoz elbúcsúzni. Kérdezte, hogy mit szeretnék tanulni. Mondtam, hogy a rendező-szak betelt, így talán majd nyelvet tanulok, bár ahhoz semmi kedvem. Azt ajánlotta ekkor, hogy menjek agronómusnak vagy bányamérnöknek, amire szüksége van az országnak. Erre felkiáltottam: „Ne tessék már ilyet mondani!”. Erre - átszólt Révai Józsefnek telefonon, hogy intézkedjen, mert „Ilona rendező szeretne lenni”. De – mint kiderült - mégsem szólt át senki az egyetemre. Amikor megérkeztem Moszkvába, nagy tömegben voltunk fiatalok a tornateremben. Sokan egyenesen a frontról jöttek és még katonaruhában jártak, civil ruhájuk nem lévén. Diákok fogadtak bennünket és nézték a filmesek listáját. Kiderült, hogy nem vagyok rajta. Így elküldtek az Uralba egy évig oroszt tanulni, és onnan nyílt lehetőségem kérvényezni, hogy átvegyenek Moszkvába filmrendezőnek.

Kik voltak még kint magyarok?

Mészáros Márta, Kolonits Ilona, Herskó János, Köő Sándor, Tóth János, Mátai László, Barnassin Anna és Cigány Tomi, akit sosem említenek itthon, pedig a Máté passiója című. dokumentumfilmjét Oscar-díjra jelölték. Elfelejtették, talán azért, mert ő is Moszkvában tanult.

Milyen filmeket néztek kinn?

Számunkra akkor csodálatosak voltak a tsz-ekről készült énekes, operettszerű filmek!

Voltak filmtörténetből is ismert oktatói?

Ragyogó elmék okítottak minket! A gyakorlati operatőri munkát például Eduard Tisszétől, Einzenstein operatőrétől tanultuk. Egy játékfilmet készítettünk a főiskolán, és ott ültünk a lábánál mind. Ő pedig elmesélte, hogyan hozták létre a fényhatásokat, amikor Mexikóban forgattak. Találkozhattunk személyesen Mihail Rommal is, aki később a Hétköznapi fasizmust forgatta. Lev Kulesov is tanított minket, akinek a felesége a némafilmek nagy sztárja volt. Mihail Csiaurelli volt a mesterünk, akit Sztálin halála után elintéztek. Meg is halt. Nem nagyon járt be, de amikor mégis, akkor beleszerettünk. Egy grúz ember lelke hatalmas, és ahogyan mesélni tudott, attól az egész évfolyam elájult. Szóval olyan hangulata volt az iskolának, olyan emberekkel voltunk körbevéve, akiket a világ elismert! Grigorij Alekszandrov, Szergej Geraszimov, Julij Rajzman és Ivan Pirjev is tanáraink voltak. Nekem ez a hat év csoda volt. Barátokat szereztem, tanáraimmal leveleztem. De olyan diáktársaim voltak, mint például Nyikita Mihalkov, Bondarcsuk, Csuhraj (Ballada a katonáról, Tiszta égbolt, stb.) Ők fölöttem tanultak.

A sztálini diktatúra nem árnyékolta be ezeket az éveket?

Mi nem tudtuk, hogy mi van a világban. Nem tudtuk, hogy mit jelent a gyakorlatban a sztálinizmus. Rajongtunk a vezérért! Megnyerte a háborút, így menekültem meg a haláltól. Sok szubjektív elem van abban, hogy az ember miért csapódott ahhoz a politikai táborhoz. Ennek ellenére a ’80-as években sok mindennel vitatkoztam. És 1990-ben abbahagytam a pártmunkát.

Az egyetem után itthon milyen lehetősége adódott a filmes munkára?

Azt tervezték, hogy a Pannónia Film mellett megalakul egy Gyerekfilm Stúdió, és annak én leszek az első rendezője. Még a megalakulása előtt leszerződtem velük. De egy alkalommal tolmácsoltam egy kormánydelegációnak, ahol megismertem K. Nagy Magdát. Ő az, aki később könyvet írt Balázs Béláról. Tájékoztatott, hogy szerveződik a pártközpontban egy kulturális alosztály, aminek ő a vezetője, és ahová filmreferensként kellenék. Így felbontottam a szerződést, pedig nem akartam referensként dolgozni. Rendezni szerettem volna. Ehelyett a Filmgyár ügyeit kellett intéznem és ideológiailag is odafigyelni a filmekre. Erre bennem nem volt hajlandóság. Nem ismertem a magyar viszonyokat se, hisz kint tanultam. A hazai filmesek pedig gyanakodtak rám.

Ekkora volt az ellentét a kintiek és az itthoniak között?

Magányos farkas voltam itthon. Tóth János rendező-asszisztens például hiába remekelt kint a főiskolán, itthon nem kapott semmilyen lehetőséget sem. Szóval tiltakoztam kézzel-lábbal az állás ellen. Még egy lakást is beígértek nekem, amit viszont nem fogadtam el. Jó volt nekem az albérlet is. De mint pártmunkás el kellett vállalnom a munkát. Végül elkezdtem dolgozni úgy, hogy igyekeztem nem ártani senkinek. Mert a forgatókönyvek hozzám futottak be gyártás előtt. Elővéleményeznem kellett őket és átadnom a dramaturgiai tanácsoknak.

Hogy lehetett kijátszani az elvárásokat?

Csupa lázadó fiatal dolgozott körülöttem. Én soha semmit nem akartam kijátszani, mert nem voltam ügyeskedő alkat. Mindig őszintén megmondtam a véleményem. Hogy mi védett meg engem, azt nem tudom. Amúgy a dramaturgiai emberektől sokat tanultam, köztük volt Várkonyi Zoltán, Bacsó Peti, Szász Peti, Fábri Zoltán, akinek a tudására ma is felnézek. Ők vitatták meg, hogy a könyvet filmre lehet-e vinni, vagy mit kell rajta változtatni. Művészileg értékelték a terveket. A minisztériumból ott volt Tárnok János, az ő asztala volt az ideológia, de ő minden értékes művet pártolt. Elég, ha megnézed, hogy a hatvanas években milyen filmek készültek!

Ismertebb filmek könyveivel is volt dolga?

Igen, például a Körhinta. Teljesen el voltam bűvölve a könyvtől.

Hogy lett ebből tévézés?

Benke Valéria, a MR és MTV elnöke 1955-ben jelentkezett, hogy a Rádió „melléktermékeként” beindulna egy televíziós csatorna is. Kiderült, hogy már a határon várakozik egy közvetítő kocsi. A kormány eleinte nem akarta átvenni, mert túl drága volt. Ekkor még semmilyen technikája nem volt a tévének. Vali kádereket keresett az új munkához és én rögtön jelentkeztem. Itt volt végre a lehetőség, hogy abban a szakmában dolgozhassak, amit tanultam. Így lettem 1956. augusztus 15-e után televíziós.

1956 történelmi év. Hogy hatott ez a munkájára?

1955. Pünkösdkor mentem férjhez és ’56. április 1-én megszületett a fiam. Az államvizsgám megvolt, de a diplomavédésem még nem. Mert a főiskola azt mondta, hogy minden külföldi diák otthon készítse el a filmét. Mert csak itthon érezhetjük saját népünk problémáit. Hazai közegben tudunk csak hiteles filmet készíteni. De ez elhúzódott, mert itthon nem volt rá pénz. Asztalos István, erdélyi író Kabát című novelláját választottam.

Tehát az első film is gyerekfilm volt már. Hogy történt a szereplőválogatás?

Ennél a filmnél például Nógrádverőcén volt a terepszemle. Egy patakon kellett volna átkelnem és akkor én már a nyolcadik hónapban voltam. A meder túloldalán egy rongyos kisfiú állt, aki átrakott a víz fölött nekem egy pallót, hogy át tudjak jönni. Beleszerettem abba a gyerekbe és ő lett a főszereplőm. Csodálatosan játszott!

Társrendezője is volt…

Pénzhiány miatt összeálltam Köő Sanyival, és elkészítettük a filmet kettőnk pénzéből. Filmgyári apparátussal készült, normál filmre. Október 3-án vittük ki a filmet Moszkvába! Mit sem sejtve itt hagytam a féléves kisfiam és a férjemet. A forradalom alatt kint rekedtem Sanyival. A vonatok se jártak. Semmi hírt nem kaptunk, majd megőrültünk! Később nyugati lapokat kaptunk a rektortól, onnan tudtuk meg, hogy mi a helyzet itthon. Nagyon féltettem a családomat! Élelemmel felpakolva indultunk, mert úgy gondoltuk, hogy éheznek itthon. De amikor az első közvetlen vonattal – november 30-án hazajöttünk, kiderült, hogy összkomfortos forradalom volt az egész. Férjem és moszkvai iskolatársam, Markos Miki várt a pályaudvaron.

A tévében milyen állapotok fogadták?

Bementem a márványterembe – mert akkor még ott volt a tv – és nyakába ugrottam mindenkinek, aki élve maradt. Így Révai Dezsőnek is. És csak utána észleltem a feszültséget a levegőben. Láttam, hogy kasszafúróval valaki – még ma is meg tudnám mondani a nevét – nekiesik Révai trezorjának és elviszi a tv teljes dokumentációját. Hatalomátvétel történt.

November 30-án??

Igen, mert Révai nem akarta átadni a papírokat.

Kik dolgoztak akkoriban még ott?

Kovács Magda volt a kinevezett filmosztályvezető, Mátai László gyártási osztályvezető, Szűcs Andor az irodalmi osztály vezetője, Sós bácsi könyvelő… A rádiótól jött át Sándor György és Kovács Béla ifjúsági osztályvezetőnek. Bednai Nándor rendező, majd később Kelemen Endre, Pápai Lajos, Rockenbauer Pál és Szőnyi G. Sándor. Ez volt az „őskor”.

Milyen műsorok mentek akkor?

Csak kísérleti adások voltak még és híradókat csináltunk. Mezei Pityuval jártuk kettesben az országot. Én világítottam neki, persze sose oda, ahova kellett volna. De óriási dolog volt, ha láttunk útközben egy kazaltüzet. Rohantunk, hogy felvegyük. Óriási esemény volt, hogy azonnali történést rögzíthetünk. Gyermekded dolgok voltak, de boldogok voltunk, hogy dolgozhattunk. 2 évig volt ez a munkám. Híradóztam Ho Si Minhn-nél, Hruscsovnál, amikor itt jártak. Akkor Kocsis Sanyival. Száguldottunk, hogy mindenhol időben ott legyünk. Gyorsabbak voltunk a filmgyáriaknál, jobb helyeket csíptünk meg. Vérünkké vált a gyorsaság. Éjjel már vágta is Deák Pista az anyagot. Később átjött a Filmgyárból Török Vidor és Horváth József, akik már a háború előtt ragyogó operatőrök voltak. Majd átjöttek: Mestyán Tibor, Nagy József, Varga Vilmos.

Rögzítették az adásokat?

Nem volt rá se idő, se kapacitás. Gyorsan kellett dolgozni. Egy közvetítő kocsihoz tartozott az összes kamera. Egyedül a híradónak volt külön filmes felvevője. A közvetítő kocsival kellett stúdióban dolgozni, színházi közvetítéseket felvenni. Az összes adást, ami házon belül készült, ezzel az egy kocsival kellett előállítani. Nagyon sok műsort kellett kiszolgálnia. Később lett csak nagyobb mozgásterünk, amikor idővel már két vagy több kocsink lett. De addig minden perc számított. A jeleneteket előre lepróbáltuk a próbateremben. A szereplők helye krétával volt berajzolva a padlón. Még a kamera helye, az optika is fixen ki volt találva, mert egy élő adásban nem lehet, hogy összekuszálódjanak a kábelek. Ha mégis rögzítettük a műsort, akkor a kép bement egy képernyőre és onnan egy kis felvevőgép rögzítette, a hang szalagon futott. Ez volt a két szalagos felvétel. Később már jött a videomagnó. Szóval nagy technikai változásokat éltünk meg.

De az élő adást egy tévéjáték esetében még nem értem teljesen. Egyetlen díszlet volt, mint egy színházban?

Dehogy! 32 helyszínen dolgoztunk. A 2-es stúdió akkor már létezett, és annak minden sarkát kihasználtuk. Mindenütt díszletek voltak. Olyan zseniális díszletezők voltak akkoriban, hogy tornacipőben, halkan pillanatok alatt szétdobták azt a sarkot, ami már leszerepelt, és amíg a másik sarokban ment az élőadás, már építették is a következő helyszínt. De ha nagyon nem ment ez a megoldás, akkor külső filmbejátszást terveztünk be, ami előre rögzítve volt. Ezek két percesek voltak és ők közben stopperrel dolgoztak. A színészeknek sem volt könnyű ilyen tempóban helyszínt váltani, beállni és átélni. Féltek is a tévétől! A munkáim harmada élőben ment le és sehol nincs nyoma.

Elég stresszes lehetett.

De mit tehet az ember, ha a tévének egy közvetítő kocsija és három kamerája volt az egész napi műsorra! A negyedik kamera pedig biztonsági tartaléknak volt félretéve. Ezt ma nem értik meg! Ma már nem is nagyon mernek élő adásokat készíteni. Akik akkor dolgoztak, fantasztikus munkát végeztek. Műfajt teremtettek és mindezt ilyen technikai körülmények között! Szinetár opera feldolgozásai, drámaadaptációk, ifjúsági filmek, Öveges professzor előadásai… rengeteg érték! Mégis lenéztek minket a filmgyáriak. Pedig ők éveket dolgozhattak egy filmen, amire nekem csak pár napom volt. Megkaptam egy könyvet, gyorsan átnéztem, átjavítottam, és kaptam rá három hetet, hogy megcsináljam! Ebben benne van a szereplőválogatás, a díszlet megtervezése, a jelmezek elkészítése és a forgatás is. Mint az ámokfutók, úgy dolgoztunk. Ezt nagyon sok filmes nem volt hajlandó megtanulni.

Milyen volt tévésként a kapcsolata a filmes szakmával?

Nem volt kapcsolatunk, mert a filmeseknek az volt az álláspontjuk, hogy a televíziós rendező nem is igazán rendező. Pláne nem filmes. Pedig ugyanúgy elvégeztem Moszkvában a Filmművészeti Főiskolát, mint az itthoniak. Ráadásul nemcsak rendezésből végeztünk, hanem 3 kemény évig ismerkedtünk a színészi pályával is a Művész Színházban. Sztanyiszlavszkij módszerrel! Amit ugyan itthon sokan lebecsülnek, mert orosz. Pedig ez alapján tanítanak a híres amerikai színész stúdiókban is.

Dokumentumfilmesként a kollegáim sokat meséltek nekem nosztalgikusan régi filmgyári sztorikat. Mintha a Filmgyárnak lenne egy mítosza. De a televízió hőskoráról sosem hallottam ilyen történeteket, pedig lehúztam ott is 5 évet.

Ez számomra is tragédia. Ez az ország nem tud büszke lenni arra, hogy volt egy maroknyi emberből álló csapat, akik minden előzetes oktatás nélkül – mert azért a tévézés más, mint a filmkészítés – megteremtették egy műfaj alapjait. A műszaki gárdával együtt, akik csodálatosak voltak. Mert nekik is új volt a technika. Ha valami elromlott a kocsin, a parancsnok vagy meg tudta azonnal oldani, vagy nem. Ráadásul a technika állandóan változott, fejlődött. Napról napra kellett igazodni hozzá. Azóta is felnézek rájuk. Nagyon összetartó kollektíva alakult ki.

Figyelemmel kísérték egymás munkáját?

A folyosón ültünk mind, amikor valamelyik kollegánk dolgozott. Monitoron néztük és tanultunk egymástól. Véleményt is mondhattunk egymásnak. Aztán ez az évtizedek alatt megváltozott. Ma már ki merné megmondani a másiknak kritikáját? Rajnai Bandi volt például a legnagyobb segítőm a trükköknél. Kint elismert szaktekintély volt – a képalkotás művészetén dolgozott -, itthon nem értették, nem segítették és a végén öngyilkos lett. Lassúnak mondták. Lehet. De óriási fantáziája volt. A kávéfőző lett például a rakétakilövő állomás (a Pirx pilóta kalandjaiban). Mert akkor még nem voltak digitális trükkök. Otthonról szedte össze a dolgokat. Csodákra volt képes a Bandi! Támogatásra lett volna szüksége, hogy óriási képzelőerejét a technika előre haladtával is kamatoztathassa. De ezt nem kapta meg a későbbiekben. Tragédia. De mi az elején mindannyian szívvel-lélekkel dolgoztunk kicsi pénzért. Sose néztük, hogy mennyit kapunk.

Milyen társadalmi megbecsültséget jelentett tévésnek lenni?

A presztízsünk nagy volt. Úgy éreztem, hogy bárhova mentünk, mély tisztelet övezett minket. Amikor már ismerték a nevem, nagyon jól esett, ha például jött a taxi értem, akkor a sofőr megkérdezte, hogy ugye maga csinálta a Palacsintás királyt! Nagyon sok szeretetet kaptam. De most is, amikor pihenni mentem a férjemmel, a vendéglátók úgy fogadtak, hogy „a maga filmjein nőttünk fel!”.

Megkérdezhetem, hogy mennyi volt a fizetésük kezdetben? A tévésekre mindig mint dúsgazdag emberekre gondolnak. Ez esetenként igaz is, de Önök nem a Budai hegyekben laknak egy villában, hanem egy XIV. kerületi bájos, ám kicsi lakásban.

Ez a lakás se az enyém, hanem a fiamé. Önkormányzati lakás volt és olcsón vehettem meg a számára. A berendezés az én tulajdonom, és a párommal együtt van egy 4 éves kocsink, amit részletre vettünk. A tévés fizetés akkoriban alacsony volt, a társadalomhoz képest is. A prémiumokat és a filmgyári pótlékokat – már amikor alkalmanként ott dolgoztam - tudtam egyedül félrerakni. 26 évig egyedül laktam a fiammal és a keresetem arra volt elég, hogy egy hónapban kijöjjünk. Szoros pénzbeosztással éltem. 1600 Ft volt a kezdőbérem, és 9000 forinttal mentem nyugdíjba. Még szerencse, hogy e fölé jött nyelvpótlék, de azért meg is kellett dolgoznom, ha delegáció vagy fordítandó anyag érkezett. Nem adtak semmit ingyen. A filmesek sokkal jobban kerestek, a tévések tisztviselői besorolásban voltak. De annak a varázsa, amit csináltunk, mindenért kárpótolt minket.

A munkaidő hogy nézett ki?

Kötetlen volt, vagyis éjjel-nappal dolgoztunk.

Az hogy nő, hátrány vagy előny volt inkább?

Nem éreztem megkülönböztetést. Sőt, azt vettem észre, hogy a nőknek sokszor jobban ment a tévézés. Mert ott egyszerre több mindenre kell figyelni. Ez pedig női tulajdonság.

Kik voltak az állandó munkatársai, akikkel gyakran és szívesen dolgozott együtt?

Az operatőrök közül sokat dolgoztam Mestyán Tibivel, Szabados Tomival, Abonyi Tónival. A legtöbb filmemet pedig Sándor Évi vágta. A Palacsintás királyt Fésűs Éva írta. Ő nekem a lelki tesóm a mai napig is. Még egy évben is születtünk! A másik remek íróm Varga Katalin volt. Őt sokan a Mosó Masa Mosodája szerzőjeként ismerik. Óvodásműsorokat készítettünk együtt, meg a Barátom, Boncát. Mándy Ivánnal csak egyszer dolgoztam, de az nagyon jó munkakapcsolat volt. Szerette a Csutakot. A Fantasztikus nagynéniben Nemere Istvánnal dolgoztam jól együtt. Az volt Ruttkai Évikének tán az utolsó filmje. Nagyon szerettem őt is. De olyan színészek is megtiszteltek, mint Dajka Margit, Mezey Mariska vagy Törőcsik Mari. A nem élők közül pedig Móra Ferenc és Krúdy Gyula voltak a „szerzőim”. Olyan írók műveivel szerettem dolgozni, akiknek a világképe egyezett az enyémmel. Amelyekben a szeretet, a megértés, az összetartás, a becsület, a barátság helyet kapnak. Így tudtam átadni a gyerekeknek, mit jelent az, hogy emberség. Eszerint vállaltam el a munkákat. Csak pénzért nem dolgoztam soha.

A gyerekek szeretete miatt végezte el a moszkvai iskola után a Budapesti Tanítóképzőt is?

Magamnak tartoztam vele. De főképp azért, mert kiegészítette a filmes tudásomat gyermekpszichológiával, pedagógiával. Kapcsolatba kerültem a gyerekek világával, konkrét iskolákkal is. Ez a szereplőválogatásnál jól jött. Beültem órákra és figyeltem a gyerekeket. Így „éreztem rá” több szereplőmre is.

Voltak köztük olyanok, akik később is a pályán maradtak?

Jani Ildikó színész lett, Janza Kati pedig az Operett Színház primadonnája, Geszti Péter is nálam szerepelt először. Dörner György is velem kezdett, bár kis szerepben. Őze Áron is pályán maradt.

Mostanában nem nagyon készülnek gyerekfilmek…

Ez szomorú! Tudom, hogy így van. A rendszerváltozás óta ez a tendencia. Mi évi 8-10 filmet csináltunk. Ma a gyerekek szörnyűségeken nőnek fel. Lelki deformáltak lesznek.

Miért hagyta ott a tévét?

1986-ban betöltöttem a 60. évemet, és elhatároztam, hogy eljövök a televízióból. 55 év volt akkor a nyugdíjkorhatár, és én már így is 5 évvel többet dolgoztam. Visszamenőleg addigra nekem már majdnem 43 ledolgozott évem volt – ha nem is mind a tv-nél -, tehát rendesen nyugdíjba tudtam menni. Így megmenekültem a rendszerváltás utáni problémáktól, melyek sok szakmabelit viszont nem kerültek el. Az is szempont volt, hogy annak az évnek a végéig élt a régi nyugdíjrendszer, és ez számomra kedvező volt. Még beszámították a filmgyári pótlékokat, a felsőfokú nyelvtudás után járó pótlékomat, mert az 15 százaléka volt a fizetésemnek. Morálisan és anyagilag is helyes döntésnek tartottam. A státuszomat át akartam engedni a fiataloknak. Azt sem akartam, hogy a fiatalok kinézzenek. Ha szükség lesz rá, hívjanak, én megyek.

Nem volt olyan szándéka, hogy átadja a tudását nekik?

Én szerettem volna, de senki nem tartott rám igényt. Egyedül Málnai Levente hívott, hogy a gyerekterületről tartsak előadásokat amikor a televízióban az asszisztenseknek tartott tanfolyamot. A főiskoláról egyszer jelentkezett valaki, majd eltűnt. Nagyon sokan akarnak ott tanítani. Ám legyen. Én így is boldog vagyok.

Sosem hívták vissza dolgozni sem?

Egyszer-kétszer hívtak, utána elfelejtettek. De én született optimista vagyok, és abszolút nem visel meg az ilyesmi.

Tehát semmi keserűség nincs Önben?

Elismerést sosem kértem, mégis jutott. Ebben az a legnagyobb öröm, hogy ezeket a szakmától kaptam. Balázs Béla díjat kaptam a Kincskereső Kisködmönért, továbbá felterjesztettek érdemes művésznek. A rendezők megszavaztak nekem életműdíjat is. Megkaptam a Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét Göncz Árpádtól a Parlamentben. Továbbá kétszer voltam a Parlamentben állami nívódíjat átvenni. Nem vártam el, de nagyon boldog voltam, amikor észrevették a munkámat.

Hogyan telnek most a napjai?

Itthon eltöltöm az időmet. Sokat olvasok és nagyon jó barátaim vannak – a szakmából is -, akikkel összejárunk, az élet dolgait kibeszéljük. Társadalmi munkát is vállaltam.

Ha nem titok, mit?

96 óta tartok filmklubot nyugdíjasoknak. Ez engem boldogsággal tölt el, rengeteg szeretetet kapok. Ingyenes színházi látogatásokat is szervezek nekik. Jó látni az olyan nyugdíjasok örömét, akikben él a szellemi igényesség, akik normális, olvasó emberek, és szívesen belekapcsolódnának a magyar kulturális életbe, de nem tudnak. Jómagam is úgy járok operába, hogy tagja vagyok az Operabarátok Szövetségének, és így ingyen eljárhatok a főpróbákra. És ez tetszik, mert ha a rendező esetleg leállítja a darabot, hogy kijavítson valamit, akkor már érzem, hogy benne vagyok az alkotói folyamatban.

Ilyenkor előbújik a rendezői véna?

Így van! Nem búslakodom tehát. Benne vagyok abban a körforgásban, ami az életet jelenti. 80 évesen is.

(Az interjú 2005 novemberében készült.)

2005-12-15