A világ legkülönbözőbb fesztiváljain mutatták be A porcelánbaba című filmjét. Láthatták már Moszkvában, Torontóban, Jeruzsálemben, Reykjavikban, Münchenben. Nemrég Hollandiában kapott díjat.

Sok fesztiválon a vetítés után ott maradtak a nézők beszélgetni. Ezekből a diskurzusokból nekem úgy tűnt, értik a filmet. Lényegi kérdéseket tettek fel, s számomra izgalmasak voltak a reakcióik. Mondok egy példát: nagyon felzaklatta a film nézőit a zene. Feltűnt nekik, hogy nem a várt, szokványos helyeken jelenik meg. Ennek kapcsán aztán a film egész formarendszeréről elkezdhettünk beszélgetni. Vagy például Sztravinszkij. A két és fél perces vége főcím egyik picike feliratán ugyan olvasható, hogy: „Ágens – Sztravinszkij ihletésében”, de nem hiszem, hogy innen puskáztak. Ágens szokatlan, gyönyörű tolmácsolásában felismerték a motívumokat és megpróbálták megfejteni, miért pont az orosz zeneszerző „illik” A porcelánbabához! Vagy vegyük a kitelepítést! Külföldön újra és újra megdöbbentett, hogy a nézők pontosan értik, miről van szó, annak ellenére, hogy életükben nem hallottak a svábokról és a sváb kitelepítésről. Még itthon is kevesen ismerik a tényeket. Sokkal többet tudnak talán a holocaustról, nemcsak a zsidó holocaustról, hanem más népek eltüntetéséről is. A világon mindenhol, mindenkinek van erről, ezekről valamilyen tudása, sejtése. Legalább egy olvasmányélmény arról, hogy milyen érzés lehet, ha elviszik mellőled a családodat, a barátodat vagy a szomszédodat. De visszatérve a svábokra: Moszkvától Dél-Koreáig tűpontosan értették, mit is akart elmondani a film a két öreg történetével. Ennek kapcsán például sokszor megkérdezték, hogy fontos-e ismerni a filmhez a magyar történelmet? A válaszom minden esetben az volt, hogy nem, sőt, elárultam: tudatosan törekedtem arra, hogy a konkrét történelmi háttér valahogy kikerüljön a filmből. Ne adjon fogódzót, hogy a szereplők milyen ruhában vannak, vagy hogy milyen fegyvereket használnak. A fesztiválok − Izraeltől Amerikáig, Németországtól Reykjavikig − nekem azt bizonyították be, hogy nem kell egy kis ország szomorú és drámai történelmét ismerni ahhoz, hogy valakit megérintsen a Lázár Ervin-i történet. Azaz a film megértése nem függ a történelem és az ország ismeretétől.

Miért Moszkvában volt a film bemutatója?

Mindenképpen szerettem volna, ha A porcelánbaba egy „A” kategóriás fesztiválon debütál. Már a Filmszemlén jelezték a moszkvaiak, hogy ők nagyon-nagyon szeretnék bemutatni. S a döntésünket, hogy a film Moszkvában „nyisson”, nem is bántam meg, mert komoly sikere volt és a világ számos fesztiválválogatója ott figyelt fel rá. Szóval Moszkva lakmuszpapírnak bizonyult. A kérdés úgy merült fel, hogy a nézőknek lesz-e kulcsuk a három allegorikus történethez. Moszkvában kiderült, hogy az orosz nézők (és a külföldiek is) értik és szeretik ezeket a meséket.

Az is érdekes kérdés, hogy ugyanaz-e a kulcs mindenki számára?

Amikor először olvastam ezeket a Lázár Ervinnek novellákat, nyilvánvaló volt, hogy − világirodalmi rangúak. Azaz nem helyi értékűek, nem csupán itt és most szólnak valamiről… De később, amikor belekerültünk a „filmcsinálás zsákutcájába”, nem foglalkoztunk már azzal, hogy ezeket a visszacsatolásokat folyamatosan megtegyük: mi érthető, és mi kevésbé az… Ilyenkor az „apróságok” érdeklik az embert. A színészválasztás, a kamera helyének megtalálása, a jelenet tempója, a stílus, tehát az alapkérdések. De még a vágásnál sem foglalkoztunk azzal, hogy a film bonyolult kódrendszerű vagy egyszerű. Mert akkor viszont a hatásmechanizmussal voltunk elfoglalva. Például azzal, hogy a két egymás mellett lévő kép erősíti vagy gyengíti-e egymást. Hogy miként használjuk a zörejeket, a zenét. Hogy hol lassú a film, és mit lehet tenni ellene. Aztán persze elérkezik a pillanat, a film a lábára áll, eljön az első vetítés ideje és akkor – csak akkor! − hirtelen beugrik: úristen, kihámozható ebből valami egyáltalán?! A budapesti Filmszemle volt az első bizonyság arra, hogy kihámozható, azaz van kulcs a történetekhez. S Moszkva ezt megerősítette.

A Filmszemlén négy díjat kapott a film. Nincs Önben harag vagy megbántottság amiatt, hogy nehéz körülmények között és Beta videóra kellett forgatniuk?

Őszintén mondom, nincs. Jobb anyagi kondíciók mellett biztos, hogy nem ez a film készült volna el. Abban a percben, amikor az ember egy nagy stábbal elkezd egy drága filmet forgatni, hatványozottan megnő a felelőssége. Hatalmas hajóhadat vezényelni nem ugyanaz, mint két csónakkal kimenni a tengerre halászni. Az, hogy kevés pénzünk volt, hogy egyszerű technikával dolgoztunk, az csak – jó értelemben – felmérgesített. Mi most két csónakkal mentünk ki halat fogni, és ez őrjítő szabadságot adott. Egyszerűen bátrabb voltam. Korábban Törőcsik Marinak vagy Garas Dezsőnek nem kellett elmagyaráznom alapdolgokat. Kevés szóból értettük egymást. Itt viszont szembekerültem 24 olyan emberrel, akik nem hogy nem filmeztek életükben, de még kamerát sem láttak soha. Voltak közöttük, akik még életükben nem voltak moziban. Ezekkel az emberekkel a játék mérhetetlen szabadságot adott és más reflexeket mozgatott meg bennem. És mivel nem volt rajtam a nagy pénz nyomasztó súlya sem, senkinek nem kellett megfelelnem. Könnyű kézzel, őrjítő szabadsággal csináltuk ezt a filmet. Nemcsak én, hanem az egész stáb, Máthé Tiborral, az operatőrrel az élen. Csak egy dologra próbáltunk figyelni: a zseniális Lázár novellák sugallataira. Ami esetleg távolabbról, halkabban szólt volna, ha a mozit négyszer-ötször ennyi pénzből forgathattuk volna le… Tíz évvel ezelőtt egyébként volt ennek a filmnek egy változata Glória címmel. Abban 14 novella szerepelt, az a filmterv tele volt trükkökkel, csodákkal. Az MMA adott rá pénzt, a Magyar Televízió is, de a tervezett költségvetés töredéke sem jött össze. Minden filmnek, filmtervnek sorsa van. A porcelánbabának az volt a sorsa, hogy puritán módon készüljön el, hogy a mindent elöntő egyszerűség uralja.

Mikor gondolt először arra, hogy amatőr szereplőkkel dolgozzon?

Ez már a Glóriánál is megkísértett. Éreztem, hogy profi színművészekkel képtelen leszek hitelesen elkészíteni a filmet. Valahogy mulatságosnak tűnt, hogy leutazzunk egy tanyára, és én fontoskodjam el nekik, hogy például miként kell megfogni egy kapát! Ráadásul a hetedik kerületben nőttem föl, a körfolyosós bérházakról sokat tudok, a tanyáról szinte semmit. Hét éves koromban voltam egyszer falun nyaralni… Majd szakértővel magyaráztatom el magamnak, hogyan kell hitelesen kitekerni egy csirke nyakát?! Így aztán a „kevés pénz” egy csapásra megoldotta ezt a gondomat is. Irány a tenger, két csónak. Amatőr szereplők lesznek, „vér-amatőrök”! Megvolt tehát a döntés, de hogyan tovább? Nagy szerencsémre a munkatársaim között volt Iványi Marcell és Fazekas Zsolt, akik vállalták, hogy hat hónappal a forgatás előtt elmennek és kiplakátozzák a Kunsági Nemzeti Park tanyavilágát, és szisztematikusan videóra gyűjtik az arcokat. A szereplőválogatás után elkezdtük a helyzetgyakorlatokat. Araszolgattunk előre és ezek az amatőrök egyre elképesztőbb dolgokat produkáltak… Azt viszont a kezdetektől tudtam, hogy a hatalmat képviselő két férfit, a „látogatók”-at – profi színészek fogják játszatni. Már régóta akartam dolgozni Bertók Lajossal és Csányi Sándorral, – akiket a fiatal színész generáció legeredetibb és legmeggyőzőbb művészeinek tartok .

Mit kért először a szereplőktől?

A legegyszerűbb dologgal kezdtünk: járással, nézéssel. Elmondtunk egy történetet, és kértük, hogy reagáljanak rá. Kifejezetten tilos volt beszélniük. Látnom kellett, képesek-e arra, hogy ilyen módon átéljenek valamit. Kiderült: képesek voltak rá! Aztán jöttek a szöveges helyzetgyakorlatok. Elmondok egy esetet. Kiválasztottunk egy fiatalasszonyt. Szép volt, titokzatos. Mindig mosolygott. Egy hétvégi castingon eljátszattunk vele egy egyszerű szituációt. Éjszaka van, a gyerekének hirtelen felszökik a láza. Átrohan a szomszédos orvoshoz, kopog az ajtaján. De a doktor nem nyit ajtót, talán nincs is otthon. Csak egy riadt kopogás… A fiatalasszony ezt a mini helyzetgyakorlatot úgy oldotta meg, hogy a hátamon futkosott a hideg. Nem tudtunk utána megszólalni. Se ő, se én. Ő azért, mert annyira átélte, hogy remegett az izgalomtól. Én meg eldadogtam, hogy fantasztikus, amit csinált és nagyon szeretném, ha szerepelne a filmben. Meg is egyeztünk. Még aznap este visszajött a kultúrházba, ahol a próbáltunk. Nem vállalja – ezt hajtogatta komoran. Miért nem? Nem mondja meg. Könyörögtem. Ilyen tehetséges alakítást régen láttam. Nem, nem! Zárkózott volt, ellenséges. Elment. Hetekkel utána tudtam meg, hogy van egy nagyon beteg gyereke, akinek másfél éve, szó szerint, küzd az életéért. Nem élte, hanem nyolcvanszorosan átélte azt a szituációt. A világ legprofibb színésze is megirigyelte volna azt a megrendítő hitelességet, ahogy a fiatalasszony „játszott”. Arra jöttünk rá, hogy az amatőr szereplőknek ugyan nincs meg a technikai iskolázottságuk, az eszköztáruk, a mesterség semmilyen titkát nem ismerik, de van saját sorsuk, s ha a szerep valamilyen módon ezzel találkozik, akkor csodákra képesek. Nyilván nem úgy kell instruálni őket, mint a profikat. Nekem itt most az volt a feladatom, hogy megtaláljam azokat az arcokat, amelyek fedik a filmbéli figurák sorsát. A harmadik történetben a sváb kitelepítettet játszó öregember a három hetes forgatás közepén mondta csak el, hogy ő Szibériában volt hat évig. És bizony pontosan tudja mit jelent felülni egy kitelepítéses vonatra… Csak egy mondata volt a bácsinak a filmben, de ilyen szemekkel, ilyen belső ottléttel ritkán találkoztam. Ő valószínűleg „visszament Szibériába” a 40-50 évvel ezelőtti élményéhez. Arra a „szerepjátszásra”, amelyet mi megtanulunk már 3 éves korunkban, ezek az emberek képtelenek. Ők csupán egyetlen „szerepet” ismernek: azt, amit élnek. Nekem tehát az volt a dolgom, hogy ezekből az emberekből a bennük lévő legmélyebb azonosságokat kibányásszam vagy megteremtsem azt a pillanatot, hogy ezek kijöjjenek.

Miért vállalták el a szerepeket?

Kezdetben nyilván közrejátszottak gazdasági megfontolások. A kiválasztott szereplők közül nem is egy elképesztően sanyarú körülmények között él. A harmadik forgatási napon azt vettem észre, hogy beleszerettek a filmezésbe. Egyrészt rádöbbentek, hogy ez kőkemény munka. 19 napig, 12-14 órákat dolgoztunk pokoli körülmények között, 40 fokos melegben, légyfelhőkben. Árnyék sehol. Húztunk fel sátrakat, hogy legalább a pihenő alatt ne a tűző napon legyenek. Zokszó nélkül dolgoztak. De mindeközben, ebben a szoros együttlétben, elkezdődött valami… Szövetségessé váltak! Elkezdtek drukkolni a filmért. Elkezdtek hinni az ügyben, a mesében, a lázári mese erejében! És ezeknek a többnyire szegény embereknek fontos lett, hogy megajándékozzanak minket, a stáb tagjait. Hogy valahogy jelezzék: velünk vannak! Egyikük pogácsát sütött, a másik lángost. Volt, aki vajas kenyeret hozott. Soha át nem éltem még ezt: mindenki, egytől-egyig Ügynek tekintette a filmet. S végül voltak hatan, akik a film befejezésekor nem akarták elfogadni a honoráriumot. Azt mondták, hogy nem piszkítják be ezt a számukra csodálatos kalandot azzal, hogy összezavarják pénzügyekkel. Úgy kellett a honoráriumukat rájuk erőltetni. A többségük kíváncsiságból vállalta el a szerepet. Ám volt olyan is, aki csak lassan vetette le a „páncélinget”. Büszke emberek élnek ezen a vidéken. Át kellett törni a gyanakvásuk páncélján. És ezek a rátarti emberek a forgatás végére teljesen kinyíltak. Úgy jöttek reggelente filmezni, mintha ünnepre készülődnének. Jelenet végén soha nem használtam azt a szót, hogy rossz. Azt mondtam nekik, hogy elég jó, vagy jócska. Aztán, amikor tényleg meg voltam elégedve velük, akkor nagyon, néha talán túlzó lelkesedéssel örültem… A porcelánbaba utolsó 3-4 perce: szembenézés a kamerával. Azt mondtam a szereplőknek úgy a forgatás derekán: „gyerekek az a feladat, hogy mindenki keresse meg azt a helyszínt, amit a legfontosabbnak tart az itteni életében, ragadjon meg egy kedvenc tárgyat vagy húzza magához azt a személyt, akit leginkább szeret”. Két hétig tartotta őket lázban ez a feladat. Izgultak, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor megmutathatják saját magukat. S jöttek kérdezni, hogy ez így vagy úgy jó-e. Mondtam, hogy én ebbe nem szólhatok bele, hiszen ez az ő „üzenetük”. A porcelánbaba befejezésére így hát közösen vagyunk büszkék…

Megnézték a filmet?

Persze. Nagyon szerették. De nem tudom, pontosan mit látnak benne... Megrendítő, túlzó vallomásokat tettek. Hogy életük legjobb három hete volt ez a forgatás! Egyik szereplőnk, egy 50 éves asszony azt mondta, hogy ő soha életében nem lesz még egyszer ilyen boldog. Egy biztos: felkavarta őket a filmezés.

A fesztiválokon nagyon sikeres A porcelánbaba. Itthon hogyan fogadták?

Ha nem hittem volna abban, hogy lesz a moziban is közönsége, eszem ágában sem lett volna filmmé előléptetni. Világjelenség, hogy az elmúlt tíz évben leszokott a moziról az a réteg, amelyik az ilyen típusú filmekre fogékony. Ennek nemcsak gazdasági, hanem szociológiai okai is vannak. A mozit mint a szórakozás egyik legfontosabb terepét, kisajátította egy fiatal nemzedék, amelyik egészen mást keres a filmben, mint a negyvenen felüliek. A mai moziba járók már nem a katarzist, a megrendülést vagy a művészi élményeket keresik, hanem inkább „kábítószereznek”. Persze csak abban az értelemben, hogy a legalapvetőbb szórakozási ösztöneiket szeretnék csak kiélni, kiélvezni. Ezzel egyébként semmi baj nincs. Működik gyorséttermi lánc is, ahol villámgyorsan betömjük a kaját, s aztán ugyanilyen gyorsan el is felejtjük. Egészen más dolog viszont egy ebédet rítusként átélni. Szerintem mindenkiben él a vágy, hogy egy kicsit máshonnan nézze az életét, hogy egyszer csak kilépjen a saját keretei közül, s magasabbról tekintse át, mi az értelme az életnek és az ő létezésének. Ehhez viszont akár akarja, akár nem, a megrendülésen át vezet az út. Néha át kell élnünk mások sorsát, hogy kulcsot találjunk a saját életünkhöz. Hiszem, hogy elérkezik az idő − lehet, hogy már itt is van −, amikor a kábítószeres mozik után természetes igény lesz arra, hogy másképpen nézzük a dolgokat. Sőt, ha már a néző valahogyan becsábult a moziba, és nem csupán csiklandozzák, akkor váratlanul, meglepetésszerűen létre fog jönni a varázslat. A mi filmünk három nagyon egyszerű mese, azonos a helyszínük, azonosak a szereplői. A film egyetlen nehézsége, hogy alig beszélnek benne, csak a szituációk vezetik tovább a nézőt. Abban bízom, hogy a szóbeszéd − ami legalább olyan erős marketingelem, mint egy zseniális reklámhadjárat −, megteszi majd a magáét. Ezzel is biztatnak engem a Budapest Filmnél azok az emberek, akik ezzel foglalkoznak. Állítják, hogy ez hosszú távú történet. A porcelánbabát a nézők hónapokon át nézhetik és adhatják tovább a film jó hírét... S ha ez tényleg így van, akkor el lehet érni egy olyan nézőszámot, melyet nem kell szégyellnem.

Mennyi pénzből készült a film?

70 millióból.

Az előző filmjeivel is hasonló sikereket ért el külföldön?

Az Uramistennek és a Szamárköhögésnek legalább ekkora sikere volt. Ezek a filmek legalább két tucat díjat nyertek külföldön. De a többi filmemmel is beutaztam a világot. Ha egy film nem megszokott, nem a fő trendek mentén mesél, akkor nagyon kelendővé válik a fesztiválok számára. Ezért nehéz megmondani, hogy a minőség vagy a másság miatt választják-e ki a filmet. Egyáltalán nincs valódi aránypárban a siker és az érték. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy előző filmjeim is sikeresek voltak külföldön, de ezt a sikert a helyén kell kezelnem. Azaz: egy film nem a fesztiválsikerektől jó vagy rossz.

Kevés rendező mondhatja el, hogy az egyik filmjét októberben mutatják be, a következőt pedig decemberben. Volt már ilyenre példa?

Nem tudom. A porcelánbaba 2004 nyarán készült, Az igazi Mikulás 2005 elején. A forgalmazás hozta őket ennyire közel egymáshoz.

Volt egy hétéves szünet, amikor nem forgatott filmet.

Erre fel kell készülnie egy rendezőnek. Fogalmam sincs, hogy legközelebb mikor fogok forgatni. Most két játékfilm tervével foglalkozom. Az egyik iránt igen komoly a külföldi érdeklődés… Nem érzem magamat parkolópályán akkor sem, ha „csak” készülök a következő filmre. Abban a hétéves „szünetben” például televíziós műsorokat rendeztem. Ezek nagyon jó dolgok voltak, büszke vagyok rájuk. Különben ha valaki évekig nem áll kamera mögött, görcsössé válhat. Tíz évvel ezelőtt még sokszor szorongtam egy film indulásánál, ma egészséges „rajtösztönt” érzek. Kihívásként fogom fel azt is, ha nem megfelelőek a körülmények. Azt vettem észre, hogy dölyfös lesz az ember, ha azt hiszi, hogy jár neki a lehetőség. Én erre már ráfáztam. Amint valaki kap egy rendezői széket, amiben kényelmesen el tud helyezkedni, s rá van írva a neve, máris azt hiszi, hogy ő az élet császára. S ez nem biztos, hogy a legmegfelelőbb lélektani helyzet. Nekem, úgy tűnik, kifejezetten jót tesz, ha kegyetlenek a körülmények. És jót tesz, ha versenyre kényszerítenek, ha azt mondják, hogy „tessék bizonyítani!”

A porcelánbaba és Az igazi Mikulás két teljesen különböző film…

Az a csodálatos, hogy ezt a két filmet egymás után forgathattam. A Mikulás első változatát 12 éve írtam, akkor még Ködkürt címmel. Költői mese a világról, amit elrontottak, szétbarmoltak. Olyan emberről szól a film, akinek a kapott pofonoktól már elkérgesedett a szíve. Bezárult. A férfi egy zűrös napját követjük nyomon. Aznap viszont győzedelmeskedik a csoda, mert Misu – így hívják a főhőst – fura, érthetetlen, érzelmi viszonyba keveredik egy vadidegen emberrel, egy nyolcéves kislánnyal. Szilasi Blanka nem szokvány gyerekszereplő. Nem bájoskodja végig a filmet. A mosolytalan kislány leveszi a lábáról a Cserhalmi által zseniálisan megformált bárzongoristát. A történet egy elképzelt városban játszódik, egy kicsit szürrealista világban, s mint minden ilyen film, sűrít, és sarkítva foglalkozik a szituációival. Ebből a szempontból hasonlít A porcelánbabához, egyébként minden szempontból más. Nincs érintkezési pontjuk. Mindig ámulva nézem azokat a rendezőket, akik az első filmjüktől kezdve az utolsóig ugyanabban a stílusban, ugyanazt a történetet forgatják.

Ez tetszik Önnek?

Azt nem mondanám, hogy tetszik. Döbbenettel, ámulva nézem őket. Én viszont játszani szeretek. Sokfélét. Sokféle módon.

Nem nagyon szokott ugyanazokkal a színészekkel dolgozni. Mindig új arcokat keres.

Ezt így nem mondanám. Rudolf Péter és Újlaki Dénes például folyamatosan szerepel a filmjeimben. Az utóbbi időben szerettem volna olyan színészekkel dolgozni, akikkel eleddig soha. Kulka Jánost régóta figyeltem, rendkívül eredeti színésznek tartottam. Cserhalmi Györgyről pedig az volt a véleményem, hogy személyesen soha nem találkoztam még ilyen filmre termett színésszel. Mindkettőjüket megadta nekem a sors. Én igazi filmszínésznek azt tartom, akinek nincs szüksége semmilyen dialógusra, mert titkokat hordoz a személyisége. Így születik, ez nem megszerezhető és nem megtanulható. Nagyon kevés ilyen színész van a világon. Cserhalmi ilyen. Mindehhez rendelkezik egy nagyon gazdag és saját bejáratú színészi eszköztárral is. Szoktam azt játszani az utcán, hogy nézem, ki az, aki érdekel. Minden arcnak van jelentése. Van olyan, akiről tudom kicsoda. Ránézek, és úgy érzem, nincs szükségem több fogódzóra. Van olyan, akiről nem tudom, hogy kicsoda, de nem is érdekel. Nagyon-nagyon ritka, akihez odamennék és elkezdenék kérdezősködni. Van valami a tekintetében, a járásában, a gesztusaiban, és ez felkelti a primér vágyat, hogy faggatózzam. Szerintem ebből a típusból kerül ki a Nagy Színész…

A színészek változtathatnak a leírtakon? Beleszólhatnak a forgatókönyvbe?

Szinte provokálom őket, hogy a teljes énjükkel vegyenek részt a forgatáson. Ha megtetszik az ötletük, azonnal beépítem a jelenetbe. Én nagyon sokszor átírom a forgatókönyveket. A Mikulásnak tizenvalahány változata volt. Az egyik kifejezetten Cserhalmi Gyuri ihletésére született. Négy estén keresztül a legfontosabb stábtagok előtt – ott volt a főszereplő, az operatőr, a dramaturg, a zeneszerző, a dalíró – felolvastam a forgatókönyvet. S minden jelenet után megálltam és megpróbáltam elmotyogni, hogy nekem miről szól a jelenet, milyen problémát okoz, mi vele a célom, hogyan jutottam el idáig és miféle változatok vannak még a fejemben. Ahogy mondani szokás, lehúztam a cipzárt, „levetkőztem meztelenre”. Tanulságos volt. Átbeszéltünk mindent, aztán újra átírtam a könyvet. Később a film minden jelenetét végigpróbáltuk egy jelzett díszletben. Ilyet se csináltam még. Igazi, közös munkából született meg a legutolsó változat.

Eddig Ön írta a forgatókönyveit. A porcelánbaba alapját mai magyar író művei képezik. Miért nem dolgozik vagy dolgoztat többet írókkal?

Fene tudja. Lehet, hogy azért, mert ritkán érzem azt a fajta affinitást, ami egy közös munkához kell, és ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy szeretek egy írót, egy művet avagy nem. Nagyon mélyen kell azonosulnom egy másik ember munkájával, hogy eszembe jusson: ebből, éppen ebből szeretnék filmet forgatni. Az elmúlt 15 évben egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor éreztem erre késztetést.

Továbbra is ennyi munkája lesz?

Két komoly tervem van. Az első a reálisabb. A porcelánbaba után el kellett gondolkodnom azon, hogy milyen jól éreztem magam egy számomra – látszólag – idegen közegben. Az előbb említett érzelmi-gondolati azonosulás túl jól sikerült… Magyar irodalom szakos tanár vagyok. Az egyetemen legalább napi egy könyvet befaltunk. Ma már nem bírom ezt a tempót, de még mindig rengeteget olvasok. Talán nem hangzik szerénytelenül: a mai magyar irodalmat is elég jól ismerem. Nemrégiben kifejezetten magam számára „fedeztem fel” egy nagy írót, Darvasi Lászlót, aki Szív Ernő néven publikált egy novelláskötetet, az Összegyűjtött szerelmeimet. Beleszerettem ezekbe a novellákba. Darvasi nagyjából ugyanazt gondolja a női nemről, mint én. Elképesztő fantáziája van. Bizonyos történet-fordulatai kifejezetten és jó értelemben provokálnak. Egyszóval az elkészült forgatókönyv címe: 17 nő az életemből. Én írtam, Laci teljes felügyelete és jóváhagyása mellett. Jól tudtunk együtt gondolkodni, ugyanazt a szellemi izgalmat éreztem az írásaival foglalkozva, mint Lázár Ervinnél. A film, fogalmazzuk így, egy modern Szindbád-történetnek ígérkezik..

A másik tervem címe: Hét erotikus történet a XX. századból. Az első történet 1914-ben játszódik Berlinben, az utolsó 1992-ben Rómában. A hét különálló rész nagyon erősen kapcsolódik egymáshoz, összeköti őket a múlt század egy rémes figurája, Berija, az NKVD rettegett főnöke. A film hárommillió eurós vállalkozás lenne. Több nyugat-európai érdeklődő is van – majd meglátjuk!

2005-12-07

Kapcsolódó cikkeink:

Kolozsi László: Vigyázat, tünékeny! – Gárdos Péter: A porcelánbaba
Palotai János: Mint a filmen – Találkozás A porcelánbaba című film szereplőivel