Ozsda Erika Operapunk
Ágens, énekesnő
Jürgen Henning fotója
Jürgen Henning fotója
22 KByte

Kritikusai Meredith Monk, Kurtág György és a szibériai sámánénekesek munkáihoz hasonlítják munkáit. Mit sem ér ez az interjú, ha nem hallják közben a hangját! A www.agens.hu honlapon megszólal. Nagy élmény. Hallgassák!

A porcelánbaba bemutatója után Gárdos Péter nemes egyszerűséggel azt mondta rólad a Filmszemlén, hogy „Ágens egy zseni”. Hogy találtatok egymásra?

Ágens: Ö talált rám! A zenei szerkesztőjének már tíz éve leadtam egy anyagot és most valahogy eszébe jutottam. Gárdos már régóta keresett zenét a filmjéhez, és amikor meghallgatott, rögtön tudta, hogy én vagyok az, aki azt a viszonyt közvetítem zenében, amit ő filmrendezőként és Lázár Ervin íróként az anyaggal kialakított.

Hogy folyt a munka? Fölhívtak és mit mondtak?

Gárdos nem jutott dűlőre a zenével, noha már az utolsó utáni pillanatban voltak. Küldtek egy autót, hogy azonnal adjak felvételeket. Aznap nem hívott vissza – meg is sértődtem –, úgyhogy másnap rátelefonáltam, hogy „na! mi van?” Azt mondta, tökéletes, nagyon tetszik. Behívott a vágóstúdióba és megmutatta az első zenei variációt. Ők tehát egy kész zenei anyagot használtak a filmhez.

Előtte egy kockát se láttál A porcelánbabából?

Nem, de egyébként olyan, mintha a képek alá énekeltem volna. Többen odajöttek hozzám és rákérdeztek, hogyan dolgoztunk együtt. Nem hitték el, hogy én nem ehhez a filmhez csináltam a zenét! Mivel a film készítési folyamatában nem vettem részt, tényleg adomány, hogy minden ilyen tökéletesen passzol. Én különben is odáig vagyok Gárdos Uramistencímű filmjéért, ami remekmű. Vagy hússzor láttam. Ott ugyanazzal foglalkozik Gárdos, mint itt a három mesében: a nyelven és a vizualitáson túli jelrendszerekkel. Ő ezt nagyon tudja. Nem mindegyik filmjében sikerül neki, de ebben a két filmben pontosan benne van az érzékelésen felüli érzékelés – ami nagyon nagy tudomány. Azért örültem, hogy vele hozott össze a sors, mert én is ezzel foglalkozom. Csak a hangon keresztül.

Több filmes és színházi munkád is volt. Dolgoztál Dárday- Szalay filmjében, a Tükröződésekben, a Vígszínházban A salemi boszorkányokban, a Nemzetiben Az ember tragédiájában, és az Atlantis Színház Holtudvar című produkciójában.

Dolgoztam Ulrich Gábor animációs filmrendezővel, aki nagyon jó kis filmet hozott össze. Szőke Andrással a Citromdisznóban, Szomjas filmjében a Csókkal és körömmel címűben …

ott mit kellett csinálni?

Az még jóval a kinyílásom előtti időállapotban, az énekessé érésem elején volt. A zenémet szerintem nem méltó módon, háttérzöngeként használták – ezt azóta is mindig mindenhol elmondom. Megérdemelte volna, hogy egy kicsit előbbre keverjék. Ez csak stúdiótechnikai kérdés. A filmben szerepeltem is, egy melegbárban voltam transzvesztita énekes. Nem hitték el a bárban, hogy nem vagyok az, úgyhogy ellenőrizték. Magyarul: alám nyúltak…

Mindent írhatok, amit mondasz?

Nyugodtan. Ha úgy volt, akkor úgy volt. Hadd tanuljanak.

Az évek alatt azért sokat szelídültél…

Főleg mióta szültem. A gyermekkel való kapcsolatnak az állandó megbocsátás, megértés és kölcsönös tanulás alapján kell működnie. Ha nem így van, az nagy probléma, akkor nem kell emberi lényeket a világra hozni. Ez kemény iskola, én is most tanulgatom. A folyamatos tanulás sokat puhít az emberen, kedvessé tesz. Én elég vehemens és indulatos lény vagyok…

igen szókimondó is. Mit nem tűrsz el?

A hazugságot. Semmilyen szinten. Se munkában, se barátságban, se szerelemben, sehol!
Előfordult, hogy nagy guruk meghívtak az előadásukba, de sehogy sem egyeztünk, mert kamuztak. Gondolom, rászorultak, hogy nagy pénzt szerezhessenek. Ezt a kommunikációs csavart nyilván mindenkivel szemben alkalmazzák, számukra ez napi gyakorlattá vált, de én ezt se tűröm. Elég sikeresen átütöm ezeket a légvárakat. Riasztó ám számukra, amikor átnyúlok a tiszteletkörökön! Elvileg minden történetnek megvan a maga ritmusa, én meg áthasítok rajtuk. Szerintem ezzel megkönnyítem a helyzetüket. A magamét semmi esetre sem, de nem szeretek fölösleges köröket futni. Időnként előkérdezek az időben, ami zavarba ejtő dolog... Ha meghívnak egy mainstream színházba vagy művészeti vállalkozásba, mindig nehezen boldogulok, mert egyedül maradok. Más energiák működtetik azt a fajta színpadi világot, úgyhogy nem nagyon tudok kiteljesedni. Nincs idő gondolkodni, nincs idő megélni a dolgokat, csak rémület és azonnali megoldásokat kívánó helyzetek vannak, amelyek nem a művészetet szolgálják.

A Dárday István- Szalai Györgyi rendezte Tükröződések című filmben hogy sikerült elérned, hogy főszereplőből mellékszereplővé válj?

A stáblistán megmaradtam főszereplőnek. Különböző meg nem oldott feladatok miatt nem váltam a rendezők kedvencévé. Sok mindenben nem értettünk egyet. Számomra az alkotók megoldást kereső, de nem találó helyzetei cirkuszi számmá váltak. Én, ha dolgozom, nem vagyok hisztis. Alázatos vagyok. Utálom, ha a munkában hisztérikus a viszony. Váratlanul értek olyan dolgok, amiket én soha nem tennék meg a másik emberrel, mert úgy gondolom, méltatlan hozzám. Az más kérdés, hogy a másik emberhez is. Nem nagyon tudtam kezelni ezeket a helyzeteket. Amikor folyamatosan ilyesmik érik az embert, kicsit lebénul a tehetsége, megijed, hogy képes-e bármire egyáltalán. Mondták, hogy lehet ám egy másodperc alatt főszereplőből mellékszereplővé válni. Problémás film volt, de szeretem, mint mindent, amihez valaha közöm volt. Ma már szívesen beszélek erről, mert másként gondolom, mint akkor. Az eltelt évek alatt megértettem őket. Akkor utáltam az egészet, most már nem. Egyébként sok jó élmény is kapcsolódik a forgatáshoz.

Kinek a filmjében vennél részt szívesen? Ki az a rendező, akivel úgy érzed, hogy megtalálnád a hangot?

Talán furcsán hangzik, de „Tarkovszkijtól tanultam énekelni”. Vele szívesen dolgoznék/dolgoztam volna – bár ő a nőkre nem kifejezetten, mint alkotókra gondolt, – és talán Tarr Bélával. Én is hasonló dolgokról beszélek, mint ők – természetesen máshogyan. Ugyanaz a probléma más kommunikációs és viszonyrendszereken keresztül.

Vagyis?

Létélményekkel foglalkozunk, a lét élményével.

Idetartozik a jelenléthiány?

Igen. Most a Purcell Piknolepszia című darabomra gondolsz…

ami a legjobb alternatív előadás díját nyerte el 2004-ben.

„A Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága az évad kiemelkedő színházi produkciójának díja a szakmai kuratórium javaslata alapján.” Ehhez képest egy évig nem tudtam hol játszani a darabot! Három előadás és néhány fesztiválmeghívás után a darab kap egy díjat, több neves kritikus írja le, hogy „korszakos remekmű” és nem tudom hol játszani! Botrány. Az is botrány, hogy senki nem állt mellém. Mint egy bozótharcos, egyedül mentem egyik színházból a másikba. A beszélgetések után mindenhol kedvesen kitessékeltek az ajtón. Nem mondhatom, hogy bárhol is méltatlan helyzetbe hoztak volna, ezek a találkozások inkább remek beszélgetéseket eredményeztek. 2006. januárjában játsszuk a Millenárison. Kibekkeltem az új igazgatót. Egyébként ez a darab oda készült, arra a térre. A piknolepszia – jelenléthiányt, tudatkiesést jelent. A cél: kiszakadni az időből, megbillenteni a megélt világ egyensúlyát. Az eredmény: a távollétben töltött, megbontott idő. A gyerekek pontosan tudják, hogy mi ez. Tőlük meg lehet tanulni, hogyan lehet valaki jelen is, meg nem is a világban. A jelenléthiány a művészekre is jellemző. Bármely gondolat megértése ugyanolyan katarzishoz vezethet, mint a művészeti katarzis. A gyerekek jelenléte a világban folyamatos élvezés. Kitérés a világból és vissza. A kulcsszó nem az élvezet, hanem a világ elhagyása, az időn kívüliség. A zene, ha jó, szintén közvetíti ezt a viszonyt.

Te is rohangálsz az idősíkok … vagy mik között. A színpadon mintha nem Te lennél, hanem egy más…

…igen, sokszor mondták, nem hiszik el, hogy engem láttak a színpadon. Egyrészt kedves vagyok… sok ember azért nem dolgozik velem, mert fél tőlem. Igaz, hogy ha szagot fogok, nem engedem el. Most gondolatokról, műalkotásokról beszélek. Másrészt nem használok stratégiákat. Erre egy remek filozófus azt is mondhatná: "az is stratégia, ha nincs stratégia". Szerintem nem így van. Mindig megpróbálom felismerni az adott történetben a szerepemet. Az átalakulás nálam nagyon komoly dolog. Nem szeretem azokat az egyezményes kommunikációs jeleket használni, amelyek a művészekre aggathatóak. Elég az, ha belül megvan.

Mindezek ellenére mégis sok állandó munkatársad van.

Mindig ugyanazokkal dolgozom, ritkán térek ki. Nekik elhiszem, amit mondanak és amit a színpadon csinálnak. Négyesi Móni táncossal és Gergye Krisztián táncos- koreográfussal már jó ideje dolgozom együtt. Hihetetlen létállapotokat tudnak megmutatni a színpadon. Tárnok Mariann bábművész szerepel majd a darabomban is. Tasnádi József képzőművész a látványtervezőm. Őt már régen foglalkoztatja az interaktív művészet. Elképesztő, mennyire szeretem őket. Együtt képesek vagyunk megmozgatni a világot! A zenészeimről nem is beszélve! Jávorka Ádám brácsással szinte egy lélek vagyunk. Csak rágondolok a hangra és ő is hallja! Stollár Xénia – viola de gamba. Parlagon hagyott vagy inkább csak ritkán használt zeneszerző. Pedig remek és elképesztő, ahogy a gambán játszik. A legújabb lelki és zenei elkötelezettségem az a négy dobos (Mogyoró Kornél, Födő Sanyi, Oláh Gabi, Molnár Kristóf), akikkel a tavalyi Őszi Fesztiválon debütáltunk. Zseniálisak, főleg négyen együtt.

Az, hogy igen sok mindent kipróbáltál az életben, mennyire befolyásolja a zenédet?

Nagyon! Mindent befolyásol. A viszonyaimat, a világértésemet illetve nem értésemet. Én a tapasztalataim alapján következtetek és jutok el bizonyos fajta tudáshoz és ebbe minden belefér… Megtapasztaltam azt, amit énekelek. Más egy az egyben, egyenes irányú tanításokon vagy tanulási folyamatokon keresztül szerezte meg a tudást – én nem. A saját történeteimet éneklem.

Megint beújítottál valakit. Nem is egy embert, hanem egy egész férfikórust!

A Szent Efrém Bizánci Férfikart! Amikor megláttam ezt a gyönyörű nevet az Interneten, úgy gondoltam, hogy muszáj őket közelebbről is megvizsgálnom. Elmentem a koncertjükre, és tényleg gyönyörűek! 12 férfi együtt! Szépek, ahogy átitatottan énekelnek. Járják a világot, templomokban és koncerttermekben énekelnek. Nagy nyitottság, szeretet, figyelem, tisztelet van bennük. Hajlandóak a szent énekeiket szöveg nélkül elénekelni. Beleénekelhetek a kórusműveikbe! Ezen felül elképesztő színpadi jelenléttel bírnak! Boldog vagyok, hogy dolgoznak velem. Ezek után kit érdekel a siker?! És egyáltalán, mi a siker? Ami ma éppen a diktátum. Amíg eljutunk odáig, hogy előadjuk, amit próbálunk, az olyan folyamatos gyönyörforrás, olyan adomány, hogy engem most már csak ez érdekel. Hogy kigondoltam valamit, jönnek a társak, és közös energiával létrehozunk valamit, ami tényleg megtörténik. Ennél többet már nem igénylek.

Ha meg kellene határozni, hogy a kortárs operán belül mit énekelsz, akkor még mindig az égi-földi megnyilvánuláshoz viszonyítod a dalaidat? Hívhatjuk őket daloknak?

Igen, mert azok. Hozzátenném, hogy már nem vagyok olyan romantikus, mint amikor 27 évesen – amikor a legtöbb énekes a pályája csúcsára ér – elkezdtem énekelni. Akkor egyébként teljesen magától értetődő volt, hogy nekem ezt kell csinálnom. Az egy komoly romantikus tett volt. Sorsváltás. Ma már nem mondanám, hogy égi-földi… Kortárs zenével foglalkozom, az operát pedig összművészeti műfaj gyanánt használom. Az utóbbi időben operapunknak aposztrofálom magam.

Számodra nagyon fontos a tér.

Mindig terekben gondolkodom, ezért is eredményezett újjászületést, amikor Tasnádi Józseffel találkoztunk. Külföldi fesztiválra készített egy filmet, és ahhoz akarta használni a hangomat. Megmutatta találmányát, a Retinát. Ez egy interaktív képi rendszer, ami a hangra azonnal reagál. Létrehozott egy elektronikus rendszert, amelyben a hang kapcsolatba léphet a képpel, s fordítva. A jelet, a kapcsolatteremtés eszközét és módját ő határozza meg, a kapcsolatteremtés idejét és minőségét a hang. Egyszerre játékos és komoly műalkotás, amit létrehozott. Jocó egészen más rendszerekben gondolkodik, mint én, s ez engem lenyűgöz. Nagyon kötődöm hozzá. Szerintem ezt ki lehet mondani, ha az ember bízik valakiben.

Nehéz játszó helyet szerezni?

Nehéz. Vagy csak hülye feltételekkel lehet a darabot bemutatni. Mondok egy példát: kitalálták, hogy fizess azért, hogy a színházban játszol. Ez nonszensz! Egy független színházi társulat az éves költségvetéséből arra áldozzon, hogy színháztermet béreljen, szórólapokat, plakátokat nyomtasson?! És ha lehet, mindenki dolgozzon ingyen! Ezzel elérkeztünk a végső határig. Azért maradt egy-két olyan befogadó intézmény, amelyik nem így gondolja.

Amikor énekelsz, azt kell mondanom, hogy „Te nem vagy otthon”... Olyankor hol vagy, mit látsz?

Akkor elmondom a legutóbbi – meghatározó – éneklési élményemet. Eksztázis volt. Egy átjárón való átjutáshoz hasonlítanám, amit teljesen maradéktalanul most tapasztaltam meg először. Gergye Krisztián előadása, az egy órás improvizáció közben úgy énekeltem, hogy egészen pontosan tudtam, mit csinálok. Ennek nyilván megvan az útja, tehát az ember előre átgondolja a koreográfiát, hogy honnan hová kell eljutnia és hol kell a különböző csomópontokon találkoznia a többiekkel. Pontosan tudatában voltam a dolgoknak, sőt, közben még gondolkodtam is ezen az élményen! Ez egészen új dolog volt számomra.

Ha többen vagytok a színpadon, teljesen elvagy magaddal vagy figyelsz a többiekre?......

Akikkel együtt dolgozom, azokkal teljesen eggyé válunk. Minden rezdülésükben ott vagyok és viszont. Ha improvizálok, akkor is, ha egy művet interpretálok – a saját módomon –, akkor is. Mint legutóbb Bécsben. Mozart Rekviemjéből énekeltem a Tuba mirumot.

Külföldön hogyan fogadják az előadásaidat?

Nem sokat járok külföldre. Ott kezdőnek számítok. Úgy néz ki, itthon a világ ellenállását már sikerült megtörnöm. Nem volt egyszerű ez az első tíz év. Annyira új, amit csinálok, és annyira egységes, hogy nehéz megmarni. Mégis sokan belém martak, ami már nem fáj, nem is érdekel.

Kizárólag a mű érdekel. Akárhányszor kitettem a lábamat az országból, mindig nagy ováció volt, aztán nem történt soha semmi. Nem vagyok trendi. Ahol eddig kinn voltam, ott fontos a „trendiség”. Legutóbb azt mondták, az a probléma velem, hogy túl egyedi vagyok. Ez probléma? Megkérdeztem hogy a Színművészeti Főiskola felvételijén vagyok-e, mert ott hallottam ezt utoljára.

Eddig két CD-d jelent meg.

Évek óta nem adtam ki CD-t, bár sok anyagom van. Nincs kedvem megint elkezdeni megvívni a kiadókkal a furcsa szélmalomharcot...

Milyen irodalmi alkotásaid, terveid vannak?

A Rán Gid szexuális témájú versei közül több megjelent már. Mostanában leginkább a szöveg érdekel. Öregasszony koromban remélhetőleg főképp írni fogok. Már van két regényötletem. Mára már több mint ötlet. Balassa Péter esztéta a szexuális soraimra még a főiskolán azt mondta, hogy „ilyen bátor női ba…-s verseket” ő még nem olvasott. Nézett rám, hogy tényleg én írtam-e őket? A hajam, a ruhám össze-vissza állt, semmi rendezett formám nem volt. Akkor hagytam abba a színművészetit, mert már csak a zene érdekelt. Azok a versek is létélményekből fakadtak. Mindenféle fura szerzettel hozott össze a sors, és megpróbáltam ezt szövegekbe foglalni, illetve ugyanúgy, mint az éneklésnél: a víziót teljesíteni. Csak, hogy tudd: ha az ember a saját élete vízióit nem teljesíti, akkor szerencsétlenné lesz. És boldogtalanná.

Neked mit kell még valóra váltanod?

Ezt most nem mondom el. Ha elmondanám, akkor mindenki azt gondolná, hogy nagyképű vagyok vagy elmebeteg, de ami még a fejemben van, az meg fog történni. Te is meg fogsz lepődni! Az emberek, adatokban, évszámokban gondolkoznak, ahelyett, hogy viszonyokban, érzékelésekben és csodákban gondolkodnának.

2005-11-24

 

Jürgen Henning fotója
Jürgen Henning fotója
20 KByte
Gergye Krisztián montázsa
Gergye Krisztián montázsa
139 KByte
Kerekes Zoltán
Kerekes Zoltán
24 KByte
Purcell Piknolepszia - Szabó Péter fotója
Purcell Piknolepszia - Szabó Péter fotója
21 KByte
Tasnádi József fotója
Tasnádi József fotója
165 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső