„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” /Tamási Áron/

Mike Leigh hősei soha, egyetlen egyszer sem voltak ennyire otthon a világban. Pontosabban a világ zsugorodik a lábukhoz, felveszi a familiáris fészek léptékeit és ebben a házi univerzumban ők olyan példátlanul példás együttlétezésben melengetik magukat s a másikat, hogy már-már beleborzongunk ebbe az „összelélegzésbe”. A kívül levő mindenségnek csakis e bensőség révén van értelme. A mindennapok munkafázisai, az ünnepnapok szórakozás-szeletei kizárólag a kandalló tűzhelymelegének a fényében élhetők-élvezhetők-érthetők. Vera Drake családjának a szemében magától értetődően pofonegyszerű a világ.

Leigh minden figurája egy ilyesforma, sziklaszilárdságú háztáji (táp)talajra vágyik titkon – talán csak a Mezítelenül ámokfutó flaszterfilosza az egyetlen kivétel –, akár kerek család ölén él, akár csonka körülmények közepette, és vagy kétségbeejtően reménytelen lépéseket igyekeznek tenni az áhított cél érdekében, vagy olyan tehetetlen-tompák, hogy fel sem érik ésszel és érzelemmel a cselekvés szükségességét, a mikéntet meg még annyira sem. A rendező legelső nagyjátékfilmjében (Ólmos percek) a főhősnő stációról stációra küzdi végig magát a párkapcsolat kialakításának rögös útján, hogy végtére kiderüljön, a tanáremberrel való viszony lehetőségét képtelen realizálni. Mindkettejükön olyan görcsösre merevedtek kívül hordott szerepeik, hogy intim helyzetekben egyszerűen földbe gyökerezik a magán mivoltuk. Mint a „lefúrt lábú” színészek, oly dermedtek az érzelmi izületeik. Az egymásratalálás küzdelmét Leigh talán soha nem ábrázolta ennyire bőrünkre menő szuggesztivitással. A dialógusok kipréselt mondatai verítékezve születnek s koppannak csendesen. Semmitmondanak - visszhangoztatva azt a bekiabálhatatlan űrt, ami kettejük között feszeng. A társra találás kudarca, a társtalanság végérvényes diadala. A tűzhely használaton kívül hever a sarokban.

A Két angol lány – és még mennyi másik kettő Leigh londoni mikrovilágaiban – harmincas felnőtté nővén szintén azon igyekszik, hogy valamiféle belakható otthont teremtsen, ám Hanna napsütötte-sárga, katalógusharmóniájú kvártélya csak akkor melenget, amikor a diákévek legfőbb cinkostársa megjelenik a falai között, s elkezdik megidézni azt a múltat, amelyben bár konfliktusoktól nem mentesen, de mégis testvér-szoros szimbiózisban éltek egy sötét környék komor albérletében. Ez a bágyadt tónusú lak sokkal belakottabb volt, mint a trendi szinglikégli. Ebben a filmben a hősnőknek szerencséjük van, mert a felnőttkori magányt oldja-enyhíti a hajdan volt összetartozás, amelyre emlékezni lehet, s amely az adott pillanatban elevenné varázsolható. Nekik legalább megadatott némi bohém családiasság élmény.

Ugyanennek a bohém élménynek a nyomában jár a Mezítelenül két(-három) angol lánya, csakhogy ők a felnőttkorba érvén gyakorolják a gyermeki vadulást, és ezért sokkal drasztikusabb és fájdalmasabb tapasztalatokat szereznek a társra találás, az otthonteremtés terén. A közös kiválasztottjuk erre a célra tökéletesen alkalmatlan nemtörődöm, aki vérforralóan flegma közönnyel vadássza le sorra testileg és szellemileg az útjába kerülőket.

A családosoknak sincs jobb sora Leigh oeuvre-jében: számtalan variációban prezentálja rokoni szálak szövedékében szenvedők miniatúráit, amelyek szoros egymásmellettiségéből rémisztő körpanoráma következik. Lányukat egyedül nevelő anyák, akik többnyire nem tervezték a gyereket, becsapott mennykőként viszonyultak hozzájuk, talán ezért sem képesek eltalálni a megfelelő hangot, rosszul hangszerelt gondoskodásuk szitokszót kap cserébe. Pedig igyekeznének ők, csak elfuserált a szeretetük, „szakavatatlan”, ahogy egyszülöttjük is amolyan „félrecsinált”. Ahol nincsen első-, vagy másodszülött, mint a Titkok és hazugságok bávataglelkű fotográfusának a házában, ott az asszony minden gondoskodását portájuk csinosításába fojtja, egyfajta dekoratív lakájosság felmutatásán fáradozik, színek, mintázatok, drapériák aprólékosan, nyárspolgári ízléssel összepasszintott harmóniája helyettesíti ezen dolog emberi dimenzióját.

A kerekded családmodellt beteljesítők, ha lehet, még sokkalta szívszorítóbban szorult helyzetben vannak. A szó fizikai értelmében szorong a Minden vagy semmi túlsúlyos famíliája a tenyérnyi lakásban, miközben észrevétlenül összeroppantják madárcsontú anyjukat. Olyanok, akár az összefóliázott hamburgerzsömle-hadtest, amelyet egyik kuncsaftja sózott a taxisofőr apukára. Hájfölöslegüktől sem gondolkodni, sem érezni nem tudnak már, a két gyerek az élet elviselhetetlen nehézsége folytán vagy mosolytalan némasággal vonszolja magát, vagy dühösen káromkodva mozdulatlanul tenyészik. A családról szőtt álmok ilyen iszonytató valóságba fordulnak.

Mike Leigh a kilencvenes évek óta egyre ritkábban engedi meg magának, hogy evilági rémlátomásait ne szelídítse meg. Az Ólmos percek sokszorosító gitárosának „utat senki sem mutat” panaszdalával szemben az utóbbi évek filmjeiben a rendező igenis megmutatja a kivezető ösvényt: összekupálja a darabokra szakadt mostoha rokonságot, egymásra ébreszti az elfásult együttélőket. Miután felszakasztják titkaikat és hazugságaikat, felvérzik a kapcsolattalanságuk, kilátás nyílik arra, hogy sebtapaszai legyenek egymásnak, így lesz a semmiből minden(ség). Megadatik nekik a bocsánat, a feloldozás. Cynthia kiskerti paradicsomában sziesztázik megbékélt lányaival. A nehézsúlyú család újjászületve üli körül a fiú betegágyát, apuka és anyuka az éjszakai szeretetzuhany hatására hitet tesznek egy szebb jövő mellett. Ezek a méregfogukat vesztett kódák persze nem jelentik azt, hogy Leigh elvesztette volna kegyetlenül pontos ember-, és társadalomábrázoló képességét.

A kisemberség mozgóképes piktora ő, a peremvidéken élő, két kézzel küzdő „boldogtalanság-szakosok” (Schubert Gusztáv) szomorú festője, és hiába a boldog zárlat, hiába az a különös humor, amellyel átitatja a történeteit, kínunkban örülünk és vigyorgunk a mélységes vigasztalanság gödrében. Talán Csehov dolgozott ezzel a technikával.

A Vera Drake című filmjében Leigh kicsit másképpen jár el, mint azt tőle az utóbbi időben megszokhattuk. Először is fabulájának idejét az ötvenes évekre datálja, holott általában a jelenben marad; hozzányúl egy olyan társadalmi problémához, amelynek az aktualitása ugyan mindenkori, ám a többnyire hasonlóan európai törvények szabályozása következtében manapság nem áll a paragrafusok ütközőpályáin, tehát inkább erkölcsi dilemma. A háború utáni Anglia a magzatelhajtást szigorúan tiltotta, ezért bűnelkövetőnek minősült az, aki ma legális abortusz-végrehajtó. A kiskapukat persze a gyakorló orvosok pontosan ismerték, ezért a jólszituáltabb réteg megesettjei pszichiátriai indokokra hivatkozva „törvényesen” is rendezhették nem kívánt megbicsaklásaikat. Leigh természetesen  most is az alsó osztály egyedeire koncentrál, ám még soha nem választott hőséül olyasvalakit, aki egy bizonyos aspektusból nézve gyakorlott kezű, profi tömeggyilkos - ha a törvénycikkely szerint definiálunk. Eddig olyan alakokat vonultatott fel, akik nem tettek semmit, amivel súlyosan veszélyeztettek volna emberéleteket – dolgoztak, takarítottak, utcát sepertek, elárusítottak, taxiztak, fotóztak, ittak, ettek, dugtak, vagy épp a semmit tették –, hacsak nem tekintjük a részvéttelen egymásmellett élést a leghatékonyabb gyilkosságnak. Egyáltalán nem csináltak semmi olyasmit, amitől méretesebb kaliberűnek látszottak volna. Vera éppenséggel lehetne egy nagystílű, negatív tragikus hős, egy rekorder baby-killer, de ugyanolyan szürke és jelentéktelen munkásasszony, mint a többiek. Balga öntudatlansággal öl, nem perverz hobbyból, nem elszánt pusztítani akarással. Segítő szándékkal, szívjóságból, térítésmentesen. Úgy veszi elő reszelőszerszámát, mintha csak a délutáni teasütemény-sütéshez készülődne, konyhai leckét akarván adni. Vera bűnöző, és ennyiben újdonság az alkotó alak-palettáján, de erős kérdőjelekkel illetődik, viszonylagossá válik vétkes mivolta, még akkor is, ha kimondásra kerül a hivatalos ítélet. Kapunk egy példabeszédet az ártatlan öldöklő angyalról, aki a leggondosabb anya, a leghűségesebb feleség, a legmelegebb otthon megteremtője. Lába nyomába sem érhet a felső középosztály úrhölgye, akinek olyan hideg a honi kandallója (amit éppenséggel Vera fényesítget), hogy fagyottan reszket körülötte a lánya.

Mike Leigh tandrámáját veszélyesen megcsapja a doktrínerség szele, azonban valami különös kegyelem folytán (talán a proletár angyal „közbenjárásának” köszönhetően) nem fullad melodramatikus moralizálásba. Egészen paradox módon mintha nem is lenne fontos, bűnös-e vagy sem Vera Drake (ma már sokkal liberálisabban kezelik a választ, nemcsak jogilag kapnak felmentést az abortőrök és a magzatuktól megszabadított nők, morális értelemben is mossák kezeiket), sokkal lényegesebbnek tűnik családjának darabokra hullása, a paradicsomi kisvilág lakóinak egyszerre felfedezett mezítelensége, védtelensége.

A Leigh-oeuvre eddigi családjai sosem ismerték azt a fajta harmóniát, amely Drake-ék számára természetes éltető erő volt, legfeljebb súlyos élveboncolások után, a film záróakkordja juttatott nékik néhány falat jóérzést, a reményt, hogy talán mégis társai lehetnek egymásnak. Jelen esetben a rendező éppen fordítva építkezik, pontosabban szólva dózerolja, amit máskor összerakni igyekszik. Az elbeszélőszerkezet is ehhez az intencióhoz idomul. A rendező a különváltan élő rokonságot, vagy az együttlakó, ámde darabokban lévő famíliát általában hosszasan, fragmentáltan exponálja, sokáig nem lehet tudni a kapcsolódási pontokat a szereplők, helyszínek között – mint ahogy ők maguk sincsenek tisztában azzal, mi is köti össze őket. A Vera Drake esetében viszont rögvest kiderül az asszony főhős mivolta, és mielőtt a családtagok életterük szerteágazó terrénumain külön-külön mutatkoznának be, megteszik ezt egyszerre, egységesen, a munkából megtérten, az étkezőasztal ételmelegében, a teáscsészék kigőzölgésében. Ez az a bázis, ahonnan indulnak, és ahová visszatérnek, a legfontosabb helyszín, a különféle dolgozó-pontok csak villanásnyira tűnnek föl, hiszen az otthoni közeg jelenti számukra a világ közepét. A szabóságban, az autószerelő műhelyben, úri népeknél takarítva egyaránt jól érzik magukat, betörhetetlen derűvel végzik, amit kell, nincsenek konfliktusaik, kételyeik. Estéről estére összeszorulhatnak a karnyújtásnyi nappaliban, és ezért mindennek van értelme, minden világos és tiszta. Helyesebben szólva, meleg mézesbarna az idebent, szinte tapintható az a „háziragacsosság”, amelyben olyan remekül eléldegélnek. (A film első részének ez a fő színe, mintha az ötvenes évek hol komorlóan, hol harmonikusan gesztenyeszínű lenne. Ez a tónus eltűnik, amint fejvesztetté válik a család – az őrszoba, a zárka, a tárgyalóterem zord árnyalatú.)

Vera mellékfoglalkozásáról senkinek sincs fogalma. Az otthon melegét féltve őrző asszony épp azt destruálja, aminek egyébiránt híve és oszlopa, ezért az ezzel való szembenézés a legborzasztóbb az övéi számára. Családellenes családcentrikus. Ami lényege, az ellen vét. A film második része azt mutatja meg, miként dolgozzák fel ezt a traumát magánszférán innen és túl, a nyilvánosság színe előtt. Profán az a Karácsony, amit ezzel a kisdedgyilkossal kell tölteni, bár igyekeznek magukat meggyőzni a bűnös szándékának jóságáról, azonban ha házon belül hajlanának is a bocsánatra, a törvényes ítélőszék vétkesnek bélyegzi az asszonyt (és a tárgyalások végére ő is magamagát), így muszáj, hogy a családi igazságszolgáltatáson felülkerekedjen a köztörvényes.

A család mint olyan, veszett fejsze Leigh-nél. Vagy előbb, vagy utóbb. Azt hiszem, ez az aspektus a legfontosabb e film esetében, nem pedig az az álkérdés, hogy ki is a bűnösebb, az aranyszívű Vera Drake, aki puszta filantrópiából szaporítja az angyalok számát, vagy az az összeesküvő, pénzéhes orvostrupp, akik csak az ellenértékre fókuszálnak, és akiknek a páciens csak egy eset, aki buta mód megesett. Ma már senkit sem vádolnának.

A rendező legfőbb erénye, hogy a família hétköznapjainak a „buroklétét” minuciózus aprólékossággal festi meg. A mélyzöld tapéta virágindái (Forgách András írta egy helyütt, hogy Leigh tapétáit nyugodtan ki lehetne írni a stáblistára - mélyen igaza van) szinte összefonják a figurákat. A kanapé a szobán belüli apróbb sziget, ahol még intimebb együttlétben simulhatnak össze a változó összetételű duettek. Legtöbbször a csökkent értelmű és együgyű érzelmű Ethel nevű leányzó és mama fogta szenzibilis-szegény vőlegénye feszengik bensőséges viszonyba magukat rajta, e két ember talpig félszegsége (no meg alacsonyfokú szemrevalóságuk) szintén abban a kisemberi (pitiáner) harmóniában melegedik és törleszkedik össze, amely, noha csibekeltető hőfokú, mégis irritáló borzongást érzünk a láttán. A legrémesebb idill az ifjú pár szótlan sétája a fák között és az a tömeges, teliszájas összröhej a moziban, amelynek közepén ott ülnek a Drake szülők. Leigh zsenialitása abban nyilatkozik meg, ahogy kikeveri az egyszerű emberlét kevéssel is beérő boldogság-(p)illanatait. Ahogy megtalálja figuráihoz a megfelelő színészarcot. Vera (Imelda Staunton) mindenféle feminin vonatkozását vesztett, jelentéktelenül, visszafogottan közönséges fizimiska. A lánya (Alex Kelly) Leigh moccanatlan észjárású retardált alakjainak ragyogó sorát gazdagítja, aki szinte soha nem emeli fel a tekintetét és örökkön elnézést kér a jelenlétéért. Reg (Eddie Marsan), a vőlegény kicsit tovább tud számolni, mint arája, csak az érzelmi intelligenciája hibádzik. Apa (Richard Graham) és fia (Daniel Mays) a szemrevalóbbak közé tartoznak, a fiú kikupálódott úri szabó, a jövő embere, az apuka mosolygósbajszú szaki.

Attól a pillanattól kezdve, amikor ez a család megfosztatik Verától, és a rendőrségi, bírósági jelenetek megszaporodnak, kissé elnehezül a film, az asszony több fázison keresztül dolgozza fel a bűnét, és ettől a lassú felfogású megemésztéstől (a tételes jegyzőkönyvezés, vád-, és bírói beszéd okán) lesznek kissé ólmosak az alkotás percei. Legvégül feloldódik a hosszan vontatott, remegő szájú, szipogó-szégyenkező helyzetfelismerés, Leigh belopja sajátos humorát a női börtön szituáció-festésébe, egy maszkulincsúf csontos és egy szemüveges ártatlanarcú tudor visszaeső párosa faggatja, világosítja fel az újonc Verát, aki immáron muszáj, hogy ehhez a „családhoz” tartozzon. Elképzelhető, hogy néhány nap, és ugyanazzal a nem vacilláló serénységgel lát hozzá itteni kötelességeihez, mint odakint tette: szedi szaporán a vaslépcsőfokokat, ugyanúgy, ahogyan megismertük őt egy londoni bérház emeletei között igyekezvén.

A középszerű jelentéktelenség proli angyalának védőszárnyai nem óvják immáron a pőrén gubbasztó családot.