Koltay Gábor Trianon című filmje nehéz feladat elé állítja nézőjét. A mű több mint két órás terjedelemben szembesíti huszadik századi történelmünk egyik legfontosabb, közgondolkodásunk állapotát mindmáig meghatározó eseményével, az első világháborút lezáró békével és annak sokrétű következményeivel. Egyrészt történészek idézik fel és értékelik ebből a szempontból az utóbbi száz év eseményeit, másrészt irodalmi műveket (főképp verseket) hallunk, amelyeknek az a céljuk, hogy érzékletessé tegyék a tudomány képviselői által elmondottakat. Az alkotók szerint Trianon kérdése nemcsak sorsdöntő jelentőséggel bír számunkra, hanem egyben máig feldolgozatlan, szándékosan elhallgatott traumája is történelmünknek. Ebből az alapállásból fakad a film önmagával szemben felállított követelményrendszere is: tisztázni az eddig elhallgatottakat. Elfogadván ezt a követelményrendszert egyszerre kell vizsgálnunk a felsorakoztatott történelmi tényeket és interpretációjukat, azaz a film koncepcióját. Kövessük a film kronologikus tárgyalásmódját és vizsgáljuk meg először az általa bemutatott első történelmi korszakot, a dualizmus korát.

Az 1918-ig terjedő periódus eseménytörténetéről nem sok szó esik, annál fontosabb azonban a korszak interpretációja, hiszen helyes megítélése teheti érthetővé az 1920-ban történteket. 1867 és 1918 között zajlott le Magyarország polgári átalakulása. A gazdasági – társadalmi modernizáció problematikájából, amely a kor legfontosabb kérdése, a film csak egyetlen vonatkozásban vesz tudomást: kizárólag a hagyományos, feudális eredetű társadalmi rétegek bomlásáról és annak következményeiről beszél. Az irodalomtörténész Nemeskürty István és a történész Raffay Ernő a kor legfontosabb kérdését a „nemzettudat szétzilálódásában” látja. A nemzettudat felbomlásáért a liberalizmust, a szabadkőművességet, a szociáldemokráciát, a polgári radikálisokat, és Károlyi Mihály pártját teszik felelőssé. Az igazi „felelősség” azonban a történelmi átalakulást, a modernizációt „terheli”. Az említett „bomlasztó tényezők”, maguk is ennek a folyamatnak voltak a „termékei”. Az okok és következmények felcserélése aztán felettébb különös eredményekre vezet akkor, amikor a monarchia felbomlásának tárgyalásába kezdenek az interjúalanyok. Nemeskürty István szerint 1918-ban Magyarországon nem volt forradalom. A forradalom helyébe a világ-összeesküvés mítosza lép. Alapgondolata szerint a történelem eseményeit nem a történelemtudomány által feltárt gazdasági, társadalmi, politikai, szellemi intézmények, tendenciák és erők fejlődése és kölcsönhatásai alakítják, hanem egy titkos konspiráció. A mítosz modern formájában a reformáció korában keletkezett: az ellenreformációban nagy szerepet játszó jezsuita rendet vádolták meg azzal, hogy titkos világkormányuk áll az újkor nagy történelmi változásainak hátterében. A 19. és 20. században aztán a szabadkőművességnek és a zsidóságnak tulajdonítottak hasonló szerepet. A mítoszt, mint a politikai propaganda fegyverét a leghatásosabban a nácik alkalmazták. A filmben nyílt formában akkor találkozunk először ezzel a mítosszal, amikor Nemeskürty az 1918 októberében a frontról hazatérő katonák fogadtatásáról beszél. Szavaiból kiderül, hogy a hazatérőket nem ünneplő tömeg fogadta, hanem megrugdosták, leköpdösték őket, elvették fegyverüket és letépték rangjelzésüket. Egy korabeli képen két jó hangulatú egyenruhás katonát láthatunk, egyikük épp a másik sapkájáról távolítja el nagy valószínűséggel a címert. Az ismert „őszirózsás-akciót” illusztráló kép „új”, a megszokottól eltérő kommentárt kap, mely szerint „jól szervezett földalatti mozgalomról” volt szó, amely a hadsereg szétzilálását célozta, annak érdekében, hogy – ellentétben a csehekkel és más nemzetiségiekkel – a magyar katona ne legyen képes megvédeni országa határait. A fenti jelenettel és annak interpretációjával kapcsolatban több kérdést is megfogalmazhatunk. Először is miért kellett volna ünnepléssel fogadni a veszett világháborúból hazatérő, kétségbeesett, lerongyolódott katonákat? Ünnepelni a hazatérő győzteseket szokás. Másodszor, ki ellen védték volna határaikat az újonnan kialakuló nemzetállamokba szerveződő nemzetiségek? Senki nem támadta őket, hiszen a háború befejeződött és ők a győztesek oldalán álltak. Ami pedig a magyar katonákat illeti, ők hazafias bátorságról tettek tanúbizonyságot az elkövetkező hónapokban. A film erről nem szól, pedig köztudott, hogy a Kommün képes volt újjászervezni a magyar hadsereget és átmenetileg képes volt arra is, hogy visszaszorítsa a megszállókat. A Vörös Hadseregbe nem azért léptek be tömegesen az emberek, mert egyetértettek a kommunista diktatúrával, hanem azért, mert úgy tűnt, hogy ez az egyedüli erő az országban, amely képes megvédeni a határokat.

Ami a határok feladásának vádját illeti, ebből Károlyiéknak és a Kommünnek is bőségesen kijut. Károlyi valóban nem állt mindig a helyzet magaslatán. Többször hozott helytelen döntéseket, sikertelen politikus volt, politikusi tehetsége nem egy esetben megkérdőjelezhető. Akárcsak más felelős tényezőké akkoriban. Kun Béla mindenesetre nem írt jegyzéket Clemenceau-hoz, hanem válaszolt a francia politikus területeket követelő jegyzékére, ami azért nem mindegy, mert nem valamiféle defetista személyiségkép volt tettének oka, hanem a politikai kontextusban rejlik a magyarázat. Az adott politikai helyzetben váratlan, a határokat „feladó” döntése mellett érveket is fel lehetne sorakoztatni, talán nem is sikertelenül.

A film azt sugallja, hogy Trianon tragédiája egységbe forrasztotta az országot. Ez így nem igaz. Kétségkívül igaz, hogy a kommunistáktól a korabeli szélsőjobboldalig bezárólag minden politikai erő és minden magyar állampolgár igazságtalannak találta az országot megcsonkító döntést. Ettől azonban még nem vált egységessé az előző évek történelmi eseményeit homlokegyenest ellentétes módon értelmező magyar politikai közvélemény és közélet.

Nemeskürty és Raffay tézisei és stílusa jól kiegészítik egymást. Az irodalomtörténész érzelmileg mindig hangsúlyos, történelmi szempontból nem mindig kellően végiggondolt, ám a magasban ívelő gondolatmenetét a történész gyakran „zárja rövidre”, lakonikus és sokszor ellentétes értelmű ténymegállapításaival. Így jár el példának okáért akkor is, amikor tagadja, hogy a két forradalomnak bármi köze lett volna Trianon létrejöttéhez. Ezt teszi akkor is, amikor kifejti, hogy amennyiben Kemál pasa példáját követve ellenálltunk volna a békediktátumnak, valószínűleg az ország megszállása és a magyar államiság átmeneti megszűntetése lett volna a győztesek válasza. Mindazonáltal kevés nyomát látni annak, hogy az interjúalanyok valóságos párbeszédet folytattak volna a kamera előtt, valószínűbb, hogy a dialógusra utaló jelek a szerkesztéskor jöttek létre.

A mű második nagyobb egysége a Horthy-korszak Trianonhoz való viszonyát kívánja bemutatni. Ebben a részben nagyobb hangsúlyt kapnak az irodalmi idézetek: Kós Károly és Szabó Dezső idevágó írásai és József Attila, Juhász Gyula, irredenta versei mellett, elhangzik a híres Magyar Hiszekegy (Papp-Váry Elemérné /Sziklay Szeréna/ versét Szeleczky Zita adja elő), az Igazságot Magyarországnak című dal és Karády Katalin Valahol Oroszországban című slágeréből is hallunk egy részletet. Trianon irodalmi recepciójának széles spektrumú bemutatása a film előnyére válik. Sokan valószínűleg most hallják először a hírből már ismert szövegeket. Az irodalmi illusztrációk hangvétele azonos, ugyanaz a hangvétel, megszólalásig hasonló életérzés jellemzi őket függetlenül attól, hogy a múlt század melyik évtizedében keletkeztek. Jó példa erre Szentmihályi Szabó Péter „Térdre magyar!” című verse. Nyílván a század végén született, tartalmában mégis Horthynak a fővárost „tetemrehívó”, a filmben is elhangzó „szózatát” idézi, versként pedig mind szerkesztésmódjában, mind hangulatában Márai Sándor emigrációban született „Halotti beszéd” című versét juttatja eszünkbe. Feltételezésem szerint az irodalmi recepcióban létezik egyfajta „Trianon – konvenció”. Változatlan elemeinek esztétikai megítélése nem feladatom, a megmerevült tartalmi toposzok viszont akár a változatlan formában továbbélő feldolgozatlan múlt jelenlétére, akár a ritualizált trauma tartalmi szempontból való kiüresedésére is utalhatnak.

A Horthy-kor Trianon-képét bemutató részben válnak egyébként nyilvánvalóvá a film koncepciójának kiegyensúlyozatlanságára utaló jegyek. Koltay Gábor egy rádióinterjúban kifejtette, hogy a kérdésről nyilatkozók kiválasztásában szubjektív értékválasztása vezette. Ez kétségtelenül jogában áll, mint alkotónak, ugyanakkor viszont kérdésessé teszi a „tiszta vizet a pohárba” – elv érvényre jutását. Abból a tényből, hogy a döntést minden normális ember igazságtalannak tartja, még nem következik az, hogy egyformán kellene megítélnünk mindent, ami Trianon tragédiájára hivatkozva az elmúlt több mint nyolcvan év alatt az országban történt. A Horthy-korszakról, amely a Trianon elleni retorikai, majd valóságos politikai fellépéséből nyerte nemzeti szempontból vett legitimációját, nyilvánvalóan másképp gondolkodik például Nemeskürty István és Fejtő Ferenc. Mennyiségi és minőségi szempontból mégis igencsak eltérő arányban jelennek meg nézeteikkel. A nemzeti tragédia bemutatása hiánytalan, a tragédiára hivatkozó politika ellentmondásai, hibái azonban feltáratlanok maradnak. Kiegyensúlyozatlan az összkép, és ezen a kiegyensúlyozatlanságon keveset változtat Glatz Ferenc szerepeltetése, akinek valamiféle kiegyensúlyozó szerepet szán a dramaturgia. Hangsúlyoznom kell, hogy erről nem a megnyilatkozók tehetnek, hanem a (vállaltan) egyoldalú szerkesztés a felelős. Fejtőtől néhány nehezebben értelmezhető, vagy lényegtelen mondatot hallunk csak, Nemeskürty szereplése pedig az egész film mondandóját meghatározza. Ez önmagában nem is lenne baj, ha nem tudnánk, hogy egyébként másképp vélekednek sok a film által érintett kérdésről. Röviden összefoglalva: az egymással ellentétes nézetek felsorakoztatását és esetleges ütköztetésüket hiányolom a filmből. Amikor pedig ellentmondások kerülnek felszínre, „elvarratlanok” maradnak. Jó példája ennek Antall József miniszterelnök a jugoszláviai háború idején tett kijelentésének felidézése. Raffay szerint Antall egy minisztertanácsi ülésen kifejtette, hogy nem szabad Trianon revíziójának kérdését felvetni: „aki felveti, az mondjon le.” Közvetlenül utána Tőkés László elmondja, hogy fel kellett volna vetni a béke kérdéses voltát. A két eltérő vélekedés kommentár nélküli egymás mellé vágása, „helyi értékük kijelölésének hiánya” felesleges zavart okozhat. Sajnálatos, hogy kommentár nélkül maradtak a Trianon-problematika mai továbbéléséről szóló részben Csurka István „világösszesküvés-elméletet” visszhangzó kijelentései. Csurka kifejti, hogy nemzettudatunk eltűnéséért elsősorban az Európai Unió által is kiszolgált globalizmust terheli a felelősség. A közelebbről meg nem nevezett, de sejtelmes globalizmus hiányzó, ám kódoltan talán mégis jelenlévő aktora saját elitet nevel ki a maga számára, de nem segít a „szegény magyaron”, sőt „különleges jogokat ad az alacsonyabb kultúrából idekerült népességnek”, mert így könnyebbé válik a másság nevében fellépő irányzat magyarság feletti győzelme. A film készítőinek fel kellett volna hívniuk a néző figyelmét arra, hogy a mai világ legfőbb „célja” talán mégsem a magyarság elveszejtése, és hogy talán nem segíti a világ dolgaiban való eligazodásunkat az ilyen leegyszerűsítő látásmód. Ugyancsak a „világösszeesküvés-elmélet” továbbéléséről tanúskodnak Duray Miklós szavai, aki szerint a mai politikai harc fő frontja az ügynökök és nem-ügynökök között húzódik. Amikor a „Helsinki Watch” a cseh rendszerváltás előtt a polgárjogi ellenzéket támogatta és a rendszerváltás után fellépett az ottani ügynöktörvény ellen, akkor nem egy előre megírt titkos forgatókönyv szerint váltott aljas célból köpönyeget, hanem mindkét esetben következetes maradt a liberalizmus (egyébként korántsem tabu témának számító) elveihez.

Hiányoznak továbbá a filmből a hangsúlyok. Az előbbi leegyszerűsítő és elhibázott látásmód minden hangsúlybéli különbségtétel nélkül keveredik például Glatz Ferenc szellemes és igaz megállapításaival korunk megélhetési politikusairól és megélhetési értelmiségéről. Glatz kijelentései nyomán elindulhatnánk ugyan egy másfajta világmagyarázat felé, de sajnálatosan nem tehetjük, mert ismét elmarad az elhangzott szövegek közti különbségek végiggondolásában rejlő lehetőségek kibontása. Ezen csak az ellentétes nézetek kifejtése és egy értelmes dialógus segíthetne, de mindkettő hiányzik a filmből.

Más, jóval súlyosabb problémákat vet fel Varga Ágota Leszármazottak című dokumentumfilmje, amelynek jószerint csak egyetlen szereplője van, a nyolcvanöt éves Endre Zsigmond, a háborús bűnösként kivégzett Endre László fia. Míg Koltay nem hagy kétséget műve célját illetően, Varga művét megtekintve csak találgatásokra hagyatkozhatunk. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy alkotóját az Endre család különböző generációinak egymáshoz, és ezen keresztül a múlthoz való viszonya foglalkoztatta. Ebben az esetben azonban a dokumentumfilmnek tisztáznia kellett volna Endre László történelmi szerepét, hiszen ez képezi a múltat. Ez adná meg a mű feszültségét, aminek következtében értelmezhetővé válna a visszaemlékező másfél órán keresztül mutatott arca, tartalommal telítődnének meg szavai, gesztusai. Ennek segítségével érthetnénk meg a film végén telefonon meginterjúvolt Endre unokák apjukhoz, nagyapjukhoz való elutasító viszonyát is.

Endre László tetteiről azonban a kitűnő memóriával megáldott, családtörténeti dokumentumokkal jól felszerelt Endre Zsigmond hosszú monológjának nézője jóformán semmit sem tudhat meg. A fiú részéről elfogadhatatlan, de érthető, hogy igyekszik apja múltját homályban tartani. Érthetetlen viszont az interjút készítő rendezőnő eljárása, aki annyiszor mulasztja el a felvilágosításunkat Endre László kilétét illetően, ahányszor csak alkalma nyílik rá.

Mint a filmből is megtudjuk, Endre László 1895-ben született Abonyban. Apja, Endre Zsigmond főszolgabíróként az 1918 őszén szerveződő, ám akkor elvetélt preventív ellenforradalom egyik szervezőjeként hozta létre a Kun Szövetséget, 1939-ig képviselő, majd Pest vármegye delegáltja volt a Felsőházban. 1944 októberében öngyilkos lett. A fiatal Endre László tehát családi alapon került bele a Horthy-korszak hatalmi elitjébe. 1920-ban Gödöllőn lett főszolgabíró, közel állt a kormányzóhoz. A fehér terrort követő konszolidációval azonban szemben állt, 1921-ben az akkori szélsőjobboldali ellenzék egyik prominensének, Prónaynak az oldalán találjuk. Ez azonban nem jelentette azt, hogy megromlott volna közte és Horthy között a jó viszony. Endre Zsigmond elmondásából tudjuk, hogy Horthy arra kérte 1928-as amerikai útja alkalmából, hogy segítsen fia tengerentúli tanulmányútjának megszervezésében. Endre látogatást tett Fordnál, aki nemcsak autógyárosként, hanem antiszemita művek írójaként, antiszemita politikusként is közismert volt. Az interjúalany szöveghűen idézi Fordot, amikor „zsidó veszedelemről” beszél, majd hozzáteszi, hogy ő ma is egyetért Ford megfogalmazásával, hiszen a zsidóság ma még nagyobb veszedelmet jelent, mint a két világháború közötti időszakban. A rendező kommentár nélkül hagyja interjúalanyának váratlan hitvallását. Ezt követően megkéri, hogy olvasson fel egy cikket a „Magyar Közigazgatás” című lap 1934-es évfolyamának egyik áprilisi számából. Az interjúalany ezt megtagadja, mondván, hogy kiragadott szövegek felolvasásának nem látja értelmét. A néző tanácstalan, mert a kérdező – aki egyébként korábban a cigány Holokausztról készített filmet – sem idéz Endre László cikkéből. Ha a néző képes lenne arra, hogy gyorsan elolvassa a rövid ideig mutatott eredeti cikk sorait, akkor megtudhatná, hogy Endre László a kóbor oláhcigányok koncentrációs táborba zárására és a táborba zárt férfiak sterilizálására tett javaslatot írásában. Azt sem tudhatjuk meg a filmből, hogy Endre később, 1941-ben, majd 1944-ben is sokat tett a „cigánykérdés” radikális megoldása érdekében. Azt viszont megtudhatjuk, Endre Zsigmondtól, – aki egyetlen alkalmat sem mulaszt el a „cigánykérdés” és a „zsidókérdés” aktualizálására – hogy a cigányság elszaporodása nagy veszélyt jelent országunk jövője szempontjából. A kérdező ismét kommentár nélkül hagyja Endre Zsigmond kijelentését. Az interjúalany nem beszél arról, hogy apja 1937 júniusában egyik alapító tagja volt a Fajvédő Szocialista Pártnak. 1937 augusztusában ez a párt egyesült a Szálasi vezette Nemzeti Akarat Pártjával, így jött létre a Magyar Nemzeti Szocialista Párt. A kérdező sem hívja fel figyelmünket erre a korántsem mellékes tényre, amelynek jelentősége abban állt, hogy hozzájárult a magyarországi nyilas mozgalom egységessé válásához. Mariska nénitől, akinek anyja az Endre családnál dolgozott, megtudhatjuk viszont azt, hogy Endre László földesúrként „kemény férfi volt” Megtudhatjuk továbbá, hogy, amikor 1938 januárjában Endre Lászlót Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjává választották, az ünnepelt 1200 személyes vacsorát adott a Gellértben. Nem tudhatjuk meg azt sem, hogy mint alispán, 1940. november 5-én Teleki miniszterelnökhöz írt levelében követelte a „keresztény hajadonokat megrontó” zsidó munkaszolgálatosok megrendszabályozását.

Ezekre a találomra kiválasztott és a filmben nem kellően exponált, vagy említésre sem került részletekre azért érdemes felhívni a figyelmet, mert bizonyíthatnák azt, aminek érzékeltetése elmarad, nevezetesen, hogy Endre László politikai pályájának kezdetétől tudatosan készült 1944-es szerepvállalására. 1944. áprilisában Jaross Andor belügyminiszter kinevezte adminisztratív államtitkárának, mert tudta, hogy Endre semmilyen lépéstől sem fog visszariadni, ha a magyar zsidóság elpusztításáról van szó. Endre Zsigmond nem beszél apja 1944-es szerepéről. A riporter ez alkalommal rákérdez a miértre, de ismét kommentár nélkül marad az interjúalany kitérő, ellentmondásos válasza. Endre Zsigmond ugyanis előbb nem tudja, majd nem emlékszik, legvégül pedig nem tartja szükségesnek apja 1944-es tevékenységének részletezését. A filmnek ebből a jelenetéből látszik, hogy az interjúalany magabiztossága megingatható lenne, ha a rendező vállalná szembesítését az apa tetteivel. Ez lehetne a film egyik nagy pillanata. Nem kevesebbről van szó ugyanis, mint négyszázezer magyar zsidó Auschwitzban való meggyilkolásáról. Endre László áprilistól június végéig irányította a vidéki zsidóság gettóba zárását, majd deportálását. Nem egyszerűen íróasztal mellől, hanem az országot járva, éjt nappallá téve, aktívan intézkedve. Amikor pedig Horthy július elején leállította a deportálásokat, Endre részt vállalt a Baky-féle puccskísérletben, amelynek a kormányzó letartóztatása és a budapesti zsidóság deportálása lett volna a célja.

A Baky-féle puccskísérlet történetét egyébként Endre Zsigmond eleveníti fel a filmben. Természetesen „állítólagos” puccskísérletről beszél, de ennél fontosabb, hogy visszakérdez. Azt tudakolja a riportertől, hogy hallott-e már erről az eseményről. A válasz zavart csend. Ez a film második „nagy pillanata”. A figyelmes néző ugyanis ekkor győződhet meg - minden kétséget kizáróan - a kérdező történelmi ismereteinek hiányos voltáról. A riportalany számára is világossá válik az interjúkészítő tájékozatlansága, megerősítve érezheti magát tényeket elkenő pozíciójában. Először óvatosan mostohaanyjának, tehát apja második feleségének tulajdonítja a mentesítést kérő zsidók elutasításának ötletét, majd magabiztosan kijelenti, hogy ma is egyetért apjának tervével, mely szerint a budapesti zsidósággal kellett volna kezdeni a deportálásokat. A valóságban, ebben a kérdésben Endre vitába keveredett Eichmann-nal, akihez egyébként személyes barátság fűzte. Eichmann a keleti országrészek zsidóságát kívánta először deportálni. Endre fel is emlegette a deportálások leállítása után, hogy jobb lett volna, ha rá hallgatnak. A történet eme „személyes” fordulata is kimarad a filmből, pedig felidézésével talán megfordulhatna kérdező és kérdezett viszonya, amit a tényeket elkendőző szándék és annak „jóváhagyása” jellemez. Nem utolsósorban a néző is jobban érthetné Endre személyiségét és ennek következtében pontosan értelmezhetné fiának megnyilatkozásait is. Természetesen a riportalany aktualizáló kijelentései ezúttal is kommentár nélkül maradnak. Kimarad a filmből Endre leváltásának hiteles története is. A Lakatos-kormány menesztette, többek között az ellene irányuló puccskísérlet miatt felháborodott Horthy kívánságára. A riportalany viszont azt érzékelteti, hogy apja önként távozott a hatalomból. A nyilas korszak eseményeit valószínűleg azért nem érinti a kérdező, mert úgy gondolja (talán az interjúalany sugallatára, aki ettől kezdve apja meneküléséről és későbbi sorsáról beszél), hogy Endre László nem játszott benne semmilyen szerepet. Valójában Szálasi október 25-én kinevezte a „hadműveleti területek polgári közigazgatásának kormánybiztosává”. Endre ekkor sem maradt tétlen, hanem a tőle megszokott agilitással látta el feladatát. December 10. körül például személyesen vezetett egy budapesti nyilas razziát.

Az Endre család menekülési kísérletének, Endre László elfogatásának, fogva tartásának körülményeiről sok új, valóban eddig ismeretlen részletet tudhatunk meg. Ezek a film legsikerültebb jelenetei. Láthatunk néhány, a háborús bűnösök peréről készült korabeli híradófelvételt, ezek azonban sajátos, a korhoz kötött hangvételük miatt, csak korlátozottan képesek betölteni az ellenpontozás funkcióját. Endre László kivégzésének történetével nem zárul le a film, bár a kérdezett a maga részéről láthatóan befejezettnek tekinti szereplését: apja halálának emlékétől felindultan, némán becsukja dokumentum-gyűjteményét, amit a befejezés szándékaként értelmezhetünk. A rendező azonban még tesz egy - sikertelen - kísérletet a múlttal való szembesítésére. Ezt kívánják bevezetni a krematóriumban felhalmozott hullahegyek képei. Ezek ellenpontozzák a kérdezett álláspontját, aki Auschwitz létezésének tagadásával teszi teljessé a magáról kialakított képet. Tagadja az elgázosítás tényét. A túlélőket elfogultsággal, történelemhamisítással, végső soron tehát hazugsággal vádolja, Auschwitz nem megsemmisítőtábor volt, hanem csak munkatábor, a németeknek nem állt érdekében elpusztítani a hasznos munkaerőt, halljuk a megszokott „érveket”. Az ellenpontozás szándékával bevágott képek azonban csak arra alkalmasak, hogy az „Auschwitz-Lüge” állítást ellensúlyozzák, arra már aligha, ami az adott esetben ennél fontosabb lenne. Itt ugyanis nem általánosságban tagadja valaki Auschwitz létezését, hanem olyasvalakiről van szó, akinek apját konkrét, személyes felelősség terheli százezrek haláláért, és akire a leszármazott mindvégig visszaemlékezett.

A történetben rejlő konkrét, személyes összefüggések vonatkozásában a kérdezett és a kérdező egyaránt bizonytalanságban hagyja a nézőt. A rendező azzal, hogy nem mondja ki nyíltan, egyértelműen azt, amit a kérdezett elkendőzni igyekszik. Egy dokumentumfilmnek abban az esetben is vállalnia kell a tények feltárásának feladatát, ha történetesen a leszármazottak felmenőikhez való viszonyát tekinti témájának. Különösen így van ez akkor, amikor a felmenő a huszadik század magyar történelmének egyik legsötétebb figurája. Ennek hiányában a néző csak sejtheti, de nem tudhatja meg, hogy a film főszereplője mindvégig hazudik. Nem tudom, hogy miért nem vállalkozott a film készítője a tényfeltárásra, miért nem szembesítette a kérdezettet az apa múltjával. Történész kutatóként valamint több évtizede a közép- és felsőoktatásban dolgozó aktív történelemtanárként pontosan tudom, hogy a mai nézők döntő többsége még csak nem is hallott Endre Lászlóról. Dokumentumfilmek hosszú sora (Claude Lanzmann Shoah című alkotásától kezdve Malte Ludin Két vagy három dolog, amit tudok róla című filmjéig) bizonyítja azt, hogy a szereplőknek a valósággal való szembesítése nem teszi didaktikussá a filmeket, hanem jelentős feszültségforrásként szolgálva átélhetővé teszi a múltat és katartikus műveket eredményez. Varga Ágota filmje nem tartozik ezek közé az alkotások közé. Mivel adósunk marad a tényekkel, az érdeklődő néző csak sejtheti, hogy az igazság eltagadásának válik tanújává. Ezen túlmenően láthatja azt is, hogy a mai Magyarországon egy háborús tömeggyilkos fia szemrebbenés nélkül tagadhatja Auschwitz létezését: hazugságának súlyát és ezáltal személyes hitelének hiányát a film nem érzékelteti. Felettébb problematikus, hogy a Leszármazottakat az idei Magyar Filmszemle dokumentumfilmes zsűrije a legjobb rendezés díjával jutalmazta.

Kapcsolódó cikkünk:

Berta János: Emlékképek, múltképek. Retrospektív dokumentumfilm és kollektív emlékezet viszonyáról

2005. április 14.